„Paradoxon: illúziót, de valódi illúziót!"

Igencsak úgy tűnik számomra – és tán lesznek, akik egyetértenek velem –, hogy a Kertész Imréről szóló, egyre terebélyesedő szakirodalom nem nagyon siet az esszéket alaposabb vizsgálódás tárgyává tenni: az életmű periférikus darabjainak bizonyultak, amelyeknek csupán a szerző szépirodalmi szövegeinek magyarázataként, mintegy lábjegyzetként van jelentőségük. A két monográfus, Szirák Péter és Vári György, persze, önálló fejezetet áldoz az esszéknek is, de a kötelező házi feladaton láthatóan igyekeztek hamar túl lenni, hogy annál több idő (oldal) jusson játékra, a fantáziát és kreativitást inkább beindító Sorstalanságra és Kaddisra. Döntésük indokoltságát nem hiszem, hogy sokan vitatnák: az esszék színvonala valóban nem mindig éri el a szépírói teljesítmény magaslatait. Ugyankkor, ha már újra és újra kommentárként idézgetjük az esszék sorait, jó volna azzal is többé-kevésbé tisztába jönni, hogy milyen szövegalkotási stratégiák mentén formálódik Kertész értekező prózája – már amennyiben beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Ebbe az irányba néhányan tettek is pár lépést. Vári például többfordulós vitába keveredett Bazsányi Sándorral¹ és Szirákkal,² akik Kertész értekező prózáját monologikusnak tarják, míg ő egy korábbi szövegében azok dialogikussága mellett foglalt állást,³ majd később, monográfiájában ezt a nézetét némileg finomította, és immár úgy látja, hogy Kertész álláspontja folyamatosan „ingadozik".⁴ Dicsérendő ez az óvatosság, annál is inkább, mert az esszék alkotta szövegkorpusz egyáltalán nem homogén, hanem éppen ellenkezőleg, önellentmondások sorozatával terhelt.

Ez azonban, a jelek szerint, még Kertész legkiválóbb értői számára sem mindig evidens. A kritika vissza-visszatérő kihívása a szerző belletrisztikájának és értekező prózájának összehasonlítása, vagyis annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vajon a regényekből lepárolt „eszmei tartalom", illetve az esszék gondolatvilága milyen viszonyban áll egymással. Sok esetben ez a probléma annyira leköti a kritikusok figyelmét, hogy óhatatlanul megfeledkeznek az oeuvre két „féltekének" belső töredezettségéről. Persze, az olyan hangzatos kijelentések sem segítik az árnyalt megértést, mint amilyen Dérczy Péteré, akitől a Záróra című tévéműsorban azt hallhattuk, hogy „az egész életmű – beleértve a naplójegyzeteket és az esszéket is – egészen elképesztően koherens".⁵ Nos, nyilván lehet találni olyan tág perspektívát, amelyből e totális koherencia igazolható, de ha magunkat kigyönyörködve túlesünk a csöndes elképedés meghitt pillanatain, nem árt arra is figyelmeztetni, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen szempontok szerint látjuk egységesnek Kertész munkásságát. Egy efféle karakteres kijelentés erősen félrevezető lehet, elaltathatja éberségünket, és olyan értelmezéseket is legitimálhat, amelyeket esetleg nem kívánna igazolni. Teszem azt, Földényi F. László is egységesnek látja az életművet, de azt gondolom, az általa felvázolt szempont szerint nem az, és 1997-ben, esszéjének születésekor sem volt az. Az erkölcsi magány terhe című laudációjában Földényi az európai kultúra történetének főáramába helyezi Kertész Imre életművét, mivel ez is „a szabadságot s az ezzel társuló határhelyzeteket" kutatja.⁶ Kertész szerinte ott lép ezen túl, hogy nála az ember önmagából kilépve, önnön határait megtapasztalva nem „istenivé" válik, hanem elveszetté. „Létezni nála [mármint Kertésznél] annyit jelent, mint elveszettnek lenni. És ez az elveszettség az, ami borzalmak sorozatához vezetett. Nem Auschwitz miatt vált elveszetté az ember, hanem maga Auschwitz is ennek az elveszettségnek, a belső iránytű elromlásának [azaz erkölcsi válságnak] az eredménye. […] Kertész Imre művei nem sok kétséget hagynak efelől"⁷ – tudhatjuk meg. Földényi véleményének alátámasztására magam is fel tudnék sorakoztatni jó néhány idézetet. Ennek ellenére azt kell mondanom: bármennyire meggyőzőnek tűnik elsőre Földényi érvelése, a helyzet mégis az, hogy Kertész művei bizony elég sok kétséget hagynak efelől. Az esszék csak ritkán beszélnek nyíltan az Auschwitzhoz vezető okokról, akkor is inkább kérdő modalitásban. A legrészletesebben A boldogtalan 20. században (korábban: Hamburgi esszé) van erről szó, melyben az emberek általános kedélyállapota olyan lakmuszpapírként jelenik meg, amely éppen a Földényi által emlegetett „elveszettség", az etikai válság mértékének mutatója. Márpedig ez az esszé minden esetleges korábbi találgatását felülírva a vége felé azt állapítja meg, hogy „[n]em tudni Auschwitz oka-e a boldogtalanságnak, vagy a boldogtalanság vezetett Auschwitzhoz".

