Raffaello jelenése

A költők és művészek elragadtatása, mióta világ a világ, megütközés és vita tárgya volt. A köznapi ember nem képes felfogni, miben áll ez a dolog, így kifejezetten hamis, sokszor pedig egyenesen ellentétes képzeteket alkot róla. Talán ezért hordtak össze annyi esztelenséget a művész zsenik benső kinyilatkoztatásairól, és ezért okoskodtak róla ugyanannyit módszeresen vagy módszer nélkül, rendszereken belül és kívül, mint szent vallásunk misztériumairól. Az úgynevezett teoretikusok és rendszerépítők a művész elragadtatását csak hallomásból írják le, és teljesen meg vannak elégedve magukkal, amikor hiú és profán filozofálgatásukkal körülíró szavakat keresgélnek arra, melynek szavakba nem önthető szellemét és jelentését nem ismerik. Úgy beszélnek a művészi elragadtatásról, mint egy szemük előtt levő dologról; magyarázzák és mesélnek róla; pedig helyesebb volna, ha e szent szó kimondásakor szégyenpír öntené el arcukat, mert nem tudják, mit beszélnek.

Mennyi haszontalan szóval vétkeztek korunk okoskodó tollforgatói a képzőművészet ideáljaival szemben! Elismerik, hogy a festőnek és a szobrásznak a maga ideáljaihoz rendkívüli úton, és nem a közönséges természet és tapasztalat megszokott útjain kell eljutnia; elismerik továbbá, hogy mindez titokzatos módon történik: ők maguk mégis azt képzelik, és tanítványaikba is azt plántálják, hogy ismerik ennek Hogyanját; – mert úgy tűnik, hogy szégyenben maradnának, ha az ember lelkében bármi is rejtve vagy eltemetve maradna, amiről ők ne tudnának felvilágosítással szolgálni a fiatal és tudásvágyó embereknek.

Rajtuk kívül ott vannak még a valóban hitetlen és elvakult gúnyolódók is, akik kinevetik és egészében tagadják a művészeti enthuziazmusban rejlő mennyeit, és egyáltalán nem kívánják elfogadni a fenséges szellemek különleges kitüntetettségét vagy beavatottságát, mert ők ezektől túlságosan is távolinak érzik magukat. Ezeket aztán messze elkerülöm, és szóba sem állok velük.

Most azonban ki szeretném oktatni ezeket az álbölcseket. Elhanyagolják tanítványaik ifjú lelkét, amikor merészen és könnyelműen úgy tanítják nekik az isteni dolgokról kiagyalt vélelmeiket, mintha azok emberi természetűek lennének, s ezzel aztán annak őrületét ültetik el bennük, hogy hatalmukban áll annak megragadása, aminek a művészet legnagyobb mesterei – ezt nyíltan kimondhatom – csakis isteni sugallat által jutottak birtokába.

Így hát feljegyeztek, majd újra és újra elmeséltek néhány anekdotát, megőrizték, majd időről-időre újra megismételték a művészek néhány jelentősebb szólását; de hogyan volt lehetséges, hogy ezeket pusztán felületes rácsodálkozással hallgatták végig, és hogy senki nem sejtette meg e beszédes jelekből a művészet szentségét, amelyre mindegyik utal? Hogy nem voltak képesek elismerni itt sem, mint egyébként a természetben sem, Isten kezének nyomát?

A magam részéről mindig is hittem benne; homályos hitem viszont nemrég a legragyogóbb meggyőződéssé tisztult. Boldog vagyok, amiért az ég engem szemelt ki, hogy dicsőségét ezidáig fel nem ismert csodáinak meggyőző bizonyítékával hirdessem: sikerült új oltárt emelnem Isten dicsőségére. –

Raffaello, minden festők közt a legragyogóbb, hagyta örökül nekünk egyik, Castiglione grófjának címzett levelében e szavakat, melyek számomra értékesebbek az aranynál, és amelyeket egyszer sem tudtam anélkül végigolvasni, hogy ne lett volna úrrá rajtam a tisztelet és imádat homályos és titokzatos érzése:

„Minthogy az ember oly kevés szép női teremtést lát, egy bizonyos, lelkemet eltöltő szellemi képhez tartom magam."*¹

E jelentőségteljes szavak számomra, teljesen váratlanul és őszinte örömömre, csak nemrégiben világosodtak meg.

Átkutattam kolostorunk régi kéziratkincseit, és megannyi haszontalan, porlepte pergamen alatt találtam néhány teleírt lapot, melyek Bramante keze nyomát viselik, és sejtelmem sincs, hogyan keveredhettek ide. Az egyik lapon a következő írás volt olvasható, amit most minden körülményeskedés nélkül, néme-tül jegyzek le:

