Az a sárga lap, amelyről beszélek, egy szoba falára volt felszúrva gombostűvel. Úgy él emlékezetemben ez a fal, mintha egész felületét ilyen apró, sárga pikkelyek borították volna, holott aligha lehetett belőlük háromszáznál vagy legfeljebb négyszáznál több. S ha ennyien voltak, méghozzá szorosan egymás mellé tűzködve, úgy két négyzetmétert sem fedhettek el. Márpedig ezek a sárga lapok szorosan álltak, mondhatnám, szorongtak. Mindegyikre egy-egy feladat vagy elintéznivaló vagy más kötelezettség volt sietősen felírva, határidővel. Ezek az időpontok nagyrészt már lejártak, kisebb részük vészesen közelgett a határnap felé, amire kétségbeesett felkiáltójelek iparkodtak külön is felhívni a figyelmet. Az összes lapon felkiáltójelek virítottak, a befizetnivaló számlákon is, még egy rendőrségi idézésen is, amely szintén ki volt szögezve. Az összes lapon, azt az egyet kivéve, amelyről beszélek.

Ezen ugyanis egy kérdőjel volt, méghozzá rendeltetésszerűen használt kérdőjel, szabályos kérdő mondat végén. A kérdés így hangzott: „Istenem, mit vétettem én?"

Volt időnk böngészni a sárga lapokat, mert az a férfi, akinek lakására felmentünk, újdonsült barátom és én, percekkel ezelőtt kiment a szobából, és nem akart vagy inkább nem tudott visszajönni. Telefonhoz hívták, és a beszélgetés, mint a kellemetlen beszélgetések általában, egyre hosszabbra nyúlt. Házigazdánkat – ha ugyan házigazdának volt nevezhető ez a hajszolt ember – fél órán belül negyedszer hívták a telefonhoz, és valahányszor visszasietett hozzánk, egyre zavarbaejtőbb kifejezés tükröződött az arcán, miközben fesztelen hangot megütve próbálta folytatni a társalgást egy minket érdeklő kérdésről, amilyen például – szerinte – az afrikai népességrobbanás volt. Ám az elmés társalgás harmadszor is, majd negyedszer is félbeszakadt, és ezúttal végleg, mivel Zoltán, mint említettem, nem jött vissza a telefon mellől. Kissé zavarba jöttem, tudniillik most fogtam csak fel, hogy újdonsült barátomat is Zoltánnak hívják, sőt még a vezetéknevük is hasonlít.

Ahogy mentünk a Nagykörúton, mondtam újdonsült barátomnak, Zoltánnak, hogy Zoltán zűrös ember, de rengeteg mindenfélét tud, és ha meg akarod ismerni a pesti értelmiség „egy jellegzetes típusát" (vagy „tipikus képviselőjét", már nem emlékszem), akkor ugorjunk fel hozzá, itt lakik egész közel, az Akácfa utcában. Barátom, Zoltán vidékről, méghozzá határon túli vidékről érkezett, ahol még tudni vélik, mi az illendőség, tehát azt mondta, hogy szerinte nem volna illendő csak úgy, minden értesítés nélkül felugrani. Ezen könnyen segíthetünk, feleltem: telefonáljunk neki!

Éppen ott volt egy fülke, véletlenül működött is benne a készülék. Zoltán megörült a hangomnak, legalábbis én azt hittem, hogy örül. „Vagy úgy – mondta –, szóval te vagy az. Persze, ugorjatok fel!"

