K. fölpattant, hogy meneküljön, de abban a pillanatban megértette, ha innen kirohan is, valami akkor is itt marad belőle. Csüggedten visszarogyott a székére. Halálra vagyok ítélve, gondolta, és ez a gondolat valósággal szórakoztató volt. Arcán üdvözült mosoly jelent meg, amit Leni rögtön észrevett, bár megint a háta mögött állt, és kibékülésük jeleként tenyerét K. vállára fektette. K.-nak jólesett ez a mázsás érintés. A törvény keze, gondolta. Csendesen megfogta és odahúzta az arcához. De nem csókolta meg, csak nézte. Vörös volt ez a kéz és cserepes.

Block közben fölnézett az ügyvédre. - Mi fog velem történni? Van rá esély, hogy végre megkezdődjön a perem? - Az ügyvéd kényelmetlenül mozgolódott az ágyában. - Állj föl! - förmedt rá ügyfelére. - Tudok rólad mindent, ez az úr mindent kitálalt - és csontos mutatóujjával K.-ra mutatott. K. hátán végigfutott a hideg, szólni akart, de Leni keze a szájára tapadt. K. úgy látta, mintha az ügyvéd is rákacsintott volna. K. bosszankodott. „Tehát végképp bele akarnak rángatni a mocskukba, hogy ne szabadulhassak tőlük. Pedig fölösleges. Hiszen amikor visszaültem, már eldöntöttem, hogy maradok, és az ügyvédnek sem mondok föl." Annyira fölzaklatta új elhatározása, hogy nem volt képes követni, mi történik körülötte. „Talán ide is költözöm. Átveszem Block szobáját a konyha mellett, és nem fogok mást csinálni, csak bírósági iratokat olvasok." E pillanatban még annak is örült, hogy elkezdődött ellene ez az egész per. Közben Leni elengedte a száját, Block pedig zavartan heherészett. - Hogy nekem több ügyvédem is lenne? Szemenszedett hazugság. De hiszen reggeltől estig itt vagyok. Benn ülök a cselédszobában vagy fát hordok a pincéből.

- Igen, a pince. Mától oda költözöl - jelentette ki az ügyvéd.

- De hát miért? - esett térdre Block.

- Honnan vetted a bátorságot, hogy kételkedj a szavaimban? Ha azt mondom, hogy neked több ügyvéded van, akkor az úgy van, még ha te magad nem is tudsz róla. Ha mi csak annyit tudnánk, mint az ügyfeleink, akkor minek fizetnének bennünket.

Block fülig pirult zavarában. - Hiszen én még soha egy fillért se fizettem az ügyvéd úrnak… - motyogta sötét arccal, mint aki a vesztét érzi.

- Azt se tudod, hogy mi az ügyfeleinktől semmit nem fogadhatunk el? Hogy Leninek ajándékoztál ezt-azt, az nem rám tartozik, ő nem a beosztottam, sőt, ha meg akarnálak rémíteni, azt mondanám, hogy a fölérendeltem inkább. De hatalma nincs, tehát teljesen ártalmatlan.

K. rosszat sejtett. Túl sokat tudott most meg egyszerre, és félt, hogy ezt a terhelést fizikailag sem fogja bírni. Szorosan mögötte ott állt Leni. A hátához dörgölődzött, mint egy macska. K. attól tartott, hogy az ügyvéd vagy nincs teljesen magánál, vagy már rég kiszolgáltatta őt a legféltettebb titkaival a bíróságnak. „Kár volt engedni a nagybátyám unszolásának, gondolta, nem lett volna szabad soha belépnem ide. Tehát mégis föl kell mondjak ennek a tehetségtelen ügyvédnek. Túlságosan is nagyratörő ember. Az igazi ügyvédek közé akar bekerülni. Vagy egyenesen a bírókhoz. Lehet, hogy már az is. Titkos bíró." Észrevette, hogy az ügyvéd festeti a haját, és a bizalmatlanságát ez csak fokozta.

Block könyörgött: - Nyissa fel a szemem, csak azt kérném, és árulja el, hogyan szabadulhatnék meg a többi ügyvédemtől.

- Mondj föl nekik -, kacsintott az ügyvéd K.-ra.

K. újra fölállt: - Nézd meg, én hogy csinálom - mondta, - fölmondok - suttogta, jóformán nem is hallatszott a hangja. Remegő lábakkal elindult az ajtó felé.

- De hiszen az előbb még ide akartál költözni! - kiabált K. után az ügyvéd. K. azonban nemhogy megrettent volna attól, hogy ezúttal az ő gondolatát találta ki, mint az előbb Blockét, hanem valamiféle magabiztosságra tett szert, és ami az előbb még elképzelhetetlen lett volna, csakugyan elérte az ajtót. Meg tudta fogni a kilincset és le tudta nyomni. A hatalmas faajtó nyikorogva feltárult, és K.-t megcsapta a folyosó hidege. Azután sokáig nyugtalanul járkált föl-alá a konyhában. Csak percek múlva értette meg az ügyvéd utolsó szavait: „Miattad akartam a pincébe költöztetni Blockot."

Nem szükséges, egyáltalán nem szükséges - ismételgette magában.

Egyszer csak megjelent Leni. K.-t ez most annyira meglepte, mintha nem lett volna a legtermészetesebb, hogy ez a nő otthonosan járkál itt. Otthonosan és csendben, akár egy macska. - Csodálatos voltál - mondta és azonnal odabújt K.-hoz. - Blocknak most már biztos mennie kell. Az ügyvéd felmondott neki. Téged pedig üdvözöl, a nagybátyádnak tiszteletét küldi. Bármikor szívesen lát, ha peren kívüli megegyezést szeretnél elérni.

Mintha egy függönyt húztak volna K. elé. Peren kívüli megegyezés? Kivel?

Leni, mintha valóban K. és az ügyvéd fölöttese lenne, beszélni kezdett. K. egy darabig nem is tudott odafigyelni arra, mit mond, annyira nyugtalanította a maga gondolata. „Igen, szinte hasonlít az igazgatóhelyettesre." Aztán jött egy másik, még aggasztóbb ötlet. „Ha parókát és illő ruhát venne föl, úgy festene, mint bármelyik bíró. Mint a szobában az a kép a falon. Erről feltétlen meg fogom kérdezni a festőt."

- A per úgy indul, hogy mindig van egy formális följelentő - mondta Leni -, de ez a följelentő többnyire nem is valóságos személy. Aki azt hiszi, hogy a pere rágalmazással kezdődött, és nyilván te is ezt hitted, az nem tud semmit a perek természetéről.

Közben a falikútból vizet engedett a felmosóvödörbe. A kezével kavargatta is a vizet, mintha lenne benne valami, aminek föl kéne oldódni.

- A peren kívüli megegyezést elérni igen nehéz, mert nincs kivel tárgyalni. Az ügyvédnek ilyenkor kreálnia kell a felperest. Lehet az akár egy tárgy is. Mondjuk ez a vödör. Vagy benne a víz.

Elzárta a csapot. A vödröt nagy zajjal letette a konyhakőre. - De a legjobb, ha maga az alperes.

- Az a legjobb, ha bebizonyítjuk, hogy én jelentettem fel magamat?

Leni elmosolyodott. K. végre megszólalt. Most már nem lesz könnyű köszönés nélkül elmennie. - Megágyazzak neked? - kérdezte K.-tól.

- Hol?

- Hát itt - mutatott Block szobája felé.

K. elkeseredetten bólintott.

De Leni nem mozdult. A vödör ott állt a lábánál, ő elgondolkodva fürkészte K.-t. - Nem is tudtad, hogy te jelentetted föl magadat? - K. újra hallgatásba süppedt, Leni tehát tovább támadott. - Beszéljünk egész nyíltan. Ahogy csak nagyon ritkán beszélek ügyfelekkel. Magad is tudod, hogy ez nem az a bíróság, ahová holmi jogi egyetem elvégzése után be lehet kerülni. Mi nem a mindennapi életben kipattant szikrákat kapjuk föl, hogy aztán eloltsuk őket vagy, ne adj’ isten, tüzet gyújtsunk velük.

K. szivart húzott elő a zsebéből, idegesen rágyújtott. - Te dohányzol? - kérdezte Leni. Mindketten jóformán egyszerre ültek le az asztalhoz, függőben hagyva a felmosást és az ágyazást is. K. végigpillantott a zöld és sárga kockákból álló konyhakövön. „Nincs is kosz itt" - gondolta. Aztán az ágy felé sandított, mely mérete ellenére rátelepedett a konyhára. „Talán mégse kell itt aludnom - reménykedett. - Vagy ez a börtön, és már előzetes letartóztatásban vagyok? Az ügyvédek igazából börtönőrök, a cselédlányuk pedig felettes bíró?" Nem mondhatni, hogy K. megijedt volna ezektől a gondolatoktól. Inkább, ha már szikrát emlegetett az előbb Leni, a boldogságnak egy kis szikráját érezte kigyúlni magában. Reménykedni kezdett. Na, nem a pere jó kimenetelében, egyre inkább kételkedett egy ilyen pernek még a lehetőségében is, hanem abban, hogy megtud majd valamit, amit eddig nem tudott. - A peremet a butaságom miatt kezdték? - kérdezte váratlanul.

