Hites Sándornak, köszönettel

1554 márciusában, Kolozsvárott, Hoffgreff György nyomdájában megjelenik az első megszerkesztett magyar nyelvű verseskötet, Tinódi Sebestyén Cronica című munkája. A mű „minden rendbeli tudós olvasó jámboroknak" szóló ajánlásának elején Tinódi a következőképpen fogalmaz:

„Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-várasok rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanúság üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mi módon ellene állhassanak és hadakozjanak, mert mint illik lélök szerént az ördöggel, testtel és ez világgal korosként az jó körösztyénnek hadakozni, úgyan ez világ szerént es az pogán ellenséggel illik tusakodni, ellene állani, örök életöt nyerni. Lám, az hadakozás, emböröldöklés régön kezdetött, még Ádám atyánk idejében, mikor az első két fia egyik az másikat, Kaim Ábelt megölte. Azulta fogva menni számtalan sok csudák, hadak, öldöklésök löttenek, az krónikában bölcsek azt mind beírták. Én azt meggondolván, és látván ez szegín Magyarországban mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie, ezöknek megírására, hogy ki lenne végemléközet, senkit nem hallhaték. Mindezök meggondolván, és uraimnak, barátimnak erre való intésöket gyakorta hallván, készöríttetém én magamat ez szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom, és ez egynéhány istóriát megírnom, öszveszednöm, és az községnek kiadnom, ki lenne az több krónikák között végemléközet, kinek munkájába sokat fáradtam, futostam, tudakoztam, sokat es költöttem."¹

Sajnálatosan keveset tudunk a régi magyar irodalom műfaji szerkezetéről. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy két legalapvetőbb műfaja, sőt, talán egész struktúrájának rendezőelve a fabula és a história fogalma, s e kettő szembeállítása volt.² A história „lött dolog" (res gesta), olyan események pontos és hihető leírása, amelyek valóban megtörténtek, a fabula viszont kitalált, „költött dolog" (res ficta), teljes egészében a költői lelemény produktuma. Teljesen világos, hogy e két szélsőséges (s teljes tisztaságában természetesen sohasem létező) véglet között valóban kiépíthető egy bonyolult és árnyalt műfaji struktúra.³ Tinódi versei az ajánlás szerint mindenesetre az egyik végletet, viszonyítási pontot képviselik: az ő istóriái, históriás énekei olyan dolgokat mondanak el, méghozzá mindenféle fikciós hozzátétel vagy torzítás nélkül, amelyek valóban megtörténtek, a nagyobb kompozíció, a Cronica pedig ezeket a korabeli hadi eseményekről szóló beszámolókat nagyobb s immár erősen jelentéses eseménylánccá formálja, fűzi össze. A szöveg elsődleges célja a tanítás (docere): a torzítás nélkül elmondott, példaszerű eseményekből a kortárs közönség kitüntetett tagjai, a végvári vitézek megtanulhatják, hogyan álljanak ellent a töröknek, s hogyan hadakozzanak ellene, a késői utódok pedig immár saját céljaik megvalósításához nyerhetnek tudós segítséget a végemléközet szövegéből.

Felettébb figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a tanulságos igazmondás ezen (első látásra – valljuk be – némiképp sivárnak tűnő, ám mégiscsak:) költői programja, a közvélekedéssel ellentétben, hangsúlyozottan nem kívánja saját gyakorlatát pusztán a betű szerinti értelemre (sensus litteralis) korlátozni. A históriás ének ebben a felfogásban elsősorban ugyan valóban beszámol, elsősorban ugyan valóban korabeli eseményeket referál, azokról tudósítja a térben vagy időben távol lévőket, s ezt elsősorban valóban tanító szándékkal teszi (még ha a másik két lehetséges retorikai opció: a gyönyörködtetés [delectare] és a megindítás-mozgósítás [movere] céljai természetszerűleg hozzáadódnak is aztán ehhez) – de azt azért észre kell vennünk, hogy a török elleni evilági, vitézi harc egyáltalán nem csupán önmagát jelenti, hanem mindenekelőtt az ördög elleni lelki, keresztényi harc megfelelője. Retorikai fogalmat használva: a testi harc a lelki harc metaforája. Méghozzá egy olyan struktúrában, amely az örök élet közös ígéretével végül teljes mértékben azonosítja is e látszólag nagyon is kétféle harcot („mert mint illik lélök szerént az ördöggel, testtel és ez világgal korosként az jó körösztyénnek hadakozni, úgyan ez világ szerént es az pogán ellenséggel illik tusakodni, ellene állani, örök életöt nyerni"). A végvárak védelme tehát ugyanolyan erejű erkölcsi parancs, mint a Gonosz elleni küzdelem, a keresztényi és a nemzeti helytállás pedig egyaránt üdvösség kérdése. Az általában valamiféle korai, az újságok megjelenése előtti, proto-újságírói műfajnak tekintett históriás ének valójában mélységesen és alapvetően metaforikus és metafizikus műfaj.⁴ Tinódi esetében (elsősorban talán Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének közvetítő szerepe révén és miatt)⁵ ráadásul olyan nagyon erős későbbi recepcióval és hatással kell számolnunk, amely (azt hiszem) a mai napig képes formálni és befolyásolni a nemzeti érzület alakulását – vagy legalábbis konzerválni annak egy felettébb archaikus formáját.

