Kertész Imre több helyen leírt és az értelmezők által előszeretettel idézett¹ gondolata szerint Auschwitz kollektív mítosz, amelynek megvannak a kötelezően elmesélendő szerkezeti elemei („obligatorikus pontok"). Talán nem feltétlenül ízléses az összevetés, ám nem túlzás azt állítani, hogy a Kertész-recepcióról szóló beszéd szintén ilyen obligatorikus pontok köré szerveződik. Az egyik feladat annak hangsúlyozása, miszerint tévedés, hogy Kertész Nobel-díjasként az ismeretlenség homályából lépett volna elő, hisz a Sorstalanság már a megjelenése idején, más elsőkötetes szerzők műveihez képest, átlagon felüli (igaz, elég értetlen) kritikai figyelemben részesült; hisz a nyolcvanas évek közepétől immár a regény poétikai újdonságára érzékeny, jelentőségét felbecsülni képes tanulmányok, recenziók sora látott napvilágot, hogy aztán az új évezred első éveire a különféle szakirodalmi és kritikai álláspontok letisztuljanak s érdemi viták bontakozzanak ki a Kertész-oeuvre körül. (Persze a Kertész-recepciót vizsgáló irodalmár vagy a Kertész-szakirodalom egyik-másik darabjával foglalkozó s pár mondatban a teljes recepciótörténetre utaló recenzens keze nincs megkötve: szabadon eldöntheti, mely írásokhoz, tanulmányokhoz kapcsolja a történet fordulópontjait. Van, aki Spiró György 1983-as írásának jelentőségét hangsúlyozza, van, aki Molnár Gábor Tamás 1996-os tanulmányát tartja a voltaképpeni szakmai recepció kezdetének. A történet tehát szabadon cselekményesíthető, csupán a semmiből egy csapásra, előzmények nélkül feltűnő és sikert arató hősre épülő dramaturgia alkalmazása tiltott, már amennyiben tartani kívánjuk magunkat az irodalomtudományos konszenzushoz.) Szintén hangsúllyal kell említeni: nem igaz, hogy a 2002-es, 2003-as év recepciós robbanását a Nobel-díj odaítélése váltotta volna ki, hisz Az értelmezés szükségessége című tanulmánykötet egy korábbi konferencia szövegeit közli,² Szirák Péter és Vári György3 2003-as monográfiája pedig túlnyomórészt még a díjazást megelőző időkben készült.⁴

A Kertész-recepcióról szóló beszéd obligatorikus pontjai, kötelező elemei, amelyek rafinált módon helyet kaptak ebben az írásban is, azt a célt hivatottak szolgálni, hogy az irodalomtudomány és -kritika a maga szerény eszközeivel megnehezítse a hazájában ismeretlen Nobel-díjas íróról szóló legenda elterjedését. (Sajnos kevés sikerrel teszi ezt, pedig a legenda kifejezetten kártékony; e kártékonyság szempontjából lényegtelen különbség, hogy épp az irodalmár céh ostorozásához teremt alapot annak feltételezett mulasztásai miatt, vagy a Kertész-életmű, vele együtt a kortárs magyar próza, továbbá a Nobel-díj jelentőségének politikai színezetű tagadásában van segítségünkre.) Szirák Péter monográfiája egyszerre része a legújabbkori Kertész-recepciónak és a Kertész-recepcióról szóló beszédnek: noha nem szán külön fejezetet az egyes művek recepció- és hatástörténetének, miként Vári György teszi a főmű esetében, rögtön az első oldalakon megpróbál történeti választ adni arra a kérdésre, miért reagáltak értetlenül a Sorstalanság korai kritikái a regény poétikai újdonságára.

Szirák magyarázata szerint Kertész első regényének kritikai sikertelenségében, pontosabban az értő kritikai visszhang hiányában, egymással összefüggő esztétikai és gondolkodástörténeti okok játszottak közre. Egyfelől a korabeli domináns értelmező közösségek tagjai által alkalmazott interpretációs technikák felelősek érte: a tükrözéselvű, mimetikus beállítódás, a szövegek megformáltságának kevés figyelmet szentelő, a szövegeken meghatározott „erkölcsi ideológiát" számonkérő olvasásmód. Másrészt történeti tény, hogy a magyar szellemi életből hiányzott a holokauszt-diskurzus (illetve a később holokauszt-diskurzusnak nevezett szövegek, viták) ismerete. Szirák Péter monográfiája nem véletlenül kezdődik a Sorstalanság korai recepciójának befogadási nehézségeiért felelős tényezők számbavételével – e magyarázóséma a teljes gondolatmenet szempontjából kulcsszerepet játszik, azaz meghatározza a további Kertész-művek értelmezését is.

