Ha megkérdezik, hogy van, Kalligaro általában azt mondja, hogy jól, néha meg odáig vetemedik, hogy azt mondja, nagyon jól, elvégre a puszta tény, hogy még él, és méghozzá különösebb testi fájdalmak nélkül, hálára kötelezi a sorssal szemben.

Gyermekkorában a kertben, a baromfiketrec előtt álldogálva, fültanúja volt egy párbeszédnek. Az egyik kakas a másik hogylétéről érdeklődött. A kérdezett azt mondta: boldog, hogy ízletes, morzsolt kukoricát kapott, és hogy nappal a ketrec előtt kapirgálhat. A másik keserűen felkacagott: „És azt nem láttad, hogy a húgunkat a szakácsnő kivette közülünk, és elvágta a nyakát?" „Az én nyakam nincsen elvágva, de úgy látom a tiéd sem" – mondta a boldog, epikureus kakas, de sehogy sem tudott megegyezni tragikus szemléletű barátjával.

Kalligaróhoz fordultak, akkor még nem járt iskolába, és még értette a baromfinép beszédét, nemkülönben a kecskéét és a gólyáét is. Uraim – mondta az ötéves békebíró –, az eset, amelynek önök mind a ketten szemtanúi voltak, megesett. Testvérhúguk ígéretes életének egy könyörtelen konyhakés vetett véget. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy darabig még képesek vagyunk továbbélni a hozzánk tartozók halála után. Úgy hallottam, némelyik kakas szép kort él meg, aminek örülök, mivelhogy a kínai asztrológia szerint a kakas évében születtem, vagyis mondhatni, rokonok vagyunk. De hogy önökből, kedves uraim, előbb-utóbb finom kakasleves lesz, netán fehérborral egy kissé megbolondítva, afelől nincsen kétségem. Egyikük azonban túl fogja élni, és – ahogy illik – meg fogja gyászolni a másikat.

A két kakas nyomban azon tanakodott, hogy ki lesz az első és ki a második. Ezen majdnem összevesztek, mert mind a kettő második akart lenni. Aztán tovább kapirgáltak, és a szemük okos bánattal volt tele.

Az én szó állandó használata unalmas, ezért ennek a könyvnek a hősét időnként Kalligarónak nevezem. Kalligaro van, mert nevet adtam neki, és olykor a névből kibújik egy ember. Ezt a nevet Hegymagason, egy Balaton-felvidéki faluban találtam, kútkávákon, itatóvályúkon, megtetszett és eltulajdonítottam. Szükségem van erre a talált névre, hogy némelykor harmadik személyben beszélhessek egy emberről, akivel már hetven éve együtt élek, és akinek szívesen jósolnék világkörüli csavargásokat, félő azonban, hogy ez csak badar hetvenkedés lenne.

Lassan értettem meg, hogy az ilyen kútból-kikelt alakoktól sok minden kitelik. Kalligaro fel tud venni engem magára, és nem riad vissza a személyiségszínlelés bűncselekményétől sem. Elvált tőlem és kalandokba bocsátkozott, amelyeket én nem igényeltem, nincs előtte átutazhatatlan távolság, behunyja a szemét és áthelyeződik. Amúgy civilben a levitáció tanára, de csak azoknak árulja el a lebegés titkait, akik maguk is lebegve jönnek. Én is kóválygok a múltjában, máskor meg előrelesek valahova, ahol még nem jártam, de ahova felderítőként magam elé küldöm Kalligarót. Engedélyezem, hogy rögtönözzön, szemlélődjön és szórakozzon kedve szerint. Meglepően hasonlítunk egymásra, még a dörmögésünk is, de valahogy ő a kedvesebb, a társaságképesebb, a troglodita szörny én vagyok. Kalligaro Berlinben hat éven át a művészeti akadémia elnökét játszotta, és őszinte meglepődésemre nem kergették ki cirokseprűvel a város határáig, hogy soha eszébe ne jusson visszatérni.

