Az alábbi írás nem Kertész Imre művének az értelmezése és nem Vári György Kertész-monográfiájának a kritikája, bár értelmezni igyekszem benne a Sorstalanság néhány részletét és eljárását, továbbá dicsérni és bírálni fogom benne Vári könyvét. Azonban munkájának csak a Sorstalansággal foglalkozó nagy fejezetéhez fűzök megjegyzéseket, más részeihez nem, még ha egyiket-másikat felidézem is olykor. Nem azért foglalkozom csak ezzel a regénnyel, mert azokkal értek egyet, akik szerint Kertész lényegében egykönyvű szerző. Nemrégiben, éppen Vári és Szirák Péter Kertész-monográfiáiról írva, Nagy Sz. Péter fejtette ki ezt a kritikai véleményt, megróva (más passzusaiban dicsérve is) a monográfusokat: „csak óvatosan néznek szembe azzal a gondolattal, hogy Kertész Imre lényegében talán egykönyvű író, s hogy amit első, zseniális regénye után írt, az inkább csak melléktermék..." („Holokauszt vagy soa?", Kritika, 2003/11, 10.). Ellenkezőleg, én úgy vélem, hogy Az angol lobogó vagy a Kaddis éppoly remek elbeszélés, illetve regény, mint a Sorstalanság, s például A nyomkeresőről is jobb a véleményem, mint általában Kertész kritikusainak (beleértve Várit is), amint nagyra becsülöm a szerző irodalmi beszédeit is, még ha a bennük megfogalmazott nézeteket nem tudom is mindenestül elfogadni. Ám Kertész életműve értelmezésének, miként Vári kiváló munkájának is, nyilvánvalóan a Sorstalanság áll a középpontjában (teljes összhangban az író törekvéseivel, aki értelmezések sokaságával vette, veszi körül e művét), s számomra éppen ez a fejezet tűnik több szempontból is vitathatónak.

(A kritikusi mezőny) Bár a Jelenkor olvasóinak nem szükséges Vári Györgyöt bemutatni, hiszen az elmúlt években több figyelemre méltó írása is megjelent a folyóiratban (például Vas István önéletrajzi regényfolyamáról és Radnóti Miklós kései költészetéről), érdemes talán könyvéről írva megemlíteni, hogy az elmúlt két-három-négy évben tizenegynéhány, húszas éveinek a közepén, második felében járó, tehetséges kritikus és irodalomértelmező jelent meg a hazai kritikai mezőnyben, főként, ám nem kizárólag, két értelmezői csoporthoz kötődve: a pécsi Sensushoz (például Bagi Zsolt, Horváth Györgyi, Rácz I. Péter, Szolláth Dávid és mások, a lista folytatható volna), illetve ahhoz a budapesti társasághoz, amely Az értelmezés szükségessége című tanulmánygyűjteményt írta és szerkesztette (például Kaposi Dávid, Scheibner Tamás, Teslár Ákos, Vaderna Gábor). Vári az egyetlen szerző, aki mindkét csoporthoz tartozik, s éppen itt tárgyalt könyve révén a legismertebbé is vált közülük. Akik szoktak folyóiratokban kritikai írásokat olvasni, bizonyára felfedezték már egyenként az említett szerzők munkáit, s talán később akad olyan kritikai kritikus is, aki együttes leírást is tud adni róluk – én, az előbbi csoporthoz túl közel, az utóbbitól túl távol lévén, erre nem vagyok megfelelő szerző. S e két társaságon kívül még más tehetséges kritikusok nevét is meg kellett jegyeznünk az elmúlt néhány évben (például, csak B-betűseket említve, Balázs Eszter Annáét, Bárány Tiborét vagy Benyovszky Krisztiánét), akik, azt hiszem, hasonló életkorúak, s tudtommal nem kötődnek egyik társasághoz sem. E huszonéves kritikusok, értelmezők fellépése már nélkülözi azt a tíz évvel ezelőtti modernista öntudatot és dogmatizmust, illetve a vele szemben kialakult félelmeket és elutasító-bezárkózó gesztusokat, amelyek egykor az ún. kritika-vitában megnyilvánultak – a kritika-vita évtizedét talán az ő fellépésük zárja-zárta le.

