Láng Zsolt új könyve a mai magyar próza jelentős darabjai közé tartozik. Rendhagyó mestermunka. Kitapintható műfaji előzményei ellenére nemigen vannak mintái. Bár címe a bestiárium-formára hajaz, erre a konstrukcióra még a trilógiának szánt szövegfolyam első részénél is kevésbé utal; pusztán a tizenhárom fejezet sejtet címével ilyenfajta értelmezést. Sőt, egy-egy visszatérő szimbólumon túl alig idézi fel az első kötetet. A tűz és a víz állatai sem tematikailag, sem formailag nem kelti az olvasóban Az ég madarai című regény folytatásának érzését. S ez tagadhatatlanul előny abból a szempontból, hogy a kötetek külön-külön is élvezhetők.

Láng Zsolt új szövegében – a megelőző kötettel szemben – a történet szinte teljesen feloldódik az elbeszélésformában. Hiszen a cselekmény mindössze annyi, hogy a könyv „főszereplője", Eremie atya, egy moldvai szerzetes elmeséli vízióit hallgatójának. A nyelvileg megragadott látomásfüzér azért érdekes és rendkívüli mind a beszélő és hallgatója, mind a szöveg olvasója számára, mert a mesélő-szereplő az igaz történet igaz(i) elbeszélőjeként lép színre, azt állítva magáról, hogy szemtanúja volt az elmúlt ötszáz év eseményeinek, s a hallgató – előre jelezve mintegy az olvasó egyetlen lehetséges választását – elfogadja ezt az állítást. Ez az egyszerű történet ugyanakkor hallatlanul szövevényessé bogozódik, és éppen a látszatra túlontúl egyszerű szerkezet engedélyezi ezt az átváltozást. Formailag ugyanis a beszélő és hallgató konkrét nyelvi megnyilatkozásain túl semmiféle érzelmi-értelmi reakciót nem közöl olvasójával a szöveg. A beszélgetést elbeszélő narrátor személyét, véleményét mindvégig homály fedi, mintha visszahúzódna a lejegyzés gesztusába, nemhogy saját, még szereplői motivációit sem láttatja. Olyan elbeszélőt, akiket megszokhattunk olvasmányaink során, hiába keresnénk e könyvben. Csak a hallgatótól ritkán megszakított főszereplő beszél, és ezzel a gesztussal több mindent is sugall a kötet. Részben azt a szövegszerűen is megjelenő kijelentést mélyíti el, hogy nincs semmiféle különbség megtörtént és elbeszélt história között, tehát amit éppen olvasunk, az most esik meg a szemünk előtt, részben pedig elhiteti olvasójával, hogy nincs is elbeszélője ennek a történetnek, hiszen nem viseli magán semmiféle reflexió, kiegészítés, törlés nyomát. S ez nem csekély írói teljesítmény.

Ráeszmélni arra, hogy az elbeszélés voltaképpeni tárgya maga az elbeszélés, igazi intellektuális élmény; már csak azért is, mert e felismerés lassanként összekapcsolódik azzal a műfajt érintő belátással, hogy a könyv felépítése nem szépirodalmi szövegekre emlékeztet. A Láng-kötet szerkesztésmódjáról a platóni dialógusok éppúgy eszünkbe juthatnak, mint a keleti egyház hangsúlyosan többszereplős liturgiája vagy az ortodox szerzetesek közösség előtti gyónása, nem utolsósorban pedig a bizánci költészet. Ezen belül is különösen az Anyához szóló Akathisztosz Hymnosz idéződhet fel az olvasóban – egymásnak alfabetikus rendben felelgető tizenhárom pár kondákionjával és ikoszával –, mely éppúgy párhuzamba állítható a Láng-kötet tizenhárom fejezetre tagolásával és nyelvi teljességigényével, mint a főszereplő útjának okával és céljával, az anyára vonatkozó szó keresésével. Egy – a könyv végén található – szövegrész ugyanis az anya keresésének távlatába helyezi a látomássorozat egészét, s az anya utáni nyomozást az eredet, a szó és a test kutatásává is kitágítja: „a barna anyajegy [az anyáé], és annak látása olyan otthonossággal töltött el, mintha valóban a jegye lenne az anyaságnak (…) a távlatok összefüggésében értelmessé vált utazásom, a sok-sok érthetetlen kaland egyetlen magyarázattá állt össze (…), mintha az én hosszúra nyúlt elbeszélésem is azért volna, hogy erről a testről szóljon, hogy (…) kimondjam nevét." A teljességet rejtő anyafigura mindenek forrásaként és céljaként zárja magába a test és szó eredetének titkát. S ily módon az egyéni alvilágjárás egyben az egyetemes kultúra keretei között való bolyongás is.

