Élt Pécsett a múlt században – életével a huszadik század háromnegyed részét átívelve – egy szellemi ember, egy homme de lettres, akit már életében legendák öveztek. Könyveket írt, de ezek közül életében csak egyetlen – az is halála előtt két esztendővel – jelent meg nyomtatásban. Várkonyi Nándor legértőbb tanítványa, munkatársa, 1947-1948-ban a Várkonyi szerkesztette Sorsunk anonim – mivel neve a lapon nem szerepelt – segédszerkesztője volt, majd életének egy „dühös pillanatában" szembefordult mesterével, és szakított vele, amikor újból megjelent Várkonyi Sziriat oszlopai című könyvének bővített kiadása, mondván: „A végén őt is a hiúsága vette le a lábáról, bedőlt az elvtelen, hazug hízelgőknek." A negyvenes, az ötvenes és a hatvanas években a vezető irodalmi folyóiratokban (Sorsunk, Magyarok, Vigilia, Dunántúl, Jelenkor, Életünk) rangos tanulmányai, kritikái jelentek meg, aztán mintha elvágták volna: nem adott többé kéziratot a lapoknak. A hatvanas évek első felében még rendszeresen eljárt a Jelenkor szerkesztőségi beszélgetéseire, később már csak vasárnap délelőttönként ült be a Nádor kávéház egyik asztalához, hogy néhány helyi „elégedetlenkedő" íróval, Galambosi Lászlóval, Kende Sándorral gondolatot cseréljen, megigyon egy szimplát, elszívjon egy cigarettát, de a nyolcvanas években már az utcára se lépett ki a panel négy fala közül, s baráti unszolásra se vezettette be a telefont lakásába. Volt, aki így látta: „sovány, tüdőbajos könyvkereskedő, aki egyébként tehetséges, gondolatgazdag tanulmányokat írt a helyi folyóiratba" (Bertha Bulcsu); volt, aki azt mondta róla: „jó szemű kritikus ugyan, de nem mindig tud kompromisszumokat kötni" (Csorba Győző). A Benedek Marcell-féle Magyar Irodalmi Lexikon még tizenhárom sort szentelt neki 1965-ben, de harminc évvel később, a Péter László-féle irodalmi lexikonban a neve sem szerepel. A „méltányos" lexikonban azt olvasom, hogy 1947-ben szerkesztette az Igen című antológiát, de még nem találkoztam a könyvvel se könyvtárban, se olyannal, aki ismerte volna az antológiát. Itt élt a városban hetvenhét éven át, de ebből az utóbbi harminc-negyven évben remeteként, titokban…

 

*

 

A Benedek Marcell-féle lexikon ezeket az életrajzi adatokat közli róla: Pécsett született 1924. július 12-én. Egyetemi – jogi, majd bölcsészeti – tanulmányokat Pécsett és Budapesten folytatott, egy ideig az Eötvös-kollégium tagja volt. 1951 óta a pécsi antikvár könyvesbolt vezetője. Hozzátehetjük: az ötvenes évek végén rokkantsági nyugdíjba vonult. 2001 őszén hunyt el, október 9-én temették Pécsett.

 

*

 

A sovány életrajzi vázlatot néhány dokumentummal egészíthetjük ki.

1. Betegségéről mindig nagyon szűkszavúan beszélt, ha arra fordult a szó. Korán – valószínűleg gyermekkori paralízis következtében – fél karjára, fél lábára megbénult; ez mozgásában, a járásban, az írásban nehézséget okozott neki. Lábát húzza, kézírása „gyenge és reszkető". Érzékeny volt, betegségét a legintimebb dolognak tartotta. Azt sem szerette, ha nehézkes mozgása miatt valaki sután segíteni akart neki, mert ez is fogyatékosságára figyelmeztette. A sajnálkozás a testi bajnál is fájóbb a számára. Írásban betegségéről ilyen áttételesen beszél: „Érdekes kérdés: mi lehet az oka annak, hogy álmomban, valahányszor önmagamat látom, soha nem vagyok béna, hanem kezem-lábam olyan ép, mint betegségem előtt volt?" Válasza – és ezzel már tulajdonképpen világképét érintjük –: „mivel a testet mindig a szellem és a lélek formálja, azért (…) ezeknek épsége nem vesz tudomást a sérült és különben is mulandó, jelenlegi testnek a jelenlegi állapotáról."

