ÉN mint távolodás a „domináns Én-alak"-tól

Kertész Imre két regényét, a Sorstalanságot és a Kaddist a kilencvenes évek elején olvastam először. Kertész műveire nem a szakmai környezetem, nem a tanáraim, nem irodalmár barátaim hívták föl a figyelmemet. Kertészhez Spielberg filmje kapcsán jutottam el, írni készültem erről a filmről, és érdekelt a Holocaust és a túlélés hazai irodalma. Így bukkantam Kertész könyveire is, és akárcsak egy váratlan, villámcsapásszerű, de reménytelen szerelem, e könyvek (különösen a Kaddis) valósággal megégették a lelkemet. Nem hivatkoztam olvasmányélményeimre sem abban a cikkben, sem más írásaimban, mert azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, aki nem vagyok se túlélő, se zsidó, hogy kommentáljam, hogy hangot adjak velük kapcsolatban bárminek, amit belőlem kiváltottak. Mélységesen megrendített annak a beláthatatlan tapasztaltnak a megsejtése, amely még ebben a homályos formában is, ahogy nekem mutatkozott, alig volt elviselhető…

Homogén, de legalábbis homogénnek tűnő, egynyelvű közegben nőttem föl, és nagy nehézséget okozott a későbbiekben, hosszú, nagyon lassú tanulást igényelt fő érdeklődési területem, a vajdasági magyar irodalom tanulmányozása során is, hogy el tudjam gondolni a saját anyanyelvemet, tehát egy homogén nemzeti közösség nyelvének tekintett anyanyelvemet kisebbségi nyelvként, nehezen értettem meg a saját anyanyelvemet annak kisebbségi használatában. Sőt még arra is elég nehezen jöttem rá, hogy valójában nem értem a saját anyanyelvemet annak kisebbségi használatában. Ma már, tíz évvel később, azt remélem, sokkal érzékenyebb lettem az eltérésekre, a nyelven belüli nyelvekre, és eljön talán az az idő, amikor nemcsak megértem, de majd beszélni is tudom, vagy legalább képes leszek fordítani anyanyelvem egyik-másik kisebbségi (minor) változatát.

Az első magyar nyelvű írónak ítélt irodalmi Nobel-díjat követő évben két monográfia is megjelent Magyarországon, fiatal kutatók művei, akik bár nem előzmények nélkül, mégiscsak arra vállalkoztak, hogy elsőkként kíséreljék meg integrálni, a hazai irodalomtudományi kánon részévé tenni Kertész Imre életművét. Ha abból indulunk ki, ahogy a Nobel-díj hírére Magyarországon reagáltak, ha számbavesszük a vele kapcsolatos politikai és szakmai megnyilatkozásokat, avagy a nyilvános megszólalás elhárításait, a beszédes csöndeket, a nyilvános véleményeket és azokat is, amelyek kávéházi asztaloknál, baráti társaságokban hangzottak el, akkor nem becsülhetjük eléggé e fiatal kutatók, Szirák Péter és Vári György vállalkozásának újdonságát, azon igyekezetüket, hogy friss szemlélettel, korszerű elméleti alapokon kínáljanak új alternatívákat Kertész Imre műveinek olvasásához.

Mindkét szerző ugyanazzal a témával kezdi monográfiáját: Kertész finoman szólva ellentmondásosan megítélt magyarországi recepciójának kérdésével. Szirák Péter így fogalmaz: „Ma már szinte közhelyként hat az irodalmi nyilvánosságban az a túlzó vélemény, miszerint a Sorstalanság, s ezen túl Kertész egész munkássága, lényegében visszhangtalan maradt a magyar irodalmi nyilvánosságban." Vári György viszont osztja ezt a „túlzó véleményt": „mégis úgy tűnik, hogy az irodalmár szakma elmulasztotta elvégezni kultúraközvetítő feladatát". Míg azonban Szirák kutatja az általa relatívnak tekintett visszhangtalanság okait, és több releváns körülményt is fölsorakoztat az irodalomtörténeti távlatú recepció késlekedésének magyarázatául, addig Vári hamar napirendre tér e kérdés fölött, ehelyett a Sorstalanság magyarországi szakirodalmát elemzi könyvének utolsó fejezetében.