A pesti értelmiség – magyaráztam Zoltánnak a sárga lapokkal teletűzdelt szobában –, mint azt a mellékelt ábra is mutatja, többnyire kapkodással tölti az idejét. Mi ketten a legkevésbé sem kapkodtunk, ráérősen olvasgattuk a sárga lapokat, mikor kell bemenni egy bizonyos Dr. Lükőhöz, meddig lehet beadni a fellebbezést az útlevélkérelem elutasítására; még a többrendbeli kupacokban sorjázó, kijavítatlan házi dolgozatokba is belenéztünk. Zoltán ugyanis tanár volt, az én egyik tanárom. Rebesgették, hogy hamarosan kirúgják, mert megbízhatatlan, ám egyelőre még nem volt kirúgva. Útlevelet azért nem kapott, mert a hatóságnak az volt a véleménye, hogy: kiutazása közérdeket sért. De nemcsak politikailag volt megbízhatatlan, hanem a szó köznapi értelmében is. Az egyik papírkupacban rábukkantam egy régi dolgozatomra, ha jól emlékszem, a szkíta törzsek közt zajló cserekereskedelemről szólt; Zoltán fél éve, február közepe óta ígérgette, hogy elmondja róla a véleményét. A szkíták cserekereskedelmét egy kávébarna pohárlenyomat ékesítette, valamint egy lila filctollal rajzolt pálcikaember. Aha, mondta barátom, Zoltán, szóval gyereke is van.

Megint ránéztem a sárga lapra, a kérdőjelesre, amely egy kicsit elkülönülten állt a többitől. „Istenem, mit vétettem én?"

Zoltán, tudomásom szerint, nem hitt Istenben. Ő ugyan soha egyetlen szóval sem állította, hogy nem hisz Istenben, de hát marxista volt. Az a fajta marxista, aki Marx fiatalkori műveire vezette vissza észjárását, szemben a hivatalosnak számító későbbi Marx-írásokkal. Mai szemmel nézve nem valami eget verő különbség, ám ez a történet huszonöt évvel ezelőtt játszódik, valamikor a hetvenes évek végén. Akkoriban nem volt meglepő, ha valaki marxistának vallotta magát, viszont meglepő volt a sárga lapon a ceruzával odafirkált kérdés: „Istenem, mit vétettem én?"

Egyszerre csak benyitott egy nő. Sápadt volt, és gyűlölködő pillantást vetett ránk. Pontosabban, a pillantás ránk irányult, de nem nekünk szólt. A nő tudomást sem vett rólunk. Odaköszöntünk neki, azt mondtuk, jó napot kívánok, ő pedig szó nélkül hátralépett, és becsukta az ajtót. Aztán egy idő múlva bejött az én tanárom, Zoltán. Valami verejtékszerű nedvesség csillogott az arcán, a homlokától az álláig. Meg sem próbálta tovább strapálni az afrikai népességrobbanás témakörét. Azt mondta, hogy: „Tüdőgyulladása van. Átvitték a Heim Pálból a Tűzoltó utcába. Azt mondta az orvos, hogy fel kell készülni a legrosszabbra." Aztán, amint szokása volt, hogy kijavítja magát, ha egy állítását első megfogalmazásra pontatlannak érezte, szinte bocsánatkérő hanghordozással tette hozzá: „Az orvos azt mondta, hogy legkésőbb a hajnali órákban el fog menni."

Ez a kifejezés, hogy „el fog menni", most is a fülemben cseng, és még emlékszem a furcsálkodásra, mert egy pillanatig nem értettem: hová fog elmenni? Ki fog elmenni? Akkoriban kevéssé foglalkoztatott a túlvilág.

Persze, én már tudtam, kiről van szó: dolgozatom illusztrátoráról, arról a személyről, aki a pálcikaembert rajzolta. Felrémlett, hogy valaki mesélte: Zoltán gyerekének valami betegség tönkretette az immunrendszerét, ezért egy közönséges bélfertőzés vagy influenza is életveszélyes lehet rá nézve. Már nem emlékszem, kitől hallottam ezt. Vannak mondatok, lényeges közlések, amelyek úgy bukkannak fel a hónapokig vagy évekig tartó feledésből, mint Botticelli képén Aphrodité. Bár ami az én feledésem vizéből merült fel, az nem volt olyan örömteli, mint Botticelli szerelemistennője. Már csak azért sem, mert ebben a szempillantásban megértettem, mi történt. Valószínűleg az történt, hogy megfogant Nkobi Poloko átka.

