Kívülről nézve a csaknem elfeledett pécsi esszéista, Rajnai László pályája beteljesületlennek, töredékesnek látszik (látszott sokáig): fontos művei évtizedekkel a keletkezésük után jelentek meg, a Vörösmarty- és a Kodolányi-monográfia Székesfehérváron, Az összművészet kísérlete és a Fekete könyv című naplószerű írása Pécsett. Mintha nem érdekelte volna a kortársak elismerése, post mortem sikerre vágyott, és bízott is benne. Egy jegyzetében azt írja: „Ma végtében-hosszában divatos a »sikerélmény«-t emlegetni: a pszichológia közkeletű megállapítása szerint ez elengedhetetlenül szükséges lelki egyensúlyunk megóvása végett. (…) És mégis azt mondom: boldogok a lelki gazdagok, akiknek soha nem volt sikerük, s ennek ellenére hisznek abban, hogy amit tettek, nem volt és nem lesz hiábavaló." Asztrológiai tételt alkot annak a jelenségnek a magyarázatára, hogy a születési kozmogramból levezethető „az ember halála utáni földi sorsa – elsősorban a szellemi alkotások fortunája"; hogyan lehetséges például, hogy „az, aki életében magányos és elvonultan élő ember volt, kilép a világosságba, s aki mindvégig »belső karrierjén« munkálkodott, a világ szemében is tekintélyt élvez majd". Ez a meggyőződése is táplálta vakmerő szókimondását. Hangot adott jogos ellenszenvének a Rákosi-korszak dogmatizmusával, akarnok irodalompolitikájával szemben, s negatív ítéletét tüntetően hangsúlyozta. Elfogadta, részben táplálta is a magányos különc mítoszát. Megalkuvás nélkül mindvégig a „belső karrierjén" munkálkodott.

A kötet címe Wagner Gesamtkunstwerk- fogalmára emlékeztet, mely szerint a drámai kifejezés szolgálatában több művészeti ág egyesül. A szerkesztő és utószóíró Szirtes Gábor véleményét teljes egyetértéssel idézhetjük: „méltatlanul feledésre ítélt alkotó távozott közülünk a közelmúltban, akinek hagyatékát közkinccsé tenni erkölcsi és szakmai kötelezettségünk egyaránt".

Két részből áll Az összművészet kísérlete, az első A magyar irodalom vonzásában született. Nem a cikkek keletkezésének időrendjében tárgyaljuk, hanem a szellemi vonzalom hőfoka szerint: legjobban Várkonyi Nándort tiszteli a kötet írója, hozzá is kapcsolódik Kodolányi Jánoshoz való vonzódása. Azután nemzedéktársai következnek, az Újhold jelesei, de a többiekről sem beszél intuíció és rokonérzés nélkül. Várkonyihoz fűződő viszonyát ő maga ahhoz a kapcsolathoz hasonlítja, amely Szerb Antalt Babitshoz fűzte. Nem volt védtelen a pillanatnyi szükségesség követelményeivel szemben, írja róla, de mindig ott magaslott előtte „az igazi, az egyedüli cél: az emberi műveltség eredetének, az ember mivoltának, az ember származásának és történelmi küldetésének tisztázása (...). Megoldhatatlan feladatra vállalkozott, megfejthetetlen titokra keresett választ, de épp ez a lehetetlenség tette naggyá és eredményessé szellemi kalandját: istenkísértő magasságba merészkedett. Fölismerte és tervébe szőtte az élet ellentmondásosságát, őszintén és komolyan beszélt az elémondhatatlanról. Hatalmas irodalomtörténeteket írt, de a »vers- vagy prózaolvasásnál« elemibb izgalmat keltett benne a műtermek, a képek szemlélete. Petőfiről, pedig könyvet írt dagerrotípiájáról, azt nyilatkozta: »A versei? Jó, jó, nem mondom. Node hát nála nem ez a lényeg«."

Többször is szól Várkonyiról és műveiről, a „nagyszabású hajótöröttek" közé sorolja. Szerette Osvát és pártolta a Nyugat, de őt az irodalomnál jobban vonzotta a képzőművészet és az archeológia. Árt neki megátalkodott szerénysége, hogy csupán „csendes társnak" láttatja magát a pécsi irodalmi szervezkedésekben, holott „mindvégig lelke és irányítója volt nekik". Megjelenő könyvei és a Sorsunk kitűnő szerkesztése intellektuális és erkölcsi tekintélyét is öregbítik. Németh László szavával élve „Pécs szent embere" lesz. A Szíriat oszlopai „a századnak talán legkülönösebb műve", magának az embernek a mibenlétét kutatja, az ősi emberét, a maiét, s talán a holnapiét. Lehet, hogy tudományosan nem mindenben pedáns ez a mű, de Várkonyi azok közül a „műkedvelők" közül való, akik élnek a hipotézis jogával, hatalmas tudás birtokában vállalják a feltételezéssel meg a kiegészítéssel járó kockázatot, főleg amikor csupán „véletlenül fennmaradt csonk részekre" támaszkodhatnak. A mesék és a hiedelmek mögött is megfejtendő, kutatni való jelbeszédet sejt, s leleményes megfejtésükkel mutat példát a tudomány valóban etikus felfogására és művelésére.