Földényi szövegének félig kimondatlan feltevése szerint az etikai kultúra régóta tartó válságára való ráeszmélést jelenti Auschwitz traumája, a „kivételes állapot" életbe léptetését. Az ő (Kertészből levezetett) Auschwitz-értelmezése inkább Tatár Györgynek a kivételes állapotról szóló brilliáns esszéjében megfogalmazódó állásponttal rokon, és nem csak a mindkét helyen megjelenő szókapcsolat miatt: ez esetben Auschwitz valahogy úgy jelenik meg, mint Elijahu történetében a máglyát meggyújtó lángoszlop, ami ráeszmélteti az embereket a kivételes állapotra.⁸ Csakhogy ez Kertész számára ismét nem olyan egyértelmű: bizonyos esszékben valóban Földényiéhez hasonló véleményt hangoztat, de olyan írása is van (például a Hosszú, sötét árnyék), amelyben számára igencsak kérdésesnek bizonyul, hogy Auschwitz be tudja-e tölteni a neki szánt szerepet, azaz, kérdéses, hogyan válik etikai kultúránk részévé, avagy hogyan alapít új kultúrát. Ugyanis Kertész helyenként nem állít kevesebbet, mint hogy hiába alapított a Holocaust kultúrát, ez önmagában még nem jelent garanciát semmire, amennyiben megmarad „szubkultúrának": nem elég az, ha az európai kultúra integrálja ezt a szubkultúrát, dominánssá kell válnia ahhoz, hogy magához ragadhassa a hatalmat, az objektiváció jogát. Kertész nem mindig emelkedik túl azon a félelmen, hogy lehetséges: Auschwitz hiába történt meg, mégsem tölti majd be az égből lezuhanó lángoszlop funkcióját, a (tán be sem vezetett) kivételes állapot nem marad fenn, az európai kultúra továbblép Auschwitzon és a következő generációk nem igazán fogják érteni, mi az alapvető különbség Auschwitz és Austerlitz között. Ez irányú kétségei olyannyira határozottak, hogy még a Nobel-díj odaítélése után is makacsul tarják magukat, amint azt A stockholmi beszéd óvatos fogalmazása mutatja: „Értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra, s azzal a kitartó, ám láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza, s talán új európai kultúrává avatja majd."⁹ (Kiemelés – Sch. T.)