Nkobi Poloko körülbelül százötven centiméter magas volt, és Dél-Afrikából jött Budapestre tanulni, bár családja eredetileg Botswanában élt. Kerek arcocskájával, vékony kis termetével olyan volt, mint egy tizenkét éves kislány. Mint egy csokoládébaba. Pedig nem volt baba, nem bizony. Már csak azért sem, mert volt neki egy komoly vőlegénye, egy szíriai útlevéllel rendelkező palesztin fiatalember, akiről utóbb megtudtam, hogy állítólag ezredes volt, és Jasszer Arafat testőrségében szolgált. Időnként elment néhány hétre, aztán mindig visszajött. Aztán egyszer nem jött vissza. Valaki mondta, hogy felrobbantották egy autóban. De most nem róla van szó, hanem a sárga lapon szereplő kérdésről, a kérdés kapcsán pedig Polokóról. Ez volt a keresztneve. Poloko zulu nyelven azt jelenti: üdvösség. Így tehát ő maga volt az üdvösség, vagy legalábbis az üdvösséget kellett volna megtestesítenie, ahogy más nők a nevük alapján a hit, a remény, a szeretet és más effélék megtestesülései volnának.

Poloko azonban leginkább a rettegést testesítette meg. Mindentől és mindenkitől félt. Egyes elszórt kijelentéseiből arra következtettem, hogy azt hiszi: Magyarországon nem ért véget a háború. Az lehet, hogy a fővárost ellenőrzése alatt tartja a párt és a kormány, de vidéken, valahol messze biztosan harcok folynak. Nem láttam még emberi lényt, aki ennyire félt volna és ennyire ok nélkül. Hiszen mindene megvolt, senki sem akarta bántani, élhetett volna gondok nélkül, boldogan is. Ám Poloko mindenkiben, akivel csak érintkeznie kellett, kínzóját és megalázóját látta.

Mindenki közül pedig leginkább tanárunktól, Zoltántól rettegett. Ha Zoltán kérdezett tőle valamit, remegés fogta el, arca elszürkült, és képtelen volt egyetlen szót is kinyögni. Zoltán azt hitte, Poloko butuska, ráadásul nem is tud jól magyarul, Poloko pedig azt suttogta maga elé, hogy Zoltán olyan, mint a Nazi German-ek, akik az emberekkel torture-t csinálnak. Tényleg nem tudott igazán jól magyarul.

Néha még most is eltűnődöm rajta, megpróbálom elképzelni Poloko gondolkodásmódját, jóllehet annak idején semmit sem tudtam kifürkészni belőle, ma pedig már azt sem tudom róla, hogy él-e még, és ha igen, a világ melyik zugában. Próbálom elképzelni, milyennek látta Zoltánt, azt az embert, akiről én körülbelül azt gondoltam, hogy: zűrös ember, de alapjában véve jó fej és rengeteget tud. Egyvalamit nem tudott, matematikát tanítani (történetesen ez lett volna a feladata), viszont ámulva hallgattam a sok érdekességet, amiket matematika helyett tárt elénk Homéroszról és az antik vázákról, a francia forradalomról, a Leibniz által konstruált szélmeghajtású bányagépről, bármiről, ami éppen eszébe jutott. Sok minden eszembe jutott róla, de az még álmomban sem, hogy ettől az embertől félni kell. Néha megmosolyogtam egy kicsit, és bevallom, bosszantott, hogy nem olvasta el a dolgozatomat, de azért úgy gondoltam rá, mint majdani barátomra, akinek megvannak a maga hibái, ám ezzel együtt szeretetreméltó ember.

Poloko azonban félt tőle. Sőt, nemcsak félt, hanem gyűlölte is. Ő maga mondta, hogy: „I hate him." Aztán a rend kedvéért magyarul: „Dzsülölöm ötet. Dzsülölöm ezt az országot." Aztán rám nézett, és megpróbálta visszaszívni. Nem igaz, nem igaz, it was only a joke. Pedig hát, ha ilyesmit mond az ember, az sohasem „joke". Megfordult a fejemben, hogy Zoltán, a tanárunk nem járna valami nagyon jól, ha valahol a botswanai határ közelében foglyul ejtené Poloko és családja.