2. Jogi egyetemi előadásokat Pécsett hallgatott, bölcsészeti stúdiumokat Pesten, közvetlenül a háború után. Pesten kiváló szellemi társaságba csöppent, az Újhold körébe, a Darling eszpresszóban találkozó fiatal írók közé járt. Itt ismerkedik meg Rába Györggyel, Nemes Nagy Ágnessel, Lengyel Balázzsal, Végh Györggyel és másokkal. Zömük fiatal bölcsészhallgató, pályakezdő, reménybeli költő, prózaíró. Galsai Pongrácot még Pécsről ismeri. Galsai dokumentumnovellája, A Darlingban érzékletes, de túlzásoktól sem mentes képet fest a környezetről és a szereplőkről.

„A Darling. Kis eszpresszó a Károlyi utcában, a Bölcsészkarral rézsút szemben…

Ide járt, vagy inkább innen járt máshová a fiatal magyar irodalom. Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Végh György… továbbá Rába, Vidor, Lakatos, Darázs, Rajnai…

– Ma csak két indiánert ettem – panaszkodott Rajnai Laci.

Ezen mindenki mosolygott. Rajnait az új Schöpflinnek tartották. A stílusgyakorlatokon ő volt a fő felszólaló. És a legszegényebb fiú a brancsban. Rajnai is Pécsről jött fel »világot tanulni«, évekig egy ágyban hált tüdőbajos apjával, kézzel másolta le a Divina commediá-t, mert a könyvet nem tudta megvásárolni, s az erdélyi havasokban a bal karja is megbénult – ennek dacára a legszebb és leggazdagabb kolleginának udvarolt. És Berkó Lonci olykor szánalomból megetette. Például két indiánert adott neki ebédre…"

Ez a néhány pesti hónap volt az ő kivételes, Sturm und Drangnak nevezhető korszaka. Csupán az maradt titokban, hogy Pestről való sietős távozásának mi volt az igazi oka. Különös, hogy erről soha nem beszélt, erre nem találunk választ írásaiban. Élete Pécsett a régi kerékvágásba zökkent vissza, ettől az időtől kezdve pesti barátaival legföljebb levélben érintkezett.

3. Az ötvenes évek közepén egy a korra jellemző történet szereplője lett.

1954-ben öt fővárosi író – köztük néhány Kossuth-díjas is – érkezett Baranyába, Pécsre és Komlóra tapasztalatszerzésre és anyaggyűjtésre. Az utazásról az írók közül Tardos Tibor számolt be terjedelmes riportban a Csillag folyóirat 1954. júliusi számában Nagyon lírai útirajzok címmel. Tardos, ez a kaméleon jellemű író, életének és pályájának akkor éppen azt a kanyarját járta, amelyre a szocialista irodalom dühödt szolgálata volt jellemző. Írásának utolsó, végig verzállal szedett mondata: „ÖNÁLLÓ KOMMUNISTA GONDOLKODÁST." Írásában beszámol arról, hogy Pécsett az antikváriumba is elvetődött, és ott megismerkedett „egy ifjú s csinos elárusítónővel". A „kökényszemű, százhatvan centiméter magas, tizennyolc éves" lánnyal aznap délután a Nádor kávéházban is találkozik. A beszélgetés során fény derül arra, hogy a kislány nem ismeri a jeles pesti írók műveit, sőt általában igen lesújtó véleménye van a szocialista irodalom elkötelezett művelőiről. Tardos szerint: „Kijelenti, hogy… kimondjam? ne mondjam ki?... pocsék dolgokat írunk…" Sőt „tovább gyaláz bennünket. Nem vagyunk művészek, nem vagyunk magyarok sem." Aztán megtudjuk: „Az édesanyja mozipénztáros egy Pécs környéki községben, apja pedig nincs. De van egy boltba bejáró bácsika, aki szabad perceiben kulturesztétikai előadásokat ad le a csöppségnek."