„A saját örömömre, és azért, hogy pontosan megőrizzem, jegyzek most fel egy csodálatos esetet, melyet drága barátom, Raffaello, a titoktartás pecsétje alatt bízott rám. Amikor nem túl régen teljes szívemből kifejezésre juttattam mindennél szebben megfestett Madonnái és Szentcsaládjai iránti csodálatomat, és könyörögve kértem, árulja el végre, honnan vette kölcsön képei Szent Szűzének semmihez sem fogható szépségét, a szelíd vonásokat és a felülmúlhatatlan kifejezést; végül nagyon meghatódott, majd miután a rá jellemző tanítványi szemérmességgel és vonakodással kissé megváratott, könnybe lábadt szemmel borult a nyakamba, és feltárta előttem a titkát. Beszámolt arról, hogy zsenge ifjúkora óta mindig is egyfajta különös, szent érzéssel viseltetett Isten Szent Anyja iránt, olyannyira, hogy időközben már nevének hangos kimondására is szívbemarkoló vágyakozás kerítette hatalmába. Később aztán, amikor elméje a festészet felé fordult, mindig is az volt a leghőbb vágya, hogy Szűz Máriát a maga égi tökéletességében fesse meg; megtenni azonban még jó darabig nem volt bátorsága. Lelke gondolatban éjt nappallá téve, állhatatosan dolgozott a képen; csakhogy nem volt képes megelégedéssel befejezni; mindegyre úgy érezte, mintha fantáziája csak a sötétben tapogatózna. Néha mégis olybá tűnt neki, mintha égi fénysugár hatolna lelkébe, és ahogy mindig is szerette volna, tisztán látta maga előtt a képet; ám ez mindig csupán egy pillanatig tartott, lelke nem tudta megragadni a képet. Lelke szűnni nem akaró nyugtalanságban hánykolódott; a vonásokat mindig csak futólag pillantotta meg, így a homályos sejtés sehogy sem akart letisztulni egy képben. Egyszer aztán magát tovább türtőztetni nem bírván, remegő kézzel hozzálátott a Szent Szűz megfestésének; e munka közben bensője egyre inkább izzásba jött. Midőn egy éjszakán, amint az gyakran megesett, álmában a Szűzhöz könyörgött, egyszer csak elgyötörten felriadt álmából. A sötét éjszakában szemét valami tündöklő világosság vonzotta magához az ággyal szemközti falon, és amikor jobban szemügyre vette, észrevette, hogy a Madonna falon függő, még befejezetlen képe a leglágyabb fényt sugározza magából, és tökéletes, valóban eleven képpé változott. Annyira lenyűgözte a kép isteni mivolta, hogy azon nyomban könnyekben tört ki. A Madonna szavakba nem foglalható, megindító pillantást vetett rá, s egyre úgy tetszett, mintha meg akarna mozdulni: sőt, Raffaellónak olybá tűnt, hogy tényleg megmozdul. Az volt benne a legcsodálatosabb, legalábbis úgy tetszett, hogy ez az a kép, ami után mindig is kutatott, bár mindig csupán valami homályos és zavaros sejtelme volt róla. Hogy miként tért újra nyugovóra, arról egyáltalán nem tud számot adni. A következő reggelen úgy ébredt, hogy szinte újjászületett; a jelenés örökre bevésődött a lelkébe és az érzékeibe, s ezzel úgy sikerült leképeznie Krisztus anyját, ahogyan lelki szemeivel látta, s ettől fogva érzett ő maga is mély alázatot saját képei iránt. – Erről mesélt a barátom, a drága Raffaello. Ez a csoda számomra oly különös és figyelemre méltó, hogy magamnak, a magam gyönyörűségére jegyeztem le." –²

Ezt tartalmazza a véletlenül a kezem ügyébe akadt, felbecsülhetetlen értékű papírlap. Most már végre mindenki tisztán láthatja maga előtt, mit ért az isteni Raffaello a különös szavakon, amikor azt mondja:

„Egy bizonyos, lelkemet eltöltő szellemi képhez tartom magam."

Megértik-e végre az emberek az égi Mindenható e nyilvánvaló csodája által kioktatva, hogy e bűntelen lélek egyszerű szavai mély és hatalmas értelmet rejtenek? Felfogja-e végre mindenki, hogy vétek a művészi elragadtatásról profán módon fecsegni – meggyőződött-e végre mindenki arról, hogy ilyenkor semmi másról, csakis közvetlen isteni beavatkozásról lehet szó?

De nem beszélek róla tovább, meghagyom mindenki számára a lehetőséget, hogy a komoly szemlélődés e kimondottan fontos tárgyáról saját maga töprengjen el.

 

A művészetre született és a tudományokban is jártas festő példája, Leonardo da Vinci, a firenzei iskola híres alapítójának élete nyomán

Az itáliai festőművészet újjászületésének kora olyan férfiakkal ajándékozta meg a világot, akikre a mai világ méltán nézhetne fel úgy, mint a dicsőséges szentekre. Azt mondhatnánk, hogy varázslataikkal ők hódították meg először a természetet, és egyúttal megidézték – vagy pedig azt, hogy először ők csiholták ki a kavargó teremtésből a művészet szikráját. Mindegyikük a maga módján volt tökéletes, s a művészet templomában már sokuk számára emeltek oltárt.

Ez alkalommal azért szemeltem ki közülük a firenzei iskola híres alapító atyját, az érdemes Leonardo da Vincit, hogy a rá kíváncsiaknak a művészet valóban tudós és alapos stúdiumának példájaként, illetve a fáradhatatlan, mégis elmés szorgalom mintaképeként mutassam be. A művészet tudásra vágyó tanítványai az ő példáján láthatják be, hogy nem elegendő felesküdni egy zászlóra, s a kézzel csak az ecset ügyes kezelését gyakoroltatni, továbbá nem elég egyfajta könnyed, tovatűnő álenthuziazmussal felfegyverkezve a valódi alapokra irányuló, mélyreható tanulmányok ellen hadba vonulni. Példám majd megtanítja nekik, hogy a művészet zsenije nemcsak kénytelen-kelletlen áll össze a komoly Minervával; és hogy egy nagyszerű, nyitott lélekben még akkor is az emberi tudomány egész, sokszorosan összetett képe tükröződik szép és tökéletes harmóniában, ha e lelket csupán egyetlen fő cél vezérli. –

A férfi, akiről beszélünk, a pompás Firenzétől nem messze, az Arno völgyében fekvő, Vinci nevű helységben látta meg a napvilágot. A természettől örökül kapott ügyesség és elmeél, amint az az ilyen kiválasztott szellemeknél megszokott, a játszadozó gyermeki kéz alól kikerülő tarkabarka figurákban már zsenge ifjúkorában hírt adott magáról. Olyan volt ez, mint egy vékonyka, de annál virgoncabb forrás első kibuggyanása, amely idővel hatalmas, csodálatra méltó folyammá duzzad. Aki ezt felismeri, nem áll a víz útjába, mert az átszakít minden falat és gátat; hanem szabad folyást biztosít számára. Így tett Leonardo apja is, aki szabad folyást engedett a fiú természetadta hajlamának, s inasnak adta a híres és érdemes firenzei Andrea Verocchióhoz.

De fájdalom! Ki ismeri és ki tudja még felsorolni az egykor szikrázó csillagként tündöklő neveket? Eltűntek az égről, róluk már nem hallani semmit – azt sem tudjuk, hogy valaha éltek.

Pedig Andrea Verocchio nem tartozott a legközönségesebbek közé. Átadta magát a képzőművészetek szentháromságának, a festészetnek, a szobrászatnak és az építészetnek – annak idején nem volt szokatlan, hogy e hármas szerelem és készség megfért egyetlen ember szellemében. A mester ezenkívül jártas volt a matematikai ismeretekben, és rajongott a zenéért is. Meglehet, hogy e példakép, aki Leonardo képlékeny lelkében hamar nyomot hagyott, nagy hatással volt rá; a magok azonban már bizonyára ott rejtőztek lelkének mélyén. De ki találja meg egy idegen szellem kialakulásának történetében az okokat és okozatokat összekapcsoló valamennyi szálat, amikor cselekedeteiben még maga a lélek sincs mindig ezen összefüggések tudatában.