Mármost: a Cronica összesen huszonkét énekből álló teljes kompozíciója mindösszesen három olyan verset tartalmaz, amely nem tekinthető históriás éneknek. Ezek tanító és mozgósító szándékú, oktató és feddő célzatú énekek. A XIII., Hadnagyoknak tanúság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni című, Seregök köszt kik vattok... kezdetű ének (1550, Kassa)⁶ tulajdonképpen egy verses mintaszónoklat a végvári vitézek vezetőinek, s mint ilyen, a kötet hátterében álló ideológia összegző és jól memorizálható foglalata. A szöveg olyan, mintha egy bibliai história önállósított tanulsága lenne: a hadnagyok, a próféták mintájára, csata előtt tartsanak lelkesítő beszédet a katonáiknak, s imádkozzanak velük. Tinódi a tartandó beszédet és az elmondandó imát írja itt meg, a halottaknak hírnevet⁷ és üdvösséget, a túlélőknek gazdag prédát és mulatságot ígérvén – a vers helye, szerepe és funkciója a kötetben és az elsődlegesen megcélzott közönség életvilágában egyaránt teljesen érthető. A másik két szöveg azonban egészen egyszerűen, ám legalább annyira váratlanul, a bor és a borbírálat körül forog. Azt hiszem, meg kell magyaráznunk jelenlétüket.

Kezdjük a kitüntetett helyen szereplő, mert a kötetkompozíciót lezáró, Az udvarbírákról és kulcsárokról szóló (Szeretetből ajánlom szolgálatomat..., 1553, Bohnya),⁸ közismert énekkel. Ebben a veszélyesen magasztos szövegkörnyezetben valóban nagyon különösen mutat ez a szöveg. Az énekesek ugyan korábban is gyakran célozgattak rá, hogy munkájukhoz borra van szükségük, ám Tinódi itt mást tesz. Nem bort kér, hanem megtorolja az őt ért, durván méltatlannak érzett bánásmódot. Szidalmazza és megátkozza az udavarbírákat és kulcsárokat, akik rosszul gondoskodtak az énekszerzőről: büdös, illetve vizezett bort adtak neki. A kritikából világos, hogy ebben a felfogásban a poéta által az aktuális környezettől és közönségtől elvárt gondoskodás és juttatás lényege elsősorban nem az étel és a szállás színvonala vagy a pénz mennyisége, hanem mindenekelőtt az adott bor minél magasabb minősége. Miért? A kifejtés deduktív: a tétel kimondása megelőzi a bizonyító adatok felsorolását – az értelmezésben ezért fordított sorrendet követek.

Köz bortúl megszorul, rozsdás én torkom,

16.