Valami keveset a családjáról, pontosabban az apjáról is tudok. Egyszer, amikor az apja foglalkozását kérdezték, azt mondta, hogy az ő apja varázsló. Kinevettük. Ő próbálta megmagyarázni: nem rosz varazslo, jo varazslo. Marszista varazslo. Kommunista varazslo. Erre még jobban kinevettük, erre ő megsértődött, az apjáról pedig soha többé nem beszélt.

Zoltán, mint említettem, matematikát tanítani nemigen tudott, az pedig eszébe sem jutott, hogy a szemeszter végén osztályzatot, úgynevezett „gyakorlati jegyet" kell majd adnia. Más tanárok ilyenkor vagy minden hallgatónak egységesen jelest adtak, vagy mindenkinek külön-külön megajánlottak egy osztályzatot, Zoltán azonban közölte, hogy: szombaton zárthelyi dolgozatot írunk, azt ő, szokásától eltérően, ott helyben kijavítja és leosztályozza, és az lesz a gyakorlati jegy. Becslése szerint másfél, de legfeljebb két óra alatt mindnyájan túl leszünk rajta. Találkozunk szombat reggel nyolckor a harmadik emeleten, ebben és ebben a szemináriumi helyiségben.

Furcsán hangzik, amit most mondani fogok, de így igaz: sohasem felejtem el azt a május végi szombati napot, noha jóformán semmire sem emlékszem belőle. Vagy talán éppen azért. Arra emlékszem, hogy kint állok a Váci utcán, esteledik, idelent forró a levegő, odafönt sötét az ég. Az már csak számítás, nem pedig emlék, hogy eszerint legalább tizenkét órát töltöttem a harmadik emeleten a gyakorlati jegy elnyerése végett. Nem magam miatt mesélem ezt, hanem Poloko miatt, aki ugyanott harcolt a gyakorlati jegyért, ahol én, ugyanúgy tizenkét órán át, és én észre sem vettem őt, annyira tele volt a fejem számokkal és megoldóképletekkel. Pedig hiába, mert időközben azokat is elfelejtettem. Sejtelmem sincs, milyen feladatokat kellett volna megoldanom két és fél évtizeddel ezelőtt, miféle fortélyokkal.

Azt sem vettem észre, hogy fokozatosan kiürült a szoba, miközben eltelt a nap. Magammal voltam elfoglalva, pontosabban a rám rótt feladatokkal. Zoltán, aki háromnegyed órát késett, újabb háromnegyed óra múlva, fél tíz körül ránézett a dolgozatomra, és azt mondta, hogy: a feladatot megoldottam, ez igaz, de ő erre csak elégségest, vagyis kettest adhat. Mondtam, hogy ennél jobb osztályzatot szeretnék, mire kaptam tőle még egy feladatot. Ez már egy kicsit nehezebb feladat volt, hosszú és bonyodalmas mellékszámításokat végeztem hozzá. A szalámis zsömlére emlékszem, amelyet megoldás közben elfogyasztottam, és a mosdóbeli falicsap hideg, bár erősen klóros vizére, amelyet ittam utána. Zoltán közepest, vagyis hármast ajánlott, nekem annál jobb kellett, mire kaptam tőle még egy feladatot.

Első látásra nyilvánvaló volt, hogy ezt a feladatot képtelen leszek megoldani. Zoltán azonban odaült mellém, és egy kicsit segített. Közben mesélt a matematika történetéről, Gaussról és Fibonacciról, Menyői Tolvay Ferenc számelméleti alapművéről és Kolozsvári Cementes János magyar nyelvű metallurgiai feljegyzéseiről. Aztán egy kicsit elkalandozott a figyelme: szóba hozta Artemidóros Daldianos álomfejtő jóst, aki Hadrianus császár korában élt, és vele kapcsolatban egy fontos problémáról, a rontás és a varázslás tudásszociológiai értékeléséről kezdett vitatkozni velem, vagy inkább szaggatott monológot intézett hozzám e tárgyban.