A kötet – nyugati szépirodalomban oly ritka – dialógusformája mintegy alakilag megragadható tükre a főszereplő vízióin átívelő kérdésfeltevések szokatlanságának. A műfaj eredetéhez hasonlóan a képzettársításos látomásban elő-előbukkanó motívumok is keletre mutatnak, az ortodox teológia irányába, illetve az ezt megtermékenyítő újplatonizmus hagyománya felé. A komótosan hömpölygő dialógustechnika, illetve a hangok és képek hasonlóságán továbblóduló emlékezet egyetlen, de minduntalan átlényegülő téma körül oszcillál: a szó és test, hang és kép, valóság és látvány viszonya körül. S mindez, bár finoman megidézi – a keleti teológia terminológiájával – a kép (eikón) és hasonlóság, illetve az ige és a test kérdését, az újplatonikus fogalomhasználat szerint pedig a forma (morphé) és anyag (hülé) vagy az egy-sok különbségének problémáját, a szöveg a keleti gondolkodás mélyebb ismerete nélkül is lebilincselő olvasmány. A Láng-kötet úgy nyújt betekintést főszereplője, egy keleti keresztény szerzetes segítségével az ortodox kultúrába, hogy az ortodoxiát nem kezeli kuriózumként, de nem is teszi háttérré, hanem formálható anyagként a képzelet szolgálatába állítja. A szöveg a főszereplő filozófiai gyökerű kérdésfeltevését az alakok, képek, színek és hangok megunhatatlan festésével teszi kézzelfoghatóvá. A legérzékibb leírásokon a legelvontabb filozófiai problémák körvonalai tűnnek át, s ezek az áttűnések, a test szellem felé és a szellem test felé való kacsingatásai különleges élményt nyújtanak az olvasónak. Olvasmányélményt jelentenek. A nyelvi-stílusbeli bőség, a cselekmény meg-megbicsakló, majd újralendülő ívének perpetuum mobile-jellegű dinamikája nemcsak egyedi arányérzékről, hanem egyfajta teljességigényről is tanúskodik. S bár a szövegnek ez a tulajdonsága magyarázható azzal, hogy a főszereplő (és a szerző) az apofatikus teológia művein – Isten megismerhetetlenségét a sajátosságok tagadásával bizonyító eljáráson – nevelődött, mindez nem szorul mentegetésre. A kötet szerkezete csak elvileg bővíthető bármeddig, a gyakorlatban nem haladja meg az út okának és céljának felismerését: az anya (a szó, az eredet, a test) keresésének elkerülhetetlenségére való ráeszmélést, és e hiány artikulációját.

Olyan világ képe bontakozik ki A tűz és a víz állatainak lapjain, ahol test (anyag) és szó (forma) behelyettesíthető egymással, és a konkrét az elvontat, az elvont a konkrétat idézi. Rendkívül izgalmas, ahogy ez az ellentétek vegyüléséből kifejlő regényvilág a mesélő-főszereplő kettős természetén keresztül hírt ad magáról, s ahogy a szó hiányának megtapasztalásától a hiányzó szó megformálásáig ívelő história a keresés nyelvi alakzataiban – a szövegformálás lehetőségeinek plasztikus feltérképezésében, a beszédről való beszéd határainak variatív latolgatásában – testet ölt. S innen nézve szimbolikus jelentőségű, hogy a kötet határai egybeesnek a mindenséget jelképező ábécé végpontjaival, a kezdetet jelző a és a véget jelölő z hanggal. Komoly ambícióról árulkodik ugyanis ez az alapelemekre hivatkozó írói magatartás, hiszen a beszélgetés lejegyzője a kezdő- és záróhanggal nemcsak kijelöli a szöveg keretét, hanem – megidézve a hangok kombinatorikus alkalmazásának ritualizált módszereit – demonstratívan még korlátlannak is nyilvánítja a beszéd (írás) lehetőségeit. Mindez pedig igazán revelatív erővel hat az olvasóra. A végtelenségre való szimbolikus utalás a teljesség érzetét hordozza magában; s a kötet – önmagába hajló szerkezetével – az elbeszélés irányát firtató olvasói kíváncsiságot az újraolvasás kívánságában oldja fel.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003, 405 oldal, 2900 Ft)