Fagyos étkek, büdös lőrék, sovány étkek, boros vizek: az udvarbírák és kulcsárok által kínált juttatások minősége általában sem nevezhető igazán magasnak. Az ital illathibája vagy hígított volta a beszélő számára legalábbis éppen ugyanakkora sérelem, mint a hideg vagy alacsony kalóriatartalmú étel (18. str.). Ezért aztán fenyegetéssel próbálkozik: vagy megkapja azokat a hígítatlan és jó illatú, nemesebb borokat, amelyeknek a létezéséről közvetlen érzékszervi kontaktus nélkül is maradéktalanul meg van győződve, vagy teljes egészében megvonja szolgáltatásait az egész udvartól, s egész egyszerűen továbbáll (17.). A kilátásba helyezett, hirtelen távozás oka azonban nem csupán az, hogy a szolgáltatás és a juttatás színvonala a beszélő megítélése szerint korántsem azonos. Elsősorban arról van szó, hogy a beszélő mint énekmondó előadó a jó bortól jobban rikkantja szavát: bátrabban énekel. Az argumentáció lényege tehát az, hogy a beszélő megpróbálja elhitetni, valójában nem a saját, hanem a megcélzott személyek érdekében kér:⁹ a jobb bor értékesebb, esztétikailag magasabb színvonalú előadást eredményezne (16.). Mi több, a vizezett bor nem csupán az előadás színvonalát rontja, és nem csupán (valamiféle érintkezési mágia révén, mint valami mocsárban) nádat teremt az orrban,¹⁰ de magát az előadandó szöveget is rombolja – in statu nascendi: a rossz borok hatására kevesebb vers születik, vékonyabb lesz a Cronica (15.). Végeredményben tehát a jó bor (versszerzésre) bátor fejet és (éneklésre) hangos szót eredményez, a közönséges bor viszont elszorult, rozsdás torkot, amiből csak és kizárólag (bármi legyen is az:) utálatos horútás törhet felszínre (12.).

Tinódinak tehát első közelítésben azért fontos témája a borminősítés, mert az ének, a vers, a költészet olyan, mint a bor, amit a szerzője fogyaszt. Az íz- és illathibák, meg a hígítás akadályozzák a poézis kiteljesedését, a jó a bor viszont jó költészetet, jó éneket eredményez. De tulajdonképpen: miért is? Miért nem elég önmagában a költői szervezetbe bevitt alkoholmennyiség? Honnan ered és min alapul a bor és a költészet minőségének ezen közvetlen kapcsolata? Tulajdonképpen miért hasonlít egymásra a bevett bor és a kiadott költemény? Nos, ebből a szövegrészből úgy tűnik, hogy elsősorban talán valamiféle mágikus, érintkezésen alapuló, metonimikus kapcsolat lehet az összefüggés alapja. A rejtett tropológiai mikrotörténet központi helye a torok: ott megy be a bor, ott jön ki az ének. A rossz bor megszorítja, elrozsdásítja a torkot, kissebbíti a gégét, s ettől rosszabb lesz az éneklő hangja, majd maga a versezet is, a jó bor hatása éppen fordított. Úgy tűnik tehát, hogy ebben a fiktív világban a jó bor által megérintett torok, mint valamiféle testet öltött metonímia, képes átadni a külvilágba távozó szónak a testet belül megérintő folyadék pozitív tulajdonságait. De vannak más okok is.

A kompozíció XV., Sokféle részögösről című verse (Sok részögös, hallgassátok..., 1548, Nyírbátor)¹¹ a Gesta Romanorum egyik elbeszélése alapján a részegesek több szempontú osztályozásával, majd részletes jellemzésükkel foglalkozik. A moralizáló bevezető két strófája után, Móz I, 9. 18–29. alapján újra megismerkedhetünk a szőlő szereztetésének közismert történetével (3–16. str.), majd a részegesek négy fő típusával: a bor hatására az emberek nagy vonalakban, főbb jellemvonásaikat tekintve olyanok lesznek, mint az oroszlán, a majom, a disznó, vagy a kecske (17–23.). Ezután a rendszer finomhangolása következik: megismerkedhetünk a részegesek húsz, tetteik alapján létrehozott altípusával (24–40.). Az adott csoportba tartozó részeges a míves strófák szerint a bor hatására

1. alázatos lesz

2. garázdálkodik

3. bűnbánatot tart

4. lop

5. dúl és fosztogat

6. megnémul

7. bölcs teológussá válik

8. udvari hízelkedővé alakul

9. elalszik

10. zabál

11. gazdagnak képzeli magát

12. hazárdjátékot folytat

13. mulatság után balesetet szenved

14. elbujdosik

15. négykézláb jár

16. megbolondul

17. gyilkol

18. hány

19. ígérget

20. szolgának ajánlkozik.