Szirák monográfiája ugyanis összefüggő poétikai kísérletnek látja a Kertész-életművet: a korai főműben, a Sorstalanságban kimunkált poétikai szerkezetek, amelyek lehetővé teszik, hogy a regény az értelmezés során összekapcsolódjon a holokausztról szóló kulturális diskurzussal, a rákövetkező szövegekben hol így, hol úgy, de átalakulnak. Van, amikor ez a változás majdnem (de csak majdnem!) az első regényhez mérhető remekművet eredményez, ám sajnos gyakoribb, és itt főként az esszéregényekre vagy magukra az esszékre érdemes gondolni, hogy a poétikai átformálódás nem válik a szövegek előnyére, csökken az „irodalmi teljesítőképességük". Szirák tehát nem csupán a Kertész fogadtatástörténetével kapcsolatos tévedésen alapuló közhelyeket cáfolja, de nem dől be az egykönyvű íróról vagy az életmű „monotematikusságáról" szóló kritikai felületességeknek sem: számára az első regény utáni pályaszakasz izgalmas, az értelmezői aktivitást serkentő, bár nem egyaránt sikeres művek sorozata, amely művek nem kiegészítések, függelékek a Sorstalansághoz, nem annak „utánérzései", hanem az első regény poétikáját itt-ott átalakító, autonóm irodalmi szövegek.⁵ (Szirák a Sorstalanságot követő műveket már ritkán helyezi a holokauszt-diskurzus kontextusába, néhol csupán utal erre a lehetséges értelmezési irányra – így elkerülheti, hogy az első regény és a későbbi pályaszakasz szövegei között e tekintetben végletes ellentétet kelljen érzékelnie. Természetesen az esszék és az esszéregények gondolatmenetének rekonstruálása során bőven ejt szót az általuk kifejtett holokauszt-koncepcióról, ám az esszé-jellegű Kertész-szövegek kapcsán megfogalmazódott negatív értékítélet is azt sugallja: egyedül a Sorstalanság elemzése során kikerülhetetlen poétikai kényszer az európai kultúra Auschwitz-interpretációira hivatkozni.) A Sorstalanság arra készteti az olvasót, hogy felülvizsgálja a mimetikus irodalomértés technikáit, a befogadás során felfüggessze alkalmazásukat, enélkül ugyanis nem válik érzékelhetővé a regény újdonsága és esztétikai értéke, valamint a regény mint irodalmi műalkotás, Auschwitz esztétikai „folytonossá tételével" részévé válik a holokauszt-diskurzusnak. Szirák további elemzései arra keresik a választ, hogy Kertész későbbi művei mennyiben képesek szintén kikényszeríteni e mimetikus interpretációs technikák érvényének korlátozását az első regény poétikai technikáinak átalakításával.

Mindezekből adódóan és recepcióesztétikai irányultságának megfelelően a monográfia kevés figyelmet szentel Kertész Imre személyének (a kötet végén közölt életrajz szikáran szűkszavú, hiányoznak a Tegnap és Ma sorozat korábbi darabjaiban megszokott fényképek), nem végez aprólékos filológiai vizsgálatokat (például nem veti össze A nyomkereső 1977-es és 1998-as szövegváltozatát, sőt nem is utal a különbségek létezésére); annál nagyobb szerepet szán az egyes művek szoros olvasáson alapuló értelmezésének és a szakirodalmi állítások módszeres vizsgálatának. Minden fejezet egy-egy Kertész-szöveg inter-pretálására vállalkozik – vannak persze kivételek, Szirák egy fejezeten belül tárgyalja Az angol lobogót és a Jegyzőkönyvet, valamint egy fejezetet szán az esszékre –, s nincs átfogó, a korabeli kontextust, az irodalomtörténeti környezetet, vagy a szövegek hatástörténetét vázoló nyitó-, illetve zárófejezet. A kötet tanúsága szerint az életmű története egymás után fűzött értelmezések sorozatában ragadható meg, és ezen értelmezésektől elválaszthatatlan az irodalomtörténeti háttérismeretek rendszere. (Pontosabban: nem érvényesül az előtér-háttér módszertani dinamikája, tudniillik, hogy az épp megszülető szövegközeli interpretációt háttérbeli tudományos-történeti ismeretek alapozzák meg, amelyek „áttekintő" fejezetekben vannak szép rendbe foglalva. A fejezeteken belül, tehát az értelmezés során Szirák gyakran hivatkozik irodalom- és gondolkodástörténeti változásokra, prózapoétikai fejleményekre, konkrét szövegössze-függésekre; a monográfia egyik csúcspontja az a parádés elemzés, amelyben a fent említett „obligatorikus csomópontok" mentén hasonlítja össze a Sorstalanság jeleneteit Semprun A nagy utazásának, Ember Mária Hajtűkanyarának és Borowski novelláinak vonatkozó részleteivel.)