(Erények) A Kertész-életműről már a Nobel-díj odaítélése előtt is sok jó kritikai írás készült, az azt követően megjelent értelmezések jó része is kiváló vagy megbízható munka, beleértve a két monográfiát, Szirák Péterét és Vári Györgyét is. Vári könyvfejezetét legalább két jellemzője kiemeli e színvonalas szövegegyüttesből: azonosuló olvasása és elemzésének világirodalmi hálója. Bagi Zsolt egy Jelenkor-beli bírálata elején („A posztmodern Ignotus", 2002/11, 1214.) különböztetett meg két egyenrangú kritikatípust, megítélő kritikának nevezve az egyiket, az azonosulás kritikájának (Georges Poulet nyomán) a másikat. Az utóbbi kritikafajta szerzője, írta Bagi, közel hajol a vizsgált szöveghez, igyekszik átvenni gondolatainak, stílusának a ritmusát, ily módon tárva vagy mutatva fel működésmódját. Az itt tárgyalt fejezetben így jár el Vári is; csak némely lábjegyzetéből és könyvének más fejezeteiből, leginkább „A Sorstalanság recepciótörténetéről" című zárófejezetből derül ki, mennyire polemikus szerző is ő: szereti a vitahelyzeteket, élesen és magabiztosan ítél – más bírálataiból ismerhetjük gúnyos hangját is. Értelmezői hangjának szenvedélyessége azonban már az itt tárgyalt fejezeten is minduntalan átüt. Vári könyvfejezetének jelentős érdeme az is, hogy jóval tágabb az általa használt irodalmi kontextus, mint amivel a Sorstalanságot körbe szokták venni elemzői. Radnóti Sándor a már említett, Az értelmezés szükségessége kötethez írt utószavában, mintegy előrebocsátott bírálatként, az értelmezések szűkösségére utalva jegyezte meg, hogy a kötetbeli írások Kertész műveiről szólva a „szépirodalmi összehasonlításokat is főként a holokauszt-irodalomból veszik" (Utószó a Nobel-díj után, i. m. 213.). Vári közel száz oldalának viszont a Goethe-, Th. Mann-, Defoe-, Dosztojevszkij- és Tolsztoj-összevetések emlékezetes pontjai, s általuk Kertész művét másként képes elénk állítani, mint korábbi értelmezői.

(Előzetes összefoglalás) Említett utószavában Radnóti azt is megállapította, hogy a kötet (Az értelmezés szükségessége) „elsősorban Kertész Imre írói és gondolkodói radikalizmusával foglalkozik. Azok a témák állnak a középpontjában..., amelyekre az író, elsősorban a Sorstalanságban, szokatlan, a tradícióval szakító, sőt, egyenesen azt destruáló válaszokat adott". E kijelentés, úgy látom, Vári György itt tárgyalt fejezetére is igaz. E fejezet radikális kultúrkritikai gesztusnak láttatja a Sorstalanságot (lásd pl.: 65.), s maga is radikálisan kultúrkritikus (lásd pl.: 44.) – ellentétben könyvének más fejezeteivel, például a Gályanaplóról (161. skk.) vagy az esszékről szólóval (pl. 181.). Legjobb lesz talán, ha már itt világossá teszem: hozzám sokkal közelebb áll ez utóbbi fejezetek kultúrkritikát bíráló hangja, mint a Sorstalanság-elemzés kultúrkritikai fejtegetéseié. E kultúrkritika hazugnak láttatja az európai kultúrát, a magaskultúrát és a polgári hétköznapok kultúráját egyaránt (28., 44.), s egyben Auschwitz előkészítőjének (38.), azzal folytonosnak (48.). Vári értelmezésében a Sorstalanság radikálisan elveti a történelem (itt: Auschwitz) humanista értelmezését, mint ahogy az általa írt értelmezés is elveti. Úgy láttatja a művet, mint amelynek cselekményében egymást követően különböző nagy kulturális narratívákat, totalizáló (egészleges) értelmezéseket igyekeznek más szereplők a főszereplőre, Köves Gyurira kényszeríteni (12. skk.), aki eleinte alkalmazkodik ezekhez, később ellenáll nekik, majd elutasítja őket, amint, Vári interpretációjában, a Sorstalanság maga is az egészleges, szinekdochikus értelemadást elutasító mű (71.) – hasonlóan az itt tárgyalt könyvfejezethez. E fejezet értelmezői perspektívája nagy mértékben igazodik a nagy kulturális narratíváknak ellenálló, azokat elutasító (fejlődéstörténete végére ért) Köves Gyuri (az elbeszélő) ideológiai nézőpontjához.

