Nyilván sokan tudják, hogy Láng Zsolt új könyve anyagának nagyobbik részét én már korábbról ismerem, bizonyos értelemben a kapcsolatom vele a szokásos kritikus–szöveg viszonynál szorosabb, mivelhogy az itt szereplő novellák, elbeszélések java (ez most csak mennyiségi megállapítás) az Élet és Irodalomban jelent meg, részben a „Tárcatár" rovatban. Láng Zsolt egyébként nem mindegyik írását válogatta be a kötetbe, ő tudja, miért, én sajnálom azt a párat, amit kihagyott. Nos, amikor a lapkészítés folyamatában, például egy éven át négyhetente vártam és olvastam novelláit, azok nekem akkor is igen tetszettek, de – ha szabad ilyet mondani – a „napi robotban" (ez persze csak fikció, egy kicsit szeretném sajnáltatni magam) az ember, nevezetesen én, másképp olvas, más az olvasásmódja. Akkor sok mindenre nem figyeltem fel, ami most sokkal szembeötlőbb így, könyvalakban. Az ugyan már akkor is feltűnő volt, hogy – ha nem is ipari mennyiségben, de – igen sok itt a nő; de hogy miért ilyen sok és miért ilyen sokfélék (még ha egy speciális olvasatban amúgy eléggé egyformák is), arra nem figyeltem föl. Van itt például szomszéd nő, van rodoszi, svéd, még szomáliai is van, a többit már nem is sorolom.

Egy könyvben, ha sok nő van, abból – előzetes feltevéseink szerint – következnie kell valaminek. Például: lesznek nagy szerelmi jelenetek, érzelmek áradása, vágyakozások, féltékenység, szóval lesz minden. És hát végül is – ha nagyon akarjuk – mindez van is, csak éppen nem így, nem ilyen romantikusan, hanem éppenséggel valami furcsa módon idegenül, visszafogottan, megmagyarázhatatlanul, rejtélyesen. Ha van egy rakás nő, akkor egyszerű logikai úton kikövetkeztethető, hogy legalább egy pasinak is kell lennie (szólal meg belőlem a macsó, aki vagyok), s valóban, van is, bár nem egy, hanem több, annak ellenére, hogy e férfiakról nem sokat tudhatunk meg. Egyik-másik írásban mintha íróember lenne ez a férfi, tehát mintha irodalommal foglalkozna (ekkor az olvasót, engem, a sárga irigység eszi, hogy hát őrület, mennyi nője volt ennek a Zsoltnak, még szomáliai is; feltéve, de persze nem megengedve elbeszélő és szerző azonosítását), később, alaposabb olvasat után megnyugszunk, nem volt neki, mindent csak kitalált: azaz irodalmat csinál, fikcionál. És akkor elérkeztünk egy valóban lényeges és fontos ponthoz: ezeknek az írásoknak a nagy része nők és férfiak kapcsolatáról szól, (egyetlen kivétellel) mindig férfiak beszélnek nőkről. Ám e kapcsolatok igen gyakran irodalmi mintákat, előzményeket rajzolnak föl a valóságos kapcsolatok helyett. Nem csak a nyilvánvaló Kosztolányi-párhuzamra gondolok (A bolgár kalauznő), de olyan, közelebbről nehezen meghatározható sejtetésekre is, mint a Stockholmi éj vagy a Római utazás (ahol Goethe jelenléte persze egyértelmű). A hangsúlyozott irodalmiság és fikcionáltság mellett a rejtély, a megmagyarázhatatlanság is nagyon nagy szerepet kap a szövegekben. Néha krimiszerűen (és ezért lélektanilag indokoltabban), mint az Ólomkatonákban vagy A kútban, máshol kafkaian megoldatlanul; miért rodoszi a rodoszi nő, ha „jellegzetes északi típus volt, szőke haj, vörösfoltos, fehér bőr, kéklő szemek"; miért kerül A Saint Nasarde-i kolostor elbeszélője felesége mellől egy másik nő ágyába, s ki ez a nő; azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy az utóbbi szöveg így indul: „Miközben összehasonlíthatatlanul megnyugtatóbb egy idegen nő mellett ébredni, mint féreggé változva…"; a narráció rejtélyeit szinte vég nélkül sorolhatnám. S végül: valójában mik is ezek a történetek, hol játszódnak, mikor játszódnak és miért. Láng Zsolt szövegei (általában is, itt most különösen) bár néha kijelölik az elbeszélés terét, de a leggyakrabban még a lokalizálható terek is belemosódnak valamiféle általános, univerzális térbe, még akkor is, ha például a Köröndöt vagy az Andrássy utat nevezik meg. Ugyanez vonatkozik az időre is, alig-alig azonosíthatók korok, korszakok (még akkor sem, ha például az Ólomkatonákban teljesen pontosan kimutatható, hogy 1882-ben vagyunk); ahogy a tér univerzális, az idő is tulajdonképpen egyfajta időtlenségben ölt alakot. A szövegek hősei, elbeszélői sem azonosíthatók realista értelemben vett hús-vér figurákkal (még akkor sem, ha nagyon gyakran hihetetlen érzékiséggel rajzolja meg őket az elbeszélő). Bombayban, New Yorkban, Berlinben, Budapesten ugyanaz az idő és a tér, a pikáró elbeszélők – tehát az állandó utazás, úton levés – semmit nem változtatnak a lényegen, mint ahogy maguk sem változnak. Mégis mi űzi, hajtja őket, mi a látszólag folyamatos változásnak a célja? Azt gondolom, két dolog. Az egyik a létezés rejtélyes, kiismerhetetlen működésének legalább valamelyest való megismerése, s ez által egyfajta otthonra lelés, az otthonosság megteremtésének kísérlete. Láng Zsolt novellái azt sugallják, hogy ez nem egyszerű, sőt e kísérletek nagyobbrészt kudarcra vannak ítélve. (Tehát nem valami könnyed, ahogy az angol mondaná, bed-side-reading szövegekről van szó.) Az otthonosság elérése a novellák másik sugallata szerint a történetre találással lenne azonosítható. Azaz, hogy mindenkinek lenne saját története, az a történet, mely csak és csakis róla beszélhető el, s amelyben saját magát ismeri föl. Na most, a Láng Zsolt-szövegek ezt a lehetőséget erősen tagadják. Úgy tűnik számomra, hogy az elbeszélés csak annyiban megengedő e téren, amennyiben azt azért ténylegesen állítja, hogy vannak történetek, s e történetek (irodalmi értelemben véve is) egymásra rakódása talán még ontológiai értelemben is segít a létezésben való tájékozódásban. Vagy mondjuk egyszerűbben: segít az életet elviselni. Az előbbiek értelmében Láng Zsolt novellái mindig és kizárólag e történet kereséséről és megtalálásának nehézségeiről szólnak. A kafkai idegenségérzet, a furcsa átváltozások, az időtlenség és térnélküliség, a labirintus kiismerhetetlenségének sugallata, az, hogy az élet paravánja előtt mint marionett-figurák mozgunk – egyszóval mindez nagy súllyal nehézkedik a szövegekre és a befogadási stratégiákra is.

