Amikor a hazai kultuszkutatást megalapozó mű, Dávidházi Péter Isten másodszülöttje című könyve megjelent, recen-ziójában Fodor Géza olyan szövegnek nevezte, mely eleddig egyedülálló a hazai irodalomtörténet-írásban, ugyanis megközelítésmódja naprakész, korszerű, ám legfőbb erénye, hogy nem valamilyen külföldön meghonosodott irányzatot másol vagy próbál meg egy az egyben a hazai viszonyokra alkalmazni, hanem új szempontok alapján teljesen eredeti kérdésirányból vizsgál egy (irodalom)történeti problémát. Ugyan-akkor kritikája végén Fodor félelmének adott hangot, mivel szerinte úgy tűnik, a kultuszkutatás divattá lesz, s hamarosan kialakulhat a „kultusz-fogalom kultusza". (Fodor Géza: „Egy irodalomkutatási szempont elsőszülöttje" ItK, 1991/2, 200–214. o.) Igaz vagy sem, de a kultuszkutatás népszerűségét mindenképp jelzi, hogy egy viszonylag új keletű irányzatról alig több mint egy évtized múltával már „kézikönyv" is napvilágot látott. Másfelől, egy a témáról szóló kézikönyv megjelentetése azt a benyomást kelti, hogy a kultuszkutatás teljesen meghonosodott, népszerű és valódi, jelentős eredményeket tud felmutatni, melyek összefoglaló, bemutató jellegű kiadása indokolt lehet. Sőt a könyv hátlapjának ajánlószövege egyértelműen kijelenti, hogy „[a] hazai irodalomtörténet-írás elmúlt évtizedének egyik sikerágazata a kultuszkutatás". Ezt persze nemcsak e kézikönyv kiadása jelzi, hanem az is, hogy az irányzat hamar intézményesült, megalakult az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Kultuszkutató Csoportja, meglehetősen sok konferenciát rendeztek a témakörben, s több, az irodalmi kultuszok természetét vizsgáló folyóirat-különszám, illetve tanulmány-kötet jelent meg, hogy a különböző neves irodalmárok ilyen témájú (vagy a témát érintő) monográfiáiról már ne is beszéljünk.

A Takáts József szerkesztette kötet azonban nem egyszerűen csak ezekből nyújt válogatást. Némiképp meglepetést okozhat, hogy bár a kötet címében az „irodalmi" kultuszkutatást ígéri körüljárni, az első négy tanulmány (mely az egész könyv terjedelmének kb. harmadát teszi ki) mégsem irodalmár tollából származik, mi több, szorosan véve nem is irodalmi témájú. Az utószóban Takáts ezt azzal indokolja, hogy egyfelől illusztrálni szerette volna a kultuszkutatás irodalmon kívüli területeinek eredményeit (melyek egy része az irodalomtörténeti vizsgálatok hatására bontakozott ki, mások viszont ettől teljesen függetlenül), másrészt pedig ezek az írások olyan szempontokat, elemzési módszereket vonultatnak fel, melyek az irodalomtörténeti szövegekre kevésbé vagy egyáltalán nem jellemzőek. Emellett benyo-másom szerint a művészettörténeti, kulturális antropológiai és történelmi tanulmányok beválogatása még valami mást is sugall. Bár a kultuszkutatást kezdettől fogva az interdiszciplináris beállítódás jellemezte (hogy csak két, a kötetben szereplő szerzőt említsek: például Dávidházi tanulmányain a Victor Turner-i antropológia, Kerényi Ferenc szövegén pedig a szociológia hatása érződik), a válogatás mégis mintha azt hangsúlyozná, hogy az irodalmi kultuszok tanulmányozását nem lehetséges elszigetelten végezni, hanem más művészeti, politikai kultuszok vizsgálatával együtt kell művelni.

