„A prófétának csak saját hazájában és házában nincs becsülete" – idézi Radnóti Sándor a Kertész Imre műveiről szóló tanulmányokat tartalmazó kötethez írt utószavában Máté evangéliumát, majd hozzáteszi: „Úgy látszik, azoknak az embereknek a kíváncsiságát is ezzel a sémával elégítik ki, akik most a Nobel-díj csodálatos hírére azt kérdezik, hogy miért nem hallottak még Kertész Imréről, miért nem olvasták egyetlen sorát sem, és úgy általában miért nem olyan ismert hazájában, mint Petőfi Sándor." (211.) Egy 2002 áprilisában, vagyis jóval a Nobel-díj odaítélése előtt megrendezett Kertész-konferencia anyagát (és néhány ott el nem hangzott írást) egybegyűjtő kötet a Nobel-díj után született utószavának, úgy tűnik, még akkor is Kertész Imre ismeretlenségének és el nem ismertségének taglalásával kell indulnia, ha az adott kötet szerzőinek és szerkesztőinek semmiféle „szégyenkezésre" nincs okuk: ők a Nobel-díj hírétől teljesen függetlenül szervezték meg konferenciájukat, gyűjtöttek össze még néhány, ide kapcsolható írást, majd szerkesztették meg a kötetet. Bár abban igaza lehet Kálmán C. Györgynek, hogy ez a sorrendiség csak a kortársi pozícióból látható ennyire egyértelműen: „ezt a tanulmánykötetet felületes irodalmárok a Nobel-díjat már elnyert Kertész Imre ünneplésének fogják tekinteni évtizedek, évszázadok múlva. Aki ki sem nyitotta a könyvet, az a kiadás és az évszám egybeesése miatt azt gondolja majd (szigorlatokon így lehet majd rajtakapni a Kertész-szakirodalomban kevéssé járatos diákokat), hogy gyorsan összedobtak (többnyire pályakezdő) irodalmárok egy gyűjteményt, amely nem más, mint hódolat, főhajtás, tiszteletadás a Kitüntetett előtt." („Kertész közöttünk", ÉS, 2002. dec. 13., 29.) Az sem lenne különösebben baj, ha ez a kötet a díj hatására született volna meg, mégis fontos árnyalni azt a kétségtelen tényt, hogy a Nobel-díj odaítélésének hírét meghallva az érdeklődők sem Kertész-monográfiát, sem Kertész-tanulmánykötetet nem találhattak a könyvtárakban. Nem voltak olvashatók ugyanis, de készültek régen: hosszú ideje íródtak már akkoriban többek között ennek a kötetnek az írásai is.

Az első magyar irodalmi Nobel-díjas írásait középpontba állító első tanulmánykötetben kicsit háttérbe szorul, hogy ez a könyv egyúttal egy valóban fiatal (akkoriban jórészt még egyetemista) irodalmárokból álló csoport, a Dayka Gábor Társaság könyvsorozatának első darabja. A kötet szerkesztői, Scheibner Tamás és Szűcs Zoltán Gábor nem foglalkoznak a társaság és a tagok bemutatásával, s bár talán nem lett volna haszontalan mondjuk a JAK-füzetek sorozatban megjelent tanulmánykötetek néhány darabjához hasonlóan a kötet végén pár bemutatkozó mondatot is közölni a szerzőktől, elfogadható és méltányolható ez a gesztus, amellyel a szerzők és a szerkesztők önmaguk helyett Kertészre és róla szóló írásaikra irányítják a figyelmet. Hiszen a kötetnek nem is az volt a célja, hogy a társaság mutatkozzék be általa, és igen jól megférnek a pályakezdők írásai például Schein Gáboréval vagy Margócsy Istvánéval.