(A regény szelleme) Mielőtt rátérnék a Sorstalanságnak és Vári értelmezésének a részletes elemzésére, szeretnék felidézni egy tizenegynéhány évvel ezelőtti, magyar nyelvű, bár jórészt nem magyar szerzők által folytatott vitát a regény műfajáról, melynek nem sok figyelmet szenteltek annak idején a hazai irodalomkritikusok. Milan Kundera Cervantes-esszéjét 1992-ben, a rá támaszkodó Heidegger, Kundera, Dickens című Richard Rorty-tanulmányt 1993-ban közölte a Holmi, s e szövegek egy magyar vita résztvevőivé Vajda Mihály többrészes tanulmánya révén váltak: ez Tényleg csak a regény lehet ironikus? címmel jelent meg ugyancsak 1993-ban, a Kritikában. (Ugyanezen írások később a szerzők magyar nyelvű köteteibe is bekerültek: Kunderának A regény művészete, Rortynak a Heideggerről és másokról, Vajdának A posztmodern Heidegger című gyűjteményeibe.) E vita legalább annyira a filozófia, mint a regény szelleméről folyt, ugyanis már Kundera esszéjében is szembeállítódott egymással a regény műfaja és az egyetlen igazság keresésének filozófiai ambíciója. Rorty tanulmányában a regény az elmélettel, azaz a Nyugat lényegét megragadni akaró (s azt elutasító) esszencialista gondolkodással állt szemben, amit aztán Vajda nevezett kultúrkritikainak. Bár Vajda több ponton is bírálta a filozófia Kundera, illetve Rorty általi leírását, abban egyetértett velük, hogy a regény a sokféleség, a humor, a többértelműség, a viszonylagosság műfaja. A már Kunderánál – jeruzsálemi beszédében, A regény művészete egy másik darabjában – is olvasható példa szerint a regény „az a birodalom, ahol senki sincs birtokában az igazságnak, sem Anna, sem Karenin, de ahol mindenkinek joga van hozzá, hogy megértsék, Annának is, Kareninnek is". Vajda megfogalmazása szerint a jó regény „akkor is ironikus, ha a szerzőjétől távol áll mindenfajta irónia. Mert a jó regény hősei... a legkülönbözőbb létlehetőségeket mutatják fel, melyek között nem kell választanunk. S ha mégis választunk, azt nem valamifajta »igazságnak«, valamifajta fix értékhierarchiának, hanem a magunk vérmérsékletének, ízlésének, habitusának megfelelően tesszük".

(A soknyelvűség) Azért idéztem fel e vitát, mert a Sorstalanság részleges értelmezésében abból szeretnék kiindulni, hogy e mű regény, a fenti értelemben is. Egy regényben elegendő a legkisebb idézet egy szereplő szólamából vagy egy külsődlegesen leírt magatartáselem is ahhoz, hogy az olvasó, kiegészítve őket önálló perspektívává, másfajta nézőpontra tegyen szert, mint a narrátor nézőpontja. A Sorstalanság ráadásul, annak ellenére, hogy majdnem végig egyes szám első személyű elbeszélés, rendkívül soknyelvű szöveg, sok társadalmi réteghez, nációhoz, felekezethez, generációhoz, foglalkozáshoz tartozó ember beszédét idézi vagy utánozza az elbeszélő, s e soknyelvűség egyben sokféle ideológiai nézőpontot is jelent, vagy ahogyan Vajda fogalmazott: a legkülönfélébb létlehetőségeket mutatja fel. E soknyelvűségből, soknézőpontúságból csak akkor nem következne valamilyen fokú viszonylagosság, ha volna a regényben egy nyelv, nézőpont, amelyet kitüntetettnek, fölérendeltnek tekinthetünk. Ha jól látom, Vári György szerint van ilyen nézőpont (a fejlődéstörténete végére ért elbeszélőé), én kételkedem benne.