Mit jelent, hogy a Sorstalanság – prózapoétikai sajátosságai révén – termékenyen értelmezhető a holokauszt-diskurzus keretein belül? Ha fenn kívánjuk tartani a holokauszt egyediségének állítását, kikerülhetetlen dilemmába ütközünk: a holokausztról nem lehet beszélni, azaz nem lehet történeti narratívába illeszteni, végső soron megmagyarázni (a hozzá vezető események ok-okozati sorának végpontjára állítani), mivel ezáltal óhatatlanul elvész az egyedisége – másfelől viszont a holokausztról szóló beszéd híján megszűnik az esemény eleven emlékezete. Szirák nem élezi ki annyira az ellentmondást, mint a regény más értelmezői (például az életmű másik monográfusa és azon szerzők, akiknek írásaira Vári nagy mértékben támaszkodik: Kaposi Dávid,⁶ Proksza Ágnes, Schein Gábor⁷), nem beszél arról, hogy a holokauszt egyszerre integrálhatatlan és integrálandó az európai kultúrába. A dilemma filozófiai feloldása: a holokausztról való beszédet át kell helyezni a művészetek, ezen belül is az irodalom szférájába. A műalkotások jelentése elvileg lezárhatatlan, így Auschwitz emlékezete fennmaradhat, méghozzá anélkül, hogy egyetlen „ideologikus" (Vári szavával: „totalizáló") értelmezés szilárdulna meg. Csakhogy nem elég, ha a holokausztról szóló műalkotás jelentése elvileg lezárhatatlan, a dilemma feloldásához arra is szükség van, hogy az adott szöveg ne nyújtson kézenfekvő esélyt különféle ideologikus olvasatok megalkotására, mint tették ezt az antifasiszta narratíva révén sikerrel értelmezhető korábbi lágerregények (melyek egyik legkiválóbbika Semprun könyve). S a Sorstalanság ilyen: narrációs struktúrája, azaz az utólagos tudás horizontját kikapcsoló és egyben az eseményekre visszatekintő (lásd napló-forma) elbeszélői pozíció révén „folytonossá teszi" Auschwitz tapasztalatát.

Ez a narrációs szerkezet, ahogy Szirák írja, „fellazítja a referenciális jelölés rendjét", hisz az elbeszélői szituáció alapvetően valószerűtlenné válik, a regény, már amennyiben elfogadjuk a szövegbe kódolt olvasói szereputasításokat, nem olvasható „egyenesben". A mimetikus interpretációs technikák azonban egy másik ponton is csődöt mondanak: a Sorstalanság, Szirák értelmezése szerint, nem csupán az utólagos tudás lehetőségét veszi el az elbeszélőtől (így talán szerencsésebb narrátor helyett „mediátorról" beszélni), hanem problematizálja az emlékezet mechanizmusait. Az olvasó a regényben beszélő hanghoz (elvileg) hozzátartozó személyiség időbeli folytonossághiányával szembesül: a narrátor nem tud kapcsolatot létesíteni a szövegben felidézett korábbi identitások között. Ez a megoldás Szirák gondolatmenete szerint később szinte a teljes Kertész-életműre jellemző poétikai jeggyé válik.

A Sorstalanság két alapvető poétikai eljárása (az utólagos tudás kikapcsolása és az emlékezetben felidéződő stabil identitás lehetőségének megvonása) mellett Szirák egy harmadikat is számba vesz, amely szintén a mimetikus interpretációs technikák alkalmazásának ellenében hat: az elbeszélő megnyilatkozásaiban különböző „ideológiai" szólamok kapnak hangot, azaz a narrátor rendszeresen „idegen távlatokkal" azonosul. Ez Szirák értelmezésében leleplezi, hogy az Auschwitzhoz vezető történelmi folyamat legalább részben nyelvi folyamatként is elgondolható, hisz az üldözők nyelvi ideológiák mögé bújtak (lásd „mimikri"), az üldözöttek viszont épp az ezekbe az ideológiákba vetett (indokolatlan) bizalom miatt érezhették magukat biztonságban. Másrészt, és ez a monográfia számára alapvetően fontos, mert az életmű többi szövegének értelmezésében központi szerepet játszó megállapítás, az elbeszélői szólam idegen szólamok általi osztottsága a tapasztalat mindenkori nyelvi előfeltételezettségére hívja fel a figyelmet.