A történetnek azért van itt helye, mert ez a „boltba bejáró bácsika" nem más, mint Rajnai László, a „kökényszemű kislány" pedig Rajnai későbbi felesége.

Tardos Tibor írásának megjelenése után a pécsi írók körében nagy volt a fölháborodás. Tiltakozásuknak meglett az eredménye, s az ötvenes évek közepén a politikai viszonyok is gyorsan változtak. Tardosnak jó érzéke volt a széljárás kiszimatolására és az alkalmazkodásra: a Dunántúl 1955. évi 2. számában másfél oldalas Engesztelő levelet tett közzé. Szánta-bánta dühét, felületességét: „az én elképzelt pécsi kislányommal mérhetetlenül igazságtalan voltam".

A történethez tartozik: Rajnainak a „kökényszemű kislánnyal" kötött házasságából egyetlen fiúgyermeke született. Felesége és fia később elhagyta, külföldre távoztak. Fia is, egykori felesége is ma Ausztriában, Bécsben élnek.

 

*

 

Rajnai Lászlóval személyesen akkor találkoztam, amikor 1959-ben átvettem a Jelenkor szerkesztését. Raccsolva beszélt. Ha leült, jobb karjával béna bal karját föltette az asztalra. Hallottam Várkonyival való kapcsolatáról, ismertem Sorsunk-beli szereplését. Igyekeztem kedvére való munkákat kérni tőle. Abban az öt évben, amíg a folyóiratot szerkesztettem, a Jelenkorban Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kodolányi János, Németh László egy-egy új könyvéről írt, valamint Dante- és Keats-tanulmányát közöltük. Hogy nem volt könnyű természet? Erről Csorba Győző A város oldalában című interjúkötetében beszél. De nekem is van egy történetem. Amikor Weöres Sándor Salva Regina című versének közlése után a tiszteletdíját visszaküldte, mivel „imádságért nem illik pénzt elfogadni", és azt kérte, hogy adjuk egy pécsi írónak, a tisztes honoráriumot Rajnai Lászlónak juttatta el a szerkesztőség. Egy ideig vártuk, hogy talán mond valamit. Hiába vártunk.

De emiatt azért nem romlott meg a kapcsolatunk. Két íróportréját, a Vörösmarty- és Kodolányi-könyvet még kéziratban olvashattam. Egy-egy megjelenő könyvemet a nyolcvanas években elküldtem neki. Ezek közül kettőről, az Utak Európába címűről és a Pilinszky Jánosról szóló pályaképről írt is igényesen és elismeréssel.

 

*

 

Rajnai sorsában a közeledő, majd bekövetkező halál olyan földmozgást eredményezett, amely felszínre dobta szunnyadó műveit.

A Dante-ikonográfiáról szóló tanulmányáról, mely még életében jelent meg először egy gyűjteményes kötetben, joggal mondta Rónay György: „Az egész kötetben ez volt a legjobb." Olasz és német fordításai, Goethe-magyarításai a magyar műfordításirodalom java értéke. Ezek még életében megjelentek. Jelen lehettem, amikor halála előtt két évvel az Árgus Kiadó és a Vörösmarty Társaság munkatársai a Vörösmarty-könyv első példányait elhozták Pécsre és átadták a szerzőnek. Az is igazolódott, amit Nemes Nagy Ágnes mondott Rajnainak 1983-ban a pécsi centenáriumi Babits-ünnepségen: „A végén, meglátja, magának lesz igaza." Rajnai a látnoki szavakhoz a kilencvenes évek elején ezt a megjegyzést fűzte: „A végét persze nem szükséges még ezen a Földön járva, személyesen megérnem." Valóban, újabb alkotásai megjelenését, életműve teljesebb megismerését nem érte meg. Halála után, 2002-ben jelent meg ugyancsak a fehérváriak jóvoltából a Kodolányi János-portré. Ugyanebben az évben gyűjtötte kötetbe és publikálta folyóiratokban megjelent kritikáit és tanulmányait Az összművészet kísérlete címmel a pécsi Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Most pedig, 2004-ben, ugyancsak a pécsi kiadó gondozásában és Szirtes Gábor következetes értékmentő és szöveggondozó munkája eredményeképpen napvilágot látott Rajnai László Fekete könyv című naplója.