Leni összerezzent, mint akit valamiben megzavartak. - Hiszen te egyáltalán nem is vagy buta - felelte kitérően.

- Én is azt gondoltam. De hát épp ez az.

- Most ne zavarj ilyen butaságokkal! - mondta Leni, észre se véve, hogy K. elneveti magát. Akinek aztán hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly. - Hová lett Block? - kérdezte jóformán rémülten.

Leni fölemelte a kezét, szétnyitotta azt a két ujját, amelyek között az úszóhártya feszült, és belenézett a lámpába. - Block? - nevetett most ő. - Rég elment a hátsó kijáraton. - Hát itt is van hátsó kijárat? - Mindenhol van. Nálatok a bankban talán nincs? Hiszen volt már, hogy a portás vezetésével keltél át az alagsoron, és jutottál a szűk udvarba, ahol még napsütésben is esik az eső, mert egy varjútetem eldugaszolta az ereszcsatornát, és a fejetek fölött valóságos tó hullámzik. Erre menekültél a mogyoróbarna öltönyödben, csak hogy ne kelljen a nagybátyáddal megint találkozni. Még azt is megállapítottad, hogy az ottani szemeteseknek nincs is szaguk. Igazad van, lehet, hogy tényleg buta vagy. Hiszen ott csak a kidobott aktákat tartják. Ott végzi a te munkád is, nincs kivétel. Te ezt nem tudtad? - Már hogyne tudnám - felelt K. sértődötten. - A nagybátyám elől pedig sose menekültem a hátsó kapun át.

- Hogy akarsz így őszintén beszélni? Belefogtál ebbe a perbe, de semmit nem tisztáztál. Mindent összekavarsz magad körül. A bíróságokon, mielőtt te föltűntél, világos, egyszerű és gyors volt az ügymenet. De neked lázadást kell szítanod. Szónokolnod kell. Mit képzelsz egyáltalán magadról? - A kérdés szigorú volt, és úgy állt meg a levegőben, mint a lámpa, amely mozdulatlanul csüngött a beszélgetés kezdete óta, és persze sokkal régebbi idők óta. Talán már akkor is így csüngött, amikor a bíróságokon világos, egyszerű és gyors volt az ügymenet. Ha volt valaha ilyen idő. K. nem tudta, hányadán áll Lenivel. Hogy hihet-e neki. Valószínűbbnek látszott, hogy nem, ugyanakkor nem tehetett jobbat, mint hogy elfogadja, amit mond. - Mit képzelek magamról? - kérdezte K. hűvösen. - Semmit. Úgy értsd, ahogy mondom, nem képzelek egyáltalán semmit.

- Akkor jó - mondta Leni megnyugodva. - Tudod, a per csak akkor veheti kezdetét, ha a vádlott elfogadja, hogy per alatt áll. Szinte kiköveteli a pert, mert arra vágyik, hogy ítéljenek fölötte. Te pedig…

- Hiszen én egyáltalán nem fogadtam el!

- Ne magyarázz, ne pontosíts mindig. Te pedig úgy tettél, mint aki nem akarja elfogadni, de közben valósággal kikövetelted az újabb és újabb aktákat. Gondolj Blockra. Térdre vetette magát az ügyvéd előtt. Rád acsargott. Azt hitte, az egyik legszerencsétlenebb nap ez a perében. Erre fölmond neki az ügyvéd, és ő megszabadul. - K. hitetlenkedve nézte Lenit, akit körüllengett valami nyugalom, mintha egy hordó tejben üldögélne, pedig… - Ezt sem tudod persze. Az ügyvéd néha élhet azzal az eszközzel, hogy fölmond ügyfelének, és így nemcsak a kettejük viszonyát szünteti meg, hanem az egész pert is. A nála levő aktákat egyszerűen kidobja a saját feljegyzéseivel együtt. Nem csalás ez, mindenki tud róla, mondhatnám, bevett módszer. De két-három évnél nem szabad sűrűbben alkalmazni. - K. szerette volna, ha egy kis tükörben megláthatja, hogy milyen arcot is vág erre a hírre. Talán akkor jobban tudja, mit gondoljon. - Azt is tudnod kell, hogy az ügyvéd eredetileg neked akart ma felmondani. - Nekem? - Kinek másnak? De aztán olyan furcsán viselkedtél, hogy nem tehette. Egy ügyvéd sosem teheti azt, amit az ügyfele akar. - De hát akkor sosem munkálkodhat a felmentésén! - Miért, te felmentést szeretnél?

- Mindenki felmentést akar, nem? - K. szinte kívülről hallotta a saját kérdését, és persze tudta rá a választ. „Aki saját magát jelenti föl, az vagy bűnös, vagy gyáva, és önmegerősítésül ítéletre vágyik." Leni azonban egészen mást mondott: - Persze, mindenki felmentésre tör, csakhogy ilyesmi nincs a lehetséges ítéletek között.

- Tehát azt állítod, hogy én egyáltalán nem értem magamat, vagy ami ugyanaz, a peremet. - Igen, azt hiszem, sejtelmed sincs arról, hogy ki is vagy tulajdonképp - vetette közbe szinte szigorúan Leni.

- Tehát azt állítod, hogy amikor ma ide indultam, hogy felmondjak az ügyvédnek, akkor igazából épp azt akartam megakadályozni, hogy megszakadjon a perem?

- Mégis, honnan tudhatnám, hogy te milyen szándékkal indultál ide? És miért faggatsz annyit a bíróságról? Az én tapasztalatommal úgyse mész semmire. Ha velem akarod tölteni az időd, mert jobban érzed magad nálam, mint Elzával vagy azzal a naftalinszagú Bürstner kisasszonnyal, annak örülök. De ne remélj tőlem semmit. Nem tudok a te gondolataidban olvasni. Nem tudok az ügyvéd gondolataiban sem olvasni. Ő se tudja kitalálni, mit gondolnak a bírák, mit az esküdtek. Sötétben tapogatózunk.

K. szivarja kialudt a szájában, olyan régen nem szívott belőle egy slukkot sem. - Szóval Block már nincs a házban? - kérdezte föleszmélve. Próbálta újra meggyújtani a szivart, de nem sikerült, a gyufa előbb a körmére égett. - Utána kell mennem - mondta -, feltétlen beszélnem kell vele. - Ugyan mit tudnál beszélni vele. Lehet, hogy már nem is él - próbálta megnyugtatni K.-t Leni.

K. felháborodottan és kérdően meredt Lenire. Tisztán érezte, hogy ő maga is veszélyben van. - A per, de hiszen ezt te is tudod, lassan kitölti a vádlott minden idejét. Beköltözik a fejébe, kiszorítja a bőre alól a húst. Az ereiben bírósági folyosón elhangzott beszélgetések fognak keringeni - magyarázta Leni. K. ezúttal keresztüllátott rajta. A fecsegését egyszerűen kínosnak találta. Ezt persze Leni is megérezte, igyekezett tárgyszerűbb maradni. - Akit kilök magából a törvény, az már nem tud mihez kezdeni magával. Ezért mondtam, hogy nagyszerűen viselkedtél bent az ügyvédnél. Megvédted magad. Hiszen a peren kívül nincs világ.

K.-ban föltámadt a hiúság. - Azt gondolod, tudtam bánni velük? - kérdezte. Megint boldog volt. A sikernek már el se tudta képzelni más formáját, mint amit ez a per jelenthet. Szinte borzongva gondolt a munkájára a bankban. Nem érdekelte az előmenetele. De azok az egyforma ügyek sem, amelyeket alig egy éve még olyan tettrekészen bonyolított. Ebbe a boldogságba hasított bele a felismerés, hogy csakugyan nem szándékozik felmentést kapni.

- Block talán még itt koslat a ház körül. De lehet, hogy elindult hazafelé. Ide már nem jöhet, mert mentesült, ha nem is a vád súlya alól, de a per ügymenetétől. A vád persze marad. Bár igaz, ez a vád a per kezdete előtt is ott volt fölötte. Mindannyian egy váddal születünk, ami alól úgyse tisztázhatjuk magunkat. A per csak megismertet bennünket önmagunkkal. - Leni egész közel hajolt K.-hoz: - Azt hiszed, az ügyvéd ellen nem folyik per?