Szirák Péter Sorstalanság-értelmezésének gondolatmenete rendkívül világos, jól követhető – bár az utolsó, a regény és a holokauszt-diskurzus(ok) kapcsolatát tárgyaló alfejezet a recenzens érzése szerint egy korábban elkészült tanulmány, vagy annak egy részlete, s nem sikerült tökéletesen beledolgozni a monográfia szövegébe⁸ –, s mivel nem csupán világos vonalvezetésű, hanem határozott állításokat fogalmaz meg, Szirák interpretációja, mint a legtöbb karakteres értelmezés, igen változatos irányokból támadható.⁹ A gondolatmenet, sok egyéb különbség mellett, egy ponton lényegileg különbözik Vári Györgyétől (Kaposi Dávidétól, Proksza Ágnesétől vagy Schein Gáborétól): az elbeszélői szólamot megosztó „ideológiai" szólamokat Szirák nem azonosítja szinekdochikusan az európai kultúrával, nem tekinti úgy, mintha ezek az európai kultúrát reprezentálnák. Ezzel az interpretációs döntéssel áll összhangban, hogy Szirák a holokauszt egyediségének dilemmáját nem a kulturális integrálhatóság vagy integrálhatatlanság, hanem az emlékezet és felejtés terminusaiban fogalmazza meg. Így nem kell szembenéznie azzal a problémával, hogyan is értsük a Kertész-esszékben oly sűrűn előforduló megállapítást, miszerint Auschwitz tapasztalatára mint negatív kinyilatkoztatásra új etikai kultúra építhető (hiszen ez, áttételesen bár, de mégiscsak az érvénytelenedett kultúra újraalapítását jelentené, tehát a dilemmát nem meghaladjuk, hanem az egyik lehetőséget elfogadva megszüntetjük) – s nem kell a Sorstalanság utolsó, az esszék kijelentésével az értelmezésben egybeolvasható oldalait külön vizsgálnia. Az, hogy e probléma nem tudatosul, nem vethető a monográfus szemére, hiszen nem csupán a választott (irodalom)tudományos fogalmi keret, de az elfogadott kultúrtörténeti terminológia is meghatározza, milyen értelmezésekkel állhatunk elő. Az értelmezések alapján választhatunk a fogalmi keretek közül (a termékenyebbnek, izgalmasabbnak látszó interpretációhoz tartozó tudományos és kulturális terminusokban beszélünk a műről), de a fogalmi keretek alapján csak az ezekre épülő értelmezéseket vethetjük össze. A fogalmi keretek, sőt filozófiai és világnézeti előfeltevések megvédelmezése viszont nem tartozik az irodalomtudomány, pláne nem egy monográfia kompetenciájába. Így Szirák nem bírálható azért, mert nem hoz fel érveket a holokauszt egyediségének premisszája mellett. (Az esetleg a szemére vethető, hogy noha egyszer-kétszer utal a Gulagra, nem tudatosítja, hogy az a gesztus, amellyel hasonlóságokat feltételez Auschwitz és a Gulag irodalmi feldolgozásai között, némiképp feszültségben lehet a holokauszt egyediségének premisszájával.) Szintén nem egy irodalomtudományos monográfia feladata annak mérlegelése, hogy mennyiben tartható a minden tapasztalat nyelvi előfeltételezettségét kimondó állítás (e tekintetben a recenzesnek súlyos kételyei vannak). Szirák monográfiájának jelentős erénye, hogy komolyan veszi a feladatát, s valóban a szövegek értelmezésével foglalkozik, ahelyett, hogy saját irodalomszemléleti, filozófiai és (kultúr)történeti előfeltevéseinek védelmezésébe bonyolódna.

A Sorstalanság elemzése a monográfia kicsit több mint egyharmadát foglalja el; a következő, a kötet egyharmadánál ismét valamivel hosszabb részben a Kertész-regények, -kisregények és -elbeszélések (A nyomkereső, Detektívregény, A kudarc, Kaddis a meg nem született gyermekért, Az angol lobogó, Jegyzőkönyv) hasonlóan részletes, kiegyensúlyozott értekező nyelven megszólaló elemzése kap helyet, amelynek során az első regény három alapvető poétikai jegye közül kettő válik fontossá.