A kötet a legnagyobb figyelmet a Kertész-művek közül, nem meglepő módon, a Sorstalanságnak szenteli, de találunk két tanulmányt (Vaderna Gáborét és Teslár Ákosét) A kudarcról is, és egy-egy szövegben vizsgálja Molnár Sára Kertész Jegyzőkönyv című írását (Esterházy: Élet és irodalmával együtt), illetve Margócsy István Az angol lobogót. A talán szűkösnek tűnő tárgyválasztás mögött rendkívül tágas horizont rajzolódik ki: nemcsak a megközelítések sokfélesége (amelyeket a szerkesztői előszó három „fő kérdésirányba", a pszichológiaiba, a filozófiai-esztétikaiba és az irodalmi-irodalomtörténetibe sorol) miatt lehet ez így, hanem abból az értelmezéseket meghatározó sajátosságból is következhet, amit Schein Gábor ekképpen fogalmaz meg: „Kertész Imre prózája olyan sűrű belső intertextuális hálóként íródik, amelyben a műfajok lényegében elhatárolhatatlanná válnak." (117.) Schein megállapításából nemcsak az következik, hogy Kertész műveinek értelmezésekor azonnal az életmű kontextusába kerülünk, de az is kiolvasható belőle, hogy az életművön belüli intertextuális utalások könnyen érvvé válhatnak az értelmezésben, a szerzői önértelmezés a Kertész-recepció állításai fölé nőhet, s az esszé az életmű központi műfajává válhat: „A műfajiság tehát Kertész legtöbb művében nem paratextuális besorolás, hanem bármikor módosítható olvasói döntés eredménye. Ennek tudatában vélem úgy, hogy az Auschwitzról szóló szellemtelenítő beszéd rögzíthetetlenségét leginkább műveinek az esszé felé való eltolódása veszélyezteti." (117.) Schein meglátása kétfelől közelíthető meg: nemcsak az esszé-műfaj uralkodóvá válása és az újabban született szépirodalmi Kertész-művek esszéként olvashatóságának veszélye, de az értelmezésekbe bevont Kertész-állítások státuszának kérdésessége felől is. Igen érdekes ebben a vonatkozásban megfigyelni, hogyan válhatnak egyes Kertész-mondatok az értelmezések állandó szereplőivé, más-más kontextusban felbukkanva „összevethető" állításként: a Gályanaplónak például ugyanazok a sorai kerülnek elő Szirák Péter monográfiájában Auschwitz közvetíthetősége és egy nyelvhasználati forma megtalálása (Kertész Imre, Tegnap és ma, Kalligram, 2003., 19.), illetve Proksza Ágnes kötetbéli, Döntés és ítélet című, a Sorstalanságnak szentelt írásában a szemantikai variancia, Wittgenstein és a nyelvjátékok kapcsán: „Íróvá nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat." Proksza Ágnes maga is szembenéz azzal az értelmezés során megfogalmazódó dilemmával, amely a Kertész-írások önértelmező jellegéből következik: „Bár semmi esetre sem illegitim ezekre az írásokra hivatkozni, e szövegek idézése mégsem elegendő kijelentésünk alátámasztásához – a Sorstalanságból magából kiolvashatónak kell lennie, hogy melyik sorhoz illeszthető, melyikhez kapcsolódik." (86.)

A Kertész-próza sűrű intertextuális hálóként való felfogása Teslár Ákos önmeghatározása szerint esszének szánt írásában is tetten érhető: Teslár arra tesz rendkívül izgalmas kísérletet, hogy a Kertész-szövegek dialógusába a szerzői fülszöveget is bevonja, és ebből kiindulva kezd el „írás" és „élet" összefüggéséről gondolkodni: „»Erkölcsöm: ugyanazt a regényt élni és írni, mindenesetre változatlan« - ezt olvasom a fülszövegben, tehát valahol írás és élet határán, a regény szövegéhez képest inkább az életben, a legutóbbi Magvető-kiadásban. [...] Elképzelhető, hogy valódi állítása nem élet és irodalom azonosíthatóságának tétele; ebben az olvasatban az élni szó csak járulékosan, kevésbé hangsúlyosan kerül a mondatba, melynek központi magja: ugyanazt a regényt írni." (151–152.) Teslár írásának kiindulópontja így azonnal két, Kertész életműve kapcsán megkerülhetetlen kérdést exponál: az esszé felé tolódás veszélye mellett az önéletrajzi olvasat alkalmazhatóságának kérdése, pontosabban az élet és az írás dichotómiájának elemezhetősége merül fel itt. Vaderna Gábor szintén A kudarcról szóló tanulmányában élet és írás kettősége a Sziszüphosz-mítosz regényt záró átiratának értelmezésében kerül elő, ahol Vaderna szerint a görgetett kődarab az „írás szimbólumává avatódik" (138.), szoros összefüggésben a regényben szereplők írók (Köves, Sziklai, Berg) nevével, s az „élet narratívája és az elbeszélés narratívája a mítoszban egyesülnek, s mindez azt is jelenti, hogy az élet megértésének, az önmegértésnek az elbeszélés, az elbeszélhetőség válik kulcskérdésévé". (138.) Vaderna írása a Kertész-életművet Camus Sziszüphosz-mítoszról szóló írásának megidézésével (bár Camus nevének megemlítése nélkül) a világirodalom kontextusába is belehelyezi egyúttal. Proksza Ágnesnél részletesen olvashatunk A közöny és a Sorstalanság lehetséges kapcsolatáról, s a két „antihős" alakját Proksza a nézőpont hasonlóságán keresztül kapcsolja össze: „A Sorstalanság szerzői intencióinak megvalósításához, azaz az itt és most világának interpretáció nélküli felmutatásához, egy olyan tekintet szükségeltetik, mely Mersault-éhoz hasonlóan – mivel nem egy előzetesen kapott szűrőn át szemlél – lemezteleníti a világot; a mi nézőpontunkból interpretálva kíméletlen kritika és tárgyilagosság jellemzi." (90.) Azért fontos az effajta, pszichologizáláson és életrajzi kapcsolaton túllépő megközelítést kiemelni, mert a Kertész-írások gyakori eljárását követve az írót magát is segítségül hívhatjuk ennek az állításnak az alátámasztásához: „Kertész a Nobel-díj odaítélése után a Magyar Televízióban elhangzott interjújában ezt a kérdést érintve így fogalmazott: nem azért választott gyermek főhőst, mert ő is gyermek volt elhurcoltatása idején, hanem azért, mert a kiskamasz szerepeltetése pszichológiai és nyelvi értelemben is lehetőséget biztosított arra, hogy új megvilágításba helyezze a holokausztot" (Szirák i. m. 23.).

