Ha Polcz Alaine-re gondolok, először egy fénykép jut eszembe. A kép Móser Zoltán Mészöly Miklósról készült „fotóalbumában" (Móser Zoltán: Mészöly Miklós arcai, tárgyai, tájai, Babits Kiadó, 2003, 73. o.) jelent meg, de a kötet megjelölése szerint Polcz Alaine családi albumából való. Évszám nincs mellette, csak néhány magyarázó mondat. A képen gyönyörű, tizennyolc év körüli lány látható, rettenetes télikabátba burkolózva. A háttérben ház, kerítés, fagyott kiskert. A lány ölében egy macska lapul. A fénykép melletti néhány sorból megtudható, hogy készültekor Polcz Alaine már menyasszony volt, első férje pedig utolsó hónapjait töltötte a fronton. Ez egy kép, az én egyik kedves képem Polcz Alaine-ről, de nem az egyetlen. Mert bár kicsit elidőztem ennél az egynél, már látom is magam előtt a többit.

Polcz Alaine-re mint íróra is csak úgy tudok gondolni, hogyha összekapcsolhatom a változatos szerepeket, amelyekben – olvasójaként – „ismerhetem" őt. Hiszen Polcz Alaine – mint köztudott – neves thanatológus, megannyi igényes szakmai tanulmány, kötet szerzője, a Magyar Hospice Alapítvány tevékeny alapítója. Ehhez az összetett feladatkörhöz 1991-ben kapcsolódott egy másik, ugyancsak meghatározó szerep: a szépírói. Ebben az évben jelent meg mélyen megrendítő memoárja, az Asszony a fronton, melyet több szépirodalmi mű követett, csökkenő kritikai érdeklődés mellett.

A legújabb kötet, a Karácsonyi utazás előszavából azonban kiderül, hogy e kötet keletkezéstörténete eltér az eddigiektől. Jóval Mészöly Miklós halála után ugyanis Polcz Alaine megtalálta azt a kéziratot, amelyet 1977 karácsonyán ő ajándékozott férjének; e kéziratból – azaz a szóban elmondott úti leírások gépelt változatából – írta később Mészöly a Pontos történetek, útközben című regényét. Egy történet azonban nem került be a regénybe, pedig a kéziratra írt jegyzetek – és a választott cím: „Halál és cserepek" – jelzik, hogy Mészöly tervezte a megírását. Ám miután ő nem tette meg, Polcz Alaine, a történetek „kölcsönzője" a Karácsonyi utazásban maga próbálja meg lejegyezni nagybátyjának, P. Miklós halálának „pontos történetét". Az előszó szerint meglepődött, hogy – szándéka ellenére – úgy dolgozott a szövegen, „ahogy Miklós szokott, ami a rövidítést és a pontosítást illeti. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd az irodalomhoz értők döntik el."(6.)

Az előszó ez utóbbi állítása némiképp félrevezető. Ha ugyanis az olvasó – magát „irodalomhoz értőnek" képzelve – szigorú vizsgálódás tárgyává teszi az olvasott szöveget, leküzdhetetlen távolságba kerül olvasmányától. Hiszen Polcz Alaine-t nem lehet „kívülről" olvasni, nem érdemes szövegén vélt szakmai kritériumokat érvényesíteni. Tiszta őszinteségének megrendítő hatását nem lehet mondatainak megformáltságával indokolni. Az ő esetében a pontosítás nem nyelvi pontosítást jelöl, mint Mészölynél, hanem „valósághoz igazítást", azaz hitelessé tételt. Ez a hozzáállás hat aztán a szöveg nyelvi jellemzőire is. Polcz Alaine nem azért használ megdöbbentő gyakorisággal afféle „egyszerű" jelzőket, mint a „szép", mert nem találna helyettük másikat, hanem mert – szerinte – akkoriban ekként jellemezte a látott tárgyat. A történetnek hitelesnek kell lennie, legyen hiteles tehát az elbeszélő személye és az alkalmazott nyelv is.

Már Éjjeli lámpa című kötetében megemlítette: azáltal, hogy Mészöly megírta a Pontos történetek, útközbent, az ő viszonyulása is megváltozott saját emlékeihez. „Megfoghatatlanul megváltoztak az emberek, a tájak, a történések. Átütőbbek és mások lettek. Ha most járok azokon a tájakon, azok között az emberek között, szédülve tapasztalom, hogy valami bennem is megváltozott. Nem úgy látom azt, ami körülöttem van, ahogy megéltem és leírtam, hanem, ahogy olvastam. Ilyen a könyvek és az írás hatalma?"(Jelenkor Kiadó, 1996., 75. o.)

