Az emlékirat minden történeti tudománynak gyakran idézett forráscsoportja. A közvetlen élmények rögzítése napról napra vagy a fontos eseményekről utólag készült feljegyzések általában megbízhatóak és hitelesek, de forrásértéküket elsősorban a szerző személye és szándéka határozza meg. A színházi emlékiratok írói – sokszor a színpad helyett – ezekben az írásművekben élték ki vágyaikat és álmaikat, itt igyekeztek pályafutásuk sikertelen szakaszaira magyarázatot találni, számukra az emlékirat a szerepjátszás egyik válfaja volt.

Látszólag ehhez a forráscsoporthoz tartoznak azok a művek is, amelyek 1939 és 1943 között jelentek meg – mégsem ugyanazok a szándékok vezették íróikat, mint békésebb korban. Salamon Béla 1957-ben felidézte Hej, színművész… címmel 1939-ben kiadott könyvének keletkezési körülményeit: „Ez a kis könyvem úgy született meg, hogy 1939-ben az akkori »törvény« leparancsolt a színpadról. […] Régi szakmámhoz (textilkereskedő-segéd voltam) nem térhettem vissza. Így jutottam arra a gondolatra, hogy mint annyi sorstársam abban az időben (néha még valódi írók is) – írok egy könyvet. […] Két legyet ütöttem egy csapásra: nemcsak megéltem, de a közönséggel való kapcsolataimat is megtartottam."¹

Ezeknek az emlékezéseknek a megírását és kiadását magyarázhatnánk és elintézhetnénk annyival, hogy pénzkeresetből, koldulás helyett írták. A könyvek az emberi méltóság megőrzésének utolsó lehetőségét jelentették… Nem alamizsnát kért a művész, hiszen értéket adott cserébe. Ha tetszik, egész életét átnyújtotta. Ezek az emlékiratok a kort, a művésztársadalmat, a kirekesztettek és bennmaradók viszonyát sokkal érzékenyebben mutatják be, mint némely alaposan megírt, nagy apparátust felvonultató történelmi tanulmány.

Abban egyetért a színháztörténet, hogy a színházi memoárok megírásának és megjelentetésének legfőbb mozgatója a feledés elleni küzdelem. A színházművész nem hagyhatta alkotásait az utókorra: a közönség csak a nap mint nap színpadon levőket, a folyamatosan sikereseket ismerte el művészként. A színházművészek többsége talán ezért sem tud beilleszkedni színpadképességének elveszítésével a társadalomba – úgy érzi, hogy közönségével állandóan tartani kell a kapcsolatot. Ennek a kapcsolattartásnak legegyszerűbb formáját az emlékezés-írásban találták meg. A színész, színigazgató egyébként is állandóan emlékek között élt: emlékekből építette fel szerepeit, s a sikerekből és a kudarcokból is csak emlékfoszlányai maradtak. Pályájának nevezetes állomásait, egy-egy alakítását írásos és tárgyi emlékek – kritikák, koszorúk, fényképek – őrzik.

Az 1939 után megjelent emlékiratoknak azonban csak egy részét jellemzi az összegzésre való törekvés. Közülük kiemelkedik Bárdos Artúr forrásértékű memoárja, amely Játék a függöny mögött címmel jelent meg. Bárdos hatvanesztendős korában úgy vélte, pályája végérvényesen lezárult; rezignált belenyugvással rögzítette színházalapításokban, színészfelfedezésekben, nagy sikerű rendezésekben gazdag pályafutásának legfontosabb állomásait. Tisztában lehetett azzal is, hogy az utókornak készíti, s gyakran fogják idézni kényszerűségből összeállított könyvét.

Míg korábban gyakran emlékkönyv formájába bújtatták ezeket a műveket, a második világháború idején kiadott írások egészen más szerkesztési elvet követtek.

