Varró Dániel első kötete, az 1999-es Bögre azúr egyszerre váltotta ki a közönség élénk figyelmét és a kritika elismerését. A kritikai értékelés során azonban lényegesen több szó esett a meggyőző költői tehetségről, a játékosságról és az üdítően friss hangütésről, mint a kötetben működő, akkortájt meglehetősen szokatlannak ható költészetfelfogásról. Mindehhez az is hozzájárulhatott, hogy a költői beszéddel kapcsolatos elvárásoknak létezik egy kulturálisan meghatározott, noha igen képlékeny halmaza, amelybe a Bögre azúr mint újító jellegű vállalkozás nehezen volt beilleszthető. Folytonosan változó elváráshalmazról van szó, melyet ilyenformán meglehetősen nehéz (és meglehetősen hiábavaló) munka volna aprólékosan leírni, ám a provokáció szerepe, úgy gondolom, e halmaz bővülésének központi szervezőelve. A költői köznyelv megújítása ugyanis tipikusan modernista és provokatív gesztus. A hagyományos költői köznyelvtől való eltérésnek mindenképpen radikálisan karakteresnek, radikálisan újszerűnek, illetve oppozíciós jellegűnek kell lennie (és persze ide sorolandó az újszerűséget a feledésbe merült tradíció aktualizálásában megvalósító radikális archaizmus is, melyet Szigeti Csaba erős líraolvasatai emeltek a köztudatba egy évtizeddel ezelőtt).

Ehhez képest Varró Dániel versbeszéde a legkevésbé sem provokatív. Ezen nem csupán azt értem, hogy hangütését tekintve nem harsány vagy szubverzív, hanem azt is, hogy a forgalomban lévő költői beszédmódokkal szemben (vagy hozzájuk képest) nem radikálisan oppozicionális karakterű. A szerző mindent tud, amit a költői technéről tudnia kell. Mindez ugyanakkor egy jól behatárolható és kifejezetten vállalt hagyományra épül. A versformák választásának gesztusa és a beszédmód a klasszikus mintákat követi – pontosabban a magyar irodalom oktatásának gerincét képező tananyagot. Sőt, úgy tűnik, Varró nemcsak követi, hanem interiorizálja is a klasszikus magyar irodalmi kánont. Anyanyelvi szinten beszéli ezeket a nyelveket (amire legjobb példaként a Boci, boci, tarka témájára írt, népszerű paródiákat lehetne felidézni), miközben nem kérdőjelezi meg, nem bizonytalanítja el őket, a parodikus játékossághoz nem kapcsolódnak a felidézett költői beszédmódok leváltására irányuló gesztusok.

Varró Dániel első kötete tehát belakott egy jól ismert, otthonos költői teret. Véleményem szerint nemcsak új színt jelentett a kortárs líra mezőnyében, hanem a költészet és a költőszerep „metafizikai" vonatkozásait zárójelbe tevő játékosság elementaritásának és a költői munka komolyságának a lehető legszorosabb összekapcsolásával sikeresen bővítette ki a magas költészettel kapcsolatos olvasói elvárások fent említett halmazát (érdemes volna ebből a szempontból megvizsgálni a kapcsolódási pontokat, illetve az eltéréseket a mintaként számba vehető kortárs szerzők, főként Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos költészetét illetően). Az aránylag hosszú idő után napvilágot látott második kötet pedig mintha válaszként született volna arra a dilemmára, miszerint a hagyománynak ugyanezen a terepén kell létrehozni az első kötethez képest valami mást, valami újat. Minden értelemben sikeres válaszként, amellyel nemcsak a szerző, de az olvasó is messzemenően elégedett lehet.

Ebben az esetben azonban elsősorban a kulturális allúziók iránt fogékony, jó humorérzékkel megáldott felnőtt olvasóra gondolok: jogos kifogásnak tűnik, hogy a gyerekolvasót a Túl a Maszat-hegyen gyakran túlzottan nehéz feladat elé állítja, az utalások és poénok jelentős része egész egyszerűen nem neki szól. A mű mintha ugyanúgy alkalmi viseletként kapná magára a gyerekirodalom köntösét, mint ahogy a verses regény műfaját is paródiaként eleveníti fel. Furcsa, köztes beszédmód jön létre ezáltal, ami azonban mégsem hat zavaróan, mivel a tűzijátékszerű poénok erre nem engednek időt.