Megjegyzem, Poloko egész idő alatt ott ült mellettünk a szomszéd asztalnál, és egy papirosra bámult, ám ezt akkor nem vettem észre. Figyelmemet Zoltán kötötte le, aki megint segített egy kicsit, vagyis rávezetett a megoldásra, egyszersmind meg is oldotta a feladatot. „Ott van a megoldás leírva" – mondta kissé szemrehányóan –, „csak le kell olvasni!" Aztán ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy: aki A-t mond, az mondjon B-t is; a jót, vagyis négyest a történtek után kétségkívül megérdemelném, de most már – véleménye szerint – erkölcsi kötelességem volna megküzdeni a jelesért, vagyis ötösért. „Ha már az abszolútumot nem érhetjük el, akkor legalább törekedjünk a maximumra!"

Ezt is úgy mondta, mintha én tehetnék róla, vagy mintha nekem kellene jóvátennem, hogy az abszolútum elérhetetlen. És adott még egy utolsó feladatot.

Addigra már elment az összes olyan évfolyamtársam, akiből később a tudományág művelője lett. És nagyrészt elmentek azok is, akik másmilyen pályára léptek vagy semmilyenre sem. Nem volt ott Kerecsendi Péter, aki három vastag kötetben összegyűjtötte és kiadta a pozsonyi halászcéh hivatalos iratait. Nem volt ott Szent-Királyi Gábor, aki Hobbes Leviathánjáról és Carl Schmitt Hobbes-tanulmányáról írt szatirikus politológiai elemzésével tűnt fel, és akit 1990-ben megválasztottak országgyűlési képviselőnek, és aki újabban hetente kétszer Brüsszelbe repül: hajnali négykor felkel, kilenckor ott van a brüsszeli irodában, hatkor felszáll a hazafelé tartó gépre, este tíz körül hazaér, és az ingázásnak ezt a módját kissé megerőltetőnek érzi.

Nem volt ott Bánki Juli, aki jelenleg utazási irodát üzemeltet. Nem volt ott Jannisz, akinek vendéglője van Stockholmban. Nem volt ott Foktő Balázs, akiről tudni lehetett, hogy szamizdatok előállításában és terjesztésében vesz részt, és aki azzal dicsekedett, hogy a nagypapájának Békéscsabán téglagyára volt, és még manapság is emlegetik a Foktő-féle téglát, amely kijelentés utóbb freudi jellegű elszólásnak bizonyult. Nem volt ott Halápi Magdi, aki szőnyegszövéssel kezdett foglalkozni, és nem volt ott Hegyes Dezső, aki száznyolcvanöt perces dokumentumfilmet forgatott a dinnyecsőszök fáradalmas életéről.

Nem volt ott Takla Hajmanot, aki hosszú és vékony volt, mint a késő délutáni árnyék (ezt a hasonlatot Ammianus Marcellinus használja az etiópokkal kapcsolatban), és aki örökké Tandori Dezső Miért élnél örökké?című, jellegzetes küllemű könyvét szorongatta a hóna alatt, pontosabban egy angol nyelvkönyvet, amelyre a Tandori-kötet harisnyamintázatú védőborítóját húzta rá, de a címben feltett kérdésre így is hamarosan megkapta a választ, amennyiben az új etióp kormányzat, külföldön tanuló többi honfitársával együtt, azonnali hatállyal hazarendelte, és mihelyt leszállt a repülőgépről, személyazonosítás után falhoz állították és agyonlőtték.

És nem volt ott szegény Tőrös Tibor sem, aki elhitette csodálóival, hogy a fejében fel és alá járkál egy kis ember, és ő a kis ember utasításait követi, és aki, ha egy húszast kért kölcsön, voltaképpen százasra gondolt, és nem adta meg, és ha nyilvános helyen botrányt rendezett, belekeverte minél több ismerősét, majd váratlanul eltűnt, és ha valakire megharagudott, mutatóujjal belebökött a szemébe, és aki 1984-ben egy pinceklubban elszavalta A béka című Csáth Géza-novellát, aminek során a szemem láttára óriási zöld varanggyá változott, sőt nagy termetű, vedlett madárrá is tudott változni, csak repülni nem tudott, és aki ezután ismeretlen okokból belépett a KISZ-be, majd ezt követően disszidált, és Hollandiában kért politikai menedékjogot, amit meg is kapott, így tehát néhány évig Amszterdamban élt segélyekből, alkalmi munkákból, kábítószer-kereskedésből, testének áruba bocsátásából, mígnem egy kétségbeesett pillanatában leugrott a metrószerelvény elé, amely azonban, csodával határos módon, csak a térdét zúzta össze, de annyira leromlott a szervezete, hogy néhány újabb esztendővel később választania kellett: vagy amputálják a lábát, vagy meghal, ő pedig úgy döntött, hogy akkor inkább meghal.