A legtöbb írásmű vádbeszéd volt. A kenyerüktől megfosztott, hivatásuk gyakorlásától eltiltott, megalázott művészek hangja bátor, tartása töretlen maradt. Életük leltárba vételével a tényeket sorolják – általában humorral, bölcs derűvel, a Fészek Klub hangulatát felidéző kedéllyel. A kései olvasó mégsem tud szívből nevetni a búfelejtőnek szánt történeteken, s a színész-író további sorsának ismeretében némi megkönnyebbüléssel vagy megrendüléssel teszi le a könyvet.

1939 és 1943 között természetesen nem vádolni akartak ezek az írások. Kimondva, kimondatlanul kivétel nélkül arról szóltak, hogy a magyar kultúra szolgálatában eltöltött, küzdelmes, nehéz évekért nincs köszönet. A színművész sorsával egyébként szinte valamennyien tisztában vannak; vagyis a kirekesztő színészkamara törvénytelen működését hajlamosak a forgandó szerencsével magyarázni, és ezt a jogtalan eljárást a színészpályájával járó létbizonytalanság velejárójává szelídíteni. Ambivalens érzések – a könyvet el is kell adni – vezetik a tollakat és ceruzákat.

Mégis őszinték ezek az írások. A feldolgozhatatlan érzés feldolgozási kísérletei. Az írás terápia a színpad nélkül maradt művész számára. Egyben annak próbája, hogy a hálás közönség kész-e néhány pengőt áldozni egykori kedvence életben maradásához. A könyvek általában öt–tíz pengőbe kerültek, de a tehetősebb vásárlók gyakran jóval többet fizettek értük.

Az emlékiratokból mégis hihetetlen optimizmus sugárzik. Egyik művész sem adta fel, nem hiszi, hogy helyzete véglegessé válik. Bíznak a visszatérésben, ezért is küzdenek a feledés ellen. Lendvay Andor operaénekes így vallott erről az érzésről: „sorsom kissé hosszú felvonásközt iktatott életembe. A művész alkotásaiban él, az alkotás felett nyomtalanul suhan el az idő. Az interpretáló – mint magam is – a produkció pillanatában él, művészete el is hal a pillanattal. Az alkotónak magányra, az interpretálónak tömegre van szüksége ahhoz, hogy művészete megnemesedjék. Én most nagyon magányosan ülök öltözőmben »Két felvonás között«."²

Sokatmondóak és árulkodóak a címek. Egy részük a múltat idézi. A szerzők arra törekedtek, hogy az olvasóközönséget a már-már elfeledett színházi élményekre emlékeztessék. Boross Géza legismertebb kupléjának refrénjét – „Folik vagy nem folik" –, Vidor Ferike cselédfigurájának állandó fordulatát – Kezitcsókolom! – választotta munkája címéül. Az egykori köszönés stílusértéke azonban jócskán megváltozott. Míg a cselédnóták háztartási alkalmazottja választékosnak vélte ezt a valójában bumfordi üdvözlési formát, a kenyerétől megfosztott színésznő a könyv megvásárlója iránti háláját rótta le vele. Vidor Ferikéhez hasonlóan több szerző adott művének kétértelmű címet – Radó Sándor: Tessék nevetni!, Pártos Erzsi: Köszönöm… Többen helyzetük abszurditására és hihetetlenségére utaltak – Gárdonyi Lajos: Véletlenül történt, Komlós Vilmos: Hol volt, hol nem volt, Salamon Béla: Hej, színművész! Rott Sándor: A „kis Rottról" címmel pedig azt fejezte ki, hogy meghatározó és kitörölhetetlen szerepet játszott a magyar színházművészetben.

Feltűnő, hogy túlsúlyban vannak a kabaréművészek könyvei. Ebben a műfajban a szerep azonossá vált alakítójával, ezért a színpadról leparancsolt színészek hiánya vákuumot teremtett. Salamon Béla, Komlós Vilmos, Rott Sándor, Boross Géza, Vidor Ferike azt gondolhatta, hogy kötetével részben pótolhatja színpadi hiányát. Meg aztán a kabaréban fellépő színész sokkal több humoros történetet tudott élvezetesen előadni. Mivel neve a szórakozás, a kikapcsolódás, a nevetés védjegyévé vált – könyve iránt is nagyobb lehetett az érdeklődés.