A verses regény mint műfajválasztás azért is lehetett kézenfekvő döntés, mert az egyik legfontosabb jellemzője, a történetet előrevivő epikai szál és a folytonos megszakításokat, kitérőket beiktató „fecsegés" kettőssége nem csupán műfaji sajátosság, hanem Varró Dániel költészetének is meghatározó vonása. A szerző itt alighanem a saját költői karakterének leginkább megfelelő műfajt találta meg (és ez a találkozás a verses regény géniuszának sem lehet ellenére, már ha van ilyen). A 9. fejezet bevezetése ars poetica-szerűen állítja elénk mindezt:

(119–120. o.)

A Túl a Maszat-hegyen Teslár Ákosnak szóló ajánlása szerint a szüzsé kidolgozásába az ajánlás címzettje is besegített. Akárhogy történt is, maga a mese, az epikai szál cselekményben gazdag és fordulatos: a főhős Muhi Andris megmenti a mesebeli ellenvilág, a Maszat-hegy, illetve Badarország népét a gonosz Paca cár uralmától. Szerepel a történetben emberrablás, árulás, fogolyszöktetés, kémkedés, mindent eldöntő ütközet, és természetesen számos jellegzetes mellékszereplő, valamint sok-sok kitérő, dal, limerik, verses betét. Azt, hogy a szerző mindenféle vargabetűket beledolgozott a verses regénybe, a műfaj nemcsak elbírja, de meg is követeli. Ráadásul maga a történet elbeszélése sem egyenes vonalú. Az in medias res kezdés egy kártyapartit ír le, melynek természetesen maga a szerző-elbeszélő is résztvevője, és ide toppan be Muhi Andris. Jóval később tudjuk csak meg, hogy ez a jelenet időrendben valahol a történet közepe táján helyezkedik el.

A szöveg sodrása, a rímjátékok hatása alól valószínűleg az az olvasó sem vonhatja ki magát, aki nem elsősorban a poétikai bravúrokra és a költői játék finomságaira hegyezi a fülét. Varró Dániel rímtechnikája ugyanis helyenként olyan erős svunggal látja el a versbeszédet, hogy az önmagában is humorforrásként szolgál: „Már rossz gyerek volt cárevicsként, / S hogy a cárkorba átevickélt…" (61. o.) A kötetben előforduló kancsal rímek, kecskerímek, mozaikrímek különböző típusai remélhetően verstani szemináriumok anyagául szolgálnak majd a jövőben (s bár nem vagyok szakértő a témában, gyanúm szerint helyenként új rímtechnikai alfajok is megjelennek a Túl a Maszat-hegyen szövegében). Néhány példa, mutatóba: „trónbitorló" – „trombitált ő" (59. o.), „szipkaszárt" – „szitka szállt" (121. o.), „slemil kém – Emilkém" (183. o.), „messze, messze" – „fránya massza" (54. o.), illetve néhány súlyosabb eset: „elaludt – alul itt" (79), „ő lazán – ööö… izé" (203. o.), „jámbor arcú – újrajátsszuk" (147. o.), s végül egy szemrím: „tele te – delete" (181. o.).

Varró Dániel könyvét nem csupán a verselés elegáns, szellemes lendületessége jellemzi (ezt eddig is tudtuk a szerzőről), de – ami epikai műfaj esetén legalább ugyanilyen fontos – az elbeszélés gördülékenysége is. Példaként a 10. fejezet remekbe szabott párbeszédeit emelném ki („»Mit rág?« – Jelentem, kiflicsücsköt. / »Ezt mellőzhetné, titkos ügynök.«" – 149. o.). A kötött formával folytatott küzdelem eredményeképpen úgy születik meg a könnyed és világos dikció, hogy a kész szöveg végül e küzdelemnek semmilyen nyomát nem hordozza magán. Ez annál is komolyabb teljesítmény, mivel a szerző szemmel láthatóan nagy kedvvel táncol gúzsba kötve: nem hajlandó ugyanis semmiféle verstani kompromisszumra, az elbeszélés „alapszólamául" választott Anyegin-strófák mindvégig tanári módon, szabályos rendben sorakoznak, csakúgy, mint a további műfajparódiák választott versformái, a 6. fejezet Badarország furcsa lakóit bemutató dantei tercinái (ahol az Isteni Színjáték és az angol nonszensz költészet különösen mulattató elegye jön létre), illetve a 12. fejezet döntő csatajelenetét megéneklő homéroszi hexameterei.