 

*

 

A napló csak látszólag könnyen szabályokba foglalható, leírható irodalmi műfaj. („Keltezéssel ellátott…" stb. stb.) A Zrínyi-kortárs Disilvits István kalendáriumi bejegyzéseitől Fodor András krónikás hűséggel papírra vetett eseményleírásáig igen sokféle napló volt a kezemben. Napló annyiféle van, ahány naplóíró. A Fekete könyv a kortárs hazai naplóírók közül talán Rónay György „spirituális" naplójához – és nem Karinthy Ferenc pillanatnyi írói reflexiókat megörökítő szövegéhez – áll közelebb. Van itt is keltezés, egy-egy évszám vagy évszámcsoport, de a szöveg zöme nem aktualitásokhoz kötődik vagy külső eseményeket rögzít, hanem belső történésekről ad hírt. Ily módon Rajnai szövege talán nem is a naplóhoz, hanem az emlékirathoz, a memoárhoz áll közelebb: meditáció, vallomás, gondolati reflexiók gyűjteménye. A napló műfajára jobbára csak a szöveg töredezettsége emlékeztet.

A kiadás alapja egy fekete táblás, nagyalakú füzetben fennmaradt, kézzel írott szöveg, melyet csupán néhány évszám oszt nagyobb egységekre. Ezeken belül a szöveg csillaggal elválasztott részekre, mozaikkockákra, rövidebb-hosszabb terjedelmű följegyzésekre, hol valóságos kisesszékre, hol epigrammatikus tömörségű fragmentumokra tagolódik.

A Fekete könyvből nem azt ismerjük meg, hogy mi történt Rajnai Lászlóval az 1978 és 1996 közötti csaknem két évtizedben, hanem világszemléletéről, világértelmezéséről kapunk képet: azt ismerjük meg, ami Rajnai Lászlóban történt az említett időhatárok között.

 

*

 

A Fekete könyv szerkezete töredezett, mozaikszerű, de a naplóban egy-egy téma búvópatak módján visszatér, és a rövidebb-hosszabb szövegekből koherens világkép rajzolódik ki. Rajnai világképe az ókori görög bölcselő, Platón világértelmezését követi, a naplóban Európa „elhivatott, tágra nyílt szemű látói" között többször név szerint is hivatkozik rá. A platonikus világlátást a filozófiatörténetek az objektív idealizmus jelzővel szokták illetni. Rajnai meggyőződése szerint a világ keletkezett; láthatatlan és örök Teremtőt, Legfőbb Lényt, egyetlen és legfőbb Létezőt föltételez, akit Abszolútumnak, teremtő és üdvözítő Istennek, Halhatatlannak mondanak. „Igen, a transzcendens monizmus híve vagyok" – írja Rajnai. Ebben a világképben az embernek is meghatározott helye van: az ember teremtett lény, az ember lelke örök, az érzéki test a lélek börtöne. Az ember a végső kérdések és az ideák vonzásában él. Az ember elsősorban vallásos lény, ez teszi emberré, az istenélményt eredetével hozta magával. A halál nem végső pusztulás, hanem „átlépés", „hazaérkezés". Rajnai hisz az örök életben, a „tiszta szellemi létben", abban, hogy a halál után van egy másik világ. Ami a halál után következik, csupán a létezés más formája: „kell lennie egy végtelen és tökéletes (végtelenül tökéletes) létformának, melyben minden beteljesül, és minden kérdésünkre választ kapunk".

Platón filozófiája persze nem csak Rajnaira hatott. Platón szövegeinek olvasása és elemzése a két háború közötti Magyarországon több gondolkodónak is táplálékul szolgált. A platóni világ- és emberkép nyomai Várkonyi Nándor, Kodolányi János, Hamvas Béla szövegeiben is föllelhetők. Amit Hamvas Béla írt Várkonyinak, azt Várkonyi is elmondhatta volna Rajnai Lászlóról: „Nagyon azonos utakon haladunk!... Ugyanazokat a mélységeket láttuk meg."

