„Ha ott állok most a tévé szemszögéből nézve, mint ahogyan nem álltam ott, semmi mást nem tennék, csak nézném Márton arcát, ahogy bőre fehéren kifeszülve, a szeme villogva csillog, és minden porcikája a tévé képeit tükrözi vissza, mint egy hullám, végigfut rajta minden, s mintha ott alul ő maga már nem változna ettől semmit. (…) Még pár másodperc, és ott ülnek mindhárman a képernyő előtt, mindhármuk arcán ábrák és fények szaladgálnak, mindhárman mozdulatlanul viselik a rajtuk áthullámzó áradatot. De mi is történik valójában, nem tudjuk." A fenti idézet a Feltétlen emberek azon kevés szövegrészeinek egyike, ahol maga az író („a néma mesélő hangja") is megszólal, s minthogy olvasóját a pillanat élményébe bevonja, együtt vonhatjuk le vele (közös) konklúziónkat: azt, hogy mi történik valójában, mi sem tudjuk. Az egyes és többes szám első és harmadik személyű alakok révén, a kijelentő és feltételes módok keverésében, valamint az időváltások játékában teremtődik meg az a visszájára fordított vizuális közeg, amelyben és amelyből a három „hős" (Józsi bácsi, Márton és Pesztonka) közel kilencven, áltagosan egy-két oldalas epizód-története lejátszódik. Nem tudjuk, mi történik valójában, „mert nem tudni, mit hoz a jövő, vagy mit visz a múlt…", és mert „hiába van mindenre válasz, ha semmire nincs kérdés". E hiány az a létállapot, amely Podmaniczky minimál-prózájában megfogalmazódik.

Közelebbről mit is takar ez a hiány? „Mi kell még egy normális élethez?", teszi fel a kérdést Márton, akinek ugyan megvan mindene, és mégis: „…hiányzott valami, ami nincs, az biztos". (88.) Józsi bácsi is megfogalmazza hiányérzetét az Egy személy címet viselő írásban. „A személyiségemet keresem", mondja, és a magyarázatot, mi is az, amit keres, a következőképpen folytatja: „hogy is hívják, az a micsoda". (172.) Theodor Adorno jegyzi meg a Minima Moraliában, hogy sok embernél szemérmetlen pimaszságnak tűnik, ha ént mond. A Feltétlen emberek a személyiségvesztettség amnéziás állapotát mutatja meg, ahol már kimondhatatlan az én. Elfelejtett, jelentéseveszett szó csupán. A Podmaniczky-„hősök" feltétlenek, azaz engedelmesek, a flóra-lét állapotában leledző egyedek (melyet a könyv borítóján megjelenő három, a nemiség külsődleges jegyeit hordozó sárgarépa-alak is híven tükröz). Létük külsődleges jegyei közül biológiai alapszükségleteik a meghatározók: az evés-ivás-alvás-(tévézés): a vegetáció. Mindhárman ugyanabban a cipőben járnak (168.), itt nincs egyvalaki, hanem összesség van (161.) egyenlő eséllyel vegetálnak. Társaságukban egyfajta mini gasztronómiai „kalandozáson" vehet részt az olvasó, számos írás címe és tematikája is az evésre vagy ételekre utal.

Podmaniczky könyve nem reprezentálni kívánja a valóságot, e mű inkább a valóság részeként mutatkozik. A történetek mindegyike sajátos matematikai logika szerint működik, valamiféle „közös nevező" reménye és kudarca alapján, amely egyben a szerkesztés technikája is. A történetek ontogenezise, az a már-már autisztikus, matematikai pontosságot mímelő „ragasztótechnika", melynek végén egy közös pillanatban „majdnem minden közös nevezőre jut": fikció, szerkezet, nyelv és szereplők játéka. E monotónia a körbejárás érzetét kelti az olvasóban, látszólag minden újrakezdődik és minden ugyanúgy végződik. Az ismétlések és a végkimenetel azonossága ugyanakkor a kudarc érzetét teremti meg. Cselekedeteik, töprengéseik, gondolatmeneteik többségét is e paradoxon alá rendeli a szerző: „Azt kérdezném az istentől, ha elébe állnék, hogy van-e isten." (134.) A ház, a három szereplő életének találkozási pontja, a „közös nevező" kialakulására esélyes helyszín. Ugyan állandónak tűnik, mégis folytonosan változik: terei és tárgyai csak annyiban jelöltek és annyiban fontosak, amennyiben a velük való „bíbelődés" végeredményeként lehetőséget kínálnak a találkozásra. Az idő mintha nem is telne: „Milyen évet írunk ma?", teszi fel a kérdést egyszer csak Józsi bácsi. A hely és az idő viszonyítási pontjai kétséget keltőek: a látszólag reális környezet mintha folytonosan alakulna. Csak annyiban konkrét, amennyiben a „hősök" használatukba veszik. Józsi bácsi fejében csak tollgyűjteményével együtt nyer érvényességet a múlt: „Fejében a bejárt idő, amit a tollak alatt megtett."