Már magam sem mindig tudom, hogy ki az alany itt. Kalligaro sok minden volt már, ami én magam is voltam valaha, de sok olyasmit is művelt, amit én soha. Például tanulmányozta az írásaimat, személyes viszonylataimat, belém dolgozta magát, és egy darabig beérte ezzel, de aztán nagy merészen arra is kedve támadt, hogy mint egy önkényes házfoglaló, belülről is elfoglaljon engem, ami már szinte átlényegülés. Tetőtől talpig az adataimba öltözött, és attól tartok, bárki összecserélné velem. Már többet tud rólam, mint én magamról. Nem szabadulhatok meg tőle, és lehet, hogy nem is akarok.

Amíg Kalligaro tevékenykedik, addig én lophatom a napot. Menj csak, Kalligaro professzor (az ilyen szélháziak mind professzorok és doktorok), és vidd a cókmókot. Menj a sűrűségbe olyan feladatokkal, amelyek fontosak, nemesek és a közélettel a legidőszerűbben összefüggenek. Mint a postagalamb-tenyésztő, eleresztelek, húzz fel a magasba, menj a célra, majd visszajössz. Repülj, tartsál előadásokat, társalogj, vacsorázz, koccintsál, mosolyogjál sokat és lefegyverzően. Én meg itt maradok abban a burokban, amely mindenhol rajtam van.

Kalligaro elhatározta, hogy megpróbálja elsajátítani az üresség tudományát. Ez neked menni fog, mondtam neki, de nem sértődött meg. Megátalkodottan jól érzi magát. Van úgy, hogy belenézek egy közeli kútba, és nem látok semmit, csak a vödröt és a megsötétedett téglafalat. Ha követ dobok belé, csobban a víz odalenn. Fölé hajolva belekiabálok: „Kalligaro, gyere ki!" Aztán egyszer csak levél jön tőle, az áll benne, hogy fájhat a fejem és a lábam, kínlódhatok bármely nyavalyával, csak szóljak neki, általa ignorálhatom a bajt, szívesen átvállalja. Mindent átvesz tőlem, minden életrajzi adalékomat.

Egyszer csak séta közben a kútból szemem láttára kiszállva Kalligaro elém állt, és nyájasan nyújtotta a kezét kislányunknak, Zsuzsinak, aki a jövevény kedvéért nem volt rest engem faképnél hagyni. Kalligaro belépett a családunkba, és jóformán mindent elfoglalt, ami elfoglalható. A karját kínálta anyámnak, és persze ő sem vesz észre semmit. Sőt, ez a Kalligaro még szorgalmasabban hordja a csemegét anyámnak, úgyhogy ő csak annyit gondol, hogy a fia most, lám, figyelmesebb. Hízeleg és udvarol a feleségemnek, nevetésre ingerli, ami persze jól jön, mert egy háromgyerekes anyának némelykor elege van az egésznapos rohangálásból, intézkedésből, gyerekvisításból, szeszélyeskedésből, disznóólból, ilyenkor a panasz az enyém, de Jutka erre a szemfényvesztő házibarátra mosolyog.

Kalligaro meghajol az esetleges mai nap előtt, ez a birtoka, ittlétének eltűnő árnyéka. Most inkább nem helyeződik át egy ködalakba, egyik mondatról a másikra lép, nincs szöveget megelőző cselekmény, az észjárás maga a mese, egyik szó hívja a másikat, az emlékek elhatárolhatatlanul egymásba kapaszkodnak, és így lesz a könyv hosszúra nyúlt tartalomjegyzék. Kalligaro akkor tud a tárgyára figyelni, ha ő maga nem kérdés önmagának, ha nem kell tanakodnia azon, hogy mit csináljon holnap vagy jövő ilyenkor. Az önsajnálatot elhessenti, az olvasó felé fordított tükörrel hátrál.