E két leglátványosabb, egy-egy fejezetnek nemcsak a versformáját, de a hangütését is meghatározó vendégforma mellett (lásd például a csatajelenet többsoros, hosszú eposzi hasonlatait) a költészettörténeti vonatkozások rendkívüli gazdagságát hívják elő a fejezetek elején szereplő mottók (melyekben szembetűnően magas a tizenkilencedik századi magyar költők aránya: Petőfi, Arany János és Arany László mellett szerepel itt Bajza, Reviczky, Tompa, Vörösmarty), illetve a szövegben elhelyezett reminiszcenciák. Ezek közül A Bús, Piros Vödör dalát emelném ki, mely József Attila Születésnapomra című versének újabb kitűnő paródiája (egyébként lassan ideje volna számba venni és összehasonlító elemzésnek alávetni az ide vonatkozó szövegeket; a Születésnapomra valószínűleg a magyar költészet egyik legtöbbet parodizált darabja, úgyhogy tanulságos kísérletnek tűnne alaposabban feltérképezni ennek a hagyománynak a kialakulását).

Már az előhangból világosan kitűnik, hogy a szerző ragaszkodni kíván a műfaji konvenciókhoz – ám ugyanekkor e ragaszkodás nyomatékos hangsúlyozásával ironikus viszonyba is lép velük:

(7. o.)

Hasonlóképpen utal a kötelező kellékként elővezetett álomjelenetre is:

(89. o.)

A költői versengés megjelenései hasonlóképpen derűs színezetet nyernek. A Túl a Maszat-hegyen telis-teli van különböző meseidézetekkel, amelyek többnyire tisztelgő gesztusok a műfaj mintaadó klasszikusai előtt. A legfontosabb – hisz a történetben elfoglalt szerepét tekintve kiemelt jelentőségű – ezek sorában a Nemes Nagy Ágnes-féle titkos út, amelyen Muhi Andris átjárót talál a két világ, Buda és a Maszat-hegy között. (Szintén fontos dramaturgiai pillanatban lép színre Tóth Krisztina Virágevő Zsiráf Dezsőjének a kötetbéli pandanja, Lecsöppenő Kecsöp Benő is; az utóhangban egyébként a szerző illőképp köszönetet is nyilvánít az ihlető forrásért, mint ahogy az Anyegin-strófát újra a köztudatba emelő Paulus szerzője, Térey János előtt is.) A mese-reminiszcenciák leglátványosabb gyűjteménye azonban nyilvánvalóan a hetedik fejezet első része:

(83. o.)

A narrátor a Harry Potter-szériáról szóló rövid, ám kimerítő eszmefuttatás után (melynek végén azért bejelenti: „Várom is már a folytatást" – 84. o.) a nemzetközi és a magyar meseirodalom klasszikus alakjait idézi meg, balladai, Villonra hangolt Anyegin-strófákban, Kipling, Tolkien és Milne hőseitől a Kormos-, Csukás István- és Lázár Ervin-figurákig. A kilencedik fejezetben aztán e szelíd költői versengés „komolyabb" példájával találkozhatunk:

(139. o.)

Aligha elegendő azonban annyit leszögezni, hogy a Túl a Maszat-hegyen erősen intertextuális, illetve hogy ezernyi más szöveget játékba von. Az intertextualitás tényének a felismerése (tekintve, hogy ez a tény az utóbbi kétezer év jelentősebb szövegeire egyként jellemző) önmagában nem túlságosan termékeny értelmezői gesztus, amennyiben nem teszünk kísérletet arra, hogy az adott mű szövegközi utalásainak a tétjét rekonstruálni próbáljuk. Varró Dániel verses regényében például a szerző figurájának az előtérbe helyezése kölcsönöz különös súlyt ezeknek.