E szempontból talán tanulságos lehet, ha a könyv nyitó tanulmányát, Sinkó Katalin A művészi siker anatómiája című írását összevetjük egy – a kötetben nem közölt, de a kultuszkutatást erőteljesen érintő – Dávidházi-szöveggel. Sinkó a képzőművészeket övező sikereket, társadalmi megbecsülésük körülményeit és rítusait elemzi a 19. század második felében. Aprólékos művészet-, eszme- és társadalomtörténeti analízisében a szerző arra a következtetésre jut, hogy a században a művészeket körüllengő laudációk erőteljesen összefüggtek egy olyan nemzeti géniusz eszméjével, mely nem csupán a műalkotásokban testesült meg, hanem magában a művész személyiségében is – pontosabban a sikerhez az alkotónak nemcsak képeivel kellett a nemzeti karaktert megjelenítenie, de viselkedésével, életével is. E társadalmi gyakorlat a 20. század elejétől nagyrészt megszűnt, a képzőművészethez való viszonyulást egyre inkább alkotó és közönség eltávolodása jellemezte, olyannyira, hogy a közönségsiker a művészek és a kritika szemében már-már gyanússá vált. Dávidházi egyik fontos szövegében („És ki adta néked ezt a hatalmat?", in: Dávidházi: Per passivam resistentiam, Argumentum Kiadó, 1998., 9–26. o.) kissé áttételesebben, de lényegében hasonló kérdést jár körül. Dávidházi az írók és az irodalom társadalmi szerepét elemezve megállapítja, hogy irodalomértelmezésünket a mai napig befolyásolja az irodalom „eszközszerű" szemlélete, vagyis hogy az irodalom legalapvetőbb célja a nemzet szolgálata és a nemzeti, társadalmi eszmények megtestesítése (persze ez a beállítódásmód legkésőbb a ’80-as évektől jelentősen enyhült, de az iskolai oktatást és a népszerű irodalomfelfogást még mind a mai napig befolyásolja).

A „nemzeti szellemet" megtestesítő költő jellegzetesen 19. századi eszme ugyan, ám mindenesetre tanulságos, hogy ez az irodalomban időnként nyíltan, máskor csak burkoltabban, inkább előfeltevéseiben, de mindmáig működik. Jól mutatja ezt a „nemzeti költő" figurája, melyre találhatunk jellegzetesen huszadik századi példákat is (Dávidházi Illyés Gyulát említi, aki a század második felében egészen haláláig tudatosan vállalta e szerepet), de az „örök archetípus" természetesen Petőfi Sándor, akivel – pontosabban a hozzá kapcsolódó kultusszal – a Takáts szerkesztette kötetben három tanulmány is foglalkozik. Margócsy István szövege (mely eredetileg a szerző Petőfi-monográfiájának első fejezetét alkotta) a Petőfi-recepciót át- meg átszövő kultikus beszédet elemzi. A Petőfi-kultusz „határtalanságát" jól jelzi, hogy legkésőbb kisiskolás korunkra (de gyakran már az óvodában) megismerjük – a fejünkbe verik – a költő életrajzát, illetve figurájának, művészetének különle-gességét. Emellett a Petőfivel foglalkozó szakirodalom nagy többsége (gyakran egészen különböző irodalomszemléleti és ideológiai elköteleződések felől) nem elemzi, vagy ne adj’ isten, kritizálja Petőfit, hanem egészen egyszerűen dicsőíti, s a költő kivételességét, mindenek felettiségét vitathatatlan ténynek tekinti. Ez a Dávidházi által a kultikus beszéd theodicaea-jának nevezett gesztusra is kiterjed: vagyis arra a törekvésre, hogy az irodalmárok a költő gyengébb műveit vagy élettörténetének ellentmondásosabb eseményeit (és valljuk be, azért vannak ilyenek) különböző stratégiákkal igyekeznek kimagyarázni, megmenteni. A Petőfi-kultuszt elemző másik két tanulmány jól kiegészíti Margócsy szövegét, illetve a jelenséget más szempontokból vizsgálja. Kerényi Ferenc a kultusz kibontakozásának és első (1844–67 közötti) szakaszának történeti, szociológiai kontextusát elemzi, Kalla Zsuzsa pedig a kultusz egy másik látványos elemét vizsgálja aprólékosan: a Petőfi-relikviák (vagyis azon szentként tisztelt tárgyak, melyek a költő tulajdonát képezték vagy valamilyen módon életéhez kapcsolódtak) és a hozzájuk való viszonyulás történetét mutatja be a hagyaték sorsától a Petőfi Irodalmi Múzeum alapításáig.