- Hogy értetted, hogy Block talán már nem is él? - kérdezte, ügyet se vetve Leninek erre a talányos mondatára. „Ha fel nem is mondhatok, legalább ettől a nőtől meg kéne szabadulnom" - gondolta. Ugyanakkor kíváncsian várta Leni válaszát. - Nem ismered azt a mondást - kérdezte Leni -, hogy a törvényszék levegője halhatatlanná tesz? Aki pedig nem szívhatja már ezt a levegőt, az több mint halandó. Ha utána mész, lehet, hogy Block még csakugyan ott fog ődöngeni az utcán, várva valamire, ami nem lehet kegyelem, mert abban most részesült, ott fog ődöngeni az utcán, de te magad talán észre se veszed, vagy ha észre is veszed, nem ismersz rá, mert visszakapta a saját vonásait. Csúnya lesz és visszataszító. - De hiszen itt is az volt. - Nem, te nem tudod elképzelni az ő csúnyaságát. Csúnya volt, mint mindenki, aki csak magára támaszkodhat. Akinek senki nem segít, hogy elviselje saját magát. Minden ember csúnya, ha magára hagyod.

K. nem tudta követni Leni hirtelen témaváltásait. Tudta, ha tetszik, ha nem, tanul Lenitől, sőt ez a tanulás valósággal kényszeres volt, itta a szavait, melyeken majd napokig fog rágódni a bankban, és nem fog tudni a munkájára koncentrálni. - Milyen kár, hogy a letartóztatás itt nálatok nem jelent egyúttal elzárást is - szaladt ki a száján. Leni dühösen nézet rá: - Mért mondod, hogy nálatok. Nekem semmi közöm a bírósághoz, még sosem jártam tárgyaláson, nem tettem be a lábamat a törvényszék termeibe. - És nem is szeretnél bejutni? Nem próbálsz meg mindent, hogy megpillantsd a deszkákból összetákolt igazságot, melyen átlátni, mint a börtön rácsán? - Mért akarnék bejutni? Hiszen bármikor bemehetnék. A törvény bárki előtt nyitva áll.

Az ablak tábláit megrezzentette egy szélroham, Leni odament, hogy megnézze, nem történt-e baj az ott álló cserepekkel. Az ablak nem a belső udvarra nyílt, ahogy várni lehetett, vagy arra az utcára, ahogy szintén várni lehetett volna, ahonnan bejártak a házba, hanem egy keskeny sikátorra. Annak alapján, amit K. az asztaltól a kinti világból látott, nem tudta volna megmondani, hogy melyik ez a sikátor. Azaz meg tudta volna mondani, de szerinte az a sikátor a városnak egészen más negyedében van. Leni ellenőrizte az ablaktáblákat, kezével végigtapogatta a cserepes virágok leveleit, mintha az épségük miatt aggódna. K. elnézte úszóhártyás kezét a virágokon, valami eredendő hasonlóságot vélt fölfedezni a már-már nem is emberi kéz és a levelek burjánzása között. - Elmondok neked egy történet - szólt Leni. - Egyszer egy fiút vándorútra küldtek a szülei. Semmije nem volt, elindult tehát - mondta, közben visszaült az asztalhoz. K. nem tudott szabadulni a gyanújától. „A haja régi fű. A szeme félbevágott hagyma." - Alig távolodott el az ismerős vidékről, amikor egy vámház állta útját. „Hová tartasz?" - kérdezte a kapus. „A halálomat keresem." Néztek egy darabig egymásra, a fiú magabiztosan, az öreg szeretettel. „Bátor fickó lehetsz" - mondta aztán. „Továbbengedlek, de tudnod kell, hogy ez a törvény kapuja." A fiú megrémült. Ma már nem megyek be, gondolta, és aludni heveredett az út szélén. Reggel, amikor fölébredt, a kapunak nyoma sem volt. „Hát most merre menjek?" - kérdezte félhangosan, mert sejtelme sem volt, hogy már ő maga a kapu. De mozdulni nem tudott onnan többet.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte K. kelletlenül. „A feje egérjárta szekrény, a szája két narancshéj." Bár tudta, hogy az ablak zárva van, mintha friss szellő csapta volna meg. Mintha a folyó hajnali leheletét érezte volna. Vásárra érkezők szekereinek zörgését hallotta a rakpartról. Meztelen kacsatalpat látott trappolni a jégen, bár a folyó ilyenkor egyáltalán nem lehetett befagyva, elundorodott Lenitől, az ablakhoz lépett, hogy megpillantsa a hajnal első fényét, de a szutykos üveg mögött áthatolhatatlan sötét nyújtózkodott. Vagyis semmi. Még a szemközti ház se. Ott nyilván alusznak. Alusznak, nem tudva jóról és rosszról, amiről K.-nak is csak most kezdett sejtelme lenni. - Talán azt állítod - kérdezte türelmetlenül -, hogy aki per alatt áll, az védett bármiféle betegségtől?

- Dehogy, csupán azt, hogy akit letartóztattak, nem szükséges rácsok mögé dugni. Mert ő maga lesz a maga börtöne. Az én rabságom bensőmből vezérel, mondhatnád. - Az nem elég - mondta fakó hangon K. - Akkor tudod, mit? Aludj ma éjszaka végre nálam. - K. nem volt benne biztos, hogy ez egyáltalán ajánlat, és attól félt, hogy el sem lehet utasítani.

- A törvény sosem kényszeríti rád magát - magyarázta Leni. - Észre se kell venned a jelenlétét. Amilyen bonyolulttá te tetted, különben se érthetsz sokat belőle.

- Néha azt hiszem, hogy értek. - Leni arca erre a válaszra ravasz lett, a vonásai elrendeződtek. - Néha én is ezt hiszem. Igen, azt hiszem, hogy te leszel az az ember, aki legyőzi ezt az egész zavaros világot, mint Szent György a sárkányt, legyőzöd és megsemmisíted. Ez egy más világ. - Másvilág? - hökkent meg K. - Hát ezért halhatatlanok az itteniek? Mert már mindannyian halottak? - De ki mondta, hogy halhatatlanok a törvény szolgái? - kérdezte Leni azzal a cselédlányos arcával, amit általában magára szokott ölteni.

K. megértette, hogy reménytelenül próbálkozik. A lány egyszerűen a bolondját járatja vele. Fölpattant. - Megyek, megkeresem Blockot - mondta, és már be is csapódott mögötte az ajtó.

Szemerkélt az eső. Még az utcára is kihallatszott Leni feddő kiáltása, de K. nem értette pontosan a szavait. Elindult hazafelé, el is feledkezett Blockról. De amikor megérkezve bezárta maga mögött az ajtót, észrevette, hogy a szobájából fény szűrődik ki. „Megint letartóztatnának?" Odalépett és belesett a résen. Az ágya szélén, kezében kalappal Block ült.

K. gyorsan visszahúzódott. Egy pillanatig habozott, aztán halkan Bürstner kisasszony szobájához lopódzott és benyitott. Nem volt teljes a sötét, kint már csakugyan világosodott egy kicsit. K. rögtön tudta, hogy a kisasszony ébren van. - Maga az? - kérdezte álomtól ittas hangon. - Na, jöjjön - mondta, és fölhajtotta takaróját. K.-nak még meglepődni se volt ideje, hogy a kisasszony szakított eddigi elzárkózó magatartásával. Megoldotta nyakkendőjét, letolta a nadrágját, és ingben feküdt be az ágyba. Ahol rögtön megnyugtató izzadságszag csapta meg, és elaludt.

K.-t baráti szálak fűzték az igazgatóhoz. De erről a barátságról az utóbbi időben jóformán elfeledkezett. Ült az irodájában és éppen a festőtől kapott levélkét böngészgette, melyet az előbb adott át egy küldönc. A levélben a festő még aznapra magához rendelte K.-t. Modellt kell álljon neki, írta, mégpedig a bíróság kérésére.

K. az íróasztalán pakolgatott, becsukta a dossziékat meg a nagy bőrmappáját. Becsúsztatta őket az asztalfiókba, és be akarta zárni a fiókot. Az utóbbi időben kénytelen volt elzárni legfontosabb iratait, mert az igazgatóhelyettes immár leplezetlenül kutatott köztük. Csakhogy a kulcs nem volt a zárban, és nem hevert az asztalon sem. Csöngetett a hivatalszolgának, de a csöngetésre nem ő, hanem az igazgató lépett be.

K. felugrott asztalától, mintha váratlanul nagy segítséget kapna. Az igazgató, aki igyekezett komor arcot erőltetni magára, jóformán visszahőkölt ettől az örömtől. Mostanában K. mind a munkáját, mind a barátságukat elhanyagolta, és az igazgató rég elfeledkezett arról, miért is szereti K.-t. Az igazgatóhelyettes vádaskodásainak nem adott hitelt, de mégis támadt valami bizonytalanság benne, valami közöny K. iránt, akiről pedig nemrég még azt gondolta, hogy a halálos ágyához is odahívná elköszönni. Belépve nemcsak az a nyíltság lepte meg, amit K. arcáról leolvashatott, hanem, hogy a beteg ember vonásait is fölfedezte rajta.