(A megbízhatatlan elbeszélő) A Sorstalanság elbeszélője ugyanis jellegzetesen megbízhatatlan narrátor. „A megbízhatatlan elbeszélő esetében az olvasó véleménye különbözik a narrátorétól a történet valódi értelmét illetően" – írta Seymour Chatman Story and Discourse című narratológiai alapkönyvében. A regény első felében legalábbis Köves Gyuri olyan elbeszélő, aki rosszul fejezi ki magát, elfogult, naiv, lelki tompaság jellemzi: négy ok arra, hogy az olvasó ne bízzon meg teljesen a kijelentéseiben, s másként értelmezze az általa elbeszélt világot, mint az elbeszélő. A regény közepének-végének Köves Gyurija már jobban (helyenként sokkal jobban, 83.) fejezi ki magát és nem naiv, ám azt hiszem, két további okunk még mindig marad, hogy ne tekintsük teljesen megbízhatónak. A Sorstalanságnak már több értelmezője szóvá tette Köves Gyuri érzelmi érzéketlenségét, ami oly meghökkentő benne a regény első részében, például mostahaanyjával vagy Annamarival kapcsolatban – hogy megbízhatatlan elbeszélőnek kell tekintenünk, annak ez az egyik legfőbb oka. Igaza van Proksza Ágnesnek Az értelmezés szükségessége című kötetbe írott tanulmányában („Döntés és ítélet", i. m. 90–91.): a főszereplő legfontosabb jellemzője camus-i értelemben vett idegensége, közönye. Úgy látom, ebben nem sokat változik a cselekmény során, bár egy kicsit mégis: a regény vége felé, a Bohus-eset kapcsán mintha rájönne arra, hogy nem ért valamit a világban, amiben oly sok mindent (majdnem mindent) talált „természetes"-nek, tudniillik a szeretetteljes viselkedést nem képes megérteni.

Hozok egy példát a regény végéről az elbeszélő elfogultságára. Vári is, Szirák Péter is értelmezte a Budapestre visszatért főszereplő vitáját Steiner bácsival és Fleischmann bácsival. E rész magyarázatában, úgy vélem, Sziráknak van igaza (Kertész Imre, Pozsony, Kalligram, 2003., 57.): a vitában a felek értetlensége kölcsönös, sem az öregek, sem Köves Gyuri nem lát ki saját tapasztalatából, s akárcsak a regény elején vagy közepén több helyen, itt is szó szerint érti, amit az öregek mondanak neki, és nem képes vagy inkább nem hajlandó megérteni a mondásuk szándékát, a vele végrehajtott intencionált cselekvést. Párbeszédük egy idő után Gyuri kissé zavaros monológjává válik, beszélgetőpartnereit egyszerre ellenfeleknek kezdi látni, s egyben le is nézi őket. Ezért úgy gondolom, Vári nem jár el elég óvatosan, amikor értelmezői perspektíváját hozzáigazítja e megbízhatatlan elbeszélő ideológiai nézőpontjához. Márpedig hozzáigazítja. Egy példa: a regény vége felé Köves Gyuri elmegy a segélyirodába, s nem kis idegenkedéssel beszéli el, hogy nyüzsögtek ott az egykori táborlakók, úgy viselkedve megint, mint „amikor még ennekelőtte Auschwitzba mentek". Vári ekként kommentálja az idézetet: „Őt [Köves Gyurit] többé nem lehet becsapni. A többiek azonban, akiknek szintén módjuk lett volna »belenézni a Gorgó-fő szemébe«, nem hajlandóak vigyázni tapasztalatukra." (68.) E kommentár teljesen az elbeszélő nézőpontját teszi magáévá, holott attól eltérően is lehetne értelmezni e szövegrészletet, amely arról is szólhat, hogy Köves Auschwitz-tapasztalata részben egyedi és nem közös; érzékelni lehetne az elbeszélő gőgjét, hogy mennyire nem kívánja megérteni a leírt embereket; hogy miközben leírja szedett-vedett öltözéküket, elfeledkezik saját hasonló öltözékéről: velük való hasonlóságáról; s hogy azt állítja, unta, azért hagyta ott a segélyirodát, elbeszéléséből azonban inkább az ott tolongókkal való közösségvállalás elutasítását olvashatjuk ki.