Minden képzőművészet elsajátításához, ábrázoljon mégannyira komoly vagy szomorú dolgokat is, eleven és érdeklődő lélek szükségeltetik; hiszen hosszadalmas és fáradságos munka árán kell végül megteremtenie egy tökéletes művet, minden érzék tetszésére, ezzel szemben a szomorú vagy zárkózott lélek nem tud miből kitartást és kedvet, bátorságot és állhatatosságot meríteni. Ilyen eleven lélek birtokosa volt az ifjú Leonardo da Vinci; nemcsak a rajzolást és a színek felrakását gyakorolta szorgalmasan, hanem a szobrászatot is, pihenésképpen pedig hegedűn játszott vagy tetszetős dalokat énekelt. Elfoglalt szelleme bárhová fordult is, a múzsák és gráciák kedvencüket a vállukon hordozták körbe túlvilági atmoszférájukban, Leonardo így még a pihenés óráiban sem érte a hétköznapi élet talaját. Foglalatosságai közül a festészet állt hozzá a legközelebb; nemsokára mesterére szégyent hozva már ott tartott, hogy tanárát is felülmúlta. Ez bizonyítja, hogy a művészet valójában nem tanul és nem tanítható, hanem folyása, még akkor is, ha egy rövid szakaszon terelgetik és irányítják, szabadon tör fel a lélekből.

Mivel képzelőereje a legkülönfélébb jelentésű és beszédes képekben gazdagnak és termékenynek mutatkozott, eleven ifjúságában, amikor erői hatalmasan törtek fel belőle, szelleme nem megszokott, ízléstelen utánzásokban, hanem rendkívüli, gazdag, már-már csapongó és különös ábrázolásokban mutatkozott meg. Így festette meg egyszer az első emberpárt a Paradicsomban, amit úgy telerakott és feldíszített csodálatos és sosem látott állatok mindenféle fajaival, fák és növények számbavehetetlen, vesződséges változatosságával, hogy az embereket ámulatba ejtette sokféleségük, s alig tudták levenni szemüket a képről. Ennél is csodálatosabb volt az a medúza-fő, amit egyszer fatáblára festett egy paraszt számára: az összes kieszelhető csúf féreg és iszonytató rém testrészeiből gyúrta össze, keresve sem lehetett találni ennél ijesztőbbet. Az évek során felhalmozott tapasztalat aztán rendet teremtett szellemének vad, burjánzó gazdagságában.

De a lényegre térek, és kísérletet teszek arra, hogy valamilyen leírással szolgáljak e férfi sokoldalú buzgalmáról.

Szűnni nem akaró vágy űzte a festészet egyre magasabb rendű tökélye felé, annak nem csupán egyetlen, hanem minden ágában; az ecset titkainak tanulmányozását összekapcsolta a dolgok legszorgalmasabb megfigyelésével, s e szorgalom egyfajta pártfogóként vezette a mindennapi életben, hogy jártában-keltében ott gyűjtse be kedvenc elfoglaltságának legszebb gyümölcseit, ahol senki nem sejtette. A festészetről szóló nagyszerű művében hirdetett tanainak ő maga lett a legjobb példája. Ezek szerint a festőnek általánossá kell válnia, és a dolgokat nem egyetlen, megszokott mozdulattal kell ábrázolnia, hanem mindent a maga különleges sajátossága szerint; – továbbá ne csüngjön senki egyetlen mesteren, hanem mindenki saját maga, szabadon tárja fel a természetben fellelhető összes élőlényt, különben nem érdemli ki, hogy a természet fiának hívjuk, legföljebb az unokájának.

Ugyanebből az írásból, mely az egyetlen a tudományos munkái közül, amibe a világ is betekintést nyert, s melyet joggal nevezhetnének Leonardo aranykönyvének, nyilvánvaló lesz számunkra, hogy milyen mélyértelműen kötötte össze a művészet tanait és szabályait azok gyakorlatával. Az emberi testet, annak összes kigondolható pózában és mozdulatában, részletekbe menően ismerte, mintha ő maga teremtette volna; egyre csak a szerinte minden egyes alakban benne rejlő, megfelelő értelmet és testi-szellemi jelentést kereste. Mert minden műalkotás, amint azt könyvében tudtunkra adja, valójában kettős nyelvet beszél, a testét és a lélekét. Művében olykor útba igazít, hogy miként kell csatát, tengeri vihart vagy nagyszámú gyülekezetet festeni; képzelete ilyenkor oly tevékeny és hatékony, hogy a legfontosabb és leginkább beszédes vonásokat puszta szavakkal is tüstént meglepően kerek egészként írja le.

Leonardo tudta, hogy a művészi szellem egészen más természetű, mint a költők enthuziazmusa. Nem az a célja, hogy valamit csak és kizárólag saját értelméből hozzon a napvilágra; a művészi szellemnek inkább serényen, önmagán kívül kell kalandoznia, és a teremtés formáit kell fürgén, ügyesen körülkémlelnie, illetve ezek formáit és lenyomatait kell megőriznie a szellem kincseskamrájában; így az éppen munkához látó művész már egy mindenféle dolgokból álló világot talál magában. Leonardo sosem lépett ki az utcára írótáblái nélkül; mohó tekintete mindenhol meglelte múzsájának áldozatát. Akkor mondhatjuk, hogy valakit teljesen izzásba hozott és áthatott a művészeti érzék, ha maga körül mindent alárendel ezirányú hajlamának. Kileste az emberi test egy járókelőn neki megtetsző apró részleteit, minden tünékeny, izgalmas pózt és mozdulatot, s ezekkel gyarapította kincseit. Kiváltképp a szokatlan szakállak és bajuszok ragadták meg; emiatt olykor egészen addig követett egy-egy embert, amíg jól eszébe nem véste a különös arcot, amit aztán otthonában oly természetesre festett meg, mintha modellről mintázta volna. Akkor sem mulasztotta el soha megjegyezni a körvonalakat és azt, hogyan állnak össze a részek egésszé, amikor két embert figyelt meg, akik anélkül, hogy tudtak volna arról, hogy megfigyelik őket, teljesen természetesen és magukba feledkezve beszélgettek, esetleg heves vita robbant ki közöttük, vagy amikor útjai során a maguk életszerűségében és erőteljességükben egyéb emberi érzelmekre és indulatokra lelt. Némelyek számára nevetségesnek tűnhet, de gyakran figyelte teljesen magába merülve a régi falakat, amelyeken a múló időt sokszor csodálatos figurák és a színek játéka mutatta, vagy a különös rajzolatú, színes köveket. A zavartalan szemlélődés közben ötlött néha fel benne egy táj szép ideája vagy egy kavargó csata, esetleg egy különös mozdulat vagy arc. Ezért áll könyvében a szabály, hogy ilyesmiket szorgalmasan kell szemlélni a magunk gyönyörűségére, mert az ilyen összevissza dolgok mindenféle feltalálásokra serkentik a szellemet. – Láthatjuk, hogy Leonardo különleges, az utókor számára utolérhetetlen szelleme mindenből, még a mások által lebecsült apróságokból is aranyat tudott kovácsolni.