Asztalhoz ülve folytatni próbálja tegnap félbehagyott magánbeszédét, neki az írás életfunkció, mint a testmozgás vagy a tisztálkodás. Fogdossa a golyóstollát, és az egyszer csak megindul, Kalligaro megy a tolla után. A gyermeki ránézés az első lépés, azután elkezdődik a sodrás, amit a pontosító sűrítés követ, a saját vállára áll. Később észleli, hogy az érvényes, megtartható szöveg kidomborodik a papírról.

Azt szánja másoknak, amit magának mond. A másik ember, mihelyt kilépett az ajtón, nyugalmas kép lesz, noha Kalligaro tudja, hogy a távozó önmagától nincsen távol, és egyáltalán nem nyugodt, de nincsen írás koncentráció, más szóval önzés nélkül. Munkaláz idején semmit sem utál jobban, mint a fecsegést. Aztán elszégyelli magát, és jön az irgalmas misztika.

Az arányos látáshoz távolság kell, visszatekintés és az egész bekeretezése. Nem érez bűnbánatot amiatt, hogy kötelezettségeiről időnként megfeledkezik. A köré záródó világot lezárható és hordozható kofferré alakítja át. A csapatokból kihúzódik, megnézi őket, eszébe sem jut, hogy törzsfő legyen, nem tervez akciókat senki ellen, a környezetét inkább érteni próbálja, szembenéz, de nem áll szemben vele.

Kalligaro minél kevesebb harcot igényel, éljen ki-ki a maga módján minél kevesebb tilalommal. Ha néha panaszkodik is, nem cserélne mással. Kalligaro indulatos kos, és nem mindig megértő, de már régen nem aszerint nézi jónak vagy rossznak az embereket, hogy őhozzá milyenek. Gyanakszik az ítéletekre, és átlép az eszmei sorompókon, kényelmes a közszerepléshez, és szívesebben tölti az éber órákat az asztalánál egyedül, nem akarja semmire sem rábeszélni az ismerőseit. Irodákban, gyűléstermekben otthontalan.

Ha telefonon felhívják, elég barátságos, de a távollevőknek nem ír, fájdalmasan, kínosan nem ír leveleket. Ha meglátogatják, vagy ha Kalligaro megy vendégségbe, nem undok. A találkozásokat inkább elfogadja, mint kezdeményezi. Mindig talált annyi embert maga körül, amennyit el bírt fogyasztani, és Kalligaro nem fogyasztott belőlük többet, mint azok őbelőle. Nem kötöttek előnytelen cseréket, nem érzi magát adósnak. A büntetése belé van helyezve, és ő maga az ítéletvégrehajtója. Bűnei az erényeinek negatív tükörképei, a hold túlsó oldala, életének kevésbé megvilágított térsége.

Kedvességgel vásárolta meg a szabad idejét. Igyekszik kevésbé tartani másoktól és attól, amit mondanak, attól, amit megtanult, a kultúrától, amely körülveszi. Ha Kalligaro semmi különösebbet nem akar az emberektől, akkor nem kell azon buzgólkodnia, hogy tessen nekik. Rosszat mondanak róla? Annyi baj legyen, igazi bosszúságra nem ér rá.

A létezést általában jónak érzi, és úgy vette észre, hogy a derű ragadós. Nem gondolja, hogy amíg mások szomorkodnak, addig neki nem illik örülnie. Ugyanattól a kellemetlenségtől mások kétségbeestek, ő nem. Igyekszik arra figyelni, ami éppen van. A cél, a terv: menekülés a jelenből, Kalligaro pedig éppen abba szeretne megérkezni. Nincsen kötelezettsége semmilyen sokasággal, hivatallal szemben. Arra készül, hogy felgyulladjon az égetően fehér fény, és aztán semmi. A megdönthetetlen bizonyosság állítólag már úton van. Ne térj ki erőltetett társalgással a hallgatag munka elől. Kalligaro gyakran úgy érezte, hogy túl sokat beszélget, kevésbé unatkozott, amikor dolgozott. Személyes-naiv beszédével a megértés betanított munkása.