(Citrom Bandi védelmében) Számomra a Citrom Bandi-részek és Vári róluk írt kommentárjai példázzák leginkább, mennyire nem lehet a Sorstalanság „igazságát" egyedül Köves Gyuri nézőpontjának „igazságával" azonosítani. Vári – akárcsak monográfustársa, Szirák (i. m., 31.) – illúziónak nevezi Citrom hitét, hogy a lágerből vissza lehet térni az otthonba (52.), csak túl kell élni, s az élet folytatható lesz. Vári Citrom Bandi hitének jellemzését úgy oldja meg, hogy finom intarziával átszövi megnyilatkozásait Radnóti Miklós kései verseire utaló kifejezésekkel: számára „ideiglenesnek tűnhet a lágertartózkodás, vannak távlatai az életének, jó hírt vár, szép asszonyi szót" (53.) stb. A cselekmény későbbi alakulása azonban sem Citrom Bandi hitét, sem túlélési stratégiáját nem mutatja illuzórikusnak: amikor Köves Gyurka visszakerül Pestre, s elmegy Citrom Bandi lakásába, az anyját és nővérét találja ott, akik hazavárják Bandit. A regény nyitva hagyja a kérdést, hogy Bandi túlélte-e a lágert (még ha az elbeszélő valószínűbbnek is tartja, hogy nem), ám abban, hogy a főszereplő túlélte, volt szerepe Bandi gyakorlatias túlélési stratégiájának is. Bármilyen szenvtelennek vagy érzéketlennek is mutatkozik az elbeszélő e résznél is, az olvasó nemcsak a szavait, hanem az általuk elmondott cselekedet értelmét is olvassa. Köves Gyuri látogatása olyan gesztus, amelyet akár hálája kifejezéseként is értékelhetünk. A lágerben megszakadt kettejük kapcsolata: Gyuri pesti látogatása lépés a kapcsolat újrakezdése, folytatása érdekében.

Citrom Bandi különben kevéssé emlékeztet Radnóti Miklósra: nekem inkább gyakorlatias, fizikai erejére büszke pesti vagánynak tűnik. „No, mire ezt teliszarjuk, addigra szabadok leszünk", hangzik egyik jellemző mondata, ami elsősorban nem az ő illuzórikus hitéről tanúskodik, hanem arról, hogy a gödör elég nagy lehetett. Vári elemzi Bandi és Gyuri első konfliktusát. Bandi egy munkaszolgálatos korában megtanult nótát énekelget. Idézem, hogyan értelmezi ezt Vári: „A haza képzetének fenntartásához szükséges az a »vakság«, ami elfeledteti, hogy éppen a haza küldte őket koncentrációs táborba. Citrom Bandi egy fronton tanult dal segítségével oldja ezt meg, amely áthelyezi történetét egy szabályos hazafi-narratívába, a haza hívott, mi mentünk." (54.) Vári értelmezése itt is szorosan követi az elbeszélő értelmezését; kérdés azonban, jól érti-e Köves Gyuri Citrom Bandi viselkedését. Szerintem nem, s ugyanazt az értési hibát követi el, amit sokszor a regény folyamán: szó szerint ért egy szöveget, s nem érti meg, mit cselekszik vele a kimondója. Citrom Bandi számára a „haza" nem Magyarországot jelenti, hanem azt a pesti lokális teret, a Nefelejcs utca környékét, aminek a középpontjában a lakása van. S a nóta eléneklését is lehet másként érteni: nem hazafi-narratívába való belehelyezkedésként, hanem egy közösséghez, egykori munkaszolgálatos társaihoz való odatartozása kifejezéseként. Bandi számára nem a nóta szó szerinti tartalma számít, hanem hogy ezt énekelve túlélte a munkaszolgálatot, s most túl akarja élni a lágert is, s a nóta megtanításával ehhez szeretné hozzásegíteni Köves Gyurit is.