Petőfi mellett hasonló szerepet tölt be Jókai Mór is, akinek élettörténete szintén alkalmas arra, hogy a „nemzet sorsa" felől szemléljük. Jókai mint Petőfi barátja, a márciusi ifjak egyike, aki bár nem halt hősi halált, de bujdosnia kellett, később a szabadságharcot megéneklő, mindannyiunk által jól ismert regénye révén könnyen válhatott a nemzeti irodalom kultikus figurájává. A kötetben Porkoláb Tibor tanulmánya foglalkozik Jókaival, méghozzá ismét más, az eddigiektől eltérő szempontból: azt vizsgálja, hogy a szerző önéletrajzi szövegeiben miképp formálódik meg egy olyan személyes élettörténet-konstrukció, mely összefonódik a nemzet sorsával, illetve mintegy leképezi azt. Porkoláb a „Jókai-regény" egyetlen rövid epizódját elemzi: a forradalomban és a szabadságharcban betöltött szerepét és a bujdosás eseményeit. E néhány év elbeszélése jól mutatja, hogy Jókai nem csupán leírta, „mi is történt valójában", hanem saját élettörténetét későbbről visszatekintve úgy formálta meg, hogy sorsa kísértetiesen emlékeztet regényhőseire és a szabadságharc-mítosz bevett nemzeti ábrázolására. Porkoláb cikkét érdemes talán összevetni K. Horváth Zsolt egy (másutt megjelent), a személyes emlékezet historiográfiai problémáját vizsgáló tanulmányával, melynek egyik fejezetében K. Horváth több, más és más korszakban keletkezett Jókai-önéletrajzot hasonlít össze, s rámutat az egyes autobiográfiák – néha nagyon radikális – különbségeire, melyek abból adódnak, hogy a szerző eltérő történelmi és politikai szituációban írta meg saját történetét. (K. Horváth Zsolt: „Önarcképcsarnok. A személyes emlékezés mint történeti probléma", in: A történész szerszámosládája, Szekeres András [szerk.], L’Harmattan Kiadó, 2002., 81–102. o.)

Úgy tűnik tehát, hogy egyes írók kultuszához műveik mellett élettörténetük mitizálódása is hozzájárul, és általában azzal válhat egy szerző a kultusz tárgyává, hogy művészetével és életével bizonyos közösségek számára legitimációs bázist nyújt, és példát mutat. Ehhez gyakori eszközül szolgál az élettörténet adott – általában vallási – minták szerinti cselekményesítése (ilyen, mondjuk, Petőfi, a „nemzet mártírja" vagy, mint Tverdota György cikke kimutatja, József Attila élete és halála mint passiótörténet). De, ahogy Takáts József a kultuszkutatás és a különböző irodalomelméleti tendenciák kapcsolatát boncolgató tanulmányában rámutat, némiképp veszélyes lehet, ha a kultikus beszédet egyneműnek tartjuk (vagyis minden, a különböző szerzőkkel kapcsolatos kultuszt ugyanazokra az alapelemekre próbálunk levezetni). Az ilyen pánkultikus álláspont Takáts szerint leginkább Northrop Frye archetípus-elméletére hajaz, s a kultuszkutatónak messzemenően figyelembe kell vennie a kultikus megnyilvánulások történetiségét, vagyis azt, hogy ugyanazok a retorikai formák, szimbólumok eltérő kontextusokban megváltoztathatják a jelentésüket.

Jól példázza e tendenciát az irodalmi kultuszkutatáshoz látszólag csak lazán kapcsolódó Hofer Tamás-szöveg, mely a Néprajzi Múzeum egy pár évvel ezelőtti, Magyarok „Kelet" és „Nyugat" közt című kiállítása körül kibontakozott vita kapcsán fejti ki a tárlat koncepcióját s elméleti előfeltevéseit. A kiállítás éppen bizonyos „nemzeti" toposzok, figurák, szimbólumok (a karikás ostortól Attila alakján át a kopjafáig) kontextus-függőségét és jelentésváltozásait akarta bemutatni. Jellemző a hazai közbeszédre, hogy, mint Hofer írja, a „nemzeti jelképek" efféle való bemutatása hirtelen mindkét politikai tábor dühös tiltakozását váltotta ki: balról nacionalistának bélyegezték, jobbról pedig a nemzeti szimbólumok megcsúfolását vetették szemére. A kiállítás valódi koncepcióját viszont sajnos kevesen értették: azt, hogy e jelképeknek nincs állandó, immanens jelentésük, s bizonyos ábrázolások, ideológiák kisajátítják ezeket, úgy jelenítve meg őket, mintha jelentésük kétségbevonhatatlan, nyilvánvaló lenne. Az ideologikus kisajátítás még látványosabb példáját elemzi Zeidler Miklós, aki tanulmányában a magyar irredenta kultusz megnyilvánulásait vizsgálja. Kimutatja, hogy a két világháború közti irredentizmust alapvetően három szimbólumkészlet el- és kisajátítása jellemezte: a krisztusi passiótörténeté, a szabadságharcé valamint a honfoglaló, illetve honvédő magyarság jelképiségéé.