Paradox módon a legszomorúbb írás egy nevettetőtől, Keleti Lászlótól származik. Keleti Pesttől Pestig című könyvének már első oldalai szívbemarkolóak. A bevezetés látszólag egy kellemes vacsora leírása. A főhős a rikkancstól újságot vásárol, és mit sem sejtve kinyitja:

„A harmadik oldalon nagy betűkkel olvastam:

Megalakult a színészkamara! Közöljük a felvett tagok hiteles névsorát!

Reszketett kezemben az újság, amíg átnéztem a névsort. Kerestem a nevemet. Nem találtam. Már szólni akartam Valinak, de azután még egyszer és újra meg újra átolvastam. Sehol nem találkoztam a nevemmel.

Az arcom sápadt lehetett, a kezem reszketett, mert Vali ijedten szólt rám:

– Mi van veled, az Istenért?!

– Semmi… semmi… csak…

Eltoltam magam elől a tányért, és üresen bámultam a levegőbe. Vali türelmetlenkedett:

– Mégis, mi történt?…

– Semmi, fiam… csak… csak ebben a pillanatban megszűntem színész lenni…

– Megőrültél?

– Dehogy… Még nem… Csak nem vettek fel a Kamarába."³

1939-ben Keleti is – mint annyian –, külföldön próbált szerencsét. Idegen nyelven még akcentussal sem beszélt, ezért a lehető legkézenfekvőbb megoldást választotta: feleségével artistaszámot tanultak be. A siker azonban elmaradt, így a Pesttől Pestig című írásával Keleti László ellen-emlékiratot teremtett; ezzel legitimálta magát a magyar művészeti életben. Az események teljesen hű, őszinte, már-már felháborítóan nyugodt és megfontolt előadása még égbekiáltóbbá tette a jogtalanságot, amelynek annyian áldozataivá váltak. Keleti írása persze nemcsak ezért sikerült sötétebbre. 1940 nyarára a német hadsereg elfoglalta Franciaországot, s megkezdte támadássorozatát Anglia ellen is. Magyarország elkötelezte magát Németország mellett, s 1941 végére hadiállapotban állt már Nagy-Britanniával, a Szovjetunióval és az Amerikai Egyesült Államokkal is. 1941. december 18-án a szlovák nemzetgyűlés – a Magyar Párt képviselőjének, Esterházy János grófnak a kivételével – megszavazta a zsidók deportálását. Keleti ezért sem maradhatott tovább idegenben, vissza kellett térnie Pestre. Németország hódításai még azt a kis európai mozgásteret is leszűkítették, mely a világháború kitörésének előestéjén, s részben 1939 szeptembere után is megadatott.

Molnár Ferenc 1939. november 30-án Genfből ezt írta Darvas Lilinek: „Itt változatlan a helyzet. Pesten megtörve tovább esznek-isznak a zsidók, beletörodve sorsukba. A külföldrol sok kivándorló visszautazott. Innen is visszament a többség. Nem tudom, igazuk van-e, de Pesten biztonságban érzik magukat."⁴

Keleti László nem törődött az egyre éberebb cenzúrával, s az sem befolyásolta, hogy vidám könyvet könnyebben lehet eladni. Pedig a magánkiadásban vagy kis kiadók gondozásában megjelent művek terjesztése, eladása is a szerzőre hárult. Voltak, akik már az ötlet megszületésekor biztosra akartak menni, s neves írótól kértek előszót. Komlós Vilmos – talán tüntetőleg? – Szép Ernőt kérte fel. Szép Ernő látszólag könnyed, bohém hangulatú, békebeli ugratást idéző szöveggel állt elő. A mondatokba azonban kétértelműséget rejtett: „Itt az előszó, jó Komlós Vili, bánomisén, mi van a könyvben, lehet az mind a legegetverőbb füllentés, vállalom a felelősséget Isten és ember előtt.