Kodolányi Jánosról, aki munkatársa és testi-lelki jó barátja volt Várkonyinak, Rajnai kismonográfiát is írt (1956 januárjában fejezte be, de csak 2002-ben jelent meg). Az összművészet kísérletében önálló tanulmányok foglalkoznak a Vízöntővel (később címe Vízözönre változott) és a Julianus baráttal meg A vas fiaival. Monográfiája is bizonyítja, hogy Rajnai különösen kedveli és nagyra értékeli a Julianus barátot. Tatárkori trilógiáját Kodolányi tudvalevően nem az elbeszélt események időrendjében írta meg, a legkorábban játszódó Julianus barát készült el legkésőbb, utolsó finnországi utazása idején, 1938-ban. Nem bizonyos, hogy a legjobban sikerült darabja a trilógiának, de több kritikusa gyanítja, hogy szerzője szívéhez a legközelebb állt. Rajnai a cselekmény sorrendjében tárgyalja a regényeket, újraolvasva előreveszi a későbbi keletkezésűt. Az elemzés a Julianus megjelenésekor nagyon is időszerű külpolitikai célzatosságán kívül kiemeli „magasszintű realizmusát és korhűségét", valamint műfaji kiforrottságát: líraiságában is a „legtisztább regényköltészet". Még tovább megy A vas fiai méltatásakor, a magyar irodalomban kivételesen ritka „valóban nagyszabású realista regénynek" a tolsztoji példához mérhető értékét látja benne. Sokan és emelkedetten írtak a tatárkori trilógiáról, éppen Várkonyi Nándor és Németh László vagy Sőtér István, Illés Endre, később Tüskés Tibor és mások, de Rajnai hangja ebben a kiváló kórusban is fölismerhető sajátos zengéssel szólal meg, amikor a népi jelképrendszer tévedhetetlen értelmezéséről, „alkati hitel"-ről beszél, vagy Kodolányi koncepcióját és „nyelvteremtő géniuszát" az Arany János-i nyelvi szintézissel veti össze.

A huszadik század első felének magyar irodalomtörténetével kapcsolatos írások közül kiváltképpen érdekesek a Babits Mihállyal és értékelésével foglalkozók. Rajnai nem tartozott Babits feltétlen hívei közé; az irodalom technokratájának nevezi egy helyütt, aki „csak a csinálmányt csodálja", szégyenli, hogy Az európai irodalom története sokáig a Bibliája volt. A mostani kötetben a Corvina Kiadó jubileumi (1983-ban megjelent) Arion 14 című ünnepi számára reflektál, szerkesztői felkérésre, levélformájú esszében. Emberi tettként is magával ragadó, irodalomtörténészi és kritikai teljesítményként is jelentős írás ez. Túlteszi magát egykori fenntartásain és kritikáján; a költő-, a művész-Babitsról szóló látomását összegzi, és egyben a magyar vers fordításának nehézségeiről, jóformán lehetetlenségéről kialakított nézeteit. Babits korszerűségéről, huszadik századiságáról beszél; ő is a XIX. század gyermeke volt, rosszul érezte magát a XX. században, de „nem vonult ki a századból", „inkább önmagából". Az „apolitikus" költő legnehezebb döntése, hogy válasszon béke és békesség szembenállása ügyében; Babits válasza: „a megfutamodás és a dühös lándzsarázás között az eszme kitartó, következetes szolgálatánál és a rendíthetetlen bizalomnál kell keresnünk a megnyugvást".

A magyar versek fordításának és a Babits-életmű fordíthatóságának a kérdését is fölveti, olyan érzékenységgel, mint a szakmabeli, „aki nem gépiesen értelmezi a műfordítás feladatát". Az esszé burjánzóan gazdag asszociációi közül most csak kettőt emelhetünk ki: a háború és a béke kérdésének fenyegető antagonizmusára Babits nemcsak tudása és logikája erejével válaszol meggyőzően, hanem „érzelmi indulatosságban is, meggyőződésének hevében is messze túlszárnyal mindenkit". És pontos a látlelet az emberi történelem és az emberi test megbetegedése, e, mondhatni, patológiai egybeesés tekintetében is. („Valamiképpen olyan viszonyban volt a háborúval, mint a saját végzetes betegségével és halálával.") Sok más idézhető és idézendő megjegyzése helyett A szerző kézírásos megjegyzését írjuk ide (a szöveget gondozó Szirtes Gábor lelkiismeretességére vall, hogy ezeket a „megjegyzéseket" is rendre közli a szövegek után kurziválva:) „Ez az én igazi és megmásíthatatlan szövegem: ezen módosítani csak a »művészi hatalmaknak« van módjuk – én ahhoz ragaszkodom, amit itt írtam. Csak hozzátehetnék, elvenni nem akarok belőle. – Az utókor figyelmébe!!! R. L." Máskor nem idézzük az eredeti szöveghez való ragaszkodás efféle példáit, de az önérzetnek és a cenzúrától való jogos félelemnek ez a keveréke valósággal megható.