Végül nem voltam ott én sem, mert akkor már lent voltam az esteledő utcán, a piaristák ormótlan és kedélytelen épülettömbje előtt, amely miatt, hogy felépülhessen, száz évvel ezelőtt lebontották a régi pesti városházát, és amelyről tanárok is, diákok is ötven éven át azt hitték, tévesen, hogy ez valójában az egyetem bölcsészkara, és hogy a Pesti Barnabás utca felé eső kápolna valójában színpad. Nem voltam ott, mivel nyolc órakor, amikor megszólalt a belvárosi plébániatemplom harangja, Zoltán kijelentette, hogy látva igyekezetemet, megadja a jelest, vagyis ötöst még akkor is, ha képtelen vagyok megoldani a feladatot, vagy ha esetleg erre a legeslegutolsó feladatra nincs is megoldás.

Lent voltam tehát az utcán, és láttam, hogy a megboldogult Remy Martin presszó ajtajából előresiklik egy árnyék. Nem hosszú, vékony árnyék volt, mint az etióp évfolyamtársamé, hanem tömzsi. Ő volt Shukri, a szír útlevéllel rendelkező palesztin, akit a Salgótarján környéki terepmunkán maguk közül valónak tartottak a cigányok, mivel mondta is nekik, hogy ő egy arab cigány. Shukrinak mutatta Nkobi Poloko a leckekönyvét, amelyben üres volt a matematika rovat. Hiába ült fönt a szemináriumi helyiségben tizenkét óra hosszat, étlen-szomjan az üres papírlap fölött, Zoltán semmiféle gyakorlati jegyet nem adott neki. Sem jelest, sem jót, még csak elégségest sem, ugyanis a papírlap, amelyre Polokónak az első feladat megoldását írnia kellett volna, üres volt. Poloko annyira félt Zoltántól, hogy nem merte megszólítani, Zoltán pedig annyira nem törődött Polokóval, hogy észre sem vette.

Nem akarta vagy nem tudta észrevenni, hogy ott ül az egyik asztalnál az Üdvösség, talán bizony az ő személyes üdvössége.

Mondta Shukri, miután futó pillantást vetett a leckekönyvbe, hogy: ez a muksó elmebeteg. Mondom, nemigen emlékszem már a huszonöt évvel ezelőtti napra, de arra még most is emlékszem, milyen furcsa volt egy szír útlevéllel rendelkező palesztin férfi szájából hallani azt a szót, hogy muksó. Poloko nem tudta, mi az, hogy elme, nem is hiszem, hogy érdeklődött volna iránta, viszont annál inkább tisztában volt a szó másik felével. Nagy haragjában valósággal felujjongott. „Igen – kiáltotta –, beteg! Ledzsen beteg! Nadzson beteg!"

Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle, ekkor láttam őt utoljára, és ekkor tanultam meg, hogy veszedelmes dolog az üdvösséget megbántani.

Így tehát két és fél hónappal később, augusztus közepén, amikor határon túli barátomat, Zoltánt felvittem tanáromhoz, Zoltánhoz, akár tudhattam is a választ a sárga lapon olvasható, ceruzával firkált kérdésre: „Istenem, mit vétettem én?" De akkor már mentünk a lépcsőn lefelé szótlanul, barátom és én. Küzdött bennünk a kielégült újdonságvágy a döbbenettel. Nkobi Poloko átka megfogant ugyan, de félre is csúszott egy kevéssé. Tényleg „nadzson beteg" lett – nem Zoltán, hanem az óvodáskorú gyermeke. Sejtelmem sem volt, mindezt hogyan is magyarázhatnám el újdonsült barátomnak a szomszédos ország területéről. Akkoriban úgy láttam, hogy a dolgok annyit érnek, amennyire meg tudjuk őket magyarázni.