No, csak tréfáltam; biztos, amit ilyen napsütött lelkű, egészséges, jókedvű művész mesél, az mind igaz, emberséges és vidám dolog. Még az is lehet, mert mi nem eshet meg a mai világban? Lehet, hogy egyszer még magam is elolvasom."⁵

Néhányan a kurzus elismert alkotóját – Herczeg Ferencet, Zilahy Lajost, Kárpáti Aurélt – nyerték meg ajánlóul.

Bár önmagában is nemes cselekedet volt az előszóírással deklarált, az üldözöttek érdekében vállalt kiállás, Herczeg Ferenc Réti Lipót Pál Színészvásár című írásának bevezetésében úgy tett, mintha a könyv megjelenése pusztán irodalmi és színháztörténeti esemény volna. Fennmaradt azonban a könyvhöz mellékelt használati utasítás, amelyet a szerző/kiadó/terjesztő Réti küldött szét „Mélyen tisztelt Asszonyom/Uram!" megszólítással. A levél kiemeli Herczeg Ferenc „remekmívű" előszavát, majd így zárul: „A magyar színművészet szolgálatában eltöltött hatvan év után a színházi ügynök most maga bátorkodik a »függöny elé«. De – hiába, ez már vérében van – nyomban szerződést óhajt kötni az olvasóval is: »vendégszereplését« az írás terén fogadja elnéző szeretettel, megértéssel, hiszen azt – bizonyára sejtik is – a megváltozott körülmények indokolják különösképpen." Réti a levelet két melléklettel küldte szét: egy példány Színészvásár című kötettel és egy darab postatakarékpénztári csekkbefizetési lappal.

Herczeggel szemben Zilahy Lajos Rott Sándor műve elé írt előszavában teljes őszinteséggel elemezte a kort: „Ha egy színész vagy politikus emlékiratokat kezd írni, az már azt jelenti, hogy kifogyott belőle a lélegzet. Rott Sándornál más az eset. Nem az ő művészi lélegzete fogyott el – a világ változott meg. Komor idők. A kis Rott csodálkozva néz körül – akik valaha visítva nevettek rajta, most hallgatag és zord vasálarcot hordanak."⁶

Vidor Ferike – nem tagadva meg önmagát – Tersánszky J. Jenő levelét adta közre, aki pedig maga helyett hasznosabb pályatársat ajánlott erre a szerepre: „Előszót azonban ne tőlem kérj könyvedhez, hanem valami olyan írói nagyságtól, aki a könyv- és színházi kereskedelemben is nagyságnak számít. Ilyen kartársam pártfogása sokkal többet ér. Csókollak, Ferikém, régi szeretettel: Jenő."⁷

A könyv értékét kiállítása is növelte: Szigethy István, Zádor István, Barna Elek címlapot tervezett, illusztrációkat készített. Voltak, akik számozott, aláírt példányokat is nyomtattattak, amelyek kiemelkedtek a kor igényes, amatőr kiadásai közül. Bármennyire is tetszetősek voltak a kötetek, bármennyire szívhez szólóak az előszók, úgy illett, hogy a szerző minden egyes vásárlójának egyéni dedikációval kedveskedjen. Gárdonyi Lajos valamennyi példányt gondosan aláírta az első lapon. Salamon Béla és Vidor Ferike az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet könyvtárában lévő köteteiben névre szóló dedikációkat találunk. Salamon inkább udvarias, mint szellemes – Vidor Ferike személyesebb. Salamon már-már kötelességszerűen él ugyanazzal a fordulattal. 1939. július 5-én: „Eger Imre vezérigazgató úrnak tisztelő híve;" 1939. július 12-én: a név kikaparva, de a „tisztelő híve" fordulat olvasható; 1939. november 1-jén: „Székely János igazgató úrnak igen nagy szeretettel tisztelő híve, Salamon Béla. Jó mulatást!" Vidor Ferike viszont arra törekszik, hogy kivételes dedikációval kedveskedjen. 1941-ben: „Te adtál nékem kvarcot, én adok Néked könyvet. Kezedet csókolom. Vidor Ferid." 1944-ben: „Tieder úrnak szeretettel öreg cselédje. Vidor Feri."