- Hány éves maga, Josef? - kérdezte köszönés helyett. - Harmincegy leszek nemsokára. - Azzal az igazgató lehuppant a fogadóasztal melletti bőrfotelba. A terve összeomlott. Szigorú akart lenni. Elbocsátani készült K.-t, vagy legalábbis szabadságolni. Most inkább a helyettesét szerette volna kirúgni. De ezt nem tehette. Nemcsak K. helyett, hanem őhelyette is dolgozott. Igaz, olyan munkákat végzett el, amelyeket jobb lett volna el se kezdeni. Akárhányszor ellenőrizte, csupa fölösleges iratot írt vagy olvasott, olyan emberekkel tárgyalt, akiknek elég lett volna levelet írnia, olyan embereknek írt hosszú és terjengős leveleket, akikkel jobb lett volna most azonnal személyesen találkozni. Mindenütt ott volt, mindenről tudott. Nem mintha ez megijesztette volna az igazgatót. Voltak neki is titkai. Engedett a helyettesének, ha szükséges volt, de soha nem engedte meg, hogy ő döntsön helyette. K.-t azért tette meg cégvezetőnek, hogy legyen, aki ugyanúgy kihúzza ellenfele alól a talajt, mint az teszi ővele. Nem mintha K.-t intrikusnak tartotta volna. Épp ellenkezőleg. Azt remélte, hogy ez a nyílt és hazudni képtelen ember majd zavarba hozza az igazgatóhelyettest. De egy ideje K. mintha kiállt volna a csatasorból. Az igazgató sejtette, hogy valami gondja van. Kártyaadósságra tippelt. Vagy nőügyre. Esetleg családi nehézségekre. Aztán eszébe jutott, hogy K.-nak nincs is családja, és egy igénytelen belvárosi panzióban bérel szobát. Meg az is eszébe jutott, hogy K. valami csaposlánnyal van intim viszonyban, akihez semmiféle érzelem nem fűzi. Tudta azt is, hogy az estéit K. többnyire otthon tölti („Vajon mit csinálhat abban a kietlen szobában?"), semmilyen szenvedélye nincs. Amikor épp egyre tanácstalanabb lett K. ügyével kapcsolatban, az igazgatóhelyettes panaszkodni kezdett rá. De nem azzal vádolta, hogy elhanyagolja vagy rosszul végzi a munkáját, hanem hogy hamis híreket terjeszt. Ez meglepte és fölháborította az igazgatót. K.-tól nem erre számított. Úgy érezte, nincs miért felelőséget vállalni érte a továbbiakban. Ő azt szeretné elérni, hogy a bankja a bizalom háza legyen, ne pedig a nyerészkedésé. Ha ebben nincs mellette K., akkor fölöslegessé is vált.

Igazságot tenni jött K.-hoz, de inkább elbizonytalanodott. Betegség szaga fogadta. És barátságos tekintet. K. félrebillent fejjel állt az asztal mellett és őt nézte. Az igazgató ösztönösen lesütötte a szemét, de K. továbbra is ugyanúgy bámulta. Lassan, centiről centire végigjáratta ezen a puha arcon a tekintetét. Az igazgató megint fölnézett, de megint félre kellett fordulnia. - Miért nem ül le? Ez különben is a maga szobája. - K. leült. - Van valami baj? Olyan furcsa a viselkedése újabban. És mintha a munkabírása is kisebb lenne.

- Perbe keveredtem, igazgató úr - mondta a maga számára is meglepő nyíltsággal K. - Igen, én is hallottam ezt suttogni. - Az igazgatóhelyettes? - Dehogy, a többiek a törvényszék folyosóján.

K. arca, ma már másodszor, fölsugárzott: - Igazgató úrnak is pere van? - Ugyan. Ülnök vagyok. Néha a tárgyalásokon kell megjelennem, néha csak folyosóügyeletre hívnak be. - K. pillanatnyi csalódása után újra föllelkesedett: - Egyszóval látott már valódi tárgyalást? - Persze. Egészen mindennapi dolog. Alászállunk a padlásról egy erre a célra kijelölt lakásba. Az ülnökök, az ügyvédek, néha még az ügyész és a bíró is, napokig gyülekezünk az egyik folyosón. Ilyenkor szokatlan jókedv uralkodik a törvényszéken, érezzük, hogy közel az igazság. Amikor már mindenki együtt van, az egyik hivatalszolga megadja a jelet, és mi elindulunk. Aki nem tudja, hogy a hivatalszolgák adják meg a per kezdetén a jelet, azt hihetik, hogy ők a ranglétra legalján vannak. De ahogy egyre többször élem ezt át, egyre inkább meggyőződöm, ha nem is az ellenkezőjéről, de legalább arról, hogy ez nincs így. Megráznak egy ezüstcsöngőt, amit az egyik mestergerendába vert szögről akasztanak le, és a bírák elindulnak. Ezek a szolgák vezetik a menetet a tárgyalás helyére. Ott van mindenki. Csak egyvalaki hiányzik szinte mindig. Maga a vádlott. Lehet, hogy azért, mert már ki is végezték, vagy épp ellenkezőleg, mert már rég megszüntették az eljárást ellene. De ez nem baj. Sőt. A törvénynek működnie kell. A törvény egyáltalán nem az emberek miatt van.

K. feszülten figyelte az igazgatót. „Tehát mindenki kettős életet él? - töprengett. - És melyik lehet az igazi?" Ezek a kérdések elkedvetlenítették, hiszen önmagát azóta tudta csak kicsit is egységes lénynek tekinteni, mióta a pere tartott. A csodálkozás fogja egybe, ami még akkor támadt, mikor idegen férfiak törtek rá az ágyában, hogy bejelentsék a letartóztatását. A történteket többen is figyelték a szemközti ablakból, mintha kivégzést néznének. Magyarázat nélkül felpattant, hogy meggyőződjön róla, ott vannak-e most is. Aztán a látvány kijózanította. Hiszen a szobája a Fő térre néz, a szemközti házak ablakaiból elképzelhetetlen ide belátni, nincsenek is szemközti házak, senki nem tudja az irodájában zajló jelenetet megfigyelni. De lent a téren turisták álltak, az egyik észrevette K.-t, és intett neki, mintha ő is a látványossághoz tartozna. K. ellépett az ablaktól, visszaült a helyére.

Közben az igazgatónak sikerült rendeznie az arcvonásait. K. különös viselkedése újra megerősítette az elhatározásában. Végtére is egy ülnök és egy bankigazgató semmiben sem azonosak. Hogy tehát ő a bíróságról kezdett beszélgetni K.-val, az nem K. mellett szól, hanem ellene. Igazolta, amit a bíróságon mondtak róla, hogy tapintatlan, és magatartása veszélyezteti az eljárás titkosságát. Így nemcsak mint vádlott bizonyult alkalmatlannak, hanem mint cégvezető is. A személyes szimpátia pedig nem teheti kíméletessé K. iránt. Az embernek magával szemben kell a legszigorúbbnak lennie. De csaknem hasonló szigorúsággal kell bánnia a családjával és a barátaival is. Egyedül az idegenekkel lehet megbocsátó. Az igazgató ünnepélyes arcot vágott ehhez a gondolatmenetéhez, de közben megpillantotta a tükörképét az üvegezett szekrény ajtajában. Csak egy pillanatra, és akkor is halványan. A látvány rögtön el is enyészett, hiába fészkelődött a székén, a kép már nem jött újra. Pedig ellenőrizni szerette volna. Ugyanis nem a saját arcát látta, hanem az igazgatóhelyettesét. „Az ördögbe is, csak nem fogom eltávolítani, akiben megbízhatok, és bizalmamba emelni az ellenfelemet?"

- Orvoshoz kéne fordulnia, K.! - szólalt meg az igazgató. - Aggódom az egészségéért. Nem kínozzák nyugtalan álmok? Nincsenek halvány vérfoltok reggelente a párnáján? Nem kap fulladási rohamot néha? Nem érzi úgy egyszer-egyszer, hogy sürgősen ablakot kell nyitnia? Nem azért pattant föl az előbb is? - K. szeretett volna tiltakozni, de nem jutott szóhoz. - Vidékre kéne utaznia. Nem akar néhány hét szabadságot kivenni?

- Igazgató úr is tudja, hogy a perem miatt nem hagyhatom el a várost. - Miféle per? - legyintett az igazgató. - Megsúghatom, ennek a bíróságnak nincs semmilyen végrehajtó hatalma. Szökjön csak meg nyugodtan.