(Az egészleges értelemadás) Mint említettem, Vári az utólagos (73.), egészleges, szinekdochikus értelemadás ellen írottnak tekinti Kertész művét, s azt hiszem, saját értelmezését is. Azok számára, akik nem olvasták még Vári könyvét, megjegyzem, hogy szerinte ez az értelemadásfajta a legkevésbé sem ártatlan dolog, egy helyen például a „szinekdoché homogenizáló, arctalanító – náci – logikáját" emlegeti (70.). Azt hiszem, túloz. Az értelmezés művelete gyakran egészleges és még gyakrabban szinekdochikus, s ez nemcsak a Köves Gyurit valamilyen értelmezésre rávenni akarókra igaz, de Köves Gyurira, sőt a Kertész-monográfia beszélőjére is. Vári kultúrkritikus interpretációjában fontos szerepe van a regény azon részének, amikor a lágerben Gyuri felidézi egykori iskolai ünnepségét, s az igazgató úr Senecát idéző szavait. Vári így ír: „Úgy tűnik, mintha a megnyitóünnepséggel és... a beszéddel maga az igazgató úr is elültetett volna – Vili bácsival, Lajos bácsival, és, mondjuk, a Szakértőt készségesen és korrektül informáló német tiszttel együtt – egy-két (szó)virágot a gázkamrák előtti ágyásokba." (45–46.) Más szövegrészekből tudhatjuk, hogy a virágágyás a gázkamrák előtt: a kultúra (48., 52.). Már Köves Gyurinak az értelmezése is szinekdochikus és egészleges: a megnyitó rendje vagy Seneca szavai egy nagyobb egész, a műveltség részeként jelennek meg benne, s értelmüket utólagosan, Auschwitzból nézve, ahhoz képest kapják (amint az elbeszélő jelzi is), akárcsak Vári értelmezésében.

Cselekedetek és szavak ilyesfajta utólagos értelmezése helyenként igazságtalanná (a szónak fenti, kunderai értelmében) teszi Vári értékeléseit. Lajos bácsi például, még a regény elején, a közös zsidó sors kulturális narratívájába igyekszik bevonni Köves Gyurit. Kísérletét Vári ekként interpretálja (megismételve szinte az elbeszélő egyik regényvégi mondatát): „Lajos bácsi tulajdonképpen rokoni tekintélyénél fogva felszólítja Kövest, hogy legyen szíves elgázosításának kísérletében lehetőségeihez képest minél hatékonyabban közreműködni..." (18.) E mondatban olyan tudás nyilatkozik meg, amellyel a szereplő, Lajos bácsi, a regény szerint nem rendelkezett, s olyan szándékot tulajdonít neki értelmezője, amelyet regénybeli szavai alapján nem tulajdoníthatunk neki. Feltűnő továbbá, hogy az elemző alig érdeklődik Lajos bácsi perspektívájának „igazsága" iránt, miként általában nem érdeklődik azok „igazsága" iránt, akik valamilyen nagy kulturális narratívával akarják ellátni Köves Gyurit, saját magukat vagy környezetüket. Mintha azt feltételezné, hogy bennük a kultúra készletének valamely része működik ilyenkor, a kultúra automatáiként viselkednek, nem tudják, hogy mit tesznek, s a készlet különböző részei egymással akár fel is cserélhetők, mert strukturálisan hasonlóak, „igazságuk" pedig nincs, hiszen e készlet éppen arra való, hogy az igazságot elleplezze, mint a virágágyás a gázkamrák előtt. A fenti, Lajos bácsiról szóló mondat nem egyszerű interpretációs hiba tehát, hanem az értelmezői ideológia következménye.