Végigkísérik, legalábbis folyamatosan követik Rajnai esszéi az Újhold nemzedékének történeti fordulóit; összefoglaló tanulmányt ír a Negyedik nemzedékről, több ízben méltatja Rába György versesköteteit, recenzálja Tüskés Tibor Pilinszky-monográfiáját, elemzi Mészöly Miklóstól Az atléta halálát, és még sokáig folytathatnánk. Kísért az Ezüstkor, mondja fejezetcímben, de a kritikus felhang sem teheti hallatlanná, hogy a nemzedékben a Gondolat költészete, az értelem „szinte szenvedélyes szeretete" ragadja meg leginkább. Rába György, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes költészetében látja a legtöbb lehetőséget már a negyvenes évek közepén-végén, alkalomadtán később is foglalkozik velük. Rába Györgyről többször ír, számára a nemzedék költői közül az ő arcvonásai rajzolódnak ki a legélesebben; „szellemi éhség", talán ez a legtalálóbb szava róla. A prózaírókat a második sorba helyezi az újholdas nemzedék negyvenes évekbeli tablóján, de fölismeri Mándy Iván és Hunyady József tehetségét, később pedig Mészöly Miklósról ír remek tanulmányt. Az atléta halála elemzése nem terjedelmes, de a kötet egyik legszebb, legmaradandóbb darabja: „minthogy minden kifürkészhetetlen s mindennek csak a fonákja ragadható meg, nincs más megoldás, csak az idegek zsibbadt rémülete, az az észbontó feszültség, mely egy értelmetlenül megsemmisült s egy éppolyan értelmetlenül még tovább élő egzisztencia tragikusan egymásba kapcsolódó, két kérdőjeléből támad". Amit Mészöly „egzisztencialista" látásáról, tragikus életszemléletéről, hibátlan kompozícióiról, „pontosságáról" ír, az mind telitalálat, az író későbbi műveire is érvényes. A megírás ideje 1966, a megjelenésé 1967 – tanúsítja zárójelben a szerkesztői megjegyzés. De egy kezünkön megszámlálhatjuk, hányan ismerték föl és írták le akkor olyan hitelesen Mészöly bölcseleti és epikai újdonságának lényegét, mint Rajnai a Jelenkorban.

A második ciklus címe, Világszellemek nyomában, a szerkesztés tematikai megkülönböztetés-elvére utal, de inkább pragmatikus célszerűséggel, mint szemléleti különbséget érzékeltetendő, hiszen Babitsról, az Árgilus-széphistóriáról, Janus Pannoniusról vagy Várkonyi Az elveszett paradicsomáról sem lehet szólni az európai, sőt az egyetemes műveltség és hagyomány kirekesztésével. A magyar irodalom vonzásában fejezetei is végig a világszellemek nyomában és a velük való összehasonlítás tudatos szándékával születtek. Alekszej Tolsztoj, Rainer-Maria Rilke, Keats, Hemingway elsőrangú művészek, de bármilyen sok ismeretet foglalnak magukba a róluk szóló cikkek, alkalmiságuk, megrendeléshez (?) kötődő rövidebb terjedelmük ritkán teszi lehetővé, hogy Rajnai legjobb tulajdonságai, erudíciója, elemzőképessége, filozófiai komolysága mindenestül megnyilatkozhassanak bennük. Más a helyzet romanisztikai-filológiai tanulmányaival – ezt a képzettségét egyetemi stúdiumai és Olaszországban gyűjtött ismeretei alapozták meg. Kitűnően ismerte Dante, Petrarca és Boccaccio korát, alapos elemzést, bírálatot adott magyar nyelvű fordításaikról. Mellékesnek és aprólékosnak látszó, de nemzetközi érdeklődést keltő témája lett a Dante-ikonográfia. A Dante arca című nagyszabású tanulmány azzal a szentenciával kezdődik, hogy „minden alkotó tehetség műveiben formálja meg valódi és maradandó arcát", mégis arra tesz kísérletet, hogy a látható arc, az azonosítható profil valóságos (valószínű) milyenségét tisztázza, az „Az emberi élet három fázisának megfelelően (...) a fiatalt, a férfit és az öreget". Dante mindhárom arca szép, vallja, de talán a végső a legtökéletesebb, bizonyítva, hogy „halálában is legyőzte a földet". Hosszan méltathatnánk a Petrarca Daloskönyve magyar (régi és új) fordításairól szóló kritikai ismertetését vagy A német romantika itáliai tájélménye hatalmas ismeretanyagot mintaszerűen tömörítő összegzését is.

„Szellemi arculatának kontúrjait" megismerve egyetérthetünk Szirtes Gábor utószavával: Rajnai László hagyatékát „megismerni mással nem pótolható szakmai élmény és hozadék valamennyiünk számára". Előbb-utóbb minden nemzedék fölismeri adósságát az előző nemzedékek félig-meddig elfeledett ködlovagjaival szemben.

(Szerkesztette és az utószót írta Szirtes Gábor, Pannónia Könyvek, Pécs, 2002, 364 oldal, á. n.)