Platón a dialektikát, a fogalmak szembeállítását tekintette annak a módszernek, amelynek segítségével a lényeg megragadható. A Fekete könyv egészét az ellentétpárokban való látás jellemzi. Rajnai számára a legfőbb ellenség az aurea mediocritas, az arany középút. Amihez nyúl, azt mindig a tézis-antitézis viszonylatában vizsgálja. Csak jelezni tudjuk azokat a kettősségeket, amelyekhez meditációs gondolatait fűzi. Néhány ezek közül: lángelme és dilettáns, fiatalság és öregség, naturalizmus és szimbolizmus, igazság és valóság, klasszicizmus és romantika, szellem és értelem, képzelőerő és ész, kultúra és civilizáció, konvenció és eredetiség, diktatúra és demokrácia, germán és latin népek, szőke és fekete nők… Mindebből sejthető, hogy a dialektikus látásmód Rajnai egész szemléletét, esztétikai, művészettörténeti, politikai, nemzetkarakterológiai felfogását és legszemélyesebb emberi kapcsolatait egyaránt átjárja.

 

*

 

Rajnai szerint – a platóni tanítás értelmében – az ember vallásos lény, és a vallás lényege: „a nép szakrális közössége". Vagyis a vallásos hit, a vallás gyakorlása közösséget, közösségi életet föltételez. Ha így van, akkor a vallásos élet szükségképpen szervezeteket, hierarchiát, egyházat hoz létre. E gondolat mentén Rajnai világképében ellentmondásra bukkanunk. Rajnai ugyanis tiszteli Jézus Krisztus személyét, szeretne Krisztus korában élni, jó szava van az Ősegyházról, az „igazi" kereszténységről, azt is tudja, hogy az istenhit nem függhet a látszatkeresztények, az „úgynevezett" hívő emberek gyakorlati magatartásától, de önmaga számára az egyházias gondolkodást, az egyházhoz tartozás gondolatát (vagyis valamely egyház törvényeit) nem fogadja el. Legföljebb a protestantizmus tanításában szereplő „eleve predesztinált világharmóniában" hisz, de a „modern Egyház" „hivatalos" tanítását elhárítja.

Meggyőződésének gyökerére is, következményére is rávilágít a Fekete könyv egyik önéletrajzi mozzanata. A naplóban a hetvenéves Rajnai fölidézi gyermekkorának azt a pillanatát, amikor „nagyon tiszta" volt. „Igen, tiszta, annak ellenére, hogy valamelyik lelkiatyám egyszer azt az indulatos kérdést vágta hozzám a gyóntatószékben (ebben az inkvizíciós kamrában, ahova meghatározott időközökben »önként« be kellett térdelnem): »Hát ennyire rothadt lelkű vagy?!«"

Igen, ez az élmény elegendő lehetett ahhoz, hogy Rajnai ne találjon helyet „a nép szakrális közösségében".

És helyezzük a Rajnai megörökítette epizód mellé a téma rokonsága miatt Pilinszky János vallomását a Maár Gyula által készített televíziós portréfilmből. Ez is ifjúkori emlék, ez is a gyökereket érinti.

„Tulajdonképpen az érettségi után én hitetlen voltam… És egy nagyon nehéz éjszaka után elmentem gyónni. Sohasem felejtem el, a domonkosok templomában gyóntam, kora hajnalban. Nem tudtam aludni egész éjjel. Vártam, mikor nyitják ki a kaput, és akkor hallottam, hogy kinyitják a kaput, és lementem hosszú esztendők után gyónni. És elmondtam a bűneimet… A rács mögött, nem tudom elfelejteni a pap arcát, olyan volt, mint egy tisztára mosott kavics. Fiatalember volt. Amikor befejeztem bűneim felsorolását, azt mondta: – Édes fiam, magát Isten nagyon szereti, hogy ennyire szenvedett."

