A jó interjú nem avul. Akkor sem, ha esetleg évek telnek el az első megjelenés és az újraolvasás között. Tegyünk csak nyugodtan próbát: olvassuk el Budai Katalin beszélgetését Kertész Imrével (Magyar Napló, 1991. XI. 1.) vagy Csuhai Istvánét Tolnai Ottóval (Alföld, 1994/1)…

Károlyi Csaba interjúi eredetileg az Élet és Irodalomban jelentek meg, 1998 és 2002 között, s 2003-ban szerkesztette „non finito lendülettel" kötetté őket. (Az interjúalanyok az eredeti időrend és a tartalomjegyzék sorrendjében a következők voltak: Parti Nagy Lajos, Tar Sándor, Pályi András, Láng Zsolt, Závada Pál, Garaczi László, Háy János, Balázs Attila, Szijj Ferenc, Rakovszky Zsuzsa). Noha ez esetben viszonylag kicsi az időtáv az első közlés és a kötetbe illesztés között, némely interjúalany persze már egész máshol tart: például Parti Nagy, aki még csak „ezután" fogja megírni a Hősöm terét. Tíz év múlva talán úgy leszünk a Non finitóval, mint Keresztury Tibor 1991-es Félterpeszben című interjúkötetével, amely mára már nemcsak megkerülhetetlen kiindulópont, ha kissé mélyebben akarjuk beleásni magunkat egy-egy szerző életművébe, hanem kortörténeti dokumentumként is felfogható. „A tíz szerző semmiféle csoportot, nemzedéket, irányzatot, kört nem képez, mindössze azért kerülnek egymás mellé, mert szeretem és fontosnak tartom, amit csinálnak" – írja Károlyi a Non finito utószavában. E szabad társítás talán azon a bölcs belátáson alapul, hogy az irodalomtörténeti távlat kortársaknál úgysem adatik meg, az „irodalom" utólagos konstrukció, a jelenben csak írók és művek vannak.

A jó interjú jellemzője a kérdező tudatos önkorlátozása. Mindig gyanúsak azok az opuszok, ahol a kérdések hossza feltűnően vetekszik a válaszokéval. Károlyi szemmel láthatólag tisztában van azzal, hogy az efféle irányított beszélgetés nem két egyenlő fél párbeszéde, térfélcsere legfeljebb egy-egy hangsúlyos visszakérdezés erejéig lehetséges. Pontosan érzi, mikor kell a papíron néhány szóra csupaszítani a kérdést, s mikor lehet megterhelni adatokkal. Markánsan van jelen – de a háttérben. Nem fitogtatja a tudását, de a fontos információkat magától értetődően építi be. A kötetbe szerkesztéskor értelemszerűen elhagyta az ÉS-ben megjelent kedvcsináló kopfokat, s a fontos adatokat a függelékben elhelyezett miniatűr szakmai életrajzokba sűrítette, kiegészítve őket a már azóta megjelent könyvek adataival. (Károlyi Csaba egyébként kritikákat és tanulmányokat tartalmazó korábbi két könyvében – Ellakni, nézelődni [Pesti Szalon, 1994.], Lepkeháló [Filum,1998.] – a Non finitóban szereplő írók közül többször foglalkozott már Láng, Garaczi, Parti Nagy, Tar, Pályi, Závada műveivel.) Az Élet és Irodalom célközönségéből az is következik, hogy Károlyi értő, de nem(csak) professzionális olvasókra számíthatott. A hetilapban adott másfél-két kolumna – vagyis tíz-tizenöt flekknyi terjedelem – pedig lehetővé tette, hogy ha csupán egyetlen aktuális műre koncentrált is, az egész életmű kontextusában kérdezzen. Még a legalkalmibbnak tűnő – a „Literaturexpress 2000" apropóján készült – Garaczi-interjú is az addigi életmű egészére való utalásaival a teljes lefedettség hatását kelti.

A jó interjúban a kérdezéstechnika lényegi döntés. Talán mert az előre megírt kérdésekkel, eleve írásban készült interjúk – függetlenül a kérdező szakmai felkészültségétől – gyakran túl sterillé sikerednek, Károlyi a fárasztóbb utat, a magnófelvétel utáni lejegyzést választotta. Ez esetben akkor is megmarad az élőbeszéd hangulati-indulati dinamikája, ha ad absurdum minden sort átírnak benne. A közhiedelemmel ellentétben – amely meglepően makacsul tartja magát – a szalagra rögzített beszélgetés leírása nem mechanikus folyamat. Az előre elképzelt ívet néha el kell vetni, és helyette a felvett anyag belső szerkezetére figyelni. A felvett nyersanyag „visszasűrítése" nem pusztán időigényes, olykor a mozaikrakosgatásra emlékeztető precíziós munka, hanem pontos arányérzéket igényel, a figyelemfelkeltő kezdő és a leghatásosabb lezáró passzus megtalálásához pedig esetenként egy aranyásó intuíciója szükségeltetik.