A verses regény fontos műfaji jellemzője, hogy a (szerző személyével azonosított) elbeszélő figurája főszereplővé lép elő. A Túl a Maszat-hegyen az ajánlást és az előhangot követően szintén a narrátor elbeszélésével kezdődik, a kártyaparti már említett jelenetével. Ennél is fontosabb azonban, hogy az elbeszélés során a narrátor sosem húzódik a háttérbe, sosem válik a történések személytelen előadójává, hanem mindig ő maga, az ő tapasztalatai képeznek fontos vonatkoztatási pontokat:

Krákog, moziba járni nem mer…

(52. o.)

Az eszmefuttatás ezek után másfél strófán keresztül a mozilátogatás témakörét taglalja. Ez az a fecsegés-struktúra, amely a voltaképpeni történet főhősével azonos súlyú szereplővé avatja az elbeszélőt. A történet elmesélésének a folyamata szintúgy valamiféle cselekményt képez, akárcsak maga a történet. A kitérők mellett fontos szerepet játszanak még a betétként beépített részek, mint például a dantei Pokol lehengerlő badarországi paródiáját nyújtó limerikciklus, Muhi Andris beszélgetése az állatokkal vagy a Maszat-hegyi naptár. Ezek voltaképpen intakt, többnyire önálló művekként is publikált szövegek, amelyekben a szerző gyakran el-elrugaszkodik a gyerekekhez szóló, mesemondói hangütéstől, méghozzá a groteszk, abszurd, helyenként morbid humor irányába. A teljes kötetre jellemző elbeszélői hangnem ennek folytán valamelyest többárnyalatú, vegyesebb lesz, ami – megítélésem szerint – nem válik kárára a verses regénynek.

A költő-elbeszélő mindazonáltal nem csupán szereplője, hanem ura is az itt megjelenített világnak. Nemcsak a nézőpontját tekintve, amikor például meggondolásra méltó, sőt, életvezetési elvként is minden bizonnyal jól használható szentenciában oldja fel a regény világát meghatározó indulatok gerjesztette feszültséget („Hisz tévút mindkét út, bocsok, / A szappan és a rút mocsok" – 143. o.), de közvetlenül a cselekmény szintjén is: végül az ő tehenes füzete lesz az álnok Paca cár végső börtöne. Az a füzet, amelybe a mindent eldöntő ütközet résztvevőjeként az eseményeket jegyezte. Minden szál a Varró Dani nevű narrátor kezében fut tehát össze, még akkor is, ha időnként színlelt ijedtséggel konstatálja, hogy nem egészen ura a helyzetnek:

(122. o.)

Ne higgyünk neki. Régi zsonglőr-trükk ez, ránk ijeszt, úgy tesz, mintha leejtené a labdát, de az utolsó pillanatban persze elkapja. A Túl a Maszat-hegyen legfőbb erénye nem a szerző virtuozitásában rejlik, hanem éppen ebben a magas fokú költői tudatosságban. Aprólékos műgond érződik a szöveg egészén, az a műgond, amely végső soron megteremti a fecsegés spontaneitásának a látszatát.

Varró Dániel sikeres választ adott az első kötete által felvetett kérdésekre. A pálya további állomásait persze nehéz volna megjósolni, de ebben a pillanatban legalább két lehetséges irány kiolvasható, amely kijelölheti a Maszat-hegyen túli utakat. Az egyik a verses epikáé, a másik az angolszász nonszensz líra iránti vonzódásé. Hogy végül ténylegesen merre mozdul tovább ez a költészet, nem tudható. Annyi azonban bizonyos, hogy nem túlzott elvárás további komoly teljesítményeket remélni a szerzőtől, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy Varró Dániel ezzel a munkájával végérvényesen maga mögött hagyta az első kötet kijelölte helyet, a kiváló formaérzékű, ígéretes pályakezdő státuszát.

(Varró Zsuzsa rajzaival. Magvető, Bp., 2003, 208 oldal, 2290 Ft)