A két fiatalkori, párhuzamos élmény sok mindent megmagyaráz. Látjuk Rajnait, aki a napló tanúsága szerint évtizedekig viaskodott Pilinszky szellemével, a naplóban ötször ír róla hosszan, önálló tanulmányt tervez róla, hol sajnálja, mert „újságírónő lett belőle", hol „testvérének" nevezi – de a „transzcendens monizmus" híveként nem talált utat a „modern Egyházhoz". És látjuk, előttünk áll Pilinszky, aki magáról azt mondta: „költő vagyok, aki katolikus", és aki egyháztagként, gyakorló hívőként élte le életét.

A közösség nélküli transzcendens hit, az egyházon kívüli vallásosság pótszert keres magának. Rajnai László számára ilyen egyházpótló „szer" volt az asztrológia. Az asztrológiát persze nem a képes újságok, a magazinok horoszkópkészítőinek laikus színvonalán, hanem hozzáértéssel, „tudományos" megalapozottsággal művelte. A Fekete könyv összeállítója a napló elé Önéletrajz címmel egy a hagyatékban talált szöveget illesztett. Ebben a szövegben Rajnai rögzíti születésének pillanatában az égitestek állását, saját csillagképét, születési kozmogramját. A naplóban is többször történik hivatkozás az asztrológiai világszemléletre. A személyes emberi sors alakulásában is, az emberiség történetében is meghatározónak mondja az égitestek járását.

Az asztrológiai világmagyarázat az égitestek útját a világkorszakokkal hozza kapcsolatba: az egyes világkorszakok (világhónapok) nevét az állatöv tizenkét csillagképének állatneveivel jelöli. Egy-egy csillagkép neve – fordított sorrendben – egy-egy világkorszakot jelent. Az asztrológusok számítása szerint például 1950-1960 táján az emberiség a Halak korszakából a Vízöntő korszakába lépett.

Rajnai hisz az asztrológiában és a számmisztikában. „Hetvenkét esztendő egy világnap" – mondja. És „minden tizenkét esztendő elmúltával befejeződik egy életünk, s egy másik kezdődik". Szerinte az egyén élete, az emberi sors fölött „a csillagok éggömbje őrködik". És a történelem alakulását is az égitestek mozgása, egymáshoz való viszonya alapján képzeli el.

Az asztrológia bizonyos elemei Kodolányi János mitikus és bibliai témájú regényeiben is fölbukkannak (1948-ban megjelent regényének a címe: Vízöntő, és az Én vagyokban is említi a Halak korszakát), de szépíró lévén ezek csak színező motívumok epikai vállalkozásaiban. Rajnainál – a Fekete könyv tanúsága szerint – egész világszemléletének meghatározó alapja az asztrológiai hagyomány.

 

*

 

Rajnai gyanakodva, elutasítással, sőt megvetéssel tekintett saját korára. Amikor egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy melyik történelmi időben szeretett volna élni, azt válaszolta: „szerettem volna egyszerű, de fogékony zsidó lenni Jézus korában, hogy saját szememmel lássam a Megváltót, esetleg még beszéljek is Vele". A huszadik századi történelemről, a világháborúk és diktatúrák koráról rossz véleménye volt. Az utca, a hangoskodás, a durvaság idegen a számára. A kor hitetlen, a romlás egyetemes, az internacionalizmus megvalósíthatatlan. A bolsevista nevelés romlottá és ostobává tesz, az úgynevezett „szabad világ" ugyanazt az utat járja végig. Fölötte áll korának. „Ez a világ két lábon járó festett koporsók raktára" – írja. És a római kor szállóigéjét időszerűnek, ma is érvényesnek tartja: „»Panem et circenses!« Ha kevés a kenyér vagy egyáltalán nincs, nem a több kenyeret követeli elsősorban a nép, hanem a cirkusz iránt nő meg mértéktelenül az igény."