Ha az utcán gyereket lát, Kalligaro nézi, megbűvölődik tőle, szebb, mint a felnőttek. Örül, hogy az ő gyerekei és unokái éppen olyanok, amilyenek, figyeli őket, a nevelésükről lemond, kíváncsi rájuk. Látja az emberek hozzávetőleges fölcserélhetőségét. Mellőle sokan meghaltak, eltávoztak, és ő ezt túlélte. Minél öregebb az ember, annál nyugodtabban gyászol. Lehet, hogy ismerőseinek nagy része már halott. Hány élő van a fényképdobozban? Megyilkoltak, öngyilkosok és természetesen elmúlók; talán majd találkoznak valahol, Kalligaro fejében vagy ezeken az oldalakon.

A távoli közeli lett, mert elérhető, mert rácsodálkozhat. Ha kontinensközi repülőúton van, megszállja a kényszer, hogy az egész emberiséget mint egyetlen élőlényt gondolja el. Az utas az emberiséget tanulja, ha már volt sok más, akkor talán könnyebb elviselnie a halál gondolatát. Megsejt emberi állapotokat, a megértés munkájában az egész testével vesz részt, meghökkenéssel, undorral és ámulattal.

A mondatok között távolság, hézag van, amelyet az elképzelő megértésnek kell áthidalnia. A szerző nem lehet biztos abban, hogy vajon az olvasó követi-e, és nem ment-e még el a kedve attól, hogy hozzá hasonlóan lássa a világot. A világot olyan regénynek látja, melynek a szerzője egyetlen embertől és állattól sem tagadja meg a megértést, és ennek érdekében akár az erkölcsi rend alkalmi felfüggesztésére is hajlamos. Vonakodások és hajlandóságok, isteni rendről beszélni önkényes, vak alakulásról beszélni ugyancsak önkényes. Úszunk egy hullámon, a sodrásról nem ajánlatos megfeledkezni.

Összecsukódzást és mozdulatlanságot akar, noha kedvét leli a körülötte álló egy-két évszázados házak eklektikus-historista mohóságában, a díszítések őrületében, a túlzó szimbólumhalmozásban, a majmoló felzárkózásban a világvárosokhoz. Kimegy az erkélyre, a peóniák és hibiszkuszok alig észrevehető mozdulattal üdvözlik. Az utcasarokról valaki int, baráti alak, utánozhatatlan mosollyal. A város házhoz jön. Van az asztala előtt egy szobányi balkon, nézegeti a növényeit, néha már képes akár egy óra hosszat is elnézni a jegenyefa rezgő lombozatát.

A kávéházban csendesen szól a zongora, és hajlékony acélseprűvel a dob. Mi másra gondolna a vendég, mint a paráználkodásra? A depresszió holnap kezdődik, ez most a mániacsúcs. Kalligaro megborzong, a szalonzenekarnak is nevezhető cigányzenekar eljátsza a nemzeti himnuszt, mindenki föláll, egyik-másik szem sarkában könycseppek fénylenek.

Voltak városok, ahol Kalligaro szemtelen és frivol is tudott lenni, itt nem volt az, komoly volt és udvarias. Az arányérzék határain belül a magáévá tette a helyi ügyeket. Azért hazudok egy kicsit, hogy egy kicsit igazat mondhassak, suttogta a fülébe az ismeretlen vendég. „A hazugság színváltó és termékeny, ezzel szemben a valóság hazugság – szokta mondani Dixi, az elmés kávéházi semmirekellő. – Mi ez az állatias ragaszkodás a helyhez? Majdnem minden hely megfelelő, de nem egészen, ezért kell tovább menni. Ami a hátunk mögött van, az már nem érvényes. Magában, Kalligaro, az a rémes, hogy mindig az a pad a legjobb a világon, amelynek van szerencséje a maga növekvő súlyát tartani. Messzire néz, ami talán azzal is összefügg, hogy nem megy messzire."