(A kultúrkritika. 1. A Tolsztoj-összevetés) Vári (mármint a Sorstalanságot elemző fejezet beszélője) ugyanis elkötelezett egy nagy, egészleges kulturális narratívának, amit fentebb már többször kultúrkritikainak neveztem. Egyrészt az ő beállításában kultúrkritikai az elemzett mű, másrészt értelmezése maga is az. Könyvfejezetének egyik nagy leleménye összevetése, melyben egymás mellé helyezi Tolsztoj Háború és béke című művének híres részletét, Andrej Bolkonszkij hercegnek a sebesülése utáni, csatatéri gondolatait a Sorstalanság egyik csúcspontjával, amikor a félholt, magatehetetlen Kövest Zeitzból Buchenwaldba visszaszállítják (61–65.). Összevetésének végkövetkeztetése ez: „Az, ami Andrej hercegnek égi üzenet, az Kövesnek a buchenwaldi répaleves és a koncentrációs tábor. Ez a gyilkos és keserű Tolsztoj-paródia az elgondolható legradikálisabb kultúrkritikai gesztus. Visszavonja a megváltás és a transzcendencia lehetőségét..." (65.) E következtetést is túlzónak tartom. Vári némiképp pontatlanul vezeti végig a két regény részleteinek összehasonlítását. Andrej herceg valóban azért akar visszatérni az életbe, mert ráismert valamire, amit eddig nem tudott, s amit mindennél nagyobb jelentőségűnek ítél: rádöbbent, hogy ahhoz a végtelen magas éghez képest, amit félholtan maga fölött látott, mennyire kisszerű és jelentéktelen egész addigi élete. Ám túlzás „égi üzenetről", a transzcendencia észrevevéséről, „a kegyelem ígéretéről" beszélni az élménye kapcsán, hiszen néhány oldallal később, amikor a kórházban átgondolja az élményét, kétellyel és a hit utáni vágyakozással teli mondatokat olvashatunk, amelyek így zárulnak: „Semmi, semmi sem biztos, csak a semmisége mindannak, amit értek, és a nagysága egy érthetetlen, de fontos valaminek."

Hasonlóan pontatlan a Sorstalanság megfelelő részének a felidézése is. Vári csak félig idéz a regényből egy kulcsfontosságú mondatot, amihez most a végét is hozzáragasztom: amikor a magatehetetlen Köves a Buchenwald fölötti ég áthatolhatatlanul sűrű felhőit nézi, s itt-ott meghasadozik a felhőzet, „olyan volt, mint valami mélység hirtelen sejtelme, amelyből ilyenkor mintha egy sugár vetülne odafönnről rám, egy gyors, fürkész tekintet, egy meghatározhatatlan színű, de mindenesetre kétségkívül világos szem – némiképp kissé az orvoséhoz hasonló, aki elébe egykor, még Auschwitzban kerültem". Ez az élmény nyugalommal tölti el a főszereplőt, miként Bolkonszkijt a magas ég látványa, ám rémületes lehet a mi számunkra, hiszen az égen észrevehető szem Mengele szeméhez hasonló. E rész értelmezésében Kaposi Dáviddal értek egyet („Egy diákcsíny margójára", Irodalomtörténet, 2003/3, 357.), aki legújabb Sorstalanság-elemzésében abszurdnak nevezte ezt a részletet is, amint magát az egész regényt. (Az sem áll távol a felfogásomtól, ahogyan Köves Gyurit mint „auschwitzembert" jellemezte, amint Kertész is erre utalt talán a Gályanaplónak a Nürnbergi naplóról szóló bejegyzésében, amelyet az „érzéketlenségbe és beleérzéshiányba süppedt emberről" írt, aki éppúgy megtalálható volt a fogvatartók, mint a foglyok között. Köves Gyuri is ilyen ember.) A két regényrészlet összevetésekor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a Háború és béke esetében az olvasó valószínűleg elfogadja a szereplő értelmezését, a Sorstalanság esetében azonban nem: szinte bizonyos, hogy másféle értelmet tulajdonít az elmondott élménynek, mint elmondója. Vári értelmezésével ellentétben az orosz regény felidézett részlete számomra inkább biztos háttérnek tűnik, amely lehetővé teszi abszurd párjának létrehozását.