Elmarasztaló ítéletét a kor irodalmára is kiterjeszti. A történelem lehúz, megkötöz és elszomorít – írja. Az igazi költészet, ami „felszabadít, felemel, szárnyakat ad, és nem utolsósorban megvigasztal", hiányzik. Csillagait a régiségből választja: fenntartás nélküli elismeréssel és a leggyakrabban Dante és Goethe nevét idézi: őket érzi rokonainak, ők a nagy elődök. Jó szava van még Rilkéről, Hölderlinről, a modern regényírók közül Musilról és Thomas Mann stílusáról. Elutasítja viszont Csehovot és a polgári színjátékot. Néhány esztétikai és irodalomelméleti kérdést is látókörébe von. Foglalkoztatja a műfordítás és a saját munka kapcsolata, a nyelv struktúrája és az emberi személyiség fölépítésének analógiája, véleménye van az irodalmi trágárságról, az irodalmi közhelyekről és a hiányzó munkásirodalomról, elveti a „lélektelen" irodalomtudományt, a rideg realizmust és a naturalizmust, kifejti a modern költészet „három fő ismérvét". A kortárs írók közül nemzedéktársai foglalkoztatják, azok az írók, akikkel valamilyen mértékben személyes kapcsolatban állt. Legtöbbször Pilinszkyről beszél. Amikor elolvassa Végh György regényét, az önéletrajzírásról, az élmény és a fantázia viszonyáról elmélkedik, továbbá Nemes Nagy Ágnes, Rába György nevét említi. Alkalmanként, egy-egy hivatkozás erejéig Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Kodolányi János, Fülep Lajos, Németh László neve kerül szóba. Föltűnő, hogy a század egyik legjelentősebb költőjének, a „határtalan énekesének", az orpheuszi költészet kiemelkedő képviselője teljesítményének a naplóban semmi figyelmet nem szentel. Pedig ha valakit a Rajnai által áhított „poeta sacer" jelző megillet, akkor az Weöres Sándor volt.

 

*

 

Az olvasó a napló mögött a naplóíró személyiségét, a szöveget létrehozó alkotó egyéniségét keresi. Ki volt, milyen volt az az ember, aki a Fekete könyv gondolatait papírra vetette? Mit mond szerzőjéről a Fekete könyv?

Amikor Rajnai László 1978-ban a napló írásába kezdett, talán nem is annyira az írói elhivatottság, az esztétikai cél, inkább az etikus felelősségérzet vezette. Rajnai a legmagasabb rendű hallgatásnál is fontosabbnak tartotta a kimondás szükségességét, a szó értékét és értelmét. Még abban is hisz, hogy a tizenkét éves korában írt és azóta elveszett önéletrajza valahol megvan, „valaki megtalálta, és odatette a többi nélkülözhetetlen, látszólag eltűnt, de aztán szerencsésen újra meglelt érték közé". S bár nem lehetnek illúziói afelől, hogy életében nyomtatásban megjelenhet a napló, titokban mégis bízott az írás értelmében, s abban, hogy szövegének olvasói, befogadói lesznek: „Hiszek a maradandóságban, a mulandó dolgok maradandóságában is. Megmaradnak, csak átváltoznak: a szellem, a lélek kenyerévé és borává lesznek. Vegyétek hát – íme, mindez a tiétek."

A naplóíró erkölcsi igényessége vonzó. Rokonszenves erkölcsi tulajdonsága, hogy igényességét nemcsak a világgal, hanem önmagával szemben is alkalmazza. Ismeri hiányait, elszalasztott lehetőségeit. Minden kívülállónál szigorúbb ítéletet fogalmaz meg magáról. „Egész életem az ilyen futni hagyott, kedvező pillanatok beláthatatlan sora. Ezek az ellenem felhozható legsúlyosabb vádak, el nem hárítható szemrehányások. Úgy kell nekem: miért akartam mindig csak a tökéleteset, csak a legnagyobbat. Írásban és emberben egyaránt. Bűnös vagyok, mert túlságosan lenéztem az anyagot, mert megvetettem a sötétséget, a félhomályban tévelygés nagyon is emberi veszélyeit, mert csak a fényességet becsültem, idő előtt akartam az örök világosság lakója lenni."