A szerzők alkatának függvényében Károlyi kérdezési stratégiái is rugalmasan változtak. Két introvertáltabb írót például mégis írásban faggatott, ám olyan, ping-pongszerű e-mailváltás keretében, amely modellálja az élőbeszéd spontán interaktivitását: az új kérdés reagálhat az előző válaszra, s az új válasz befolyásolhatja a következő kérdést. (Egyébként még az a mellékesnek tűnő apróság is jelentőséggel bírhat, hogy a felek tegeződnek avagy magázódnak. Károlyi mondatait olvasván nyilvánvaló lesz, hogy a tegeződés nem jelent feltétlenül bratyizást, nem rekeszti ki az olvasót; s ezzel szemben az sem kifejezett hátrány, ha a beszélgetőtársak jóformán nem is ismerik egymást – amely tény egyértelműen „átjön" a magázódós Rakovszky-interjúból.)

A végtermék a papíron természetesen: stilizáció. Miközben Károlyi az élőbeszédszerűséget imitálja, olykor felvillantja szerzői jellegzetes szófordulatait is: „pediglen" (Balázs Attila). Előfordul a szlenggel való jellemzés: „rajta vagy a cuccon" (Garaczi), s adott esetben vállalja az erőteljesebb indulatokat is: „…azt mondja az egyik kritika a Xanaduról, hogy állatira el van baszva, mert olyan narrátor van benne, aki teljesen tradicionális, ráadásul még omnipotens is." Ez utóbbi Háy-idézet tartalmát tekintve átvezet minket a köteten átívelő spontán, de csöppet sem véletlen hasonlóságokhoz: hiszen az egyik legfőbb visszatérő dilemma prózaírók számára a narráció megválasztása: „…az első személyű elbeszélő egyfajta megoldást kínál a narrátor-problémára, és persze vannak előnyei is, hátrányai is" – olvashatjuk Rakovszky fejtegetését. Ide tartozik az is, hogy a próza kompozíciója az író alapvető világszemléleti, a megismerhetőségéről alkotott nézeteivel függ össze: „mesében bármit meg lehet csinálni, nincs az a korábban említett görcsösség, hogy a mindentudó elbeszélő nem hiteles, de az én-elbeszélő nem tudhat mindent, mert az is hozzátartozik a varázslathoz, hogy a kívülálló ismeri a szereplők gondolatait" – szűri le a tanulságot Szijj Ferenc. Garaczi a Literaturexpress, e nemzetközi írótalálkozó kapcsán épp azt hiányolta, hogy „kis, mütyür szakmai" dolgok megvitatására nem volt lehetőség – nos, Károlyi számára épp ezek a „kis, mütyür, szakmai" problémák a legizgatóbbak. Konkrét élettényekkel csak akkor foglalkozik, ha megkerülhetetlenek: például Balázs Attila esetében a jugoszláv háborúval és következményeivel.

A jó interjú – s ilyenek Károlyi beszélgetései – megismerszik arról, hogy ha csupán a kérdéseket olvassuk egymás után, akkor is képet kapunk a szerzőről. Hiszen a kérdezőnek rendelkeznie kell valamely előzetes, átfogó vízióval az életműről, határozott állításokat kell tennie – még ha ezeket az állításokat nem is lehet automatikusan kérdésbe fordítani. Ugyanakkor a jó interjúkészítő nem megingathatatlan, nem akar semmit feltétlenül „jobban tudni" az alanyánál. S az sem baj, ha a felvetett probléma kapcsán a felek termékeny bizonytalanságban egyeznek ki; például, hogy létezik-e, s mennyiben létezik speciálisan női írás Rakovszky Zsuzsa szemszögéből.

Mi vonható be a művek értelmezésébe? Mennyire tekinthetjük relevánsnak a szerzői önkommentárt? Aki irodalmi interjút készít, legalábbis a szerző halála dogma ellen dolgozik. Ám tovább bonyolítja a szerzőség dilemmáit, hogy a papíron nemcsak a kérdező gyomlál és rakosgat, hanem az író is jócskán alakít még utólag a szövegén. (Az interjú érintkezhet az önéletrajzírás mint fikció problematikájával, csakhogy itt ketten konstruálják az író „imázsát".) Többnyire sok víz lefolyik a Dunán addig a végső, érzékeny egyensúlyig, amíg a végeredmény kettejük közös szellemi birtoka lesz. Károlyi interjúit olvasva megbizonyosodhatunk arról, hogy tékozlás lenne az utólagos önreflexiót vagy szerzői intenciót teljesen kirekeszteni az interpretációból. Igen elgondolkodtató, hogy milyen meggyőzően érvel Háy a Dzsigerdilen „történelmi regény" feliratú zsákba gyömöszölése ellen; vagy ahogyan Rakovszky amellett kardoskodik, hogy „szerep- és nemszerepvers között" az átmenet sokkal fokozatosabb, mint ahogy azt az ítészek gondolnák.