Oldalról figyelem ezt a kútból felszállt Kalligarót mint látványt, külön megyünk, Kalligaro fontoskodik és fickándozik, mint Gogol novellájában az Orr, aki a tulajdonosától meglóg, és cilinderrel, bundában, sétapálcával hintóba száll. Kalligaro képes a bankban aláírni a nevemet, és én, ahelyett, hogy hamisítót kiáltanék, hallgatok. Mindenütt megjelenik, ahol én szoktam, fel-alá járkál az utcánkban, ácsorog könyvesboltokban, kávézik kávézókban, borozik borozókban, előadásokat tart és interjúkat ad helyettem.

Ebbe belenyugodhatnék, mint a férj, akinek lefűzik a nőjét, de ő ebbe nem hal bele, lehetnék most valaki más. Fatális eset, hogy ez a Kalligaro kinézett magának engem a lexikonból, és úgy döntött, hogy ezentúl ő viseli a képemet. A dologban az a figyelemreméltó, hogy ez neki jobban sikerül, mint nekem. Kalligaro mindenütt úgy lép fel, mintha ő lenne az igazi, engem meg a könyökével hátralökdös, vagy mint az ikertestvérét mutat be, aki valami száraz foglalkozást űz. Kárbecsüsnek mond egy biztosítótársaságnál.

Megesett már, hogy meguntam ezt a Kalligarót. „Hordd el magad, szemfényvesztő fráter!" Erre neki volt képe azt felelni, ha nem kotródom, majd ő perel be engem garázdaságért. Döntsön a bíróság, hogy melyikünk az igazi! Beperel továbbá hitelrontásért is: zavaros ostobaságaimmal ártok neki. És még ezt is mondta: „Eleget voltál már itt. Biztosan unod is már. Nem lehet olyan részegítő folyton önmagadat játszani."

Tisztelt olvasó, ha nem hiszed ezt a Kalligarót, hát nem hiszed, akkor tedd le a könyvet, és mérgelődj, hogy feleslegesen adtad ki a pénzed. De te ide, kedves olvasó, nem azért léptél be, mert a színigazat akarod hallani, hiszen azt itt csak úgy kaphatod meg, ahogy a magántalálkahelyen a tiszta szerelmet, habár az sem lehetetlen.

Kalligarónak rám esett a választása, pedig a sarkon egész sor pofa közül választhatna, hiszen műanyagból ott áll minden neves személyiségnek a fejre húzható, szemrést és lélegzetvételt biztosító álarca. Az emberek eleinte állatokat, szörnyeket, mitológiai figurákat húztak a fejükre, később azonban élelmes üzletemberek rájöttek arra, hogy meg lehet csinálni korunk minden neves személyiségének az élethű maszkját, az arcbőr megviselt ráncaival, a mosolygó és a keserű arcvonásokkal együtt, hogy az álarc magán viselje a személyiség savát-borsát, tetszetősségét és gusztustalanságát. Így aztán minden nevesebb ember megjelent az utcasarkon, olyannyira, hogy némely híresebb személyiségből több tucatnyi szaladgál egyidejűleg a városban. Ma már az sem szégyen, ha kiderül, hogy az arc csak álarc, a kettő egyre megy, a reprodukciónak is megvan a maga értéke.

Voltak ugyan híres személyiségek, akik beperelték az álarcok felderíthetetlen gyártóit, többeket azonban meghatott, hogy más emberek őbeléjük akarnak bújni. Ahogy múlt az idő, mindenki belátta, ha egy üzletág virágzásnak indul, akkor a hatóság nem sokat tehet ellene, csak nevetségessé teszi magát a tilalmazásával. A hamisítás szenvedélye a személyiségvédelmet olyan sokoldalúan játszotta ki és olyan tömegessé vált, hogy a végén nem lehetett tudni, hogy ki kicsoda.