A „tökéletesség", a „legnagyobb" akarását, az „anyag" lenézését, az „emberi veszélyek" megvetését, a túlzott szerénységet azonban gyakran nem sok választja el a túlzott magabiztosságtól, a gőgtől, az ítélkező hajlamtól, a szeretetlenségtől, a megvetéstől. Nem kétséges, hogy az erre való hajlam a Fekete könyv íróját is megkísértette. Ahogy társadalmi helyét tekintve „valami osztályfeletti rendbe" szeretne lépni, ahogy magányáról, a barlang-létről, a világtól elzárkózó remeteéletről beszél, ahogy korát lenézi, utálja és megveti, és néhány írótársától irtózik és undorodik (ezek az igék az ő szavai!), ahogy mondanivalóját többnyire apodiktikus módon, kijelentő és kinyilatkoztató formában megfogalmazza, bizony-bizony, azok szerénynek igazán nem mondható megnyilatkozások, van bennük gőg is, túlzott büszkeség és fölényérzet is. A legárulkodóbbak e tekintetben talán azok a passzusai, ahol a nőkről nem éppen lovagi rajongással – hogy ne mondjuk: a legjobb esetben némi lenézéssel – beszél: „A nő nem individuum, hanem reprezentáns." „Ha egy műből az igazságosság hiányzik, akkor írhatta volna (sit venia verbo) akár egy nő is."

 

*

 

A napló legmegrendítőbb és legfölemelőbb részei az elmúlásról, a halálról, az író saját elmúlásáról szólnak. Eleinte csak a sötétséggel és a magányossággal néz szembe: „Örökké a szakadék szélén imbolyogni. A szakadékoknak megvan az az iszonyú tulajdonságuk, hogy egyszerre félelemmel töltenek el és vonzanak." Sosem kereste a sikert, a múló dicsőséget. Bátorításra sincs szüksége, mert hisz a cselekvés értelmében: „És mégis azt mondom: boldogok a lelki gazdagok, akiknek soha nem volt sikerük, s ennek ellenére hisznek abban, hogy amit tettek, nem volt és nem lesz hiábavaló." Ahogy egyre közelebb kerül a távozáshoz, az ismeretlen jövőhöz, úgy válik szava egyre tisztábbá és oldottabbá: „a halál csupán válás, fájdalmas, de nem végleges". Végül megfogalmazza – néhány szó eltéréssel két változatban is – végső búcsúját: „Nem a haláltól – jobban mondva az átlépéstől – félek (ki nem érez szorongást, ha erre gondol), hanem annak a másféle állapotnak ismeretlen voltától. De vajon csakugyan ismeretlen-e? Nem a valóságos, oly régóta nélkülözött otthonosság vár-e ránk? A hazaérkezésnek az a semmi mással össze nem hasonlítható nyugalma és biztonságérzete, amelytől e világi életünk minden napja születésünk óta egyre jobban eltávolított és elszoktatott."

A naplóban ez az utolsó bejegyzés 1996-ban kelt. Rajnai László 2001-ben halt meg. Hogy élete utolsó öt esztendejében milyen bölcseleti eszmék foglalkoztatták, és milyen spirituális történések zajlottak le benne, arról nem ad hírt a Fekete könyv.

Az erkölcsi erő, a szellemi teljesítmény veszélyes. A jelentős személyek, a kiválasztott emberek sírján dudva nő, és hirtelen megszaporodnak körülötte a barátok. Utolsó útjára a pécsi köztemetőben tizenketten kísértük el. Aztán megelevenedtek „asztaltársaságának" még élő tagjai. Himnikus szavak, emelkedett méltatások, rajongó emlékezések kerültek papírra. Hogy senki nem ismerte föl igazán tehetségét… Meg hogy „Laci" végül csaknem éhen halt… Meg hogy érvényesülését a környezetében élő „szent tehenek", a tekintélyes költő gátolta…

Rajnai László életműve és a műveket hitelesítő személyisége önmagában, rajongó „barátok", hamis legendák, rossz ízű célzások nélkül is helyt áll, érvényes, és méltó az emlékezésre.

(Szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta Szirtes Gábor, Pannónia Könyvek, Pécs, 2004, 134 oldal, á. n.)