Az életmű két „ága" közt nem lát különösebb ellentmondást Kaposi Dávid sem, akinek Narratívátlanság című tanulmánya¹⁰ a bírálatokkal különben nem fukarkodó (egy ponton még önmagát is keményen támadó) Vári György szerint a hazai Kertész-szakirodalom egyik bástyája,¹¹ amihez hozzátehetjük, hogy másik két értekezése¹² is a korpusz legérdekesebb darabjai közé tartozik. Ezek egyikében, a Kertész kontra Kertész című írásban Kaposi örvendetes módon észreveszi az esszék heterogenitását, de a belső ellentmondásokat az időtengely mentén feloldhatónak látja. Egy fejlődésvonalat rajzol az író értekező prózájában, amely szerint Kertész kezdetben még a Holocaust kultúrába illeszthetőségének igényét fogalmazza meg, addig a későbbiekben – A Holocaust mint kultúra 1992-es megszületésétől számítva – álláspontja radikalizálódik, és meglátása szerint – ahogy Kaposi parafrazeálja – „Auschwitz […] nem része, darabja lesz a kultúrának",¹³ hanem egy új kultúra nullpontjává válik. Én magam azonban – Várival egyetértve – nem vagyok biztos abban, hogy ez a fejlődésrajz minden megszorítás nélkül tartható, és a későbbi esszék egységes szólamban „tagadják a Holocaust kultúrába illeszthetőségét."¹⁴ Kertész ebben az esetben is időről-időre meghagy egy-egy mellékzöngét, amelyek megzavarhatják a főszólam tiszta csengését. A következő idézetek abból a két tanulmányból származnak, amelyekből maga Kaposi hoz bizonyítékokat megfigyelésének alátámasztására. „Ha a Holocaustot az imént szubkultúrának neveztem, vagyis egy bizonyos, mondhatni kultikus szellem által összekapcsolt lelki és érzelmi közösségnek, akkor ebből a feledéssel szembeszegülő szenvedélyből, ebből az időben inkább mindegyre növekedő, semmint csökkenő igényből indultam ki; és hogy ezt az igényt a tágasabb kultúra is elismeri, sőt befogadja és a saját részévé teszi-e végül, az attól függ, hogy ez az igény mennyire bizonyul megalapozottnak."¹⁵ (Kiemelés – Sch. T.) Minthogy itt a Kaposi által felvázolt álláspont explicit cáfolatáról van szó, A Holocaust mint kultúrából ezek után nehezen tudna számomra olyan citátumot elővarázsolni, ami meggyőzően alátámasztaná megközelítését. De tekintsük úgy, mintha ez az esszé még a „korai" bizonytalankodó periódushoz tartozna, amit minden bizonnyal A száműzött nyelv 2000-es megírásakor már kinőtt a szerző! Csakhogy Kertész, minden elmozdulás ellenére, továbbra sem hajlandó oly radikálisan tagadni Auschwitznak az európai kultúrába illeszthetőségét: „Szerintem nem sértjük és nem is kisebbítjük a zsidóság tragédiáját, ha a Holocaustot ma, több mint öt évtized elteltével világélménynek, európai traumának tekintjük. Végül is Auschwitz nem légüres térben esett meg, hanem a nyugati kultúra, a nyugati civilizáció keretei közt, s ez a civilizáció épp úgy túlélője Auschwitznak, mint az a néhány tíz- vagy százezer, a világon szerteszét szóródott férfi és asszony, aki még látta a krematóriumok lángját és beszívta az égő emberi hús szagát."¹⁶ Igaz, már a közvetlenül ezután következő mondat – Kertészre nagyon jellemzően – visszavonja, ellentételezi az iménti állítást: „Ezekben a lángokban minden elpusztult, amit addig európai értékekként tiszteltünk, és ezen az etikai nullponton, ebben az erkölcsi és szellemi sötétségben egyedüli kiindulópontnak éppen az mutatkozik, ami ezt a sötétséget teremtette: a Holocaust."¹⁷ (Kiemelés – Sch. T.) Az idézett szöveghely ordítóan ellentmondásos: az első mondat az európai kultúra túlélését deklarálja, a második szerint viszont ugyanezen képződményt Auschwitz egyszerűen leradírozta a világ szellemi térképéről. Ami ebben az idézetben megmutatkozik, az pontosan az az alapvető paradoxon, amit Kertész ugyanezen esszéjének egy másik pontján Kafkát (tévesen)¹⁸ követve úgy fogalmazott meg, hogy „lehetetlenség írni […] lehetetlenség a Holocaustról írni",¹⁹ miközben – ha csak egy „kölcsönvett" nyelven is – mégiscsak kell, különben az értékeket mások fogják kimondani, és „e mások szájában azok már nem értékek lesznek többé, hanem megannyi ürügy a korlátlan hatalomra, a korlátlan pusztításra".²⁰