Ezután következnek a részegesek szociológiai csoportjai, szám szerint tíz: a bor-nemisszák(!), az urak, az asszonyok és szép leányok, a vénasszonyok, a dajkák, a hopmestörök (udvarbírák!), a lantosok, a hegedősök, a tolvajok, végezetül pedig egyéb ifjak (41–56.), legvégül pedig – miután szinte az egész világot lefedte három, egymáson is keresztülmetsző (bibliai eredetű, tetteken alapuló, illetve társadalmi hovatartozásra ügyelő) rendszerével – a vers (nem igazán meglepő módon) egy mértékletességre és józanságra intő morális szónoklattal zárul (57–60.).

Térjünk vissza Az udvarbírákról és kulcsárokról szóló vers értelmezésének végén feltett kérdésünkre: (az érintkezés metonimikus mágiája mellett) voltaképpen miért is hasonlít egymásra a bor és az ének minősége? Nos, a Sokféle részögösről harmadik osztályozási kísérletének szociológiai csoportjai között szereplő, a lantosokról és a hegedősökről szóló strófák újabb választ kínálnak erre a kérdésre.

Ezek a strófák, azt hiszem, igen meglepő dolgot állítanak. Az eddigiekből is világos, hogy (talán metonimikus okok miatt) az ének (minősége) olyan, mint a (szerzője által fogyasztott) bor. Ezeknek a szerző-előadóknak, a lantosoknak és a hegedűsöknek a lelke azonban már nem csupán olyan, mint a bor, hanem lélek és bor teljesen azonosak, az ő lelkük: bor. Az van bennük, azért dolgoznak, munka előtt azt hörpintik („köppent"), az énekel ki belőlük. A kettő annyira hasonlít egymásra, hogy helyettesíthetik egymást. A lélek és a bor egymás metaforája. Tinódinak ezek szerint elsősorban valószínűleg azért fontos témája a bor minőségéről való beszéd, azért képes efféle versezeteket beilleszteni egy mélységesen metafizikus nagykompozícióba, mert a szóban forgó retorikai tárgy, a bor minősége olyan tényező, amely veszélyeztetheti magának e mélységesen metafizikus nagykompozíciónak a létrejöttét. Aki rossz bort iszik, annak rossz a lelke. Rossz lélekből pedig nem jöhet jó vers. Közönséges, átlagos bor – közönséges, átlagos lélek; büdös bor – büdös lélek; vizezett bor – vizezett lélek. Ebben az értelmezésben tehát a rossz bor nem a metonímia érintkezési mágiája miatt, hanem azért eredményez metafizikai értelemben is rossz költészetet (a jó meg jót), mert a költészet a lélekkel azonos, a lélek viszont a borral, végeredményben azért tehát, mert a bor, a lélek és a vers egymás tökéletes másolatai. Ebben a (poétikai) folyamatban nincs különbség és nincs információveszteség.

A kortárs kulturális kontextusból, a jelenkori poétikai és természettudományos ismeretek felől nézve, persze, ez az álláspont is archaikus sületlenségnek tűnik: a lélek nem bor – vagy legalábbis szinte teljesen bizonyosra vehetjük, hogy egyikőnk lelke sincsen abból. (Megengedem: talán nem lenne baj, ha néha Szepsi aszújával, Gere Kopárjával vagy Taklerék Regnumával helyettesíthetnénk a lelkünket – vélhetőleg javulna az ország –, de ez egyelőre, sajnos, technikailag nem megoldható.) Éppen ezért kell megkérdeznünk: miért és hogyan volt valaha lehetséges egyáltalán azt gondolni, hogy a bor és az emberi lélek (ha csak néhány ember számára és ha csak ideiglenesen is, de) helyettesíthetők egymással?

Amikor Tinódi, mint már említettük, újramondja a bibliai történetet, hozzáteszi, hogy a vízözön után az alapító atya, Noé oroszlán-, majom-, disznó- és kecskevérrel öntözte meg a Paradicsomból a vízözön által kisodort első szőlőtőkét (7–8.), s azóta részegségükben ezekhez az állatokhoz hasonlítanak a bortól megrészegedett emberi lények. A kifejtés a következőképpen szól:

Nos, úgy tűnik, azért lehetséges azt gondolni, hogy az embereknek (legalábbis közülük némelyeknek) bor a lelkük, mert az ember (vélhetőleg: a teremtés által) ugyanazon állatok véréből részesültek, mint amely állatok véréből az Özönvíz utáni első szőlőtőke az első megöntözés által részesedett. Az ember és a bor ugyanazon létezők (egyszerű, illetve összetett) szinekdokhéit hordozza. Oroszlán, majom, disznó, kecske: minden emberi lény eleve e négy állat valamelyikének vérében részes. Valamennyiőnkben eleve benne van ezen négy állat valamelyikének vére, s ezáltal természete. Vakmerőség, komolytalan utánzó hajlam, tisztátalanság, paráznaság: ez lakik az emberben. A bor (amiben – s ezt az alapító történet az okok és az okozatok felől is bizonyítja – mind a négy elem megvan) csupán megmutatja, hogy melyik állat vére és természete van benne az adott emberben: előhívja belőle, a felszínre hozza, közszemlére teszi. A mechanizmus nagyjából a következő. Az emberek szinekdokhikusan részesültek a négy alap-állat valamelyikének természetéből. Az ezen tulajdonságokat együttesen és szintén szinekdokhikusan hordozó bor minden konkrét esetben csak azon hányadával tud hatni az adott emberre, amely megegyezik az adott emberben eleve benne lévő potenciális jellemvonás-együttessel. Ha azonban ez a kapcsolódás létrejön, akkor az eredendő jellemvonásokhoz hozzáadódva, azokat felerősítve a bor képes arra, hogy lehetővé tegye az emberben rejtőző (látens és potenciális) állat teljes (explicit és tényleges) eluralkodását a személyiség fölött.

Felettébb feltűnő ugyanakkor, hogy a szöveg ezen részében a moralizáló, feddő, dorgáló hang jelenléte túlnyomónak semmiképpen sem mondható. „Részögösök megértsétök ti rendötöket, / Az bor miá külömb-külömb természettöket": úgy tűnik, a bornak az emberre gyakorolt ilyetén hatása itt elsősorban nem a morális kritika tárgya (s könnyen meglehet, hogy a további két, más szempontú osztályozás elsősorban azért jön létre, hogy azért azt is részletesen ki lehessen fejteni), hanem az emberi lény önmegismerésének kitüntetett eszköze. A bor az önmegismerést fokozza: külömb-külömb (ám osztályokba sorolható, s ezért maradéktalanul individuálisnak¹² egyelőre talán mégsem nevezhető) természetönk megértését. Részegedj le, s megtudod, hogy milyen ember vagy: hogy milyen állat lakik benned.

„A portói sírnivalóan jó volt. Drága jó déltengeri napsütések váltak ihatóvá benne" – fogalmaz egy helyütt Szerb Antal. Meglehet, az irodalomtörténeti ugrás talán túl nagynak tűnik, az idézetet mégis szervesen reprezentatívnak gondolom: manapság ugyanis nagyjából ugyanezen logika szerint beszélünk a borról. A bortesztek, borleírások, kóstolási jegyzetek tételei a mérhető fizikai-kémiai paraméterek és a közvetlen érzékszervi tapasztalatok (illat, szín, íz) után általában annak rövidebb-hosszabb, s általában igencsak élvezetes leírásába torkollnak, hogy hogyan, miképpen, milyen koncentrátumban, tisztaságban és harmóniában jelennek meg az adott borban a szőlőfajta tulajdonságai, a terroir adottságai, az évjárat sajátosságai vagy a borász lelkének, személyiségének, összetéveszthetetlen egyediségének jegyei. (Ez utóbbi egyébként, mellékesen, jó példa arra is, hogy a múltbeli gondolkodásmódok nyomai, azok idegenszerűségei hogyan teszik kérdésessé a jelenbeli, bódítóan otthonosnak s megnyugtatóan racionálisnak látszó gondolatalakulatokat: úgy tűnik, voltaképpen nem sokkal bölcsebb dolog azt állítani, hogy a borász lelke megjelenhet a borban – ahogyan ma gondoljuk, mint azt, hogy a bor kerülhet a lélek helyére – ahogyan Tinódi vélekedett.) Akárhogy is, e gondolatkörben s e nyelvben mozogva a borbírálat bevett nyelve, retorikai rutinjai, domináns trópusai arra késztetnek bennünket, hogy a a jó borban valami távoli és magasztos, bennünket mindenképpen meghaladó erő jelenlétét érezzük – legyen az növényfaj, földterület, mikroklíma, tájegység, időjárás vagy ember. E retorika szerint a bor minden cseppjében ott van az őt körülvevő természet tengere, s mi, elfogyasztása által, részesülhetünk ebből az egyébként hozzáférhetetlen teljességből. Világos, hogy ez a szólás- és gondolkodásmód a „cseppben a tenger" trópusának, a szinekdokhénak a retorikai srófjára jár. A borról tulajdonképpen mind a mai napig úgy beszélünk, mint az Úrvacsora egyik eleméről. Szerb Antal (és Alkonyi László) bora: szinekdokhé.