- Nincs hatalma? És az őrök, a hivatalszolgák? És a vesszőző? A festő, az ügyvédek, a szemközti lakásban megbúvó figyelőemberek? - Ezek mind csak a fejünkben léteznek. Ha jobban megnézi, ott a padlásokon nincs semmi, csak vizes ruhák száradnak. - És az igazgató úr ülnöki tevékenysége? - Olyan, mintha egy kártyaklubba járnék. Vagy a Nemzeti Színház melletti fürdőházakba. - Az ötlete, úgy látszik, megtetszett az igazgatónak, mert elnevette magát. - Azok a kabinok is csupa deszkából vannelenn szellő se mozdult, de aor nincs fürdőforgalom, oda is beköltözik a bíróság. Tavasszal pedig, mikor az első vendég becsönget, és forró vízzel kénytelenek végigönteni a deszkákat, a tisztviselőknek sürgősen pakolniuk kell, és menekülni, mint valami tolvajnak.

K. gyanakodva nézett a főnökére. „Hetek, talán hónapok óta nem is beszéltünk egymással. Mi történhetett közben vele? - tűnődött. - Mert hogy nincs jól, az nyilvánvaló. Fölőrölhette a hatalmi harc az igazgatóhelyettessel." - Hol képzik tulajdonképpen ezeket a tisztviselőket? És miből élnek egyáltalán? - kérdezte K., de közben arra gondolt, hogy talán még annál is rosszabb a helyzet, mint gondolta, lehet, hogy a főnöke provokátor, és a bíróság rovására kémkedik.

Az igazgató fölállt, K. íróasztaláról egy fejléces papírt vett el, aztán visszaült, és írni kezdett valamit. De amikor K. már nem is számított rá, válaszolt az iménti kérdésére: - A bírókat és adminisztrátorokat, a személyzetet és az ülnököket nem képzik, hanem behívják. Egy számomra is ismeretlen szisztéma szerint havonta kiválasztanak ötven vagy száz embert, és azokból kisorsolják, hogy melyik lesz vádlott, melyik bíró, melyik ügyvéd, melyik ülnök, sőt így választották ki még a híres festőt is, akivel, azt hiszem, maga is kapcsolatban áll. - K. hüledezett és levegőért kapkodott: - Tehát én akár bíró is lehetnék? - Nem, maga semmi más nem lehetne, csak vádlott, hiszen bűnös. A bűnt pedig ki kell vizsgálni. - Hát nem azt mondta az igazgató úr, hogy sorsolás dönt? - A sorsolás dönt, de azt nem mondtam, hogy rosszul dönt. Ennek a rendszernek épp az a lényege, hogy ha valaki belekerül, rögtön tudja benne a helyét. Nem kell semmit tanulni, mert itt igazán otthon vagyunk. Mindenki mindent pontosan ért, minden világos. - És én? - Hát maga, kedves Josef, maga az elhibázott választás. Van ilyen. Pedig szerencséje volt, és vádlott lett, ami sokak vágya. Ráadásul hamar nyilvános tárgyaláshoz is jutott. A rendszer akkor még várt valamit öntől. Valami feladata lett volna, amit nem végzett el. Még nem mondott föl magának az ügyvédje? - Ezt sikerült megakadályoznom.

Az igazgató fölhúzta az egyik szemöldökét: - Egész ügyes - és újra belemerült az írásba. - Ami a másik kérdését illeti. A bírósági alkalmazottaknak bizony nyomorúságosak az életkörülményei. Hogy miből élnek? Az igazságból. Meg a törvényből. Nem esznek semmit. Amíg bent tartózkodnak, tilos is enniük. És egy-egy hivatalnok néha hetekig vagy hónapokig nem szabadul. Nos, ez az egyetlen, amit tanulniuk kell. Az éhezés és a szomjazás művészetét. Akit ilyen munkára választanak ki, be kell feküdjön a törvényszék alagsorában található szanatóriumba. - Az igazgató fölnézett, letette a tollat, és a papírt négyrét hajtotta. - Én persze sosem jártam ilyen szanatóriumban, az ülnök munkája nem olyan nehéz, és nem is olyan magasrendű. De dolgozik itt nálunk egy pénztáros, aki egyike a legtekintélyesebb bíróknak. - Kicsoda? - csapott le K., akinek, úgy látszik, egy pillanatra sem lankadt az ébersége. Az igazgató megrémült: - Nem tudom, ki az, de nem is ez a lényeg. A törvény emberei nem ehetnek. És nem is kívánnak enni. Aki soványabb volt, még soványabb lesz, aki kövér, még nehezebben fog mozogni. A törvény, ha szolgáljuk, fölnagyítja azt, ami vagyunk. Egy kezdőt persze nem tartanak bent egy hétnél tovább. Amikor visszatér megszokott életéhez, nem fogja úgy érezni, hogy valamit pótolnia kell, kint is kevesebbet fog enni, kevesebbet fog inni, sokan még az alvásról is leszoknak. - És a nők? - kérdezte K. rossz tapasztalataira gondolva. - Ez az egy, amit nem értek - mondta az igazgató, fölállt, és megint K. íróasztalán kezdett keresgélni - ezen a téren minősíthetetlenek az állapotok. Erről nyilván magának is van már némi tapasztalata. - Végre talált egy borítékot, belecsúsztatta a levelet és leragasztotta. - Ezek az elfoglalt és agyonhajszolt emberek, ha tehetnék, állandóan üzekednének. Otthon példás családapák, itt meg… - legyintett, és határozatlanul visszaült a fotelba. Láthatólag menni szeretett volna már. - Aki a törvényszéki munkát választja, az éhezést és nyomort választ. És valami olyan boldogságot, amilyet különben csak a haldoklók élveznek.

Ünnepélyes csönd támadt, és ebben a csöndben az igazgató K. elé csúsztatta a borítékot. - Az egyik munkatársunk a minap felmondott a banknak. Ebben a levélben megpróbálom meggyőzni, hogy mégis maradjon. Elvinné hozzá, kedves K.? - K.-nak nem volt választása. - Hol lakik? - kérdezte. Az igazgató a borítékra írta a címet, és megint K. elé lökte a levelet. A mozdulata most türelmetlen volt. Szabadulni szeretett volna K.-tól, mintha visszatartaná valamilyen elhatározásában. K. azonban nem figyelt föl erre, mert épp azt nyugtázta elégedetten, hogy az illető nem is lakik messze a festőtől, akihez az igazgató érkezése előtt indulni akart.

Vette a kalapját, felöltőjét, zsebébe csúsztatta a levelet és odaköszönt az igazgatónak. De az ügyet se vetett a jelenlétére, K. íróasztalához ment és leült mögé. Megnyomta a csöngőt, beszólítva a hivatalszolgát, ahogy nemrég K. akarta hívni, és várakozva, bambán meredt maga elé. K. sürgősen sarkon fordult, és az ajtóban beleütközött a hivatalszolgába. Aki ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, türelmetlenül rámordult.

K. gyalog ment le a földszintre, aztán megállt kint a téren. Arra számított, hogy az a turista még mindig ott fog ácsorogni, de persze nem volt ott. Más emberek jöttek-mentek, senki sem figyelt föl K. jelenlétére, ami még jobban bosszantotta, mint a letartóztatása után rá irányuló figyelem.

K. villamosra szállt, és ahogy a kocsi mozgásba lendült, mintha egy csapásra K. rossz hangulata is elmúlt volna. Az ablakon tavaszias levegő áramlott be, sütött a nap, a folyóról madarak veszekedése hallatszott. A villamos hegynek fölfelé, egy szegényes külváros irányába tartott. Gyárkémények tűntek föl. Korom szaga érződött. A szerelvényt meg-megcsapta a bodrokban kavargó füst. Vagy az a nappali sötétség volt?

A ház, ahová mennie kellett, azonban már egy villanegyedben állt, az egyik kertben nyílott a cseresznye. Alatta egy sáros kőoroszlán szimatolt a napsütésbe szomorúan. K. léptei úgy kopogtak az utcán, mintha nő járt volna arra. Odébb, a kerítés mögött aranyeső sárgállt. K. szégyenlősen előregörnyedt, ijedten a levelet kezdte keresgélni a zsebében. Mikor megállt a kapu előtt, akkor figyelt föl rá, hogy tulajdonképp ki is a címzett. A rángatózó arcú Kramier, aki ott volt a letartóztatásakor is. „Lehet, hogy ő az a híres bíró?" - hökkent meg K. Belépett a kertkapun. A ház most úgy magasodott K. fölé, mint valami kastély. A nap belesütött K. szemébe, az épületet egyetlen ablaktalan tömbnek látta, mely feketén válik el az ég arany színétől. Valahol fönt mintha tornyok is lettek volna, és a tornyokon fekete zászló. Különös, hogy idelenn szellő se mozdult, de azokat a zászlókat vagy szélkakasokat vad szélrohamok rázták. A ház oldaláról vedlett a vakolat, kilátszott a nyers tégla, mint a nyomorék lába a kötésből. K. betaszította a nehéz fakaput. A lépcsőházban salétrom és nyirok szaga uralkodott. - Itt se jobb lakni, mint máshol - nyugtázta K., és elindult fölfelé a lépcsőn.