A pszichológiai és nyelvi megközelítés szempontrendszerének egyidejű alkalmazására Kaposi Dávid a szerkesztők által a „pszichológiai kérdésirányhoz" sorolt, Narratívátlanság (Kulturális sémák és a Sorstalanság) című írása tesz talán legösszetettebb módon kísérletet. A többi szövegnél lényegesen hosszabb (így az előadásszöveg írott változatának terjedelme kapcsán érvényesítendő „szerkesztői szigor" kérdését is felvető) írás egyszerre vet számot a történelmi narratológiának, az emlékezetkutatásnak, a holokauszt-diskurzusnak a Sorstalansághoz kapcsolható egyes eredményeivel, csak időnként keltve azt az érzést, hogy az elméletek ismertetése nem szervesül a műértelmezésbe. Kaposi Dávid ugyanakkor maga is figyelmeztet arra, hogy az elméletismertetést követő műértelmezésben milyen veszélyek rejlenek, hiszen a Sorstalanságot nem lehet reflektálatlanul beemelni a holokauszt-, illetve láger-emlékezések közé, mivel ezzel éppen irodalmi létmódjától fosztanánk meg: „a mű semmiképpen sem tekinthető az áldozatlélektan pontos és hiteles kifejezésének. Regénnyel van dolgunk, [...] abszurd volna egyfajta «hiteles beszámoló a borzalmakról» mércéjén mérni." (26.) A másik pszichológiai nézőpontúnak titulált, Scheibner Tamás és Szűcs Zoltán Gábor által „hagyományosabbnak", „terápia-központúnak" nevezett Sorstalanság-olvasatban pedig egy olyan megállapítást találhatunk, amely Kertész művét, különös módon, a holokauszt-diskurzusból az egykorú magyar irodalom kontextusába helyezheti át. Kalocsai Katalin szerint a Sorstalanság kamaszfőhősének különösségét a kamaszkornak, a személyes identitás-válságnak és a holokauszt átélésének egyidejűsége adja – a Kertésznél mindössze hat évvel fiatalabb Ferdinandy György írásaiban az íróvá válás oka a legkevésbé sem a felnőttként átélt emigráció, hanem a család és a világ egyidejű, tízévesen megélt „felrobbanása" lesz: ennek a krízisnek része a nagyszülőket megölő és a családi házat rombadöntő háború, a szülők válása, az apa rejtélyes és gyógyíthatatlan betegségének kezdete, és a nemi különbségek megtapasztalásának ugyanekkorra tehető döbbenete. A párhuzam egyrészt azért is érdekes lehet, mert a Kertész életműve kapcsán a kötetben feltárt irodalmi kapcsolatokat bővítheti (Camus mellett olvashatunk például Örkényről, Ottlikról, Dosztojevszkijről), másrészt megmutathatja azt, hogy a kötet kevésbé összetettnek és erőteljesnek nevezhető írásaiban is találhatunk továbbgondolásra érdemes, egyúttal a Kertész-recepcióban is dialógusképes megállapításokat.