Kaposi Dávid tehát, úgy tűnik, téved, amikor egy olyan narratívát állít föl, miszerint a szépírói munkák és az esszék (ő ide sorolja a Kaddist is) közt folytonosság áll fenn, amit – elemzéséből ezt olvashatjuk ki – csak átmenetileg szakít meg a kilencvenes évek elején egy rövid intermezzó, amikor Kertész nem érti saját magát.²¹ Ezzel szemben az esszékről írt legjobb szövegben, Vári monográfiájának „Ki húzza a harangokat?" című fejezetében a szerző nem kísérletezik temporális szakaszolással, az esszékre átfogóan érvényesnek tartja a dilemmát: „Radikálisan végig kell gondolnunk Auschwitz törését, igazat kell mondanunk, méghozzá radikálisan vagy megkísérelni elfedni ezt a helyrehozhatatlan törést egy működő kultúra apollóni illúziójával."²² Ez abban az esetben mindenképpen igaz, ha A száműzött nyelvet, mint koncepciózus felépítményt, műegészt tekintjük – amire teljes mértékben feljogosít bennünket többek közt a kötetbéli írások kronológiájának jelentős felborítása is. Ezek után nagyon furcsállom Várinak azt a megjegyzését, amelyben Kertész szigorú elmarasztalását helyezi kilátásba annak okán, hogy esszéi nem reflektálnak a paradoxon paradoxon voltára, sőt „feloldhatónak tételezik azt", ugyanis ebből az következik, hogy az iménti dilemma, legalábbis ebben a paradoxikus megfogalmazásban, nem tulajdonítható Kertésznek. Tekintsünk most el attól a problémától is, hogy Várinak talán nem „feloldhatót" kellett volna írnia, hanem „megoldhatót", hiszen egy paradoxon esetében csak az lehetetlen, a „feloldása" mindenképp megtörténik – épp ezért látszólagos (vagyis: elméleti, fogalmi) az ellentmondás. Fogalmazzuk inkább át Vári megállapítását: szerinte tehát Kertész ott rontja el, hogy esszéi 1) nem jelzik dilemmájának paradox voltát, mi több 2) nem adják jelét, hogy a dilemma paradoxitásával tisztában lennének (hiszen ami megoldható, és nem csak eldönthető, az nem is paradoxon). A két állítást az teszi elválaszthatóvá, hogy a második már nem éri be esetleges metanyelvi érvekkel, a paradoxitás explicitté tételét várja el az esszéktől. Nos, nem vennék mérget egyik állításra sem, de ezen a ponton nagyon ingoványos talajra értünk. Most jutottunk el ugyanis ahhoz a kérdéshez, hogy a korpusz és az egyes szövegek belső önellentmondásai mennyiben képezik egyfajta poétika részét, illetve mennyiben egy csapongó elme zavaros gondolatfolyamának eredményei, ahogyan Vári látja. Ezt bizony, úgy vélem, rendkívül nehéz megállapítani. A magam részéről hajlanék arra, hogy poétikát olvassak ki a szövegegyüttesből, de mindkét álláspont mellett hozhatók fel érvek, és egyik esetben sem találom perdöntőnek azokat. Annyi bizonyos, hogy az életmű egyes pontjain találhatunk olyan önreflexiókat, amelyek a belső ellentmondásokat a poétika keretein belül vélik leírhatónak. A Gályanaplóban például ennek egészen világos megfogalmazását találjuk: „Forradalmár vagyok, de már előre tudom, hogy a forradalom rég megbukott. Olyan forradalmár vagyok, aki gyűlöli a fennállót, s mit sem tesz a megdöntéséért. »Objektíve« a rosszat szeretem, és gondolkodásom nem dialektikus, hanem ellentmondásos; mi több, ezt találom erkölcsösnek, pontosabban az erkölcsömnek."²³ Fellelhetünk hasonlót a Valaki másban is: „Egy jellegzetes félrefordításom, amin ma reggel kaptam magam rajta: Ellentmondás várható el – írtam én –, olyan ellentmondás, hogy valaki megőrzi magában a teste iránti régi esztétikai érzést, és egyúttal örömmel köszönti a daganatot (W. ugyanis daganatként aposztrofálja a zsidóságát). A helyes szöveg természetesen így szól: »Ellentmondás valakitől egyszerre elvárni, hogy megőrizze magában a teste iránti régi esztétikai érzést, és egyúttal örömmel köszöntse a daganatot.« Félrefordításom nyilvánvaló freudi elszólás, tanúsítja, hogy valójában mit várnék el tőle…"²⁴ Vagy utalhatnék a manipulatív módon általam mottóvá ütött mondatra, ismét csak a Gályanaplóból. Hivatkozhatnék arra, hogy milyen gyakran jelenik meg a skizofrénia motívuma Kertésznél.²⁵ Sőt, akár tekintélyérveket is hozhatnék, hiszen Földényi László²⁶ és Radnóti Sándor²⁷ egyaránt meg vannak győződve arról, hogy Kertész olyan pontosan fogalmaz, amennyire író csak képes rá. Mindennek ellenére gyakorta nekem is az a benyomásom, hogy túlzás poétikát feltételezni az ellentmondások mögött: nem is kívánok végső mérleget vonni, inkább azt kísérlem meg felvázolni a következőkben, mi az a számomra leginkább meggyőző érv, ami egy poétika tételezése mellett szól.