A kor legmegrázóbb dokumentumai közé tartoznak azok az ajánlások, amelyeket közeli ismerősöknek ajándékozott könyvbe írtak a szerzők. Fodor Oszkár színigazgató, Negyven fokos lázban című könyvét ezekkel a sorokkal nyújtotta át barátjának: „Jenőkém. Beszélgess pár percet ezekkel a holt betűkkel. Beszédesek. Elmesélik, hogy »tegnap« volt 1902 és Herkulesfürdő és ma van… Budapest. … És állítólag a szeretet ünnepe van. Karácsony. Barátsággal: Fodor Oszkár."

Mivel Salamonnak jutott eszébe először a színészek közül, hogy könyvet írjon, többen hozzá fordultak tanácsért. Radó Sándor a legnehezebb kérdésre keresett választ:

„– Mondd, Béla, hogyan kell eladni a könyvet, mert eddig én csak »előadó« voltam és nem »eladó«.

Mit mondjak a Vevőnek akkor, ha például azt mondja: kérem, én már vettem a Salamontól.

Mondjam azt, hogy »Kérem, a Salamon olyan a Radó nélkül, mint a Hacsek Sajó nélkül?«

És ha látom, hogy semmi körülmények között nem akarja megvenni a könyvemet, hogy ne maradjak alul, kérjem, hogy legalább azt mondja meg: hány óra van?

Szóval: taníts ki Béla."⁸

Radó Sándort azonban nem kellett tanítani, hiszen könyvében a címlapot megelőző szennylapra nyomtatta fényképét: ideális dedikálási helyet teremtve. Érdekes, hogy ötletét senki sem utánozta…

A legtöbb emlékiratban a kollégákról is megemlékeztek a színész-írók. Gárdonyi Lajos a Vígszínház legendás alakja, Varsányi Irén emlékének ajánlotta könyvét. Az egykori partnerekről nincsenek részletes elemzések, csupán egy-egy jellemző történettel, néhány szavas bemutatással, a legtöbb esetben pusztán név szerinti felsorolással emlékeznek rájuk. A bátrabbak nem hagyják ki azokat sem, akik közvetlenül részt vettek a színészkamara megalakításában, s abban vezető szerepet vállaltak. Réti Lipót kötelezvényének fakszimile közlésével figyelmezteti Kiss Ferencet arra, hogy egykor ő is igénybe vette szolgáltatásait.⁹ Ennél is hatásosabb Fodor Oszkár könyvéből az alábbi szemelvény, amely harmincöt éves jubileumi albumából való: „A három év, amit igazgatása alatt töltöttem, nagyon kellemes élmény az emlékezetemben. És most, ha új barátot keresnék, őt választanám, ha színházam lenne, azt ő igazgatná… stb."¹⁰ Az idézett sorokat Vértess Lajos írta. A könyv megjelenéskor ő a színészkamara alelnöke. Ez a testület éberen őrködött az 1939. évi IV. törvénycikk betartásán. Ennek 11. paragrafusa kimondta: „Zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt oly alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészi személyzetének alkalmazásában vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol…"

A kis példányszámban, amatőr kiadásban, viszonylag szűk körben terjesztett könyv, úgy tűnik, a hatalom logikája szerint még ekkor is magánügynek számított. Hogy ki mit ír és ki mit olvas a sorok között, nem tartozott a cenzúrára. Pedig az emlékiratnak ugyanaz volt a szerepe, mint a nyilvános szereplésnek. Mindkét esemény a művészet autonómiáját deklarálta. Az alkalmi, nem felekezeti jellegű előadásokat ezért minden eszközzel meg akarták akadályozni. Ráadásul ezek az előadások azt hirdették, hogy nem létezik két (színház)kultúra: a színpadra lépők és a nézőtéren elhelyezkedők néhány órára elfelejtették a megaláztatásokat.