Az egyik, az elbeszélői szólam idegen szólamok általi osztottsága, figyelemreméltóan átalakul: a narrátor beszédébe (fiktív vagy valós) irodalmi, esetenként filozófiai szövegek részletei ékelődnek. Ez a jelenség Szirák értelmezésében szintén a nyelv általi megelőzöttséggel függ össze, de más módon, mint a korábbi többszólamúság: az elbeszélő saját identitás-felismerési kísérletei különböző műalkotások tapasztalatával kapcsolódnak össze. Persze az így felismert identitás e Kertész-művekben sem tud megszilárdulni, hisz a narrátor az emlékezés folyamata során önmagára csak mint rövid távon megszilárduló, majd újból felbomló ének diszkontinuus sorozatára tekinthet vissza – azaz az emlékezetben felidéződő stabil identitás lehetőségének megvonása, az első regény másik alapvető poétikai jegye ezekben a szövegekben is nagy szerephez jut. A nyelvi megelőzöttség tapasztalata, s ez némiképp, de nem gyökeresen új elem a Sorstalansághoz képest, egy harmadik poétikai jegy megjelenésében is tetten érhető: az irodalom medialitásának reflexiójában. A szövegek elbeszélője rendre szembesül azzal, hogy a közvetlen érzéki tapasztalatok csupán a nyelv médiumába fordítva válnak közölhetővé és megérthetővé, viszont ezáltal épp egyediségüket és közvetlenségüket veszítik el – s ezt a felismerését az elbeszélő metanarratív monológokban meg is osztja az olvasóval. Jelentősen megnő tehát az elbeszélői reflexió, s ezáltal a hangsúlyozott elbeszéltség szerepe, ami szintén a mimetikus interpretációs technikák problémátlan alkalmazása ellenében hat.

Szirák monográfiája akkor értékeli a vizsgált Kertész-művet irodalmilag sikeresnek, amikor a felsorolt poétikai jegyek közül mind több jellemző a szövegre. Többé-kevésbé ilyen például Az angol lobogó. Észlel azonban olyan jelenségeket, sőt a teljes életmű összefüggésében: tendenciákat, amelyek a Sorstalanságtól kezdődően kimunkált poétika ellen dolgoznak. Az elvont, parabolikus alkotásmód nagy veszélyt jelent a Kertész-szövegekre nézve. (A műfajiság szempontjának, a monográfus kifejezésével: a „műfaji jelölők" vizsgálatának már a Sorstalanság elemzésében is nagy szerepe volt: ott Szirák a köznapi kalandregény, a fejlődésregény és a naplóregény poétikai jellemzőivel vetett számot.) Nem azért, mintha újra alkalmazhatóvá tenné a mimetikus interpretációs technikákat, hisz nem teszi ezt, hanem mert egysíkúvá válnak az olvasói szereplehetőségek, szűkül az értelmezés játéktere, és így a szöveg kiszolgáltatott lesz az „ideologikus" olvasatoknak. (A recenzens számára hiányzik egy gondolati lépés, pontosabban egy magyarázat: ha igaz, hogy egy irodalmi parabola nem a mimetikus interpretációs technikák segítségével közelíthető meg a legeredményesebben, s ha igaz, hogy az adott korszak irodalmában a parabola elterjedt műfajnak volt mondható, akkor miért volt mégis uralkodó a mimetikus beállítódás? A magyarázat nyilván arra a történeti hipotézisre támaszkodhat, hogy a parabolikus alkotásmód nem provokálta kellő mértékben az uralkodó irodalmi elvárásokat, de sem ez, sem egy jobb magyarázat nem kapott helyet a gondolatmenetben.) Így A nyomkereső inkább kudarc, mint siker, annak ellenére, hogy legalább nyomokban megjelenik benne a látvány nyelvbe fordíthatóságának problémája; a Detektívregény szintén sikertelen, mert az ábrázolt világ és az elbeszélés viszonyának kérdése nem elég hangsúlyosan van jelen ahhoz, hogy ironikusan átalakítsa az elvont parabolát. A kudarc viszont sikeres mű: ugyan az ikerregény második része egy elvont parabola, de a két rész közti vándormotívumok és -szövegrészek kellőképp megnyitják az értelmezés játékterét; az első részt meg különben is a Kertész-poétika jegyei uralják. (Mindazonáltal ez a regény sem egyértelmű siker, mert „nem elég ökönomikus" – kár, hogy Szirák ezt a megjegyzését egy lábjegyzetben bújtatja el, és nem fejti ki igazán, mondhatni, a fejezet szerkezete nem elég ökonomikus.) A Jegyzőkönyv szintén parabolikus, de ellensúlyozza a példázatosságot, hogy az elbeszélő textuális feltételezettségű folyamatként viszi színre önmegértésének kísérletét.