Deleuze szerint, aki a végtelen ismétlések gondolatát a Differencia és ismétlés című művében fejtette ki, az örök visszatérés szubjektuma nem az Azonos, hanem a Különböző, nem a Hasonló, hanem a Nem-hasonló, nem az Egy, hanem a Sok, nem a Szükségszerűség, hanem a Véletlen. Nem létezik eredet, csupán szimulakrumok, mint egy ismeretlen X-től való eltérések. Így a diskurzus szubjektuma a számtalan szemantikai eltérés következtében, melyet önmaga teremt - és e prózaszövegekben éppen ez bizonyosodik be -, soha nem lehet azonos önmagával. A Podmaniczky-szövegben nemcsak a szubjektum, de az igazság, a szabadság is egy-egy szó csupán.

Az egyforma csillanás a szemben, az egy húron pendülés, az egyszerre kimondott „ah", a különböző helyszínekről ugyanoda érkezés, a három ember közös dünnyögése, a gyülekezés a nappaliban, a közösség kollektív szelleme, mely átjárja őket, látszólagos konszenzus csupán. Podmaniczky nyilatkozta egyszer, hogy nem volt semmi más célja az írással, minthogy leírja ezt a vad világiszonyt. A történet maga (mint a szereplők élete) tehát „szilánkok, repeszek morzsaléka, amely a modern és klasszikus világ végtelenszerű ragasztótechnikájával születik". (171.) A valóság eltűnésének eredményeként a leírás, a megjeleníthetőség, egyfajta hiperrealista láttatás válik prózájában kiemelt fontosságúvá, mely egy felnagyított képernyő pontszerűségét idézi. A mikrovilág széttördelt közege intertextuális kapcsolódási pontokon keresztül válik láthatóvá. A szerző nemegyszer meseszerű elemeket idéz be művébe, számtalan helyen rájátszik a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak" frázis változataira, ugyanakkor kötete a „mindhárman jól és boldogan éltek, amíg…" nyitva hagyott mondattal zárul, kiegészülve mai életünk egyik fontos elvárásával: a boldogsághoz, avagy boldoguláshoz a jólét sem árt. Podmaniczky könyvének hármasa – látszólagos aktivitása ellenére is – statikus együttes, „mozdulatlanul viselik a rajtuk áthullámzó áradatot", egyfajta kifordított perspektívából idézik meg azt a világot, melyet valaha valóságnak hívtak, és amelyet hiába is igyekeznek megtapasztalni, már csak közvetett úton ismernek. Erre utal maga az „idéz" szó is, melyet a szerző gyakran és hangsúlyosan használ. A szereplők könyvekből idéznek, azt viszonyítják a valóságukhoz, megpróbálják fényképekkel, lexikonokkal, könyvekkel, a gyurma szagával fel- és visszaidézni mindazt, ami már nincs, a személyiségüket, vagy akár a múltat, a gyermekkort – identitásukat. Az idézési technika általában a matériához, valamilyen konkrét tárgyhoz, anyaghoz avagy nyelvi operációkhoz kötődik.