A kultikus megnyilvánulások és a jelképhasználat változékonyságát hangsúlyozza Fejős Zoltán szövege is, mely Kossuth három, Amerikában felállított szobrának keletkezési körülményeit elemzi. Kossuth nemzeti hősként és emigránsként egyaránt alkalmas az Amerikába szakadt magyarok identitásának kifejezésére. Emellett azonban a három szoborállítás mégsem ugyanazon kultikus beállítódást tükrözi, hanem három különböző viszonyulást: míg a legkorábbi, az 1902-es clevelandi az öntudat kiformálódását, az 1928-as New York-i a kivándoroltak együvé tartozását és az óhazával való kapcsolattartást, az 1990-es washingtoni pedig a nemzetet mint határokon átívelő kulturális egységet reprezentálta.

Tehát a kötet tanulmányaiból a kultusz meglehetősen komplex fogalma bontakozik ki. Ezt talán a következőkkel lehetne összefoglalni. A kultikus beszédmód bizonyos adott (általában vallási) mintákra épít. E minták azonban történetileg változó jelentésűek lehetnek, hiszen ugyanazon megnyilvánulásokat eltérő ideológiák más- és másképp értelmezhetnek. Emellett a kultikus beszéd alapvetően ideologikus kifejezésforma, ám ez nem jelenti azt, hogy a kutatónak szükségképp az lenne a feladata, hogy eltörölje ezt, vagy egy „objektív", „kritikai", „tudományos" diskurzussal helyettesítse. Nem az a helyzet tehát – mint bizonyos teoretikusok állítják –, hogy a kultusz csak úgy „leleplezhető", megsemmisíthető. Már csak azért sem, mivel – ahogy Shakespeare-tanulmányában Dávidházi, valamint az irodalmi kultusz és a múzeum viszonyát elemző cikkében Lakner Lajos állítja – a kultusz a kultúrát nemcsak befolyásolja, nem egyszerűen rátelepszik arra, hanem sok esetben gyarapíthatja is. Másfelől Lakner arra is rámutat, hogy bár egy posztszemiotikus szubjektumfelfogás felől szemlélhetjük a kultuszt szimplán a hatalomgyakorlás egyik eszközeként, de talán célszerűbb, ha a kultúra és az (irodalmi, társadalmi) kommunikáció szerves részének tekintve próbáljuk meg elemezni.

Mint a fentiekből valószínűleg kiderült, Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyvét rendkívül színvonalas, a kultuszkutatás mai helyzetét és további lehetőségeit alaposan bemutató válogatásnak tartom. Egyetlen apró kritikai észrevételt fogalmaznék csak meg végezetül – már csak azért is, mert ha nem akarok „kultikus recenziót írni", s a „kultusz-fogalom kultusza" vádját sem szeretném magamra vállalni, akkor illendő valamiféle kifogást is emelnem. A könyv bevallottan sokféle nézőpont bemutatására törekszik, tulajdonképpen nincs is két olyan szöveg benne, amelyek ugyanazon szemléletet tükröznék (illetve egy kivétel van, de ez érthető, hiszen Dávidházi két kiváló tanulmányával képviseli magát). Emellett azonban úgy érzem, kompozicionálisan talán kicsit kusza lett a kötet. Például a legkorábbi, igen színvonalas, ám szemléletmódjában kissé konzervatív szöveg, W. Somogyi Ágnes Ady halotti ábrázolásait vizsgáló tanulmánya (mely, legalábbis 1977-es keletkezési dátuma alapján, valamiféle „pre-kultuszkutató" cikknek is tekinthető) körülbelül a kötet kétharmadánál helyezkedik el. A könyvben egymást váltják az elméleti, kritikatörténeti írások és az esettanulmányok. Lehet, hogy célszerűbb lett volna különböző blokkokra osztani az anyagot s a leginkább elméleti szövegeket (Dávidházi, Takáts és Lakner cikkeit) a kötet elejére rakni. Bár lehetséges, hogy csak egyetlen olvasótípus van, aki egy tanulmánykötetet az elején kezd és a végén fejez be: a recenzens, de talán egy ilyen felosztás világosabbá tehette volna, hogy – ha jól értem – a könyv egyszerre akarja hangsúlyozni a hazai kultuszkutatás sokszínűségét és a különböző szemléletmódok mögött meghúzódó közös kutatási terepet és témákat.

(Szerkesztette Takáts József. Kijárat Kiadó, Bp., 2003, 324 oldal, 1990 Ft)