A Kertész-poétikára leselkedő másik veszély, amely már némiképp átvezeti a recenzenst a naplóregényekről és az esszékről szóló fejezetek tárgyalásához, hogy a narrátor hiába ábrázolja az önmegértés folyamatát szöveginterpretációs eseményként, az idegen szövegek ismétlődése „inkább az érvelő egymásra épülést, s nem az értelemlétesülés tervezhetetlen játékát szolgálja". Tehát az alapvetően dialogikus, a jelentések elkülönböződésére épülő struktúrát felváltja a monologikus szövegépítkezés, amely a különbözőben csupán a hasonlót látja meg. Ez már a Jegyzőkönyvben, sőt a Kaddisban is megfigyelhető, de igazán a Gályanaplónak és a Valaki másnak lesz uralkodó eljárása. (Vári György és Szirák Péter monográfiája között igen-igen sok különbség van, az egyikről már esett is szó, de talán a leglátványosabb eltérés a Kaddis-fejezet kapcsán figyelhető meg: Vári épp amellett érvel, a recenzens számára egyébként többé-kevésbé meggyőző módon, amit Szirák tagad, tudniillik, hogy a regény alapvetően polifon szerkezetű lenne. A Kaddis-elemzés befejezése bizonyos tekintetben újdonsággal szolgál a Szirák-kötet olvasójának: a monográfus nyelvhasználata szinte mindvégig kiegyensúlyozott, érvelő jellegű, gondolatmenetei jól követhetők,¹⁰ kevés nyoma van a nyolcvanas évek recepciótörténetét feldolgozó kötetét (Folytonosság és változás) még jellemző, helyenként az enigmatikusságig tömör és rendkívül túlterhelt mondatokat mozgató megfogalmazásmódnak, sőt a korábbi kötet üdvtörténeti logikájú, erősen polemikus és itt-ott kissé differenciálatlan érvelése is a múlté – egy ponton azonban a monográfus hangja váratlanul szenvedélyessé válik, mondhatni, idomul a vizsgált mű stilisztikai jegyeihez. A recenzens ezt nem tudja mással magyarázni, mint hogy noha a monográfus tudja, a kidolgozott szempontrendszer alapján bírálnia kellene a Kaddist, a szöveg mégis nagy hatással van rá, s nem tud szabadulni ettől a hatástól. „A Kaddis szövevényes mű: mániákusan sodró és következetlen, mint az élet"; hát igen, egy ilyen művel szemben hogy legyen következetes az értelmező?) A Gályanaplót még nem éri igazán komoly bírálat, bár Szirák vitába száll a naplóíró Márai kapcsán tett megjegyzéseivel, de a Valaki más már nem nagyon áll meg a kritikus tekintet előtt.

A Valaki más legfőbb kudarca: irodalmilag sikertelen, s nem csupán azért, mert a nyelvi megelőzöttség tapasztalatának jegyei eltűnni látszanak (ez összefüggésben lehet a választott műfaj jellemzőivel is, bár erről sajnos keveset ír Szirák), hanem mert „a jelen korszak »jelentésének« kommunikálása irodalmi értelemben a legtöbbször sikertelen". Ugyanis „az állapot és a »jelentés« összekapcsolása ritkán hat szükségszerűségként": amikor például az elbeszélő egy látványt ír le, általában nem értelmezi azt, hanem rávetíti a múltbeli tapasztalatai által előzetesen meghatározott érzelmeit, szorongásait – az elbeszélő „világképe" mint ideológiai kényszer határozza meg, hogyan olvassa az elé kerülő, általa leírt látványt. A recenzens ezen a ponton problematikusnak tartja Szirák érvelését. Nem is elsősorban az zavaró, hogy a monográfus nem magyarázza meg, miért kellene elhinni egy elbeszélő szöveg narrátorának, hogy a leírt látvány valóban az elbeszélő interpretációjának megfelelő „jelentéssel" rendelkezik, annak érdekében, hogy a szöveget irodalmilag sikeresnek tarthassuk – hisz ez egy tiszta esztétikai értékítélet. (Persze nem ártott volna az elemzésnek, ha Szirák röviden elmereng rajta, hogy ez az értékítélet milyen kapcsolatban áll a korábban emlegetett mimetikus irodalomértési technikákkal. Nyilván arra jutott volna, hogy csupán távoli hasonlóság van köztük, mivel itt nem azért éri kritika a szöveget, mert nem felel meg a „külső" valóságról kialakított kanonikus leírásnak, hanem mert nem tudja elhitetni az olvasóval, hogy érdekes és termékeny vállalkozás az általa választott módon alkotni meg nyelvileg egy szövegvilágot.) Inkább az jelent problémát, hogy Szirák, mint erre már Ambrus Gábor is utalt (ld. a 4. lábjegyzetet), nem vet számot az esszé műfajának (a monográfus szóhasználatában: „műfaji jelölőjének") kérdéseivel, amelyek ugyan nem egykönnyen megválaszolható kérdések, de tisztázásukra érdemes helyet szánni. Szirák érvelése nyomán nem világos, miért is lenne poétikai, a „diskurzív megalkotottságot" érintő probléma, hogy Kertész esszéi és esszénaplói monologikus jellegűek, rögzített beszédpozícióval és „a szerepválasztás látószögéhez kötött távlattal", s miért jelent kudarcot, hogy a „tárgyakat a már felismertek felől szólaltatják meg". A monográfus ezekben a fejezetekben több ízben vitába száll az esszék „monologikus" beszélőjével, s általában a kifejtett vélemény differenciáltságát kéri számon rajta¹¹ – noha egyáltalán nem biztos, hogy egy differenciáltabb módon érvelő szöveg többféle, egyaránt produktív értelmezést enged meg, vagy hogy szükségképpen megjelennek benne a Kertész-poétika jegyei (a többszólamúság, a stabil elbeszélői identitás létrejöttének lehetetlensége, a nyelv medialitásának reflexiója, s így a nyelvi megelőzöttség tudatosulása). És fordítva, ha ezek a jegyek megjelennek (abban kétségkívül igaza van Sziráknak, hogy az esszékben ez nem nagyon történik meg), nem feltétlen lesz differenciált a szöveg érvelése, már amennyiben egyáltalán érvelő típusú szövegről van szó. A Kertész-poétika jegyei és a differenciált véleménykifejtés csupán a „nyitottság" kategóriája mentén hozható asszociatív kapcsolatba¹² – ám ez az összekapcsolás több különbséget fed el, mint amennyi hasonlóságot megmagyaráz.