Azért is fontos lenne, hogy Az értelmezés szükségességének írásai bekapcsolódjanak a Kertész életművéről folyó dialógusba, mert a recepcióhoz való viszony, néhány kivétellel, mindenképpen kifogásolható pontja a kötet írásainak. A Kertész-értelmezések sorába való bekapcsolódás egyfelől láthatólag megkezdődött, hiszen például Szirák Péter már hivatkozik monográfiájában Vári György vagy Kovács Béla Lóránt akkoriban még csak kéziratban olvasható tanulmányára, másfelől azonban a párbeszéd hiánya igen feltűnő a „másik oldalon": „Vári György írása – amellett, hogy a történetírás és történetmondás, az irónia és a megértés számos kérdését érinti – az egyetlen a kötet írásai közül, amely a kortárs recepcióval némileg számot vet." (Kálmán C., i. h.) A Kertész-recepció a kötet csaknem egészét jellemző figyelmen kívül hagyása egyrészt, vélhetőleg szándéktalanul, Kertész hazai „olvasatlanságának" érzetét erősíti meg az olvasóban, másrészt a szerzők ezzel lemondanak az interpretációk ütközéséből vagy összekapcsolódásából megszülető megállapításokról, kizárva a kötet olvasóit azokból a minden bizonnyal érdekes és termékeny vitákból is, amelyek a szerkesztői előszó tanúsága szerint a konferencián lezajlottak. Kertész „másik monográfusának", azaz Vári Györgynek a recepció egyes állításait vitató megjegyzéseinek némelyike ugyanakkor a kötet több írását jellemző, sajátos hozzáállásra is rávilágít: Vári ugyanis például Szirák tanulmányának egy olyan megállapításával száll szembe, amelyben Kertész (Vári szerint egyfajta normatív esztétikai hozzáállásból kiindulva) „bizonyos fokig könnyűnek találtatott". (125.) Számomra nem is az álláspontok ütköztetése a lényeges itt elsősorban, hanem az, hogy a vita éppen egy Kertészt bíráló megjegyzésből indult ki: azért is feltűnő ebben az esetben a bíráló megjegyzés bírálata, mert a kötetben (úgy vélem, részben szintén a Kertész-recepció negligálása miatt) csak alig-alig fedezhetünk fel kritikai észrevételeket. Ebből a szempontból a kötet írásai valóban alkalmasak a „félrevezetésre", hiszen nemcsak az évszámok Kálmán C. által emlegetett egybeesése, de a hangnem miatt is a „Kitüntetett előtti" „főhajtásnak" tűnnek: a Proksza Ágneséhez hasonló mondatok („A döntés, melyet a szerző a főszereplő kiválasztásával meghoz [...] minden kézenfekvősége mellett vitathatatlanul zseniális", 89.) egyértelmű és megingathatatlan értékítéletét alig-alig árnyalják kételyeket megfogalmazó kijelentések, s ha rábukkanunk ilyenekre, akkor rendkívül különös, hárító, az egyéni olvasói ítélet lehetetlenségét sugalmazó, ráadásul zárójeles formában találjuk meg őket, például Teslár Ákosnál: „Feltételezem, hogy A kudarc első harmada nem nyeri el az egyéni olvasó tetszését, sikertelen kísérletként érti, ugyanakkor feltételezem, hogy ezt a véleményét – a kánon iránti tiszteletből – megtartja magának." (160.)

A bíráló megjegyzéseket alapvetően azért hiányolom Az értelmezés szükségessége írásaiból, mert ez a hiány éppen a kötet szándékának, illetve az írások elméleti sokszínűségének mond ellent. Miközben az írások nagy része foglalkozik a Kertész-művek kapcsán az emlékezet és a felejtés dichotómiájával, a holokauszt meg-jelenítésével, azaz jelenben tartásával, s az írások a kortárs irodalomtudományi fejleményekkel folytatnak párbeszédet olyan módon, hogy többnyire nem unalomig citált teoretikus munkákra, hanem az általuk tárgyalt téma szempontjából valóban releváns eredményekre hivatkoznak, azaz Kertész jelenvalóvá teszik, a szerzők a kritikai beszédmód lehetőségeivel szinte egyáltalán nem élnek, ezzel némileg megtörve gondolkodásuk frissességét, elevenségét. Holott a szerzők csak elismeréssel illethető munkálkodásának is nagy szüksége lenne arra, hogy még erőteljesebb párbeszédbe lépjen a kortárs magyar irodalomtudománnyal és – kritikával, így folytatva akár a Dayka-könyvek Az értelmezés szükségességével megindult sorozatát, akár Kertész Imre életművének vizsgálatát.

(Dayka Könyvek. L'Harmattan Kiadó, Bp., 2002, 217 oldal, á. n.)