Kalligaro is belejött az alakoskodásba, ha emberek közé kell mennie, jobb, mint amilyen én lennék. De ki állhat jót érte? A nevem alatt bármit elkövethet, az én hangomon dörmög, barátaimmal és kiadóimmal telefonoz. Mindenütt ott van, ahol lennem kellene, előre-hátra szökdécsel a biográfiámban, felment és kivált engem. Számos országban számos témáról van mondanivalója, különböző nyelveken, de goromba nyelvtani hibákkal.

Kalligaro eleget tesz minden felmerülő kötelességemnek, mégsem tudom jó szemmel nézni sokasodó előfordulásait. Bortól elmélyedő hangon, de inkább kedélyesen felelősségre vonom: „Házfoglaló!", mondom neki. Röhög. „Vérszívó!", mondom neki. Azt a fintort jeleníti meg az arcán, amely elnézően fogadja az ízlés eltévelyedését. Mit képzelek? Lehet őt csak úgy büntetlenül kiszabadítani a kútból?

Néha eltűnünk egymás szeme elől, ő is, én is, elnémulunk. Ha Kalligaro az a részem, amely beszél, viselkedik, akkor most hova bújt? Miért nincs itt? Miért nem segít? Ma este föl kell lépnem, megmukkanni is képtelen vagyok. Kalligaro, hol bujkálsz?!

Mindenkinek van többé-kevésbé meggondolt életstratégiája, amely az élettörténetében mutatkozik meg. Minden ember életstratégiája jogosult, akkor is, ha szerencsétlen. Az öngyilkos életstratégiája is jogosult. A bűnözőé is, az árával együtt, a büntetéssel és a bűntudattal. A bűntettes a fejében hordozza a vizsgálóbírót.

A viselkedés időben zajlik, dimenziója a most, amely magában foglalja a múltat és a jövő elgondolását. A hosszú életen áthúzódó, nagyívű életstratégia magában foglja a pillanatok – a számtalan most – külön igazságát. Kiváltságos jelen időkben a múlt összesűrűsödik, és a gondolat tetté válik. A szopós baba a valódi most állapotában van. A most a nemzés, a fogamzás, a megszületés, a döntések, a küzdelem és a meghalás ideje. A lappangó idő jelenetei betódulnak a színpadra.

Kalligarónak nincs egyebe, csak a biográfiája és a kihagyó emlékezete. Mi volt a kihívás? Egy életterv véghezvitelének a kalandja. Egy olyan történet akarata, amelyet inkább ő határoz meg, mint mások, noha elismeri, hogy az emberben újrakezdődik az összes többi ember. Ahogy a test egyetlen sejtjében benne van az összes többi sejt, úgy egyetlen emberben benne van az egész emberiség tervrajza, mindenestül.

A számára lehetséges felszabadulás vágya hajtotta, az volt a műve, ahogy az életét vezette, döntések sokasága, noha elismeri, hogy életünket műnek tekinteni önhitt túlzás és eltévelyedés. Nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a biográfiáját térben ábrázolható lénynek lássa. Egy szerkezet, amely őt használja járműveként. Egy test, amely keresi az útját a nem mindig könnyű terepen.

Kalligaro a ló, és a sorsa a lovas. A jelentés uralkodik a hordozóján. Nyakába veszi a rábízott jelentést, alárendeli magát neki, szolgálja. Kinek csinálja ezt? Ki a néző? Nem bír szabadulni attól az érzéstől, hogy szem előtt van. A harmadik szem kedvéért élni? Mámorállapot, játék és megátalkodás együttese. Úgy vélte, nem illik megszökni a küzdőterepről, lelépni és kívülről hazabeszélni nem nagy művészet. Erőt akart gyűjteni, és kint befejezni soron következő könyvét, biztonságba helyezni a kéziratot, elindítani a kiadását, aztán hazajönni, akkor már jöhet, ami jönni tud.

Ha bánkódik, hozzájárul, sőt még biztatja is magát erre. Helyeslésével és a cinkosságával a saját esze engedélyez olyasmit, amit amúgy nem helyesel és nem igényel. Nem árt emlékeztetnie magát, hogy ő teszi azt, amit tesz, akkor is, ha rossz neki.