A művészetek tudományában talán egyetlen festő sem volt nála tapasztaltabb és járatosabb. Az emberi test belső részei, e gépezet egész fogaskerékrendszere és vázszerkezete – a különböző fények, a színek és ezek egymásra gyakorolt hatásai, illetve ezek egybekelése –, az arról a viszonyról szóló tanítás, hogy a dolgok a távolban kisebbnek és erőtlenebbnek tűnnek; – feltárta a művészet igaz és természetes alapjához tartozó tudományok mélységeit.

Amint már említettük, nemcsak nagy festő, hanem jó szobrász és tekintélyes építész is volt. A matematika tudományának minden ágában kiismerte magát; értett továbbá a zenéhez, jól játszott hegedűn, szépen énekelt és elmés költőnek bizonyult. Egyszóval, a mítoszok idején minden bizonnyal Apolló fiának tartották volna. Sőt kedvét lelte abban, hogy kitüntesse magát mindenféle készségekben, még ha ezek távol estek is a szakmájától. Lovaglásban és kocsihajtásban, csakúgy, mint vívásban, akkora gyakorlatra tett szert, hogy aki nem ismerte, úgy vélhette, egész életében csak az egyikkel vagy a másikkal foglalkozott. Olyannyira otthonosan mozgott a csodaszámba menő mechanikus szerkezetek és a természetes testek titkos erőinek terén, hogy egyszer egy ünnepi alkalomra fából készített egy magától mozgó oroszlánt; egy másik alkalommal pedig valami vékony anyagból teljesen szabadon, maguktól a levegőbe emelkedő, kicsiny madarakat gyártott. Szelleme veleszületett izgatottsága mindig kieszelt valami újdonságot, ami állandó tevékenységben és feszültségben tartotta. Nemes és megnyerő szokásai úgy emelték ki sokrétű tehetségét, mint az arany foglalat az ékkövet. S hogy a rendkívüli férfi még a legközönségesebb és legostobább embernek is szemet szúrjon, és kitűnjék a többi közül, a bőkezű természet páratlan testi erővel, ehhez pedig tiszteletreméltó műveltséggel és tiszteletet parancsoló, mégis szeretetteljes orcával áldotta meg.

A komoly tudományok kutató szelleme olyannyira különneműnek tűnik a művészet alkotó szelleméhez képest, hogy lényegüket az első pillantásra legszívesebben különböző műfajokhoz sorolnánk. És valóban csak kevés halandó képes arra, hogy egyszerre két zseninek áldozzon. Akinek lelkében viszont minden ismeret és erő, amin rendszerint többen osztoznak, otthonra lel, és akinek szelleme az ész következtetései révén éppoly serényen, mint amilyen sikerrel számolja ki az igazságokat, illetve aki belső érzékének képzeteit fáradságos kétkezi munkával látható ábrázolásokban tárja elénk: – egy ilyen ember minden bizonnyal kivívja az egész világ bámulatát és csodálatát. Ha ezen felül nemcsak egyetlen művészetnek adja át magát, hanem titkos rokonságukra ráérezve magában többet is egyesít, és bensőjében érzékeli a mindegyikükben lobogó isteni lángot; akkor bizony ezt a férfit csodálatos módon egy égi kéz emelte ki a többi közül, akiknek a gondolatai még csak meg sem közelítik az övéit. –

Ludovico Sforza, a milánói herceg udvara volt Leonardo da Vinci, az akadémia elnökének működési terepe, ahol sokirányú jártasságát kibontakoztatta. Remek festményekkel és szobrokkal jelentkezett; itt terjesztette el jó ízlését az épületeken; a zenészek közé felvették hegedűsnek; mély belátással irányította egy hegyeken és völgyeken átívelő vízvezeték nehéz munkálatait – így testesítette meg egy személyben minden emberi ismeret és készség akadémiáját. Mielőtt átvette a vízvezeték építését, Valverolába, egyik tekintélyes barátjának birtokára utazott, ahol a vidék múzsájának kegyeit élvezve nagy buzgalommal vetette bele magát az építészet matematikájába. Később éveket töltött e csendes birtokon, s filozófus szellemmel a matematika és a képzőművészeti alapok elméletének tanulmányozásába fogott, és elmélyült spekulációkba bocsátkozott. Az önmagába megtért bölcsesség külsejére is rányomta bélyegét, amennyiben hagyta olyan hosszúra megnőni a haját és a szakállát, mint egy vén remete; – némelyek pedig fáradhatatlan szorgalmában vélték megtalálni annak okát, hogy egész életében agglegény maradt. – Vidéki magányának idején tanulmányainak eredményeit szellemén átrostálva és megtisztítva, saját éles elméjű gondolataival együtt, kimerítő művekben foglalta össze, melyek mind a mai napig az ő drága keze nyomát viselve Milánó városának hatalmas, fenséges könyvgyűjteményében találhatók.

De fájdalom! Ez is, mint annyi más réges-régi, a hatalmasságok könyvkincsei közt fellelhető, tiszteletreméltó porlepelbe burkolózó kézirat érintetlen szentség, amely mellett korunk értetlen fiai üres fejjel, legföljebb üres tiszteletadással sétálnak el. A kézirat még arra vár, hogy valaki újra életre keltse a régi festő benne elvarázsolva nyugvó szellemét, és megszabadítsa a gúzsba kötő láncoktól.