Legcélravezetőbbnek azt látom, ha az ideológia fogalmából indulunk ki – ezúttal csakis Kertész ideológiafogalma érdekes, nem kívánok se vitatkozni felfogásával, se fogalomtörténeti analízisbe kezdeni. Választásomban akad aki megerősítsen: Szirák Péter is úgy találja, az ideológia kulcsfontosságú fogalom szerzőnknél. Igaz, egyúttal azt is jeleznem kell, hogy nem minden tekintetben értek egyet a monográfussal. Szerinte ugyanis „Kertész szemléletében a világ Auschwitz utáni állapotában minden utópia hiteltelen, s csak a gyávák menekülnek – a szembenézést elkerülendő – az ideológiák menedékébe".²⁸ Az idézett mondattal kapcsolatban először is azt kell észrevennünk, hogy az utópia és az ideológia fogalmai Kertésznél nem minden esetben korrelálnak. A Haza, otthon, ország című esszé utolsó bekezdésében egy valóban „lakható hely" megteremtését nevezi utópiának a szerző, amely „valószínűleg minden erőfeszítést megérne".²⁹ Ebben a kontextusban a terminus akkor is pozitív kicsengéssel bír, ha egyúttal az is egyértelmű: a szerző számára mindez nem reális lehetőség, és ő már mindörökre a számkivetettek közé fog tartozni. De van ennél sokkal jobb példa. A Holocaust mint kultúrában utópiának Kertész azt a kívánatos társadalmat nevezi, amely folytonosan ébren tartja és állandóan megújítja az önmagáról, saját feltételeiről való tudását.³⁰ Egy viszonylag újabb keletű írásában (Feltámad-e?!…) pedig Churchill Európa egyesítéséről és feltámasztásáról szóló programját látja megvalósításra érdemes utópiának. Mindezekkel szemben az esszéket olvasva csupán egyetlen olyan szöveghelyet találtam, ahol az utópia negatív tartalommal bír: A boldogtalan 20. század a „bolsevik siralomvölgyet" részben „az utópista forradalmak hagymázas lázálmaiból" eredezteti.³¹ Láthatjuk tehát, hogy Kertész számára az utópia többnyire nemcsak hogy nem hiteltelen, hanem éppen ellenkezőleg, a „hiteles élet" egyedüli záloga.

Másrészt Szirák megfogalmazásában az ideológia fogalmát nem feszíti különösebb belső feszültség, amit mindenképp hiányolnunk kell, hiszen legtöbbször amikor Kertész ezzel a fogalommal él, szembetaláljuk magunkat azzal a paradoxonnal – vagy annak a paradoxonnak egyik változatával –, amely központi jelentőségű írásaiban. Egyfelől ugyanis a terminus minden kétséget kizáróan negatív töltettel bír: A fölösleges értelmiségiben például, amely az egész életművet tekintve a legrészletesebben tárgyalja az ideológia fogalmát, a valóság uralásának manipulatív technikájaként jelenik meg, szembeállítva a tapasztalattal, vagyis a megismerés etikájával, az európai kultúra alapjával. Máshol az ideológia kifejezetten patologikus színezetet kap: egy néhány évvel későbbi esszében, amely a Haza, otthon, ország címet viseli, az ideológiát Kertész ragálynak bélyegzi, amely „megfertőzte és szerfelett veszélyessé tette a nyelvet".³² Noha a terminus konkrét emlegetése elmarad, az újabb három év elteltével írt Hommage à Fejtő is az előbbihez hasonló módon utal rá: Déry Tiborról és Vas Istvánról szólva az ideológia patologikus vetülete egészen érzékletesen tárul elénk, hiszen előbbi esetében az anyagcsere-folyamatokban beállt zavar eredője („mintha a könyvből vastag sugárban fröcskölne arcomba a hazugság"),³³ Vas esetében pedig az az erő, ami az író zsidóságát betegséggé, valamiféle daganattá teszi.³⁴ Közben A boldogtalan 20. századból még arról is értesülhetünk, hogy korunk (vagyis a második világháborútól máig tartó időszak) értelmiségijének csillapíthatatlan ideológia-éhsége pusztítóbb, mint az AIDS.³⁵ Másfelől azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a sajátságos pozitivitást, amit számos szöveghely tanúsága szerint paradox módon az ideológia negativitása hordoz. Ugyanis egyrészt az ideologikus nyelv, „a totális nyelv" – ahogy Kertész A száműzött nyelvben fogalmaz – „behatol az egyes ember tudatába, és őt magát lassacskán kirekeszti onnan, kirekeszti a saját belső életéből": mindazoknak, akik totalitárius diktatúrákban éltek, szembe kellett nézniük ezzel a tapasztalattal – ha ugyan egyáltalán tudomást vettek róla. Az egyén tehát nem mindig áll(t) válaszút előtt, nem mindig adatik (adatott) meg neki a lehetőség, hogy – Szirák szavával élve – „gyáva" lehessen, és ideológiák oltalmazó keblére vesse magát. Másrészt azonban épp „e szerep, e funkció teljes elfogadása nyújtja neki a túlélés egyetlen esélyét",³⁶ még akkor is, ha közben személyisége felszámolódik. Tudjuk, kevésbé „szerencsés" sors- és pályatársai (Améry, Borowski, Celan, Levi) – a Gályanapló jól ismert idézete szerint³⁷ – a „szabad világ", a „szabadságillúziók" áldozataivá váltak.³⁸