A negyedik emeleten anélkül nyílt ki előtte az ajtó, hogy kopognia kellett volna. Kramier ott állt vele szemben, mosolyogni próbált, de a mozdulatai függetlenek voltak tőle, az ajka rángatódzott. K. gyorsan a kezébe nyomta a levelet, és sarkon fordult. Az elemi udvariasságnak sem volt képes eleget tenni, annyira viszolygott ettől az elszabadult arctól. És azt sem szerette volna, ha valahogy láthatóvá lesz rajta az undora.

Már a lépcsőfordulóban járt, amikor utolérte egy reszelős hang: - Nem tisztel meg bennünket, cégvezető úr? - K. megállt. Az ablakból a hátsó udvarra nyílt kilátás. Három gesztenyefa állt ott. Mézgás, még apró leveleik segélykérően nyúltak K. felé. Az ablakdeszka festése föl volt hólyagosodva. Kramier mögött az ajtóban egy női fejecske jelent meg: - Csakugyan ne menjen el, annyit hallottam már magáról, igyon egy teát nálunk! - K. illetlenül kíváncsi lett. - A világért sem szeretnék zavarni. Nekem csak annyi a tisztem, hogy átadjam az igazgató úr levelét. - K. belepirult a hazugságba, lehetetlen volt elmenni.

Kramier eltúlzott jókedvében megölelte a feleségét, ha a felesége volt egyáltalán, és anélkül, hogy bemutatta volna őket egymásnak, befelé tessékelte a lakásba mindkettőjüket. - Micsoda illusztris vendég - mondta félhangosan, miközben becsukta az ajtót. A valószínűtlenül hosszú előszobában félhomály lett, melyet barnás árnyalattal töltött meg a falambéria. A padló nyikorgott, az ajtókat már rég mázolni kellett volna. Mégsem volt szegényes a lakás, ami elhanyagoltnak tűnt benne, mintha szándékosan, egyenesen valami terv szerint lett volna olyan, K. legalábbis így érezte.

A hosszú előszoba kicsiny, de kör alakú nappaliba torkolt. Középen kör alakú asztal, tonettszékek. Mintha előre be lett volna jelentve K. látogatása, a háziasszony már hozta is a teát. Letette a tálcát az asztalra, maga is leült. K. nem tudta, szabad-e elébe mennie a levél tartalmának. Illetve kötelességének érezte volna, hogy minden meggyőződése ellenére megpróbálja Kramiert lebeszélni a döntéséről, de nem állt rendelkezésére semmi konkrétum. Most visszagondolva úgy érezte, hogy az igazgató semmit nem árult el neki, hogy igazából lépre csalták. Csak egy pillanatra vesztette el a magabiztosságát, de a háziasszony máris elébe tolta a tányérra tett teasüteményt. Egyszerre csapta meg a forró ital felszálló párája és az apró szivacsdarabkákra emlékeztető étel kesernyés szaga. Felkapott egyet a sütemények közül, de nem volt puha, ahogy várta, hanem keménynek bizonyult, mint a kenyérhéj. Gyorsan belemártotta a teába, ha már szivacsnak nézte előbb. Aztán föleszmélt, hogy milyen illetlenül mártogat, és egy kiskanalat tolt a sütemény alá, úgy emelte ki a csészéből. Közel hajolt, és szürcsölve bekapta a süteményt. Távoli gyerekkora jutott eszébe, amikor egyszer megfogta a vaskályhát. A sütemény belseje tele volt még ki nem hűlt teával.

- Maga kapcsolatban áll a bírósággal? - kérdezte K. Kramier zavartan a feleségére nézett. - Nem - felelte lakonikusan. - Akkor hogy lehet, hogy egy évvel ezelőtt maga is ott volt a lakásomon? - Az igazgató úr rendelt ki. - Nem is a bíróság? - De cégvezető úr, miféle bíróságról beszél nekem? Én soha nem kerültem összeütközésbe a törvénnyel. - Kramier felesége ijedten pillantott hol az egyik férfira, hol a másikra. - Maga azt se tudja, mi történt akkor a lakásomon? - Nem, honnan is tudhatnám? - K. hitetlenkedve pillantott ki az ablakon, de meglepetésére nem látott semmit. Se a környékbeli dombokat, se egy fát, se egy háztetőt, se a belváros távoli sziluettjét. A szája még mindig fájt az égéstől, a süteménynek dohos utóíze volt, átkozta magát, hogy elfogadta a meghívást. - Nem is hallotta, miről beszéltünk? - Mi is fecsegtünk a kollégákkal. - És mit mondott az igazgató úr, miért kell ilyen korai időpontban a lakásomra jönniük? - Valami reggeli összejövetelt emlegetett. Meg hogy meglepetés készül a cégvezető úr számára. - Aztán meg se lettek kínálva semmivel - mentegetődzött K. - Épp ellenkezőleg, kitűnő borókapálinkát kaptunk. A szállásadónője pedig rántottát szolgált fel nekünk. - K. újabb süteményt vett el, és szárazon beleharapott. Nem jutott semmi az eszébe, hogy még mit mondhatna. Fölállt, hogy köszönetet mondjon a kedves fogadtatásért. De mielőtt megszólalhatott volna, a háziasszony megelőzte. - Én is emlékszem az esetre. Nem a cégvezető úr születésnapját ünnepeltétek? - kérdezte kacagva. K. rosszallóan Kramierre bámult: - Maga mesélt itthon a nálam tett látogatásáról? - Kramier felesége elpirult. Eddig talán azt hitte, hogy itt valami jó történik, és most bajt szimatolt, ami talán őket éri. K. észrevette a zavarát, igyekezett kisegíteni belőle, de szavait a kollégájához intézte. - Nem én hívtam meg magukat, tehát nem is az én vendégeim voltak, hanem az igazgató úré. - Közben a Kramier előtt heverő levélre mutatott. - Most pedig én járok itt az ő megbízásából, tehát tulajdonképp az egyensúly helyreáll. - A háziasszony köszönettel biccentett K. felé, de K.-nak korántsem volt ínyére ez a gesztus. Ennek a nőnek a viselkedését is épp olyan tolakodónak érezte, mint azokét, akikkel mostanában a pere kapcsán találkozott. „Nyilván ő is ugyanabból a fajtából való, mint a bírósági szolga felesége vagy Leni, vagy akár azok a kislányok a festő házában. Ha most Kramier valami ürüggyel megpróbálja elhagyni a szobát, akkor csapdába kerültem." Kramier maga elé húzta a lezárt borítékot, melyre nem volt feladó írva, és értetlenül forgatni kezdte. - Mit akar tőlem folyton az igazgató úr? - kérdezte panaszosan. - A bajok épp a cégvezető úrnál tett látogatásommal kezdődtek. Én egy egyszerű másoló vagyok, nem értek ezekhez az országos ügyekhez. - Kramier arca, melyen eddig még úgy-ahogy tudott uralkodni, rángatózni kezdett. „Hazudik" - gondolta K. - Legegyszerűbb az lesz, ha most rögtön elolvassa azt a levelet - mondta türelmetlenül. Kramier arcán bosszúság tükröződött. Egy pillanatig féltékenyen bámult a feleségére, aztán halkan felemelkedve azt mondta: - Hozok egy papírvágó kést. - Ne! Nyomatékosan kérem, hogy maradjon. - A háziasszony tekintete nyugtalannak látszott. Kramier visszahuppant a székére, és a kiskanala végével fölvágta a borítékot. A felesége ingatni kezdte a fejét ezen az illetlenségen, de a szájzugában megkönnyebbült mosoly bujkált. Most K. kezdte úgy érezni, hogy semmit nem ért, ezért a háziasszony felé fordulva magyarázni kezdett: - Tudniillik az igazgató úr értesült a férje szándékáról, hogy felmondjon, és most igyekszik jobb belátásra bírni. - A nő hitetlenkedve nézett Kramierre, aki épp befejezte a levél olvasását, és félbehajtva a papírt, gyorsan visszacsúsztatta a borítékba. - Magának tévesek az információi - mondta meglepően ridegen Kramier. - Nem mondtam föl, és nincs is szándékomban. - Aztán enyhültebben hozzátette: - Drágám, nem hoznál be még egy kis teát? - K. tudatában egy pillanat alatt világosság támadt. Mosolyogva kibámult az ablakon. De még mindig nem lehetett látni semmit. Kramier felesége kiment. K. fölállt, felöltőjét sietve a vállára vetette. - Nem is kíváncsi, mi van a levélben? - kérdezte meglepődve Kramier, és K. örült a meglepődésének. Mindenképpen meg akarta őrizni fölényét. - Mondhatnám azt, hogy semmi közöm hozzá, mert nem nekem írták. De nem mondom. Az van benne - mondta, és maga is elcsodálkozott magabiztosságán -, hogy azonnali hatállyal el vagyok bocsátva cégvezetői állásomból. - Csak ennyi? - kérdezte immár a kínzó örömével Kramier, de az arca továbbra is rángott, jelezvén, hogy az öröme nem felhőtlen. - Nem, nyilván nem csak ennyi, de azt hittem, lesz magában annyi finomság, hogy ezt nem említi meg. - K. itt szünetet tartott, érezte, hogy most bármit nyilatkozik, igaznak fog bizonyulni, és sajnálta, hogy nem akadt nagyobb horderejű dolog az útjába. - Új cégvezetőnek természetesen magát nevezték ki - mondta közömbös hangon, és kilépett az előszobába. Ott csaknem összeütközött Kramier feleségével, aki egy tálcán épp az új kanna teát hozta be. A nő az utolsó pillanatban félreugrott. Egy csepp tea, anélkül, hogy a háziak észrevették volna, K. kézfejére freccsent, és ez az alig érzékelhető fájdalom egy kicsit megrontotta az örömét, melyet elegáns távozása fölött érzett.