Barátom végül azt kérdezte: – „És mik voltak azok a felhők?"

Ugyanis a lakásból kifelé menet még sikerült lelöknünk egy dossziét, amelyből fényképek hullottak a padlóra, csupa felhőt ábrázoló fénykép. Feltornyosuló csipkések, szétterülő bodrosak, oszlopszerűek, függöny- és kárpitszerűek, más effélék. Évekkel később hallottam valakitől, hogy Zoltán gyűjtötte a felhőket, ahogy mások régi pénzt vagy bélyeget gyűjtenek. Időváltozáskor, ha tehette, vonatra ült, és elutazott az ország valamelyik távol eső zugába felhőt nézni. Külföldi felhőket nem nézhetett, mert nem kapott kék útlevelet, sőt még a megbízható baráti országokba szóló piros útlevelet sem kapta meg. Voltak azonban olyan barátai, akiknek szabad volt utazniuk, közülük messzi földekre is eljutott egyik-másik. Tőlük azt kérte Zoltán, hozzanak neki felhőket ezekről a távoli vidékekről, Kínából, Kubából, Dél-Jemenből, sarkvidéki szovjet kutatóállomásról, és ők hoztak neki felhőket, persze csak fényképen. Ilyen felhőkonzervek lehettek abban a dossziéban is, amelyet lelöktünk.

Mindezt akkor nem tudhattam, ezért hirtelenjében azt feleltem, hogy tanárom, Zoltán a véletlen és kényszerűség érintkezési pontjait, végső soron az üdvösség határvonalát rögzíti a felhős fényképeken, egyébként pedig esettanulmányt készít a meteorológia hatásáról a felhővarázslásra.

Mire barátom, Zoltán azt mondta, hogy most már tényleg felfogott egyet-mást a pesti értelmiség jellegzetes dilemmáiból, és hogy a birtokában lévő tizenhárom forintért vajon hány darab Mackó sajtot vásárolhat, amelynek címkéjén önmaga kicsinyített képmását szolgálja fel a pincérfrakkos mackó?

Mindezek után arról kell beszámolnom, hogy mégiscsak Nkobi Polokónak lett igaza, mert az átok megtalálta címzettjét. Két hét múlva, augusztus legvégén hallottam, hogy Zoltán gyermeke gyógyulófélben van, ám Zoltánt akkor már annyira hatalmába kerítette a kétségbeesés, hogy amikor tudatták vele az örömhírt, miszerint a gyerek túl van az életveszélyen, ő még aznap végzett magával, hivatalosan szólva, tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Ez volt a sárga lap története. A temetésen, amelyre szeptember második hetében került sor, Goethe Wertherének utolsó mondata jutott eszembe: „Pap nem kísérte." Próbálok elsárgult faleveleket gondolni a sárga lap mellé, de nem emlékszem, hogy hullottak volna, ahogyan jellegzetes formájú felhőkre sem emlékszem, csak némi kora őszi napsütésre. A sír mellett ott állt valaki, és beszélt. Közelében ott állt az özvegy, és nem volt megszólítható. Valamivel hátrább ott állt Petri György, a körülírt zuhanás költője, valaki a szemét törölgette, de az nem ő volt. Néhány perc múlva, amikor az összegyűlt huszonöt-harminc ember elindult a kijárat felé, megpillantottam egy kisfiút, akit nehezen tudok elképzelni harmincadik éve felé közeledő, meglett férfiként. Hosszú idő után aznap engedték ki először a szabad levegőre, szabad ég alá. Vidáman szaladgált a frissen behantolt síron, kis cipője mélyen benyomódott a laza földbe, és igen valószínű, hogy ezek a nyomok még másnap is, talán harmadnap is meglátszottak.

Bertók László, Garaczi László és Márton László itt olvasható írásai a Sárga lap című Jelenkor-esten hangzottak el Esterházy Péter, Darvasi László, Kukorelly Endre, Méhes Károly, Parti Nagy Lajos, Takács Zsuzsa és Tóth Krisztina felovasásai mellett 2003. október 25-én a budapesti Nemzeti Színházban. (A szerk.)