Leonardónk festményeinek minden szépségét és nagyszerűségét ehelyütt nem tudom írásba foglalni. Leghíresebb képe bizonyára az Utolsó vacsora ábrázolása, mely a milánói dominikánusok refektóriumát díszíti. Sokan megcsodálják rajta Krisztus tanítványainak érzelemdús kifejezéseit, amint úgy tűnik, mindegyikük ezt kérdezi az Úrtól: Uram! Én vagyok az? A művészeti anekdoták egykori gyűjtői arról számolnak be, hogy Leonardo, miután már majdnem minden alakot befejezett, egy ideig habozott, újra meg újra átgondolta és mérlegelte, vagyis (tulajdonképpen) szerencsés sugallatra várt, hogyan kellene Júdás áruló arcát és Jézus fenséges orcáját a kifejezés tökélyére emelni; a kolostor vezetője pedig az értetlenség félreérthetetlen bizonyítékát adta, amikor a késlekedés miatt megfeddte meg, mint egy napszámost.

Egy érdekes körülmény miatt Leonardo egy másik festményéről is meg kell emlékeznem. Lisa del Giocondo (Francesco hitvesének) portréjára gondolok, amelyen a mester négy évig dolgozott anélkül, hogy minden egyes hajszál leggondosabb és legfinomabb kidolgozása rátelepedett volna az egész szellemére és elevenségére. Mindahányszor a nemes hölgy modellt ült neki, meghívott néhány muzsikust, hogy hangszereik zenéjét kellemes, vidám énekszóval kísérve derítsék fel az előkelő modellt. Igazán elmés ötlet, mindig is csodáltam érte Leonardót. Jól tudta, hogy azok arcára, akik modellt ülnek, legtöbbször száraz és üres komolyság telepszik, és ha ezt egy festmény maradandó vonásaiban örökítik meg, akkor az dacosnak, vagy még inkább komornak látszik. Ismerte viszont a vidám zene hatását, ahogy a vonásokon tükröződve ellazítja azokat, és az arcot kedves, élénk játékra bírja. Az arc beszédes báját elevenen vitte fel a vászonra, midőn az egyik művészet gyakorlása közben egy másikat oly szerencsés módon használt fel segítőtárs gyanánt, hogy ez utóbbi az előbbi eredményében tükröződött.

Bizony felidézhetnénk, hány ügyes festő rajzott ki Leonardo iskolájából, és hogy ő maga még életében mily általános tiszteletnek és tekintélynek örvendett. Egyszer egy Firenze környéki kolostorban még csak egy nagy oltárkép vázlatával készült el, de már ennek is olyan híre ment, hogy két napon át csapatostul zarándokoltak oda az emberek a városból, s olybá tűnt, mintha ünnepelnének valamit vagy felvonulnának.

Itália háborús éveit követően, miután Ludovico Sforza, a milánói herceg, súlyos vereséget szenvedett, és feloszlott a milánói akadémia, Leonardo da Vinci újra Firenzében tartózkodott. Öreg korára a Firenzéből származó I. Ferenc még Franciaországba hívta.

Az uralkodó igen nagyra tartotta őt, s az idős, hetvenöt éves férfit különleges barátsággal és tisztelettel fogadta. Csakhogy a vendégnek nem adatott meg, hogy új hazájában megélje életének második virágzását. Minden bizonnyal az utazás terhe és a szokások változása okozta azt a betegséget, amely érkezése után nem sokkal leverte a lábáról. A király rendszeresen látogatta, s nagyon aggódott érte. Egy ilyen látogatás alkalmával odalépett az ágyához, az idős mester pedig fel akart ülni, hogy köszönetet mondjon a királyi kegyért, de azonmód elfogta a gyengeség – ekkor a király maga nyújtotta támaszra karját –, és elakadt a lélegzete – majd a szellemet, amely annyi nagy, még ma is tökéletes művet alkotott, úgy kapta fel és fújta el egyetlen sóhajtás, mint egy földön heverő falevelet. –

Ha a koronák ragyogása az a fény, amely a művészetek gyarapodását is oly nagylelkűen segíti, úgy a Leonardo életét lezáró jelenet mintegy a művész apoteózisának tekinthető; legalábbis a világ szemében a remek férfi tettei méltó jutalmának tűnhet, hogy a halál egy király karjai közt érte. –

Talán nekem szegezik a kérdést: vajon az itt agyondicsért Leonardo da Vincit mint minden festők fejét és legkiválóbbikát akarom beállítani, s minden festőinast arra szólítok fel, hogy úgy haljanak meg, mint ő?

A válasz helyett visszakérdezek: vajon tilos-e tekintetünket ez egyszer szántszándékkal egyetlen férfi hatalmas és figyelemreméltó szellemére korlátozni, hogy egyéni kiválóságait végre egyszer önmagában, saját összefüggéseiben lássuk át? – és vajon arcátlanul, fennhéjázó bírói szigorral, érdemeik pontos mérlegelése alapján sorrendbe állíthatjuk-e úgy a művészeket, ahogy az erkölcsi tanítók az erényeseket és bűnösöket a rangsor pontos szabályai szerint egymás fölé és alá rendelni merészelik?

Úgy gondolom, ugyanúgy csodálhatunk egyszerre két egészen különböző természetű, egyaránt kiváló tulajdonságokkal bíró szellemet. Az emberi szellem ugyanolyan végtelenül sokféle, mint az emberi arc. Talán nem nevezzük-e ugyanúgy szépnek az aggok tiszteletet parancsoló, ráncos, bölcs arcát, mint a szűzek ártatlan, érzelmeket sugárzó, angyali orcáját?

E képes beszédre persze azt mondhatják: ha már elhangzott a szépség jelszava, nem sejlik-e fel akaratlanul is lelked legmélyén az utolsó festmény, Vénusz Uránia képe?

Erre természetesen nem tudok mit mondani.

Aki kettős képem nyomán hozzám hasonlóan az imént jellemzett férfi szellemére és arra a szellemre gondol, amit isteninek hívok, bizonyára talál valami elgondolkodtatót az efféle hasonlatokkal élő beszédben.

A bennünk felötlő fantáziák gyakran csodálatos módon erősebb fényt vetnek valamely tárgyra, mint az ész következetes beszéde; az úgynevezett magasabb rendű megismerőerők mellett van a lelkünkben egy varázstükör is, s néha talán épp ez ábrázolja a dolgokat a legerőteljesebben. –

 

A nagy Michelangelo Buonarroti

Bizonyára minden érző és meleg szívű embernek van a művészet birodalmában valamilyen számára különösen kedves tárgya; nekem is van egynéhány, amelyekhez úgy fordul oda a lelkem, mint a napraforgó a Nap felé. Hiszen magányosan szemlélődve már többször éreztem úgy, mintha egy jóságos angyal állna mögöttem, aki Itália régi festőinek századát egy gyümölcsöt érlelő, eleven alakok nyüzsgő sokaságát felvonultató, epikus költeményként tárná szemem elé. Ez az isteni jelenés újra és újra feltűnik előttem, és mindannyiszor felpezsdíti a vérem. Hiszen a szeretet és a tisztelet az ég nagyszerű adományai; csak ez az érzés képes felolvasztani egész lényünket, s abból valódi aranyat kinyerni.

