Életem leghőbb vágya hatévesen jelent meg tudatom horizontján abban a változatban, hogy Népstadion, vébédöntő brazilok ellen, kilencvenedik perc, győztes gól. Később tettem kisebb engedményeket, de maga a „góllövés-nagypályán-hivatalos-meccsen" idea-komplexum maró savként ivódott belém – életem másik leghőbb vágyával, Maria Schneiderrel együtt. Maria Schneider, az Utolsó tangó Párizsban főhősnője tizenhat évesen vált életem kettes számú leghőbb vágyává, innentől fogva két leghőbb vágya volt életemnek, e két dolog, e két hiány nyers, direkt, egyértelmű követelésként, majd búvópatakként rejtőzködve, álcázódva, formát cserélve, lappangva fejtette ki hatását. Leérettségiztem, és behívtak katonának, de közben a góllövésre és Maria Schneiderre gondoltam, megnősültem és elváltam, de közben a góllövés és Maria Schneider járt a fejemben, fiktív cserével tanácsi bérlakáshoz jutottam, de közben végig a góllövés és Maria Schneider foglalkoztatott. Mindennek, ami velem történt, e kettős szükség képezte szubsztanciáját. Könyvem jelent meg? Góllövés és Maria Schneider. Megmértem, hány centi egy tubus fogkrém kinyomva a perzsaszőnyegre? Góllövés és Maria Schneider. Megittam egy négyzetméter kisfröccsöt a Kővirágban? Góllövés és Maria Schneider. Teltek-múltak az évtizedek, évszázadok, évmilliók, negyvenéves lettem, borongós őszi délutánokon olyasmi kezdett bennem finoman motoszkálni, hogy az esélyeim talán mintha csökkenőfélben lennének. Például Maria Schneidert húsz éve nem láttam sem élőben, sem filmvásznon, nem tudtam róla semmit. Ekkor már abba is beleegyeztem volna, hogy gombfocizni Maria Schneiderrel vagy megnézni egy Honvéd–Vasast. Az Utolsó tangó végén Marlon Brando megszállottan üldözi Maria Schneidert, aki azt ismételgeti, hogy vége, vége, lö finí. Én is valami ilyesmit éreztem, hogy lö finí.

Kilencvenhat nyarán Berlinben bemutattak egy magyar srácnak, aki elhívott az Utopia SC nevű Freizeit- azaz Szabadidőligás focicsapat edzésére, és hamarosan abban a szürreális helyzetben találtam magam, hogy játékosa voltam egy rendes, nagypályás, bajnokságban induló, ráadásul német csapatnak, aminek az eredményeit hétfőn közli a helyi népsport. Elhanyagoltam az írást, leszoktam a cigiről, csak sört és Ferne Brancát ittam, maximálva a napi adagot, és még álmomban is a lestaktikát gyakoroltam. Lázló ráusz!, ordították gyakran csapattársaim, tele torokból üvöltik, Lázló ráusz!, és én iszkolok kifelé a tizenhatosról. És megtörtént a csoda, becseréltek, és megtörtént a még nagyobb csoda: a nyolcvanadik percben null-nullnál lekontráztuk az ellenfelet, Jens, kőműves csapattársam, aki állítólag pornófilmekben is szerepel, meghúzza a baloldalt, jön a labda a lehető legjobb ütemben, belerúgok, lassított felvétel, a kapus repül kifelé, kesztyűje hegyével eléri, csodálkozom, hisz én most gólt rúgok, nehogy ez a barom meg közben kivédje, de csak belepiszkál. Megnézem még egyszer, igen, ez gól. Nincs mese. Belőttem, kész-pász, ennyi. Kongó üresség, mozdulatlan vagyok, közömbös, dermedt és lárvaszerű, kocsonyás, ólmos és kihalt. Jelen vagyok és távol, és valami rémületféle kezd elhatalmasodni rajtam. Megfordulok, eltorzult arcok repülnek felém, a csapattársaim, tekintetük legázol, Tor!, azaz gól!, ordítják, pont úgy, ahogy a Lázlo ráusz!-t szokták ordítani, magyar barátom is magából kivetkőzve rohan felém, Tor!, üvölti, Tor!, Tor!, kidagadnak nyakán az erek. Fölemelem a karom, de ez nem az ünneplés, ez a védekezés mozdulata, zavarba jönnek, lehervad arcukról az extázis, hátba vernek, megbúbolnak, majd gyorsan, csöndben, szinte szégyenkezve elindulunk vissza, a saját térfelünkre. A gólöröm nullfoka. Mirelit orgazmus.

Újra elkezdtem inni, buliztam, cigiztem, visszatértem a valóságba, elég volt a ködös ábrándokból, utópia ráusz. Teljesült életem leghőbb vágya, egy a kettőből, ez is valami. Én–élet: egy-egy, iksz. Arra is rájöttem, miért nem örültem a gólnak, miért nem örülhettem neki: mert réges-rég kizsigereltem, elpocsékoltam, kizsákmányoltam és kiszipolyoztam, zsoldját előre elherdáltam, nyakán élősködtem, vérét szívtam egész életemben.

Kialakult egy új szokásom, minden héten megvettem a Zitty nevű újságot, amiben filmsztárokról is közöltek tudósításokat. Arról az érdekes kérdésről, hogy eljött-e filmet forgatni Maria Schneider Berlinbe, találkoztam-e vele, és e találkozás hogy zajlott le, majd egyszer máskor mesélek. Vagy mégis inkább most. Nem jött el, nem találkoztunk, nem zajlott le sehogy. Viszont egy görög ismerősöm elmesélte, hogy neki is ifjúkori ábrándja volt Maria Schneider, egészen addig, míg az Utolsó tangó bemutatójára Maria a barátnőjével érkezett Athénba, ő, Alexis látta is a szerelmeseket az Akropolisz tövében andalogni. Azóta eltelt harminc év. Kész a leltár: egy leszbikus néni és egy örömtelen gól. De akkor minek örülök annyira? Miért érzem most is úgy, mintha valami vibrálna a levegőben, valami izgató és ígéretes, mint vihar előtt az ózon?

Bertók László, Garaczi László és Márton László itt olvasható írásai a Sárga lap című Jelenkor-esten hangzottak el Esterházy Péter, Darvasi László, Kukorelly Endre, Méhes Károly, Parti Nagy Lajos, Takács Zsuzsa és Tóth Krisztina felovasásai mellett 2003. október 25-én a budapesti Nemzeti Színházban. (A szerk.)