A legtöbb dologért, amit művel, ami általa vagy az ő közreműködésével történik, Kalligaro felelős. Ne féljen, nem jönnek érte, nem viszik el, benne székel a bíróság, és viszi magával mindenhova. Végül is egyre megy, hogy elkapják-e vagy sem, így is, úgy is össze van zárva a vétkeivel. Cipeli a hátán az életrajzát, súlyosbodó teher lenne, ha nem jönne felmentő erőként az amnézia fehér serege. A múltja és ő elvannak egymással nyögés nélkül.

Ha az asztalnál felkészült, akkor lecsúszik a kútba. A szavak sorakoztatása játékszenvedély. Társulni kívánó képzeteket találkozáshoz segít. Csúszik befelé, ki tudja, meddig, süllyedés közben nem bír telefonozni. Ez a lebocsátkozás úgy is szemlélhető, mint ha magára zárná a börtönajtót. Az elmélyülés fonákja csupa mulasztás, hanyagság és a figyelem megvonása másoktól. Az írás autizmus, elszakadás. Ahogy bemegy az írószobájába, itt hagyja azt a másik világot, amely szokásosan körülveszi, és besétál egy másikba, amely az A/4-es papírlapon vagy a képernyőn nyílik meg előtte.

Ezekből a szolipszista megjegyzésekből a kedves olvasó ne következtessen arra, hogy látogatás esetén a szerző harap. Ha vendég jön, vagy ha ő megy vendégségbe, nem szokott undok lenni, sőt igencsak figyel a beszélgetőtársakra. Nagyra becsüli az udvariasságot, amit inkább az érdeklődéssel, mint az érdektelenséggel rokonít. A túlságos kedvességről azonban lebeszéli magát.

Lehet minden percben úgy nézni az életet, mintha ez az óra lenne a vége. Nagyapja a hintaszékben ül a verandán, takaróval a térdén, napozgasson. Apja sem az, aki volt, hanem akit csinál belőle. Ugyanígy jár el önmagával is, gyurma a saját kezében.

Magának való ember volt, és egy idő után úgy döntött, hogy nem is próbál más lenni, nem erőlködik, hogy másoknak valónak lássák. Egyezkedik a hiábavalóság igazságával, de nincs kedve megadni magát neki. Nem nagyon érdeklik a kacér áthelyeződések, hiába igyekezne magától elillanni, mázsás személye újra meg újra visszazökkenne magába.

Asztalhoz ülve ott folytatja a monológot, ahol tegnap abbahagyta, és megrögzötten akörül jár az esze, amit ír. Ez az állapot betegségnek is minősíthető. Túl van a kötelezettségeken, semmi különösebbet nem akar az emberektől, esze ágában sincs bárkit is megsérteni. A szövegei által létezik, többnyire az írottak, néha azonban az élőszóban rögtönzöttek által. Az elme egyik mondatról a másikra lép, ez maga a történés, az elbeszélés cselekménye az észjárás, maga a narráció. Egy időre el kellene veszítenie a szavakat. Kapott dicséretet és jókívánságot eleget, szidalmat is kapott valamennyit, elég szó esett már róla. Viszi magával a táskájában a világát, de nem az ő törvényeinek engedelmeskedik, mivelhogy nem a táskájában lakik.

Milyen feladatot ad magának, és milyen játékszabályokat szerkeszt hozzá? Mit kezd azzal, amit kapott? Tegnap sikerült aránylag elmés válaszokat adnia interjúkérdésekre, most csoszogó idős férfit lát a tükörben, náthás magánember, hazamegy. Falra mászik a hátán cipelt nemzetközi elnök beszédeitől.