Tinódi borról szóló archaikus szövegeinek elsődleges érdekessége ebben a kontextusban elsősorban abban áll, hogy (a történeti környezet ismeretében: különösképpen érdekes módon) egyáltalán nem így gondolkodik. Tinódi bora nem az a magasztos ital, amely a profán világban is őrzi valamiképp szakrális eredetét, az Úrvacsora szakrális és profán emlékezetét.¹³ Az ő szövegeiben a bor (jóllehet létrejöttét tekintve szintén szinekdokhikus eredetű, de) elsősorban nem valami távoli és magasztos entitás megtestesülése, fogyaszthatóvá, ihatóvá válása, hanem leginkább egy olyan, nagyon is közeli, ráadásul igen aktív létező, amely képes arra, hogy megszólítsa az embert, pontosabban: az abban lakó állatot, sőt arra is, hogy válaszreakciót csikarjon ki ettől a lénytől. A megszólításra válaszol az az emberben lakó állat, kiderül, hogy milyen állat lakik az emberben, s ezáltal kiderül róla, hogy milyen. Tinódi poétikai javaslata szerint tehát a bor elsősorban aposztrophikus (pontosabb – bár némiképp ügyetlen – neologizmussal: animaltrophikus)¹⁴ funkciókkal bír, a borfogyasztás pedig elsősorban szinekdokhék összecsapása: egy összetett (bor) és egy egyszerű (ember) szinekdokhénak az utóbbit radikálisan átalakító aposztrophikus találkozása.¹⁵

Vegyük észre: Tinódi borról szóló szövegei egy alternatív kritikai nyelv javaslatát hordozzák. Úgy tűnik, hogy ha a magyar kultúrának a bor minőségéről való beszédében nem az Úrvacsora szinekdokhikus gondolkodásmódja győzött volna, hanem Tinódi (és a Gesta Romanorum) aposztrophikus-animaltrophikus beszédmódja, vagy az utóbbi legalább egy kicsiny teret kaphatott volna az előbbi mellett, akkor ma a borról szólván nem kizárólag terroirról, klónokról és almasavbontásról, fás és gyümölcsös elemekről, ezek egyensúlyáról beszélnénk, hanem arról is, hogy voltaképpen miféle emberek vagyunk is mi. Nem csupán arról beszélnénk, hogy hogyan ítéljük meg mi, emberek a bort, hanem arról is, hogy hogyan ítél meg a bor bennünket, embereket. Vagy legalábbis: valamivel jobban tudatában lennénk, hogy a borok minősítésekor vagy a közülük történő választáskor magunkról is ítéletet mondunk, ítéletet mondat velünk a bor – rólunk: sokféle részögösről. S ami a legfontosabb: egy efféle gyakorlat elterjedése talán alakíthatott volna valamit akár a műalkotásokról való hazai kritikai beszéd (némiképp kiábrándító) történetén is, s térnyerése esetén a zeneművekről, képzőművészeti alkotásokról, irodalmi szövegekről szóló honi diszkurzusokban talán nem tehetett volna szert ennyire elsöprő fölényre, ennyire mozdíthatatlan pozícióra s korlátolt ellenbeszédeket ennyire provokáló szerepre az ítélkező hajlam, az objektiváló igyekezet és az (ezeket egyszerre hordozó és generáló) optikai eredetű metaforika – én legalábbis, néhány szöveget közelebbről is szemügyre véve, így látom most ezt a dolgot.

Jegyzetek

* Köszönöm a Borbarátok Szegedi Társasága (személy szerint: Fogarasi Ferenc és Kiss Attila) leleményesen elmemozdító felkérését, és az előadásszöveg átdolgozása közben Ötvös Pétertől, Pap Balázstól és Vadai Istvántól kapott szakmai segítséget.