A nem konvencionális nyelvhasználatból, a szójátékokból, szókép és képzeleti kép montázsából születik meg az az abszurd látásmód, amely Podmaniczky szövegeinek sajátja, és amely a konszenzus hiányát hivatott megerősíteni. Tárgyiasult szavak, frázisok, szó szerinti értelmezések groteszk sorozatával szembesül az olvasó: „Tegye be az ajtót – fogta az ajtót és betette a szobába." Az ételt is beteszik a szereplők, mint az ajtót. Képletesen használatos szavak, kifejezések esnek ezen értelmezési módszer áldozatául, mint például a rovásírás létrejöttéről szóló: „Mert már az ókorban is volt azért jó néhány ember, akiknek sok volt a rovásán, annyi, hogy azt már föl kellett jegyezni." Vagy a feltett kérdésekben: „Elvehetem ezt a széket? Elveheted, ha hozol egy papot meg két tanút." A felnőtt ember agyának rugalmasságát általában képletesen értjük, Podmaniczkynál azonban (szó szerinti értelmezésben) annyit jelent csupán, hogy vajon „lehet-e rajta ugrálni". A nyelv tehát át- és kifordítási eszköz, ugyanakkor már-már „közös nevező", egy esetleges konszenzus reménye, mint a Retúr című történetben, ahol Pesztonka arról töpreng, milyen is a cápanyelv. Ezzel párhuzamosan Márton a székek támlájával bajlódik, a támla mindig kiesik a székből, nem tud rájönni a konstrukcióra. Józsi bácsi kérdésére, „hát benneteket mi lelt?", Pesztonka a cápák nyelvén kezdi előadni a problémát, és már emberi nyelven teszi fel a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a cápák nem döfik ki saját szemüket evés közben, hiszen az olyan közel van a szájukhoz. Józsi bácsi válasza egyúttal megoldást nyújt a széktámla problémájára: a cápák evés közben kifordítják a szemüket. „Na, itt veszítem el a cápanyelv fonalát, mondta Pesztonka, mire Márton fölugrott, én meg itt veszem fel a támláét, merthogy meglehet, hogy kifordítva kell belerakni…." (128.) A nyelv végül is az egyetlen operációs eszköz, amely akár még szabadulást is hozhat a fogságból (A nyelv). Ez a nyelv azonban nem képes többé arra utalni, amit jelöl, így az „igazság az egy" tétele a Feltétlen emberekben a következőképp módosul: „legalábbis egy szó". (169.) Amit az olvasó képletesen fog fel, Józsi bácsi, Márton és Pesztonka visszájára fordítva, egysíkúan közvetít. A szerző által megjelenített világ csupán látszólag hárompólusú (Józsi bácsi, Márton, Pesztonka), voltaképp egydimenziós világ, melyben már az arc sem a bensőt, hanem a tévé képeit tükrözi vissza. A közös televíziózás korábban már beidézett leírása így folytatódik: „Egyedül Józsi bácsi akar megszólalni, ám bejön a főcím, úgyhogy mélyre nyeli azt, hogy milyen családiasan érzi magát. Pedig, ha kimondja, lehet, hogy választ kapott volna arra, miért igen vagy miért nem. De elmerülve hallgatott…" Mindenre van válasz, de semmire nincs már kérdés. Így válnak az indifferencia által uralt posztmodern szöveg szereplői pszeudo-szubjektumokká, melyek önállóságuktól megfosztva vakon rendelik alá magukat a szabadon tenyésző képernyővilágnak. Az író „a szabadság kis gagyi ampulláit" (171.) nemcsak szereplőivel, olvasóival is lenyeleti, hiszen – és itt ismét „a néma mesélő hangja" szólal meg – az embert „otromba, eldugult agyú bélsárrá" alakították „a szabadság, egyenlőség, bőség és kiskutyafasza zászlaja alatt". (136.)

Baudrillard kései művében a globális képernyő a csere, az egyenértékűsítés és az indifferencia által uralt információs összefüggések metaforájává válik, mely a posztmodern korban a valóságot helyettesíti. A mediatizált világban a valóság az elfogadható lehetséges látszatok egyike, és nincsenek előre megállapítható fontossági sorrendek, csak kitüntethető látszatok. Ebből a függőségi perspektívából minden bizonytalan, „az irodalom (pedig) felettébb". (131.) A világ bizonyos részei csak bizonyos szóhasználattal és mondatrendezéssel mondhatóak el, ezért is választja a szerző ezt a diskurzusra alapvetően alkalmatlan, groteszk, mechanikus leíró-technikát. A szubjektivitás, mint a szubjektum identitása véglegesen megkérdőjeleződik, hiszen minden előre adott közvetlenség már egy eredeti, egy originális megkettőzése, amely nem létezik. A Feltétlen emberekben mindenki televizionál, nyakig ül az előregyártott világban, ahol minden adott már. A szereplők szájából folyik ugyan a szó, folyton „adásban" vannak, ám miközben maguk is érzik, hogy valamit változtatni kellene, folytonosan kiderül, hogy nincs esély a változtatásra. Esetleg, mint egy elromlott tévét, „helyre" lehetne szerelni őket. De még Józsi bácsi groteszk ötlete – a saját génjeik finommechanikai beállítása – sem mentheti meg őket. Tévécsatorna-beállító műszerészként, csavarhúzóval kívánna igazítani saját géntérképén, „mert érzi, itt az ideje, hogy változtasson életén". (102.) Ám Mártont, aki mint mechanikai szerkezetet csapkodja homlokát (103.), mert „egy szép napon arra ébredt, hogy úgy dönt, új életet kezd", már azzal torkollja le: „Nem tudod, hogy nem lehet új életet kezdeni?" Belátását, miszerint ehhez már egy „csavarhúzó" kevés, meg is fogalmazza: géncsere kéne ahhoz. De vajon miért is vannak ők, hárman mégis együtt? – fogalmazódik meg a szereplőkben a kérdés, s teszi fel ugyanezt a kérdést az olvasó is. Talán azért, mert hármójuk összessége teremti meg azt az egydimenziós világot, azt a pótvalóságot, melyet a tévé naponta közvetít, s amelynek maguk a szereplők is puszta közvetítői csupán. Hiszen a tévé olyan univerzum, amely az aktőrök fontosságának, szabadságának, autonómiájának benyomását kelti ugyan, ám csodálatot keltő aurájuk minden látszata ellenére mégis kényszerösszefüggések marionettjei… Így – nézőként – adásban marad az olvasó is.

(Noran, Bp., 2003, 178 oldal, 2000 Ft)