Bárdos Artúr jubileumi estje elé Kiss Ferenc azzal az ürüggyel gördített akadályokat, hogy nem létező színházat nem lehet ünnepelni. Amikor azonban a belügyminiszter utasítást adott a rendezvény megtartására, Kiss Ferenc a rendező művésznőket: Muráti Lilit, Turay Idát, Mezei Máriát, Bulla Elmát megfenyegette, hogy vidéki vendégszerepléseiket botrányokkal fogja megzavartatni. Erre Bárdos elállt az ünnepeltetéstől. Herczeg Ferenc Jubileum címmel írt prológusa ezzel a gondolattal zárult: „A Belvárosi nem várta meg saját jubileumát, hanem eltűnt a süllyesztőben. De megmaradt az, ami benne szent és halhatatlan volt. Megmaradt belőle az, ami nélkül a legszebb színház csak üres pajta. Megmaradt a művészet. És ma a művészet jubilál."¹¹

Ennek az eseménynek a korabeli reflexióit Bárdos Artúr Herczeg Ferenchez intézett, 1941. július 30-án kelt leveléből ismerjük: „Hadd mondom el, hogy a prológust elküldtem a legkisebbik fiamnak, aki a Los–angelesi film-egyetemen tanulja a film-rendezést. Ő megmutatta Lengyel Menyhértnek, ez pedig a Hollywoodban dolgozó magyaroknak, íróknak, filmembereknek. Éppen most érkezett meg Lengyelné levele édesanyjához, melyből kiderül, hogy ezekre a magyarokra egészen mély, szinte megrendítő benyomást tett az Ön divatoktól nem befolyásolható emberi magatartása és írói ékesszólása, e mai időkben, melyben ők csak a távolból szemlélhetik, és értetlenül nézik a hazai dolgokat. Valóságos, izgalmas fordulatot jelentett ez az ő szemléletükben. Úgy látszik, a távolság oly érzékeny lelki válságait néha egyetlen adat is fel tudja rázni, át tudja festeni…¹²

Bárdos Artúr azonban túlságosan derűlátó. Hitt abban, hogy az egyének jóakarata legyőzheti a tömeg indulatait, ostoba és hazug rosszindulatát.

Az emlékiratok kora, amely egyben a reménykedés korszaka volt, 1944 elején, a német megszállással végérvényesen lezárult. Egyúttal az a kor is, amikor még bizakodóan lehetett a jövőbe tekinteni.

A zsidó származású színművészek kenyérgondját részint enyhítette, hogy az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület a Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utcai Goldmark termében 1938 őszén rendszeres színházi és operaelőadásokra – amelyeket kizárólag az egyesület tagjai látogathattak – kapott engedélyt. A színház főrendezője, Beregi Oszkár a Művészakcióról ezt jegyezte fel emlékiratában: „Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktol. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a »szón«, amit belénkfojtottak – fuldokoltunk. – A Goldmark teremben való munkásság anyagilag teljesen jelentéktelen volt, de megadta nekünk a »szószéket«. És megelégedéssel gondolhatok vissza arra, hogy nem használtuk ezt a szószéket olcsó, alsóbbrendű célokra."¹³

Az OMIKE Művészakció műsorán klasszikus művek – Racine: Eszter, Shakespeare: Hamlet, Ibsen: A vadkacsa – és elnémított magyar zsidó szerzők színjátékai szerepeltek. Lakner bácsi gyerekelőadásokat tartott, kabaré- és varietéműsorral próbáltak békebeli hangulatot varázsolni.