Mindez azonban nem igaz a korábbi fejezetekre. Szirák monográfiája elkerüli azt a veszélyt, amely az elméletileg-módszertanilag és irodalomtörténetileg nagyon tudatos, erősen terminologikus nyelvet használó értelmező közösségek tagjaira leselkedik: tudniillik hogy interpretációikban a művek egyre inkább idomulnak egymáshoz, kísértetiesen hasonlóvá válnak. Kertész életművét Szirák monográfiájának tanúsága szerint nem egy tömbből faragták – s a világos gondolatmeneteknek hála, az olvasót az sem kedvetleníti el, hogy helyenként úgy tűnik: a monográfiát sem.

(Tegnap és Ma. Kalligram, Pozsony, 224 oldal, 1500 Ft)

Jegyzetek

1 Ld. például Proksza Ágnes remek tanulmányát: „Döntés és ítélet", in: Scheibner Tamás–Szűcs Zoltán Gábor (szerk.): Az értelmezés szükségessége, L’Harmattan Kiadó, 2002., 77–102. o.

2 A másik Kertész-konferencia, az újvidéki tanácskozás ugyan már 2002 novemberére esik, de a megrendezés gondolata a Nobel-díj előtti időkből származik.

3 Vári György: Kertész Imre. Buchenwald fölött az ég, Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.

4 Szirák esetében ennek evidens filológiai nyomai is vannak: noha a kötet válogatott bibliográfiájában szerepel Az értelmezés szükségessége, a főszöveg nem hivatkozik e kötet tanulmányaira. Téved azonban a monográfia korábbi recenzense, Ambrus Gábor (Irodalomtörténet, 2003/3., 501–506. o.), amikor azt írja, hogy a kötet végi bibliográfiában Az értelmezés szükségessége tévesen Vári György munkájaként van feltüntetve – ám érthető a tévedés, sajnos a bibliográfia összeállítója vagy a tördelő nagyon szerencsétlen, félrevezető tipográfiai megoldásokat választott.

5 Nagy Sz. Péter a két Kertész-monográfiát összehasonlító recenziójában („Holokauszt vagy soa? Két monográfia Kertész Iméről", Kritika, 2003/11., 9–11. o.) a monográfusok szemére veti, hogy nem érzékelik: a szerző pályája a Sorstalanság után kudarcok sorozata. Sajnos Nagy Sz. Péter nem mutatja meg, hol téved Szirák és Vári az aprólékos poétikai vizsgálatok során, értelmezéseik mely pontokon siklanak vakvágányra, vagy hogy melyek azok az elméleti-módszertani előfeltevések, amelyek fényében nem érzékelhetők a Sorstalanság utáni Kertész-pályaív szövegeinek súlyos fogyatékosságai. Ám nem csupán ezért nehéz értékelni a recenzens kritikai megjegyzéseit, néhol nem világos a bírálat iránya: Nagy Sz. Péter ugyanazon az oldalon először leszögezi, hogy Vári monográfiája „jórészt leíró jellegű", Szirák azonban A kudarc kapcsán „óvatos kritikát is meg mer fogalmazni", sőt Az angol lobogóról és a Jegyzőkönyvről szóló fejezetben „nem bújik az ítéletmentes esszéizálás paravánja mögé, mint ahogy e műveket elemezve, reflektálva, asszociálva könyvében néha Vári teszi", majd a kritika azzal a megállapítással zárul, hogy míg Szirák „inkább leír és elemez, mintsem értékel", addig Vári „már tökéletesen használja erős kritikai ízléssel pallérozott, megalapozott tudását", tudniillik „mer bírálni és eredeti lenni".