A könyv olvasása közben gyakran gondoltam Esti Kornélra. Az ő utazásai, a nyelvvel való birkózása, a történetmondás nehézségei és bizonytalanságai – egyáltalán, az Esti Kornél-szövegekben megbújó viszonylagosított létértelmezés Láng Zsolt novelláinak is hátterét képezi. De ezek a szövegek már egy más létállapotból születnek: nem a létezés mámorító összevisszaságából, nincs bennük boldogság, még az a picinyke sem, ami a bolgár kalauzéban (Kosztolányi) fellelhető; a bolgár kalauz Láng Zsoltnál visszataszító, a bolgár kalauznő pedig – ahogy maga az elbeszélő is – a kalauz alá rendelődik.

Ha most kellőképpen elriasztottam volna a nyájas olvasóközönséget ettől a könyvtől, akkor sietve hozzáfűzöm mindehhez, hogy bár e novellák valóban nem egyszerű és könnyed olvasmányok, élvezésükhöz kell egy kis belső munka, ám a befektetés többszörösen térül meg. Arról nem is beszélnék, hogy a nyelv és a stílus milyen örömöket okozhat az olvasónak, arról viszont igen, hogy mint minden igazi irodalom, milyen újabb és újabb meglepetéseket, olvasatokat, értelmezési változatokat kínál mindenkinek ez a szép könyv. Az elmúlt években én igen kevés ennyire egynemű, részleteiben és egészében is kidolgozott novelláskötetet (majdnem azt mondtam, regényt) vehettem kézbe. Csak biztatni tudom az esetleges tétovázókat: tegyék meg ők is, vegyék kézbe és olvassák.

Elhangzott a kötet bemutatóján 2003. november 30-án Budapesten, az Írók Boltjában. (A szerk.)

(Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2003, 197 oldal, á. n.)