Pillantásom ezúttal a nagy Michelangelo Buonarrotira esik, arra a férfira, akit már annyiszor ért odaadó csodálat, de tolakodó gúny és szitok is. A magam részéről viszont nem tudok róla melegebb szívvel szólni, mint barátja és honfitársa, Giorgio Vasari, aki Michelangelo életének leírását pontosan ezekkel a szavakkal kezdte:

„Egykor annyi éles elme és kitűnő ember fáradozott azon, hogy Giotto és követőinek előírásai szerint a világ elé tárják tehetségük próbáit, amire őket a csillagok jótékony befolyása és bensőjükben a szellemi erők szerencsés elegye serkentette. Mindnyájan azon fáradoztak, hogy a művészet tökélyével utánozzák a természet isteni mivoltát, hogy ezáltal amennyire csak lehet, felkapaszkodjanak a tudomány legmagasabb csúcsára, amit csakis »ismeretnek« nevezhetünk. Küzdelmük azonban hiábavalónak bizonyult; – Minden Dolgok Jóságos Kormányzója mindeközben kegyesen a föld felé fordította tekintetét, s meglátta a számtalan fárasztó kísérlet hiú erőfeszítéseit, a semmiféle gyümölcsöt nem hozó, lankadatlan és heves tudásvágyat és az emberek beképzelt vélekedéseit, melyek oly távol álltak az igazságtól, mint a nappal világossága az éj sötétjétől; – s elhatározta, hogy kiragad bennünket tévedéseinkből, és egy olyan szellemet küld a Földre, akinek a művészet összes ágában a saját erejéből kell mesterré válnia. Az egész világ számára példát kellett mutatnia a (kép kerekségét adó) rajz, kontúr, fény és árnyék művészetében, továbbá abban is, hogyan kell dolgoznia a belátó szobrásznak, illetve miként lehet az épületeknek tartósságot, kényelmet, szép arányokat és kellemet kölcsönözni, és művészi díszítésekkel gazdagon ellátni őket. Ezen túlmenően az ég ellátta igaz életbölcsességgel, és megajándékozta a múzsák édes művészetével, hogy a világ mindenkinél jobban csodálhassa, és az élet, a művészet, valamint az erkölcsök szentségében, azaz minden evilági dologban példának és tükörnek válassza, általunk pedig sokkal inkább égi, mint földi lénynek tartassék. Mivel Isten látta, hogy Toszkána szülöttei mindig is épp e művészetekben, azaz a festészetben, a szobrászatban és az építészetben, de éppúgy a szorgalmat és gyakorlást kívánó más dolgokban is, előkelő helyet vívtak ki és mesterekké váltak (hiszen sokkal inkább hajlanak mindenfajta erőfeszítésre és serény szellemi munkára, mint Itália más népei); – így hát otthonának Firenzét mint az arra legméltóbb várost akarta kijelölni, hogy minden erény kiérdemelt koronáját egy firenzei polgár tehesse fejére." – ³

Ilyen tisztelettudóan beszél a nagy Michelangelóról az öreg Vasari, aki általános csodálatát végül szép és emberi módon fordítja át szívből jövő hazaszeretetbe, és szívből örül annak, hogy e jeles ember, akit a művészek hősei közt Herkulesként ünnepel, a Földnek ugyanazt a szegletét mondhatta hazájának, amit ő maga. Buonarroti életéről részletekbe menően számol be, és olykor bizony jóindulatú büszkeség tölti el, hogy a mester igaz barátságát élvezhette.

De nem akarunk megelégedni e remek ember puszta csodálatával, hanem szellemének mélységei felé hatolunk, hogy belesimulhassunk műveinek egyéni jellegébe. Nem elég, ha egy műalkotást így dicsérünk: „szép és nagyszerű" – hiszen ezek általános szófordulatok, s a legkülönfélébb művekre illenek; – bele kell helyezkednünk minden nagy művészbe, hogy az ő szemükkel láthassuk és ragadhassuk meg a természet dolgait, és az ő lelkükből mondhassuk: „A mű a maga módján igaz és való."

A festészet az emberi képek költészete. Ahogyan a költők a legkülönfélébb érzelmekkel lelkesítik át tárgyaikat, aszerint, hogy a Teremtő mennyire különböző lelket lehelt beléjük, úgy van ez a festészetben is. Némelyik költő egész művébe bensőségesen lehel csendes és titkos költői lelket; míg másoknál az ábrázolás minden mozzanatában feltör a túláradó, buja költői erő.

Épp ezt a különbséget találtam az isteni Raffaello és a hatalmas Buonarroti között: az előbbit az Új-, az utóbbit az Ótestamentum festőjének nevezném; az előbbire – bizony, ki merem mondani e merész gondolatot – Krisztus nyugodt, isteni szelleme szállt, az utóbbira pedig az átszellemült próféták, Mózes és a Napkelet többi költőjének szelleme. Itt nincs mit dicsérni vagy bírálni, mindegyikük az, ami.

Amint az átszellemült keleti költőket a bennük lakozó, hatalmasan feltörő égi erő űzte rendkívüli fantáziákba, és e belső késztetés hatására megannyi lángoló képben mutatták fel az evilági nyelvek szavait és kifejezéseit; úgy ragadta meg hatalmasan Michelangelo lelke is a különöset és a félelmetest, és alakjaiban feszült, emberfeletti erőt juttatott kifejezésre. Szívesen tette próbára magát fenséges, félelmetes tárgyakon; képein megkockáztatta a legmerészebb és legvadabb beállításokat és mozdulatokat is; izmot izomnak feszített, és alakjai minden idegszá-lára annak a poétikus erőnek a bélyegét akarta rányomni, ami őt magát is eltöltötte. Feltárta az emberi gépezet belső mozgatórugóit, egész a legrejtettebb hatásokig; kifürkészte az emberi test mechanikájának legmakacsabb nehézségeit, hogy leküzdje azokat, és hogy szellemi erejének buja bőségét még a művészet testi ábrázolásaiban is kiáramoltassa és kielégítse: – akárcsak azok a költők, akikben kiolthatatlan, költői láng ég, és akik nem elégszenek meg a nagy és rettenetes eszmékkel, hanem kiváltképp művészetük, a szavak és a kifejezés látható, érzéki eszközeivel törekednek vakmerő és szilaj erejük megörökítésére. A hatás mindkét esetben nagyszerű és isteni: az egész belső szellemisége előviláglik minden egyes külső részletből. –

Így jelenik meg előttem Buonarroti, aki felett sokszor mondtak már ítéletet, de aki imént elbeszélt alakjában tekint rá a régi festők között, bizonyára álmélkodva és csodálkozva kérdezi: „Ki festett előtte úgy, mint ő? Honnan ez az új nagyság, ami előttünk mindeddig rejtve maradt? Ki indította el őt az addig ismeretlen úton?"