A színházi előadásoknak Budapest német megszállása vetett véget. Megszaporodtak a munkaszolgálatra való behívások, a kilakoltatások, a gettóba költöztetés, mindennapossá váltak a megaláztatások, a deportálások, Budapest ostromának végnapjaiban ártatlan embereket gyilkoltak nyilas keretlegények.

A holocaustnak kiváló színházi emberek estek áldozatul. Nem tért vissza a munkaszolgálatból a Vígszínház komikusa, Gárdonyi Lajos; a Vígszínház epizodistája, Bondy István; a színész-író, Nagy György és a felejthetetlen nevettető, Radó Sándor. Deportálták Sziklai Jenőt, aki a szegedi színtársulatot majd a Fővárosi Operettszínházat vezette. Örökre nyoma veszett Lakner Artúrnak, akit gyerekszínháza tett halhatatlanná. Elpusztult Steinhardt Géza, a kabarészínpad meghatározó alakja. Komlóssy Emma éhen halt az ostrom alatt. A fővárosban tomboló nyilasterror végzett a Vígszínház gazdasági igazgatójával, Roboz Imrével, Feld Irén színésznővel, a színháztörténet-író ügyelővel, Erődi Jenővel.

Irodalom

 Bárdos Artúr: Játék a függöny mögött, Bp. ,1942.

Boros Géza: „Folik, vagy nem folik?" Egy kupléénekes emlékei., Bp., [1941.] 1942.

Fehér Lili: A legcsúnyább pesti színésznő, Bp., 1942.

Feld Mátyás: Utazás a Feld körül. Föld Mátyás emlékiratai. Mindenki benne van, Bp., 1941.

Fenyő Árpád: Egy kis dadogás, Bp., 1942.

Fodor Oszkár: Negyven fokos lázban, Bp., 1942.

Gárdonyi Lajos: Véletlenül történt, Bp., 1942.

Komlós Vilmos: Hol volt, hol nem volt…, Bp., 1942.

Lendvay Andor: Két felvonás között, Bp., [1942.]

Pártos Erzsi: Köszönöm!…, Bp., 1941.

Radó Sándor: Tessék nevetni!, Bp., 1942.

Réti L. Pál: Színészvásár, Bp., [1942].

Rott Sándor: „A kis Rott"-ról, Bp., 1941.

Salamon Béla: Hej, színművész…, Bp., 1939.

Sík Rezső: Negyven év a színészet szolgálatában, Bp., 1943.

Vidor Ferike: Kezitcsókolom, Bp., 1940.

Jegyzetek

1 Salamon Béla: Hej, színművész…, Bp., 1957. 3.

2 Lendvay Andor: Két felvonás között, Bp., [1942.] 7.

3 Keleti László: Pesttől Pestig, Bp., 1941. 4.

4 Molnár Ferenc levele Darvas Lilinek. Genf, 1939. november 30. Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár. Darvas Lili-hagyaték. V 4326/192

5 Komlós Vilmos: Hol volt, hol nem volt… Komlós Vilmos vidám emlékei, Bp., 1942. 8.

6 Rott Sándor: „A kis Rott"-ról, Bp., 1941. 4.

7 Vidor Ferike: Kezitcsókolom!, Bp., 1940. 5.

8 Radó Sándor: Tessék nevetni!, Bp., (1942). 89.

9 Réti L. Pál: Színészvásár, Bp., [1942]. 83.

10 Fodor Oszkár: Negyven fokos lázban, Bp., 1942. 174.

11 Gajdó Tamás: „Direktorsors Magyarországon (Bárdos Artúr-dokumentumok)", Színház, 1991/5.

12 Bárdos Artúr levele Herczeg Ferenchez, Budapest. 1941. július 30. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Levelestár.

13 Beregi Oszkár: Életem regénye. Gépirat. Békássy Istvánné Beregi Lea jóvoltából a szerző birtokában.

Jelen dolgozat a T 037417-es OTKA-pályázat keretében készült.