(A kultúrkritika. 2. Az esszencializmus) Kultúrkritikája fő tételét Vári többször is elismétli elemzett fejezetében; egyik megfogalmazása szerint a kultúra, „amely bizonyos mítoszok szerint szembeszegezhető a nácizmus barbárságával", valójában segíti „zökkenőmentessé tenni az Endlösungot" (38.). Vári szerint a kultúra hazugságként, metaforikus konstrukcióként lepleződik le (44.) a Sorstalanság Auschwitzában. Csak hát paradox módon ez a lelepleződés egy kulturális alkotásban megy végbe (ha végbemegy), amelynek létezését sok-sok más kulturális alkotás létezése teszi lehetővé, s ha tényleg végbemegy, működését, hatását megintcsak maga a leleplezett kultúra biztosítja. Hasonló paradox helyzetekhez vezeti a beszélőt a humanizmus elutasítása is. Vári, aki könyvének más szövegrészeiben nem bizonyul a humanista értelmezések barátjának (pl. 204.), azt írja a Sorstalanságról, hogy „aki valóban olvassa a könyvet, az kissé szintén belenézhet a Gorgó-fő szemébe" (76.), mint Kertész, aki járt Auschwitzban. E kijelentés mögött, bizony, az irodalmi mű közvetítőképességébe és az emberi életet befolyásoló hatásába vetett mélységes humanista hit munkál. A legnagyobb bajom azonban a kultúrkritikus kijelentésekkel az, hogy a kultúra fogalmának homogenizálására, egészlegessé és atemporálissá tételére van szükségük, s eltekintenek a kulturálisnak nevezhető jelenségek végtelen sokféleségétől, versengő jellegétől, területi és időbeli egyenlőtlenségeitől, azaz engednek az esszencializmus Rorty emlegette filozófusi ambíciójának, s elfeledkeznek a regény szelleméről.

(Befejezésül) Ugyanakkor semmi kétségem afelől, hogy lehetséges magas színvonalon és az olvasókat lenyűgözve művelni ezt a kritikafajtát, még ha az elmúlt tíz-tizenöt évben szerepe, hatása visszaszorult is a hazai kritikában. Az efféle kritikának, ha jól csinálják, sokkal nagyobb lehet a tágassága, költői ereje és applikatív súlya, mint a fegyelmezetten szövegközpontú vagy a magát praktikus közvetítőnek tekintő kritikafajtáknak. Nemrégiben hallottam, hogy az egyik legkiválóbb magyar irodalmi könyvkiadó azt mondta Vári Györgyről (talán éppen Kertész-könyve olvastán), hogy ‘egy új Balassát lát benne’. Nem tudom, Vári tehetségére gondolt-e vagy kultúrkritikai szemléletére, esetleg mindkettőre, de mindkettőre gondolhatott. A Kertész-szakirodalom gyarapodása biztosan átrendezi némiképp a kortárs irodalmi kánont és a bevett kritikai eljárások rendjét is: ez utóbbihoz tartozik a kultúrkritikai jellegű kritikaírás újramegjelenése is. Talán felértékeli a recepció az írói értekező műfajokat, a poétikai és észjárásbeli radikalizmust, s hozzájárul ahhoz is, hogy néhány elméletileg letiltott kérdés, például a szövegek valóságra utalásának kérdése újra tárgyalhatóvá váljék.

Igaza lehet Angyalosi Gergelynek, aki azt állapította meg nemrég – mintegy megkésett hozzászólásként a kritika-vitához – egy bírálatában („Auctor redivivus", Jelenkor, 2003/9, 915-916.), hogy éppen fordulat következik be a hazai irodalomértelmezésben, amely főként a szövegimmanencia elvének elhagyását jelenti, aminek következtében újra vizsgálhatók lesznek az előző egy-másfél évtizedben „érinthetetlenné vált" kérdések, például a szerzőre és a referencialitásra vonatkozók. Bár vagyunk néhányan – például Gács Anna is, akinek kiváló könyvéről Angyalosi bírálata szól –, akiknek ez ügyben nem kell semmiféle fordulatot végrehajtaniuk, s afelől is vannak kétségeim, hogy mennyire volt történelmi (fejlődési) szükségszerűség „a szövegimmanencia elvének határozott érvényesítése", amint Angyalosi sugallja, abban igazat adok neki, hogy mostanában az elméleti éghajlat változik, s ennek éppúgy örülök, mint ő. E változásban nemcsak tudománypolitikai okok és a kortárs nyugati elméleti trendek érzékelése játszott szerepet, hanem például a magyar irodalmi kánonnak a Nobel-díj következtében váratlanul végbemenő átalakulása és a Kertész-recepció elmúlt évekbeli, több remek munkát hozó új hullámának a megjelenése is, beleértve az egyik legjobbat, Vári György könyvét is.