Az a gondolkodási minta, amely szerint éppen valamiféle negativitás, hiány juttatja el az embert a hiányzó megtapasztalásához Kertész egyik – ha nem a – legfontosabb magyarázó sémája. Ennek alkalmazása vezeti el a Hosszú, sötét árnyékban ahhoz a felismeréshez, hogy ugyan a totalitarizmus törvényen kívül helyezi az embert, ám „éppen ez a törvényen kívüli helyzet, ez az akaratlanul is áldozati tömeghalál idézi újra az ember eszébe azt, amitől megfosztották, kultúrájának, létezésének alappillérét, a törvényt".³⁹ Az Európa feltámadásának igényét bejelentő esszéjében ez a séma juttatja el annak kimondásához, hogy „Kelet-Európa sohasem volt annyira európai, mint mikor oly távol volt Európától",⁴⁰ és egyben annak feltételezéséhez, hogy napjainkban az együvé tartozás elsöprő bizonyítéka pontosan a „közösen kialakított és közösen vállalt kultúra" sajgó hiánya.⁴¹ Továbbá ez a logika mondatja Kertésszel A boldogtalan 20. században azt is, hogy a totalitarizmus bukásával azért tűnik úgy, mintha egy eszme is megbukott volna, mert ez az esemény vetett véget a viszonyítás lehetőségének.⁴² Ez a gondolkodás egyfajta determinizmushoz vezet, amennyiben csak egyetlen felismeréshez juthatunk el, amely szükségszerűségként mutatkozik meg. Márpedig ez, Kertész egy Gályanaplóbeli feljegyzésének tükrében, az ideológia működésmódjának leírása is lehetne. A szóban forgó feljegyzés ugyan 1984 májusából származik, vagyis nem vonatkoztathatjuk minden fenntartás nélkül az esszék születésének éveire, ám mégsem vetünk súlyosan az eszmetörténeti igényesség ellen, ha hivatkozunk rá, mert – amennyire a naplójegyzetek alapján megállapítható – Kertész ideológia-fogalma nagyjából változatlan marad az évtizedek során. E szerint „[a]z ideológia mindent folyamatnak mutat, de ezt a csalóka megjelenítést a történések szakadatlanul szétszabdalják; miután aztán megtörténik, ami megtörténik, az ideológia ismét feltápászkodik, és a következő történésig megpróbálja helyreállítani a folyamatot. […] megjövendölni, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudja, de miután bekövetkezett, megállapítja, hogy az előzetes jelek alapján semmi más nem következhetett be, és ezzel helyreáll a szükségszerűség".⁴³ Mintha Kertész csak a saját későbbi gyakorlatát írta volna le: ő is előszeretettel ismeri fel a történésekben a kikerülhetetlent, célja ugyanis éppen ez. Amint A stockholmi beszédben is megerősíti: „meg kell békélni a véletlenek abszurd rendjével, amely a kivégzőosztagok szeszélyével uralkodik embertelen hatalmaknak és szörnyű diktatúráknak kitett életünkön".⁴⁴