Nincs a művészek világában többre tartott és imádatra méltóbb dolog, mint – a természetes eredetiség! A hangyaszorgalommal végzett munka, a hű utánzás és a megfontolt ítélet – ez mind emberi; a művészet egészében vett lényegét teljesen új szemmel látni, azt, mondhatni, teljesen újszerű módon megragadni – ez pedig isteni.

Az eredeti ember sorsa egyben az, hogy utánzók nyomorúságos hadát csalja elő, amit Michelangelo meg is jósolt magáról, s ami később be is igazolódott. Az eredeti elme merész ugrással egyből a művészet határmezsgyéjére lendül, ahol bátran és szilárdan megveti a lábát, és felmutatja a rendkívülit és a csodálatosat. Az ostoba szellem számára persze alig képzelhető el olyan rendkívüli és csodálatos dolog, amelynek határán ne lenne ott a balgaság és ízetlenség. A szajkók szánalmas hada az állva maradáshoz szükséges saját erő híján csak vakon tévelyeg, utánzásuk pedig – ha egy gyengécske árnyképnél többet akarnak – csak torz túlzás.

Csak és kizárólag Michelangelo kora az itáliai festészet hajnala, az eredeti festők kora. Ki festett Correggio előtt úgy, mint Correggio? Raffaello előtt, mint Raffaello? – Úgy tűnik, a természet talán túlságosan is bőkezű volt a művészet zsenijeit illetően; hiszen mind a mai napig még a későbbi mesterek legjobbjainak sem volt egyéb céljuk, mint az első ős- és normaadó művészek egyikét utánozni, vagy akár többet is egyszerre, így nem is válhattak egykönnyen naggyá, csak a nagyszerű utánzás révén. Még azt az igazán kiérdemelt hírnevet, amit a Caracciak reformiskolája vívott ki magának, sem alapozta meg egyéb, mint az, hogy az említett elődök már-már feledésbe merült utánzását méltó darabokkal újból felemelték. De vajon kit utánoztak az elődök? Isteni mivoltukat teljes mértékben saját magukból merítették.

KELEMEN PÁL fordítása

 

Jegyzetek

* Essendo carestia di belle donne, io mi servo di certa idea che me viene al mente.

1 Az idézet Raffaello leveléből származik, melyet valószínűleg 1514-ben, a Villa Farnesinában megfestett Galatea elkészültekor írt Baldassare Castiglionének. Wackenroder Bellorinál találkozhatott a mondattal, ami nála így hangzik: „Mà essendo carestia e de i buoni giudicii, e di belle donne, io mi servo di certa idea, che mi viene alla mente." (Descrizzione delle imagini dipinte da Rafaelle d’Urbino [...] di Gio. Pietro Bellori. Róma, 1695. 100. o.) Wackenroder nem csak az „ideá"-t fordítja „kép"-nek és az „ész"-t „lélek"-nek, de kihagyja a „de i buoni giudicii" („hitelesen döntő bíró") szavakat is. A teljes mondat magyarul így hangzik: „Mivel azonban oly kevés a szép asszony, valamint a hitelesen döntő bíró, egy bizonyos ideához folyamodom, mely eszembe jut." (Vö. Erwin Panofsky: Idea. Adalékok a régebbi művészetelmélet fogalomtörténetéhez, Szántó Tamás (ford.), Budapest, Corvina. 1998. 36. o.) Bár a mondat rövidebb változatának több magyar fordítása létezik, Wackenroder egyéni értelmezésének érzékeltetése végett ezúttal mégsem vesszük át sem Wollanka József, sem Marosi Ernő fordításait.

A szóban forgó mondat Wollanka fordításában így hangzik: „Minthogy szűkében vagyunk igazán szép nőknek, ábrándjaim szerint festem őket." (Raffael, Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése. 1906. 166. o.) Marosi pedig G. P. Bellori Vite dei pittori, scultori ed architetti moderni 1821-es pisai kiadása alapján G. G. Bottari Raccolta di lettere sopra la pittura. 1754–1783 című művészlevél-gyűjteményére hivatkozva (melynek 1822–25-ös második kiadását Ticozzi kibővítette) így ülteti át magyarra: „Hogy egy szép asszonyt megfessek, több szépséget is kellene látnom, de mivel szűkében vagyunk a szép hölgyeknek, egy szép ideát alkalmazok, amely elmémben keletkezik." (Emlék márványból vagy homokkőből, válogatta, fordította és az előszót írta Marosi Ernő, Budapest, Corvina, 1976. 190. o.)

A rövidítés okát talán abban kereshetjük, hogy Wackenroder feltehetőleg felhasználta Winckelmann Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban című munkáját is. Ebben Winckelmann is rövidítve idézi Raffaellót: „Minthogy a szépség oly ritka a nők között – írja [Raffaello] –, képzeletemben valamiféle eszményt vettem igénybe." (Johann Joachim Winckelmann: Művészeti írások, Tímár Árpád (ford.), Budapest, Magyar Helikon, 1978. 16. o. Winckelmann fordítása így hanzik: „Man siehe seinen [Raffaels] Brief an den Grafen Baldasare Castiglione: »Da die Schönheiten«, schreibt er, »unter dem Frauenzimmer so selten sind, so bediene ich mich einer gewissen Idee in meiner Einbildung.«" Winckelmanns Werke in einem Band, Berlin-Weimar, Aufbau Verlag, 1969. 8. o.)

A jegyzet elkészítésében nyújtott pótolhatatlan segítségért Széphelyi F. Györgynek tartozom köszönettel. (A ford.)