- Szabad vagyok - motyogta a lépcsőházban lefelé menet. - A végéhez közeledik a perem? - találgatta az utcára kilépve. Már nem volt köd. - A festőhöz márpedig nem megyek el. - K. erőtől sugározva vágott neki a hazafelé vivő útnak.

A dolgok nem úgy alakultak, ahogy K. elképzelte. Eltelt egy hét azóta, hogy eltávolították állásából, és kezdett tanácstalanná, bizonytalanná válni. Nem történt ugyanis semmi. Perének látványos beindulására számított. Állásának elvesztését úgy értelmezte, hogy a bíróságnak immár teljes időben szüksége van rá. Ennek ellenére, vagy épp ezért, szégyenlősen várt otthon, ki se mert mozdulni, nehogy célt tévesszen egy neki szánt levél vagy ne találjon rá egy küldönc. Semmiképp se szeretett volna kitérni a vesszőző látogatása elől sem.

A törvény azonban hidegen és önzően hallgatott, mint egy lakatlan ház. K. egyre reményvesztettebben várt legalább egy levélre. Ült a szobájában úgy felöltözve, mintha épp munkába indulna, résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha valaki érkezik. Különös módon azonban, mintha nemcsak a törvény, de a panzió is lakatlanná vált volna. Egész héten még csak meg sem pillantotta a szállásadónőjét. Igaz, a reggelije mindig oda volt készítve az ajtaja elé, mire felébredt, de egyébként csönd a konyhában, csönd Bürstner kisasszonynál, csönd a folyosón. A postás naponta kétszer elcsoszogott ugyan a lakás ajtaja előtt, de sosem emelte föl a levélláda fedelét, nem dobott be még újságot se.

K. egész nap nem evett egyebet, csak a reggelijét. De azt jól be tudta osztani, reggel épp csak belekóstolt, ebédre elfogyasztotta a felét. A maradékkal alkonytájban ült le a fotelba, és a hirtelen rátörő állati éhség hatására valósággal behabzsolta. Puszta kézzel evett. Ha zsíros lett a kézelője, azt is kirakta az üres edényekkel a szobája elé, reggel pedig tisztát kapott. Csak sötétedés után mert az ablakhoz lépni, mikor még a szobájában nem égett a villany. Az utcán nem látott senkit, a szemközti ablakok sötétek voltak. Ettől megijedt, gyorsan behajtotta a spalettákat, és fölkapcsolta a villanyt. Éjszaka sem tudott elaludni, égő lámpánál ült egy darabig, aztán levetkőzött. Úgy feküdt a dunyhája alatt, mintha egy kő lenne rátéve. Nyilván valamikor aludni is szokott, mert azt sosem vette észre, hogy a tálcáját elviszik a szoba elől, vagy hogy az újat valaki letenné oda, a csere reggelre mégis mindig megtörtént.

De sosem sikerült alváson kapnia magát. Képzeletben lesben állt a saját ágyánál, egész éjszaka égette a villanyt, hogy megpillantsa a feléje közeledő alvást. Olyan tolakodóan kíváncsi volt, mint amikor valaki a halált akarja meglesni egy haldokló ágya mellett. Milyennek képzelte a halált? Semmilyennek. A haláltól védve volt, ezt tudta, védte a pere, halhatatlannak mondhatta magát egy időre. De az álomtól úgy rettegett, mint gyerekkorában a haláltól. Látott egy törött babát a patak iszapjában. A víz és a csillámló homok a belsejébe ömlött. Úgy érezte, a halál ott lapul ebben a lyukban, és mások ügyet se vetnek rá, rezzenéstelen arccal járnak a kőhídon, lemosolyognak a vízen úszó vadkacsára. Mekkorának képzelte akkor a halált? Mint egy piócát? Egy édesvízi rákot? Az álom sokkal nagyobb, gondolta, és észrevéve, hogy már kivilágosodott, elindult a spalettát kitárni. A függöny az arcához ért, mint valami sugallat, odarohant az ajtajához, hogy ellenőrizze a tálcáját. Még a tegnapi maradék éktelenkedett a nappali szobába már betörő mosogatólészerű fényben. Meg egy szennyes ingujj. Visszament a szobájába, kilökte a spalettát. Egy pillanatra ott maradt az ablakban. Lenézett az utca kövezetére. Szívesen leugrott volna, ha nem fél attól, hogy előbb alszik el, mint ahogy meghal.

Madárzaj nem hallatszott fel, nem ügettek a távolban tejeskocsik a piacra, a folyó felől megcsapta a vízszag, de nem hallatszott sirálysikoly sem. Az ablak alatti fán üres volt a rigófészek. A madarak még nem ébredeztek, de mintha nem is aludtak volna. Nem voltak sehol. K. nyitva hagyta az ablakot, de a függönyt behúzta, hogy ne lehessen belátni. Rutinszerűen az ajtóhoz ment, kinézett. Az asztalkán már ott volt a reggelije. Rántotta, egy szelet mézes kenyér, kakaó. A szék karfáján tiszta kézelő. „Állva aludtam volna az ablakban? Az alvás, ez a kétméteres fickó, akinek úszóhártyás kacsalába van és egérszerű pofája, mögém osont, és egy pillanatra befogta a szemem. Egy pillanatra, ami tarthatott órákig is. Az alvás az időérzék elvesztését jelenti. Akinek pedig nincs érzéke az időhöz, az semmihez sem ért. Tehát nem számíthat kegyelemre. Csak a legsúlyosabb ítéletre. És az mi lehet? Tíz-húsz év alvás egyhuzamban. Közben hány tányér gyűlne föl a nappaliban?"

A legjobban az zavarta ezekben a tettenérhetetlen alvásokban, hogy semmit sem álmodott. Csak lyukacsossá lett az ideje, mint egy beteg fog. Behozta a tálcát, és nyugtáznia kellett, hogy a nap már magasan jár, délelőtti fénnyel süt be az ablakon. Sietősen felöltözött. Sejtelme sem volt, hány óra, az övé megállt, de a nappaliban sem működött a kakukkos óra. A madár, mint egy kidugott nyelv, a nyitott ajtóban szemtelenkedett. A súlyok láncai egymásba tekeredve.

Leült reggelizni. Ezúttal, egy hét óta először, nem a szobájában, hanem a nappali asztalánál. Evés közben egy pillanatra sikerült megfeledkeznie mindenről. A peréről, arról, hogy kirúgták az állásából, és arról is, hogy azóta milyen tüntetően kerülik az emberek. Talán el is aludt, és az egy pillanat megint órákat jelentett. Egyszer csak arra eszmélt föl, hogy mindent megevett. - Mit fogok most ebédelni? - motyogta magában felháborodottan. - Meg is kéne már mosakodnom. - Kibotorkált a fürdőbe, bár fogalma sem volt, hogy talál-e ott forró vizet. Nem talált. Az ismeretlen házigazdának, aki talán nem volt más, mint maga az alvás, a gondoskodása idáig nem terjedt.

K. nem halogathatta tovább, hogy bemenjen a munkahelyére. Össze kellett szednie a személyes dolgait. A magánérdekű levelezését, néhány könyvet, a papírjait. Ezeket az irodájában álló irattartó szekrényében őrizte. Nem mintha hiányukat érezte volna, csak arra gondolt, talán szüksége lehet rájuk a per további részében. Bár eddig semmiféle iratot nem kértek tőle. És ők sem adtak semmilyen papírt. De talán egyszer eszükbe jut, és akkor bajban lenne. Talán nem is ő az, aki ellen a per folyik, és egy egyszerű igazoltatás megmenthetné.