Az ideológia meghaladhatóságát illetően Kertész szövegei nem szolgálnak egyértelmű válasszal. Olykor az ideológiából való kilépés képtelenségét hangsúlyozzák, mint az imént hivatkozott szöveghelyen a Gályanaplóban, máskor az ideológia meghaladását minden nehézség ellenére lehetségesnek tartják, miként a Táborok maradandóságában vagy A fölösleges értelmiségiben, megint máskor bizonytalanságban hagynak bennünket, ahogyan ezt A száműzött nyelvben tapasztalhatjuk. Azonban az aligha lehet kétséges, hogy az ideológia problémája Kertész számára mindenekelőtt nyelvi probléma, ezt az esszékben kezdettől fogva számos helyen hangsúlyozza, és már korábban idéztem is a totális nyelv kapcsán, miként válik egy külső meghatározottság belsővé a használt médiumon keresztül. A „nyelv börtöne" metaforát Kertész oly módon írja újra, hogy az ideológiát a megsemmisítő táborral azonosítja: „Aki e világból [ti. az ideológia világából] kilép […] elveszti szögesdróttal övezett biztonságát."⁴⁵ Figyelemre méltó, hogy egy évvel korábban Améryről a következőket állapítja meg Kertész: „A kultúrából nem talált kiutat, úgy lépett át a kultúrából Auschwitzba, majd Auschwitzból megint a kultúrába, mint egyik lágerből a másikba, s az adott kultúra nyelve úgy zárta körül, akár Auschwitz szögesdrótkerítése."⁴⁶ Ez elsősorban azért érdekes, mert a „kultúra", a „mítosszal" és az „európai eszmével" együtt csaknem mindig az ideológia alternatívájaként szokott megjelenni: így többek közt A Holocaust mint kultúrában is, amiből idézetünk származik. Ez a párhuzam nagyon jól rávilágít az említett fogalmak viszonyára, arra a mélységes ambivalenciára, ami e fogalmakba bevésődött. Ideológia és mítosz (kultúra stb.) közt nincs igazi választóvonal: az elbeszélés szelleme épp olyan legyőzhetetlen, mint amilyennek máskor az ideológia tűnik, ugyanis jól ismeri Káint és Ahasvérust, a negativitást képes integrálni, megtalálja a bűnnek jutó helyet az erkölcsi világrendben.⁴⁷ A Holocaust integrálódása egyszersmind egy nagyon bizonytalan kimenetelű folyamat, egy eshetőség, és egyszerre nyelvi szükségszerűség: azt, hogy a Holocaustra alapított szubkultúrát „a tágasabb kultúra is elismeri, sőt befogadja és a saját részévé tesz-e végül, az attól függ, hogy ez az igény mennyire bizonyul megalapozottnak" – olvashatjuk A Holocaust mint kultúrában, s utána az önreflexiót: „észre sem vettük, és szavaink máris bizonyos kontextusba tereltek bennünket. Azt mondtuk: szubkultúra, és ezt aztán a világtudatba, pontosan az európai-amerikai civilizációba illesztettük, amelyhez végeredményben mindannyian […] tartozunk."⁴⁸ A nyelvi automatizmus kikerülhetetlen működésének mementóját látom az idézett sorokban, és ezért vélem inkább úgy, hogy Vári György leleplező modalitásban íródott eszmefuttatása arról, hogy Kertész volna az első, aki a Sorstalanság Köves Gyurkája által megjósolt hibába esik, valójában nem leleplezi Kertész gyakorlatát, hanem éppenséggel bemutatja. Ugyanakkor még valami benne foglaltatik az idézetben, vagyis a Holocaust kultúrateremtésének nyelvi szükségszerűségében: az, hogy ki kell mondani a szavakat, és a lehető legautentikusabb formában kell ezt megtenni. Márpedig ehhez az a kemény egzisztenciális munka szükségeltetik, amire Kertész újra és újra felhívja olvasóját. Az az igény, amit Vári támaszt az esszékkel kapcsolatban – ti. hogy ki kellene nyilvánítaniuk, határozottabban kellene kihirdetniük saját gondolatmenetük belső ellentmon-dásának feloldhatatlanságát, azt a dilemmát, hogy „[n]em lehet hagyni, hogy civilizációnk halálos sebe behegedjen, de nem lehet halálos sebbel élni"⁴⁹ – a saját belső logikájukból adódóan nem teljesíthetik. A paradoxon paradoxitásának feszített kitartása nem vállalható az esszék számára, mivel az a gondolkodási folyamat lezárulásához vezetne, abbamaradna az egzisztenciális szintű erőfeszítés – mint ahogyan Auschwitz irracionalitásának konstans hangsúlyozása is elkényelmesíti az arról való gondolkodást.⁵⁰ Gács Annának, úgy tűnik, most is igaza van, amikor megállapítja: Kertész életmű-építési stratégiája work-in-progress-szerű, vagyis „éppen az ambivalenciák, paradoxonok, viták, a járhatatlannak bizonyuló utak soha le nem záruló bejárása révén próbálják megteremteni, pontosabban folyamatosan létrehozni, fenntartani autoritásukat".⁵¹

Jegyzetek

1 Bazsányi Sándor: A boldogtalanság retorikája (Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok), Holmi, 1998. 12. sz. 1744–1747. Kötetben: uő: A szájalás szomorúsága, Budapest, József Attila Kör–Kijárat (JAK Füzetek 113.), 2000., 163–170.

2 Szirák Péter: A szűk az most tágasabb, Kortárs, 1992. 11. sz. 96-101.; Szirák Péter: Kertész Imre, Pozsony, Kalligram (Tegnap és ma), 2003., 196–209.

3 Vári György: „Esztétikum, Auschwitz, történelemfilozófia. Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt", in: Értelmezések az elmúlt századból, Kálmán C. György–Orbán Jolán (szerk.), Pécs, Jelenkor (Sensus-füzetek), 2002., 153–182.

4 Vári György: Kertész Imre, Budapest, Kijárat, 2003., 179–189. A monologikus–dialogikus vitát terméketlennek tartom, mert egyrészt a fogalmak tartalma (ti. határuk) nem teljesen világos, másrészt a felek argumentációja meglehetősen felületes, ezért nem is térek ki rá bővebben.

5 A Nobel-díj odaítélésének másnapján (2002. október 11-én) tartott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata Hírérték és kulturális emlékezet címmel jelent meg az Élet és Irodalom 2002. október 25-i számában.