6 Kaposi Dávid: „Narratívátlanság. Kulturális sémák és a Sorstalanság", in: Az értelmezés szükségessége, 15–51. o.

7 Schein Gábor: „Összekötni az összeköthetetlent", in: Az értelmezés szükségessége, 103–118. o.

8 Kicsit furcsa érzés a 67. oldalon a regény részletes elemzését követően a következő mondatkezdettel találkozni: „Kertész Imre, aki a holokauszt-diskurzus immár világszerte ismert alakítója, és aki lényegében minden művét az emlékezés fenntartásának szentelte...", majd pedig azzal, hogy: „Kertésznek különösen az első, méltán nemzetközi hírű regénye, a Sorstalanság...".

9 A kötet egyik korábbi kritikusa, Ambrus Gábor szerint Szirák szövege (akárcsak ennek egyik szakirodalmi „előképe", Molnár Gábor Tamás tanulmánya) nem vet számot azzal, hogy a regény ironikus gesztusai egy Köves Gyurkától különböző, „tudó elbeszélő" jelenlétére engednek következtetni. A kötet jelenlegi recenzense nem ért egyet ezzel a megjegyzéssel, hisz Szirák elemzése épp arra az észrevételre épül, hogy nem képződik meg olyan elbeszélői horizont, amely a valószínűség keretein belül azonosítható lenne a lágerbeli vagy a visszatekintő Köves horizontjával, hogy nem jön létre olyan stabil identitás, amelyhez a szövegbeli beszélő hang tartozna, így nincs kihez képest egy további elbeszélőt feltételezni. Ráadásul Szirák aprólékosan elemzi az említett ironikus gesztusokat.

10 Sajnos egy-két helyen mégis könnyű elveszteni a fonalat, mert a használt kategóriák terjedelme nem világos; egy példa a 204. oldalról: „A szövegekkel kapcsolatban bírálatként emlegetett »monologikusság« azonban mégsem a beszéd színrevitelének formális rendjétől függ (A gondolatnyi csend alcíme a két nagyobb fejezetet említi: »Monológok és dialógok«, ami viszont inkább az egyszerzőjű és az interjúforma megkülönböztetésére vonatkozik), hanem a beszédhelyzet textuális megalkotásától, a beszéd szólamrepertoárjának változékonyságától, tehát az esszék diskurzív szervezettségétől." Érdemes lett volna pár szót szánni annak megvilágítására, milyen viszonyban van egymással a beszéd színrevitelének formális rendje és a szöveg diskurzív szervezettsége, így ugyanis nehezen oszlik el a gyanú, hogy e két kategória részben ugyanarra vonatkozik, s ezért a szembeállítás nem különösebben megvilágító erejű.

11 A recenzens úgy érzi, rendkívül szerencsétlen Ambrus Gábor megállapítása, miszerint a monográfus megjegyzéseiből „egy józan, mérsékelt jobboldali állásfoglalás rajzolódik ki", nem gondolja ugyanis, hogy a visszafogott mérlegelés képessége jobboldali erény lenne, még ha a mérlegelendő kérdés a holokausztban viselt egyéni és társadalmi felelősségre vonatkozik is. Valamint nem gondolja, hogy elszórt megjegyzésekből, amelyek a történelmi problémák összetettségére hívják fel a figyelmet, politikai állásfoglalás lenne rekonstruálható.

12 Ld. az utolsó előtti oldalról: „Nem azért monologikusak ezek a szövegek [ti. az esszék], mert beszélőjük önmagát magányos szónokként inszcenírozva a létezés végső értelméről tesz tanúbizonyságot, hanem azért, mert csak nehezen tudja leplezni a világ sokszínűségét, a dolgok megítélhetőségének eltérő távlatait, többértelműségét, s ez talán némelykor fölszínességre, árnyalatlan kinyilatkoztatásokra, sommás megállapításokra ösztönzi."