1 Tinódi Sebestyén: Krónika. S. a. r.: Sugár István. Bev.: Szakály Ferenc. Budapest, Európa, 1984. 89.

2 Pirnát Antal: „Fabula és história", Irodalomtörténeti Közlemények, 1984. 2. 137–149.

3 Egy efféle struktúra esetleges történeti létezésére mutatnak pl. Bornemisza Péter e tárgyú kísérletei. Erről lásd: Szilasi László: „»szabott módunk« (Szövegosztályok Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek című művében)", in: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. Sorozatszerkesztő: Keserű Bálint) Szerk.: Balázs Mihály–Font Zsuzsa–Keserű Gizella–Ötvös Péter. Szeged, 1997. 561–571.

4 Erre utalhat (többek között) már maga a kötetcím is: amennyiben Vadai István élőszóban kifejtett feltételezése helytálló, a Cronica cím (és az – idézett – ajánlásban kétszer is szereplő krónika szó) elsősorban az Ószövetség azonos című könyveire kívánja alapozni saját műfaji önértelmezését.

5 Gárdonyi regényének a régi magyar irodalommal való kapcsolataihoz lásd Szilasi László: „Argumenta mortis (Érvek és ellenérvek a hősi halálra: becsület és méltóság a régi magyar elbeszélő költészetben és emlékiratokban)", Irodalomtörténeti Közlemények, 1997. 3–4., 217–234.

6 Tinódi, i. m., 409–412.

7 Hírnév és laudatio korabeli kontextusához lásd Klaniczay Tibor: „A nagy személyiségek humanista kultusza a XV. században", in: uő: Pallas magyar ivadékai, Budapest. 1985. 41–58.

8 Tinódi, i. m., 503–506.

9 Ez az érvelésmód később Balassi Bálint szerelmi tárgyú, ill. istenes énekeiben találja majd meg égi mását: azokban a beszélő saját korábbi tetteiből és szavaiból (ante acta dictaque) következő kérésének tárgyát gyakorta a megszólított személyiségének központi részeként viszi színre, hogy az, a kérés esetleges visszautasításával, ily módon saját identitását is kockára tegye. (A 21., Nő az én gyötrelmem... kezdetű vers 4. strófájának 2. sora [„Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nem volna?"] pl. kísérteties egyezést mutat a híres 33., Bocsásd meg, Úristen... kezdetű vers korábbi változatának Istenhez szóló argumentumával [„S mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének / Te ellened az hívek?"].)

10 Lásd még az Eger vár viadaljáról való ének kolofonját:

„Egör jó szerencséjén víg voltába

Vígan iszik szikszai jó borába,

Mert ha terek csúsz vala Egör várba,

Víztől nád teröm vala ő orrába."

11 Tinódi, i. m., 429–436.

12 A kérdés tágabb kontextusához lásd Aron Gurevics: Az individuum a középkorban, Vári Erzsébet (ford.), Budapest, Atlantisz, 2003.

13 Tinódi ezen a területen hangsúlyozottan nem követendő elődje, hanem kifejezetten ellenfele annak a Balassi Bálintnak, akinek egyik legmaradandóbb poétikai teljesítménye az volt, hogy (elsősorban a szerelmi költészet terepén, de egyéb tárgyú szövegeiben is) képes volt szent és profán szétszálazhatatlan összefonására, s aki alighanem nagyon sokat gazdagodott Tinódi-imitációiból. – A kérdés tágabb kontextusához lásd (még mindig) Mircea Eliade: A szent és a profán, Budapest, Európa, 1987.

14 Lásd Jonathan Culler: „Aposztrophé", Széles Csongor (ford.), Helikon, 2000/3., 370–389.

15 Balassit a bor mint téma nem foglalkoztatta: XI., Áldott szép Pünkösdnek... kezdetű versének alcímétől (Borivóknak való) eltekintve versszövegben mindössze kétszer írta le a bor szót (XII., Széllyel tündökleni..., 6. str., XVIII., Szabadsága vagyon már..., 5. str.). Tinódi javaslatának poétikai mozzanatai azonban láthatólag igencsak felkeltették az érdeklődését: a Szép Magyar Komédia Prológusának szerelemtanát (főként annak Azért bár ugyan valami megtiltott szerelem forogna is ez komédiában... kezdetű, központi jelentőségű bekezdését), továbbá Júlia figuráját (pl. a XXXVII. számú, Ez világgal bíró... kezdetű ének 3–5. strófáit) mindenesetre aligha jellemezzük teljességgel elhibázott módon, ha azok működési mechanizmusában egy összetett (nő) és egy egyszerű (férfi) szinekdokhénak az utóbbit radikálisan átalakító aposztrophikus találkozását tételezzük elsődlegesnek.