A kísérlet tárgya: a saját eszméjéhez igazított élet, filozófia és biográfia egyesülése. A jelentés, az üzenet uralkodik a hordozóján, mint tigris a bölényen. Egzisztenciális sport volt ez, be akarta bizonyítani, hogy csak a belső szabadság számít. Lehet, hogy ez egy vallásos tézis volt. Utólag borzadhat is a műre, a szerzői létezésre szegezett életstratégia ridegségétől. Semmit sem engedélyezett magának, ami ettől a tervtől tartósan eltérítheti, semmi sem volt ahhoz elég hatalmas, a saját maga diktátora volt. Vigyori diktátor, csakugyan.

Különféle politikai rendszereken átöregedett. Nem volt sohasem megtérő, kitérő, betérő, nem tartotta bűnösnek a múltját, és nem akart a többiektől semmi olyat, amit ők maguk nem akartak. Külföldi útjai során figyeltem, hogy mennyire nyeli el az új környezet. Nagyon stratégikusan tervezte, hogy nyugaton erőt gyűjt, mint egy egyszemélyes hadsereg. Nem egy csapatot akart győzelemre vinni, magának pedig nem akart semmiféle rangot, állást szerezni. Kellemetlen, ha a gondolataiért piszkálják, de hát az embert annyian piszkálják, még a kedvesei is, mégsem emigrál tőlük, legfeljebb egy kissé odébbhúzódik. Fogadta azt, aki jött, és elengedte azt, aki menni készült. Senkit sem próbált eltéríteni a maga választotta útiránytól.

Nem kell a munkának alárendelni az életét. Akkor megy előre, ha nem nagyon törekszik előremenni. Tiszteli a mai napot, ez a vagyona, ez a behatárolt lét, az ő született ostobasága, a lét látszatának ez a kis szigete, ez az eltűnő jelenés, az ittlét múló árnyéka, ez a kis rendezettség a nagy rendezetlenségben, ez a kivétel, ez a kísértő egyszeriség. Mindenki talányos, ha jobban megnézi. Mi lenne magasabb, mint az egyes emberi élet?

Csak a siralomvölgy van, ahol lehet nevetni is. Kicsúszott a tanokból és vallásokból, elhúzódott a harcosok köréből, annak örült, amit csinált, képeket nézett, amelyekben a most, a régvolt és a sohasemvolt egyesült. Az a legfontosabb, hogy legyen egy jó délelőttöd. Azután pedig az a legfontosabb, hogy legyen egy jó délutánod. Ha újrakezdhetné, továbbra is érdekelné a világ. Jól sikerült, csak gratulálhat az összes alkotónak.

A végtelenbe igyekvő határátlépés igénye elválaszthatatlan az embertől, aki a halandóságával ismerkedik. Amikor az utunkat megtettük, amikor kellőképpen elhülyültünk, akkor a mindenható szánalomból hagy még rugdosni, kapálózni egy darabig, de aztán lesöpör az asztalról. Megunta a nyafogásainkat, az öntetszelgést és az önsajnálatot, ezt a sok sértettséget, bosszút, és nem leli élvezetét ebben a szagos fortyogásban. Azt kérdi: mit hányja-veti magát, mit óbégat a nyavalyás? Emberelje meg magát, és lásson a dolga után.

Az Úr felkínálta a szépen eltöltött órák gyümölcseit, de a buta emberek nem nyúltak utánuk. Hol vannak a világ szerelmesei, akik körüljárják és megcsodálják a Földet? Nekik csináltam, meghívtam őket vacsorára, ezek meg nem veszik észre, hogy mit esznek.

Kalligaro igyekezett nem félni másoktól, és megtanult kételkedni abban, amit körülötte mondani szokás, ha nem vigyáz, elvakítják. Magát felfüggesztenie csak úgy lehet, ha nem akar semmit sem a többiektől. Milyen ildomosan kevés adatra csökkenünk, gondolhatnánk a temetői sírfeliratokat, fejfák véseteit, lágerek téglafalába karcolt monogramokat olvasva. Az embernek volt neve, nincs neve, egy nagy vizes szivacs lemosta a tábláról. Sejtések, derengések, emlékrögök, papírrepülőgépek. Székre áll és elengedi.