Mikor az épület elé ért, ahol évekig dolgozott, úgy érezte, hogy valakinek a kíváncsi tekintete szegeződik rá. „Tehát megint figyelnek" - gondolta. De aztán arra kellett rádöbbennie, hogy saját magát nézi egy üvegablak tükréből. Majd mikor fölpillantott az épületre, észrevette, hogy az egyik emeleti ablakból is nézik, de nem tudta azonosítani, ki az. „Honnan tudhatták, hogy jönni fogok? És kitől telik ilyesmi?" - tűnődött. Az az ötlete támadt, hogy ő maga figyel onnan fentről is. Közben az alak eltűnt, ha ott volt egyáltalán. „Nyilván a saját szobám ablakát láttam, és én vagyok az, aki onnan még most is kifelé bámul." Csakhogy képtelen volt rájönni, hogy a szobájának melyik az ablaka.

Alighogy fölért, a folyosón elébe toppant az igazgató. - Láttam, hogy jön - mondta, és kezet nyújtott. - Mi van magával? Miért nem jár be dolgozni? - K.-nak nem sikerült erőt meríteni a köntörfalazáshoz. - Mert kirúgtak - mondta. - Kicsoda? - nézett hitetlenkedve az igazgató. - Hát az igazgató úr.

Az igazgató erre elnevette magát. - Arról nekem is tudnom kéne. - K.-n ijedelem futott végig. „Nem tud róla? Elfelejtette? Letagadja a történteket? A perem megakadt volna? Holnap kivégeznek? Holnap fölmentenek? Feleségül kell vennem Lenit? Leni gyereket vár tőlem? Halálos beteg vagyok? Kitört a háború? Az események kitöredeztek a múltból, mint a fésű fogai? Megszűntek a törvényszékek? Vagy ők meg az igazgatót bocsátották el?"

- Mi van magával, K.? - Az orvosok szerint tüdőbajom van. - Mikor járt orvosnál? Sohase megy sehová. Az utóbbi időben még dolgozni se jön be. Ha nem magáról lenne szó, már rég kitettük volna az irodájából… - K. homlokáról egy izzadtságcsepp az arcára gördült. Érezte, hogy a haja a fülére és a nyakára tapad. „Mikor jártam utoljára fodrásznál?" - Nem bízom az orvosokban, igazgató úr - nyögte, aztán föleszmélt. - Hát megvan még az irodám? - Persze, hogy megvan. Mikor járt utoljára fodrásznál? Úgy néz ki, mint aki hetek óta nem volt emberek között. Különben mindegy. - Az igazgató, mintha csak most fogta volna föl, hogy a folyosón állnak, így szólt K.-hoz: - De miért nem invitál be a szobájába? - K. zavartan bólintott, és az ajtaja felé tessékelte.

A látvány, ami belépve fogadta őket, korántsem volt megnyugtató. Az asztalon szétdobált iratok, megkezdett akták. Mintha az előbb itt még valaki dolgozott volna. A szék kicsit hátralökve. Valaki nagy sietve menekült el, a kulcskarika lengett a kihúzott fiók zárjában. Léptének megkövült dübörgése, mint valami sáros lábnyom, ott hevert a padlón. De aztán jobban körülnézve föltűnt, hogy a papírokat vastag por lepi, felpöndörödött szélüket beszőtte a pók. A függöny nem volt behúzva, a nap füllesztően sütött át a szobán, és olyan szag terjengett, mintha az egérfogóból már több hete nem vették volna ki a döglött egeret.

- Nyissunk ablakot - mondta az igazgató az asztalról fölkavarodó port bámulva.

K. igyekvőn az ablakhoz lépett. Alig lehetett rajta kilátni. Az ablakkilincs nem engedett. Az ablaktáblák befeszültek, csak nagy nehezen lehetett megmozdítani őket. „Mint valami elvarázsolt kastély" - gondolta K. Amikor végre betódult a levegő, akkor meg mintha a kilátás tűnt volna el. Mint a múltkor Kramierék lakásában. Bár ott azt hitte, hogy az ablakukból ennyit látni. De itt? Észrevette, hogy az ablakdeszka foltos a befolyt esővíztől, egy helyütt a mázolás teljesen lepattogzott, érezte a korhadni kezdő fa kellemes illatát. Látta, hogy egy fülbemászó fut el, elvesztve biztonságos fedezékét. Közelebb hajolt, mert úgy vette észre, hogy a fülbemászó lábain apró ékszerek, afféle karkötők csillannak meg, az ollójának a végére pedig két gömbös sisakot húztak. Az igazgató megszólalt a háta mögött: - Mi a baj? Ne színészkedjen itt nekem. A pere miatt aggódik. De hiszen úgy hallottam, hogy megszüntették az eljárást. - K. fölnézett. Lent végre a megszokott városképet pillantotta meg. Arra is fölfigyelt, hogy egy emelettel lejjebb egy fehér gőzpamacsokat eregető cső áll ki a falból. - Magát még nem is értesítették? - olyan biztatóan nézett K.-ra, hogy azt indokolatlan jókedv fogta el, de közben az apró ékszerekre gondolt. - Nem, engem nem értesítettek - mondta fölháborodását megosztva az igazgatóval. Csakhogy annak elkomorult az arca. - Az baj. Akkor talán nem is kellett volna szólnom. Egy per elhal, ha nem szolgálhat meglepetésekkel. - Kit akar egy per meglepni? - Elsősorban is az alperest. De nem is szerencsés, ha ezeket az elavult szavakat használom. Az alperes kifejezés azt a gyanút kelthetné, hogy valami alárendelt személy az illető. Például maga. Erről szó sincs. Aki ellen a per folyik, a legfontosabb ember a bíróságon. A bírók rajonganak értük, és titkos vágyuk, hogy egyszer a helyükbe léphessenek. Az ülnökök plátói szerelmet táplálnak irántuk. Tudja maga egyáltalán, milyen az a plátói szerelem? Magának megvan a maga Bürstner kisasszonya meg még ki tudja, hány szeretője, de közben fogalma sincs a nőkről. Pedig a nők még mindig csak egy lépéssel visznek közelebb a szerelemhez. De inkább csak eltakarják. Az igazi szerelemnek nincsen tárgya. Egy igazi perben nincs feljelentő, nincs tett, nincs bűntény, és nagyon sokáig nincs vádlott se. Mire odáig jutnak a dolgok, hogy az illetőt letartóztassák, már évek óta vándorolnak a különböző leiratok és fogalmazványok. Az ülnökök és kézbesítők ebben az időszakban a legszerelmesebbek. Maga talán még nem is élt, de az eljárás már be is indult maga ellen. És úgy szerették, ahogy az anyja sose lett volna képes. - Árva vagyok. - Persze, persze. Hiszen tudom. De azt azért ne higgye, hogy ezzel a szökésével akár a legkisebb mértékben is megzavarta az igazságszolgáltatás folyamatát. - Miféle szökésemmel? - Hát hol járt maga az utóbbi három hétben? Talán nem az Óriáshegységben bolyongott az égig érő fák alatt, az oldalán Lenivel? - Nem. - Nem rossz német barna sört ittak a határ túlsó felén egy kiskocsmában? - Nem és nem. - Akkor meg miért nem jött be a munkába? Különben mindegy. Visszajött, és így a dezertálása érvényét vesztette. A folyamatot úgyse tudta volna megállítani. - K.-t a rémület hulláma öntötte el. - Miféle folyamatot? - kérdezte. - A pere lassan véget ér. Ezen már nem lehet segíteni. - Mi lesz velem akkor? - Nem tudom. Egyelőre várjon türelmesen. Csodák mindig történnek. Járjon be munkába. Este szórakozzon. Olvasson periratokat. Nem tudhatja, milyen hatással lesz magára, ha elveszti a pert. - Ha elvesztem a pert? Tehát vesztésre áll az ügyem? - Az igazgató bennfentesen felnevetett K. tudatlanságán: - Dehogy. Elveszteni a pert, abban az értelemben, ahogy valaki a zsebkendőjét vagy a szüzességét veszti el. A per nem lesz már magával, és maga a per nélkül marad. Még olyan is akad, akinek ez jót tesz. A többség azonban szenved. Volt már, aki belehalt. Ne rémüljön meg. Két lépés között itt teljesen szabálytalanul telik az idő. Egy perc, egy év, egy évtized elég lehet egy aktának, hogy egyik szobából a másikba jusson. Vagy egy perc, egy év, egy évtized kevés lehet ahhoz, hogy előkerüljön más ráhalmozott akták alól. Vannak tetszhalott perek. És ha be is fejeződne, az utómunkálatok évekig eltarthatnak. Addig még bármikor berendelhetik adategyeztetésre, perújrajátszásra, és úgy fogja érezni magát, mintha egy élő per részese lenne, holott már csak az ülnökök vagy a bíró érzelmei tartják az igazság körpályáin.

K. ellépett az ablaktól. A kilátás egy pillanatra megint kihunyt. Most, mikor tulajdonképpen m