Ahhoz, hogy a „kimaradt történetet" megírja, vissza kellett találnia a távoli világhoz, ami egykor „körülötte volt", amit akkor „megélt" és „leírt". Hiszen e világot csak a kéziraton talált jegyzetek és a Mészölyre való emlékezés „formálták" – a történet egyebekben elbeszélőre várt. És Polcz Alaine a saját történetét nem „Halál és cserepek" címmel írta meg. A kötet tehát – eredeti szándékát tekintve – meg akarta kerülni a Pontos történetek, útközbent; és így visszatérni az egykor látottakhoz. Polcz Alaine értelemszerűen nem Mészöly helyett írta meg a történetet, hanem Mészölyre emlékezve. Ezt az is jelzi, hogy az előszót Mészöly Miklósné Polcz Alaine „jegyzi", míg magát a kötetet Polcz Alaine. Hogy aztán írás közben „meglepetésként, nem szándékosan" úgy dolgozott a szövegen, ahogy egykor a férje tette, igazából csak az első „fejezeten" érződik, valódi hasonlóság azonban ott sem jön létre.

A szöveg a hitelességre és így a teljességre vágyó aprólékos leírásai révén olyan, mintha valaki egy panorámafotót készülne minden részletre kiterjedően megírni. Egyes „fejezetek" végén még fényképek is találhatóak, például Miklós bácsi házáról, Vízaknáról, a Helmeczy-kriptáról – kerülendő a fiktív térteremtésnek még a látszatát is. (A feltáró, alapos leírás [és nem ábrázolás]mód egyébként mindig is jellemezte a szerző szövegeit, elég csak a Leányregény című kisregényére utalni, de ennek igénye jelent meg „beszélgetéskötetében", Az életed, Bíró Bertában is.)

Megformálatlan, művészietlen mondatok közvetítik tehát a történetet, de ha az olvasó a kezdeti bosszankodások után hátradől, és hallgatja a valós mesét, értékelni fogja, hogy hiteles elbeszélőre lelt. Hogy hiteles, ha nem is pontos történeteket olvashat. Radnóti Sándor az Asszony a frontont méltató recenziójában kitért a szöveg közvetlen–közvetett hatásának problematikájára, és ez a kérdés a mostani kötet kapcsán is meghatározó: „Ebben a »hochértelmiségi« asszonyban (szakmai esszék szerzőjében) íróként van valami az »elbeszélem az életemet, úgy, ahogy volt« naiv primitivizmusából. Nem jelenetez, hanem sorjáz, nem törekszik drámai effektusokra, nincs írói terve. Minden hatás ebben a könyvben az előresorolt események nem fiktív voltából táplálkozik. S mégis, noha minden gyakorlott olvasó világosan meg tudja különböztetni azt a közvetett élményt, amelyet a közvetlen életdokumentum idéz elő (drámáját nekünk kell transzponálnunk), attól a közvetlentől, melyet a művészet közvetítése, transzpozíciója hoz létre, Polcz Alaine vallomása közvetlenül hat."(„A nagy sikoly", Holmi, 1991/10, 1372. o.)

A Karácsonyi utazás hasonlóképpen beszéli el a történetet. Az „úgy, ahogy volt" egyszerűségével, különösebb irodalmi igény nélkül. Csak nagyobb olvasói figyelmet, türelmet igényel. Mert az új kötet apró tragédiák gyűjteménye. Olyan hétköznapi, megszokott történések részletező leírása, melyek tragikuma csak következetes odafigyeléssel vehető észre. Az Asszony a fronton elbeszélője nem törekedett arra, hogy bárkit és bármit aprólékosan jellemezzen, a memoár talán éppen azért olyan megrázó, mert a háborús kiszolgáltatottság elől való szüntelen menekülés nagy vonalakban ábrázoló, mégis pontos krónikája.

A Karácsonyi utazás viszont békeidőben készült, precíz „napló". Ennek ellenére éppen olyan esetleges világot ír le, mint amit a memoárból megismerhettünk. Egy erdélyi utazás a hetvenes években „kicsiben" őrzi tehát a kegyetlenség és emberség azon furcsa keverékét, ami a háborús frontvonalat is jellemezte. Főképp, ha rokonok utaznak és temetés miatt. A család találkozása a ravatalnál a fojtott feszültségek kirobbanásával fenyeget, néhány elejtett szóból, tétova mozdulatból jórészt rekonstruálhatóak az előzmények is. A gyászoló család minden tagja igyekszik tehát megfelelő szerepre lelni, mellyel ügyesen, de azért „önmagához hűen" átvészelheti a kínos perceket. Az óvatos helyezkedés közben pedig számos „feladatnak" is eleget kell tenni, el kell dönteni például, hogy hová temessék a holtat, mi történjék a koszorúval, ki menjen el a halotti torra. Rutinos emberi megoldások születnek – a látszólagos problémákra. Hogy mi is történt valójában Miklós bácsival és egyetlen igazi társával, a Frici nevű macskával, jól ismert okokból másodlagos kérdés marad…

Polcz Alaine kötete hiteles történetek gyűjteménye, a „családi frontok" világából. Vagy talán inkább összefoglalás a mindenkori emberi játszmák alapszabályairól.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002, 126 oldal, 1200 Ft)