2 A kritikai Wackenroder-kiadás kommentárja szerint fiktív levélről van szó. (Vö. Wilhelm Heinrich Wackenroder: Sämtliche Werke und Briefe, Silvio Vietta–Richard Littlejohns [szerk.], Heidelberg: Winter, 1991. 1. kötet, 316. o.) (A ford.)

3 Wackenroder fordításának alapjául Giorgio Vasari: Le vite de’ più eccelenti pittori scultori e architetti, scritte da Giorgio Vasari. 1–3. kötet. Róma, 1759–60. kiadása szolgált. A szöveg keletkezésének idején még nem volt Vasari könyvének nyomtatatásban megjelent német fordítása, így Wackenroder valószínűleg felhasználta tanára, Fiorelli saját használatra készült, kiadatlan fordítását is. (Wackenroder: i. m., 1. kötet, 292. o.) Wackenroder fordítását a kritikai kiadás szerkesztői példás munkának tartják, az mégis jelentősen eltér az első, nyomtatásban megjelent és később elterjedt német változattól (Giorgio Vasari: Leben der ausgezeichnetsten Maler, Bildhauer und Baumeister von Cimabue bis zum Jahre 1567, Ludwig Schorn és Ernst Förster (ford.), Stuttgart, 1832–49.). Hogy ezt az eltérést érzékeltessük, illetve Wackenroder Vasari-olvasatát legalább valamelyest visszaadjuk (pl. az „intelligencia” szó „ismeret”-re való változtatását), nem vesszük át Zsámboki Zoltánnak az 1568-as Giunti-féle kiadáson (új kiadás: 1–9. kötet, Milánó, 1962–66.) alapuló fordítását, hanem Wackenroder fordításának olasz eredetijével, a Bottari-féle kiadás (új kiadás: Worms, 1983.) szövegével együtt itt közöljük: „A törekvő és emelkedett szellemek a hírneves Giottónak és követőinek lángeszű útmutatása nyomán erőnek erejével arra törekedtek, hogy bizonyságot adjanak a világnak tehetségük értékéről, amellyel a jóságos csillagok és arányosan elegyedő életnedveik ajándékozták meg őket; szerették volna kitűnő művészettel utánozni a természet nagyszerűségét, hogy amennyire csak telik tőlük, megközelítsék a legfőbb tudást, amit sokan intelligenciának neveznek, s egyikük se sajnálta a fáradságot, de hasztalan igyekeztek; közben az Egek Jóságos Kormányzója kegyesen a földre fordította tekintetét, s látva a temérdek hiábavaló erőfeszítést, lelkes, de terméketlen igyekezetet és az emberek elbizakodott felfogását, ami sokkal messzebb van az igazságtól, mint a sötétség a világosságtól, elhatározta, hogy megszabadít bennünket a súlyos tévelygéstől, s egy olyan szellemet küld a földre, aki minden művészetre és minden mesterségre egyaránt alkalmas, s aki akár rajzolásról, körvonalazásról, árnyalásról vagy derítésről van szó, egymaga képes bemutatni, milyen is a tökéletes képzőművészet, plasztikussá tudja tenni festményeit, szobrászi alkotásai biztos tudásról árulkodnak, és kényelmes, biztonságos, egészséges, derűs, arányos és gazdagon díszített épületet emel. Ezenkívül az Isten meg akarta áldani az igaz életbölcselet tudományával, és az édes költészet ékességével, hogy a világ mind életét, mind műveit, szent erkölcseit és valamennyi emberi cselekedetét tekintve példaképének válassza, és akként csodálja, s hogy inkább mennyei, mintsem földi lénynek nevezzük. Az Úr látta, hogy az effajta mesterségekben és rendkívüli művészetekben, vagyis a festészetben, a szobrászatban és az építészetben a toszkán tehetségek mindig megelőzték és felülmúlták pályatársaikat, ugyanis sokkal odaadóbban vállalták a művészetekkel járó fáradságot és munkát, mint Itália bármely más vidékének lakói, ezért úgy határozott, hogy Firenzét jelöli ki a jövevény hazájának, mivel ez minden város közül a legméltóbb rá, s ily módon egyik polgára révén Firenzét minden művészetben méltán a legmagasabb tökélyre emelte.” (Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Ford. Zsámboki Zoltán. Budapest, 21978. 557. o.) „Mentre gli industriosi & egregii spiriti co’l lume del famosissimo GIOTTO, & de gli altri seguaci suoi, si sforzauano dar’ saggio al Mondo, de’l valore che la benignità delle stelle, & proporzionata mistione degli vmori, aueua dato a gli ingegni loro: & desiderosi di imitare con la eccellenzia del la arte, la grandezza della natura, per venire il piu che e’ poteuano a quella somma cognizione, che molti chiamano intelligenzia, vniuersalmente, anchora che indarno so affaticauano: il benignissimo Rettor’ del Cielo, volse clemente gli occhi a la terra. Et veduta la vana infinità di tante fatiche, gli ardentissimi studii senza alcun’ frutto; & la opinione profuntuosa degli huomini, assai piu lontana da’l vero, che le tenebre da la luce: per cauarci di tanti errori, si dispose mandare in terra vno spirito, che vniuersalmente in ciascheduna arte, & in ogni professione, fusse abile operando per se solo, a mostrare che cosa siano le difficultà nella scienza delle linee, nella pittura, nel giudizio della scultura, & nella inuenzione della veramente garbata architettura. Et volse oltra cio accompagnarlo de la vera Filosofia morale, con l’ornamento della dolce Poesia. Acciò che il mondo lo eleggesse & ammirasse per suo singularissimo specchio nella vita, nell’ opere, nella santità de i costumi, e in tutte l’azzioni vmane & che da noi piu tosto celeste, che terrena cosa si nominasse. Et perche vide, che nelle azzioni di tali esercizii, & in queste arti singularissime, cioe nella pittura, nella scultura, & nell’ architettura, gli ingegni Toscani sempre sono stati fra gli altri sommamente eleuati & grandi, per essere eglino molto osseruati alle fatiche & agli studii de tutte le facultà sopra qual si voglia gente di Italia; volse dargli Fiorenza, dignissima fra l’altre città per patria, per colmare al fine la perfezzione in lei meritamente di tutte le virtù […].” (Giorgio Vasari: Le vite de’ più eccelenti pittori scultori e architetti, scritte da Giorgio Vasari, 1–3. kötet, Róma, 1759–60. 3. kötet. 185. o. skk.) (A ford.)