6 Földényi F. László: „Az erkölcsi magány terhe", Magyar Lettre Internationale, 1997/2.

7 Uo.

8 Kertész Imre: „A boldogtalan 20. század", in: A száműzött nyelv, Budapest, Magvető, 2001., 40.

9 Tatár György: „A kivételes állapot", Pannonhalmi Szemle, VII/2, 34–44.

10 Kertész Imre: A stockholmi beszéd, Budapest, Magvető, 2002., 19–20.

11 Kaposi Dávid: „Narratívátlanság", in: Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről, Scheibner Tamás–Szűcs Zoltán Gábor (szerk.), Budapest, L’ Harmattan (Dayka Könyvek), 2002., 15–53.

12 Vári: Kertész Imre, 226–227.

13 Kaposi Dávid: „Kertész kontra Kertész", Thalassa, 2003. 1. sz. 3–24.; Kaposi Dávid: „Egy diákcsíny margójára. Kertész Imre: Sorstalanság", Irodalomtörténet, 2003. 3. sz. 348–366.

14 Kaposi: Kertész kontra Kertész, 6.

15 Kertész Imre: „A Holocaust mint kultúra", in: A száműzött nyelv, 75.

16 Kertész Imre: „A száműzött nyelv", in: A száműzött nyelv, 289.

17 Uo.

18 Bojtár Endre: „Sziszüphosz téli utazása", 2000, 2003. 1. sz. 40–46.

19 Kertész: A száműzött nyelv, 292.

20 Kertész: A boldogtalan 20. század, 43.

21 Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy elméletileg ez a narratíva nem is olyan elképzelhetetlen, mivel maga Kertész is többször beszél egyfajta átmeneti időszakról az életében a rendszerváltást követően, amikor is a személyi szabadság illúziói magukkal ragadták – más kérdés, hogy ez vajon mennyire jelenik meg szövegeiben az anekdotikus kereteken túl.

22 Vári: Kertész Imre, 186.

23 Kertész Imre: Gályanapló, Budapest, Magvető, 1992., 155.

24 Kertész Imre: Valaki más, Budapest, Magvető, 1997., 19.

25 Ehhez lásd még: Scheibner Tamás: „Az önmagától megfosztott én. Kertész Imre: Jegyzőkönyv", Irodalomtörténet, 2003/3., 367–379.

26 Földényi, i. m.

27 Hírérték és kulturális emlékezet, i. m.

28 Szirák: Kertész Imre, 201.

29 Kertész Imre: „Haza, otthon, ország", in: A száműzött nyelv, 111.

30 Kertész: A Holocaust mint kultúra, 90.

31 Kertész: A boldogtalan 20. század, 19.

32 Kertész: Haza, otthon, ország, 96.

33 Kertész Imre: „Hommage à Fejtő", in: A száműzött nyelv, 207.

34 Uo. 207.

35 Kertész: A boldogtalan 20. század, 25.

36 Kertész: A száműzött nyelv, 279–280.

37 Idézem, hátha akad valaki, aki még nem fújja kívülről: „Kezdem átlátni, hogy engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Améry, Primo Levi stb. példájától) az a »társadalom« mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. »sztálinizmus« képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért." Kertész: Gályanapló, 350.

38 Persze, amint arra Czeglédi András felhívta a figyelmemet, érdekes kérdés, hogy vajon az 1951 nyarán, Varsóban öngyilkosságot elkövetett Tadeusz Borowskit milyen úton-módon érintette meg a szabadság talmi képzete. Írásait, feljegyzéseit olvasgatva nem az a benyomásom, hogy bármikor is különösebben elkábította volna a szabadság illúziója…

39 Kertész Imre: „Hosszú, sötét árnyék", in: A száműzött nyelv, 68–69.

40 Kertész Imre: „Feltámad-e?!…", in: A száműzött nyelv, 260.

41 Uo. 256.

42 Kertész: A boldogtalan 20. század, 35–36.

43 Kertész: Gályanapló, 204.

44 Kertész: A stockholmi beszéd, 22–23.

45 Kertész Imre: „A fölösleges értelmiségi", in: A száműzött nyelv, 192.

46 Kertész: A Holocaust mint kultúra, 79.

47 Vö. Kertész Imre: „Táborok maradandósága", in: A száműzött nyelv, 52.

48 Kertész: A Holocaust mint kultúra, 75.

49 Vári: Kertész Imre, 186.

50 Kertész: A boldogtalan 20. század, 14.

51 Gács Anna: „Mit számít ki motyog? A szituáció és az autorizáció kérdései Kertész Imre prózájában", Jelenkor, 2002/12., 1294–1295. Kötetben: uő: Miért nem elég nekünk a könyv. A szerző az értelmezésben, szerzőség-koncepciók a kortárs magyar irodalomban, Budapest, Kijárat, 2002., 143.