Noha a kérdezői szerep nem azonos a kritikuséval, ez nem jelenti azt, hogy Ká-rolyi kritikátlanul viszonyulna az írókhoz: „ez elég spekulatívan hangzik" – reagál például Pályinak. Nem is mindig bánik kesztyűs kézzel beszélgetőtársával: „Te közben párttag is voltál. Ezt hogyan dolgoztad föl magadban?" – szegezi neki Tarnak. Előfordul, hogy kifejezetten kihívó az indítás (Szijj, Garaczi), sőt néha a kisördög is ott bujkál benne. „Hogy bosszút álljak azért, mert nem egészen válaszoltál az előző kérdésemre, felvázolok rólad egy álnok pályaképet" – csipkelődik Láng Zsolttal; s – uram bocsá’ – nem idegen tőle a humor sem: „itt egyszerűen azt találtad ki, legyenek a versek tornasorba rakva" – állapítja meg egy Háy-kötetről. Károlyira persze a finom ráhangolódási képesség még inkább jellemzo, mint a szelíden provokatív hajlam. Rejtett ars poeticának tekinthető, ahogy Závadát és Tart arról az alkotói korszakáról is faggatja, amikor szociológiai interjúkat készítettek. (Noha nem lehet egyenlőségjelet tenni szociológiai és irodalmi interjú közé, módszertanukban sok a hasonlóság.) Mindkét író kiemeli, hogy a becserkészés fázisában a legfontosabb a türelem és az empátia, hogy másfajta bánásmódot kíván az elfogódott nyilatkozó feloldása, beindítása – például a kérdező félnek tudnia kell intenzíven hallgatni –, és megint másfajta trükköket igényel a nyomdakészen nyilatkozók kizökkentése a rutinból.

„Annyi mindent nem kérdez meg végül az ember" – gyakorol önkritikát Ká-rolyi a könyv utószavában; hiányérzetünk azonban legfeljebb csak a Závada-interjút olvasva keletkezik, mivel úgy tűnik, hogy a válaszoló megkerült némely – például a regény és a Jadviga-film viszonyát firtató – kérdést. Ám belátható, hogy az interjú készítője, miután megvívta a maga utóvédharcait, kénytelen néha kompromisszumokat is kötni. A legjobb kérdések persze olykor megválaszolhatatlanok: egy mégoly koncepciózus szerzőnél is előfordulhat, hogy bizonyos döntésének oka nem racionalizálható, hogy miért szerepelnek például Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényében bizonyos városnevek kizárólag németül, mások pedig korabeli magyar nevükön is…

Igen tanulságos, hogy bizonyos fontos döntéseknél miféle sajátos szempontok játszanak közre: „Gondoltam, ha írok egy rendes mesekönyvet, akkor ahhoz talán lesz rendes kemény borító, mert eddig csak olyan kis puha könyveim voltak." (Szijj Ferenc) Láng Zsolt elmeséli, hogy számára a személyesség varázsa teszi évszázadok után is élővé a régi szövegeket, s a döntő motivációt ahhoz, hogy Cserei Mihály emlékiratait regényében „feldolgozza," az egyik konkrét történet adta. Miszerint: a török fővezér táborába érkező magyar követet egy félreértés nyomán lefejezik, s mivel a megmentésére küldött kis erdélyi különítmény elkésik, a delegáció minden igyekezete arra irányul, hogy a lefejezett Haller Gábor hintójában maradt nagy kondér káposztás húst megszerezzék. „Rozsnyói hét oldalt szentel annak, hogy leírja a történelmi eseményeket, és háromszor annyit a káposztás húsnak." Épp valami ilyesfajta személyes apróság az, ami egy jó interjú elolvasása után is a legemlékezetesebb marad: „képzőművésznek készültem, mert a lenolaj illatát nagyon szerettem"– tudjuk meg például Balázs Attiláról.

Károlyi kérdésein átüt a valódi – szakmai – kíváncsiság, amely nem sérti a privát szférát. Legjobb interjúiban úgy nyílnak meg neki az alanyok, hogy vála-szaikban az egzisztenciális értelemben vett vallomásos jelleg erősödik fel: Balázs Attila Magyarországra való áttelepülésének okairól „anekdotázik", Háy úgy beszél a szerelemről, mint esélyről, hogy átélhessük a kozmoszba ágyazottságunkat, Pályi pedig arról vall, hogy szerelem és misztika kölcsönösen átjárja egymást. A művész-léttel járó szükségszerű dilemmákat, az alkotói döntések tétjét pedig plasztikusan sűríti magába Pályi azon állítása, hogy számára a prózaírás után a dráma mint műfaj (újra)választása élet-halál kérdéseként merült fel: hiszen „saját sorsára mégsem mondhat az ember nemet".

(Új Palatinus Könyvesház, Bp., 2003, 200 oldal, 1990 Ft)