Egyvalamiben azonban föltűnően megegyezik a két monográfia: egyik sem mutatja be, semmilyen szinten nem is integrálja Kertész külföldi recepcióját. Szirák utal ugyan rá, hogy az általa tárgyalt szerzőt külföldön, mindenekelőtt német és angolszász területen is sokra becsülik, ám ennek a sokrabecsülésnek sem a terjedelméről, sem a jellegéről nem szerzünk tudomást. Vajon miért nem érdekli e fiatal, okos, fölkészült, angolul, németül olvasó magyar tudósokat a külföldi kollégák véleménye? Vári profi értelmezői közösségekről beszél, mármint hogy ezeknek, illetve az ezekhez tartozó szerzők véleményének elemzésével foglalkozik, de egyáltalán nem is reflektál arra, hogy miért zárja ki értelmezői horizontjáról a nem magyar nyelvűeket. (Mondjuk, a Sorstalanság német fogadtatását.) Több szempontból is furcsállom fiatal tudósaink bezárkózását a nemzeti tudományba. Először is azért, mert Kertész maga is arról számol be A száműzött nyelv című esszéjében, hogy Németországban lett elismert íróvá: „sehonnan annyi hálás olvasói levelet nem kaptam, sehol annyi szeretetben és megbecsülésben nem részesültem, mint Németországban" – írja.

Ezenkívül a „profi" nyugati értelmezőket nagyon is érdekli a magyar recepció, mégpedig annak minden (politikai, történelmi, kultúrtörténeti, irodalmi stb.) vonatkozása. Az interneten böngészve hamar megtaláltam Babarczy Eszter, Molnár Sára, Spiró György és Vári György egy-egy írásának angol nyelvű változatát.

Harmadszor pedig Szirák és Vári elemzéseikben a nyugati irodalomtudományi diskurzusok meghatározó elméletein kívül a nyugati Holocaust-irodalomra és annak nyugati értelmezéseire is hivatkoznak, alaposan tanulmányozták a téma kortárs európai kontextusát, csak éppen a konkrétan Kertészről szóló cikkeket, tanulmányokat nem említik, és arra sem utalnak, hogy miért nem. Egyébként nem feltételezem, hogy Szirák és Vári ne ismernék a releváns külföldi recepciót, csak azt kifogásolom, hogy egyáltalán nem beszélnek róla. Ez a körülmény engem gondolkodóba ejt.

A kép, ami a nyugati elemzők írásaiban a magyar irodalmi nyilvánosságról kirajzolódik, nem valami hízelgő egyébként. Csak találomra idézek néhány számomra jellemzőnek tűnő véleményt az interneten található archívumokból. (Azzal a megjegyzéssel, hogy a nyugati irodalmi nyilvánosság szerkezete más, és különösen angolszász területen nincs olyan típusú megkülönböztetés „profi" vagy nem „profi" értelmezés között, ahogy Vári György a hazai recepció esetében megpróbálja a különböző véleményeket osztályozni. Végül persze a hazai publikációk esetében is merőben külsődleges és még saját maga számára is megkérdőjelezhető kritériumhoz jut csak el: profinak nevezi az irodalmi folyóiratokban megjelent írásokat, publicisztikának pedig a napilapokban közölteket.)

James Kliphius írása, The Accidental Hungarian (A véletlenül magyar) címmel (Radio Netherlands):

„Míg Kertész könyvei – melyek mindegyike valamilyen formában a totalitarianizmussal foglalkozik – hírnevet és sok díjat hoztak neki, addig a magyar irodalmi körökben a szerző szinte teljesen ismeretlen."

(While Kertész’ books – which in some form all deal with totalitarism – have earned him fame and many prizes, in Hungarian literary circles the author is virtually unknown.)

Ugyanő megjegyzi, hogy több mint egy órával azután, hogy az irodalmi Nobel-díjat bejelentették, a Magyar Televízió teletextszolgálata még nem említette a tényt, később pedig egy rövid kis anyagot tettek föl a Külföldi hírek rovatba.

Eberhard Rathget (Frankfurter Allgemeine Zeitung) kiemeli, hogy a Sorstalanság megjelenése Németországban azonnal irodalmi eseménnyé vált, és a szerzőt híressé tette:

„A regény Magyarországon húsz évvel korábban jelent meg, minden visszhang nélkül. Kertész Imre a saját hazájában csak akkor tett szert irodalmi ismertségre, amikor a könyvet újra kiadták 1985-ben."

(The novel had been published in Hungary twenty years previously without attracting attention. Imre Kertész only gained literary recognition in his homeland when the book was reprinted in 1985.)

George Szirtes (Maisonneuve, 2004. April) Nobel Laureate Who? (Nobel-díjas kicsoda?) című írásában ismertette Kertészt a Times Literary Supplementben a Nobel-díj kapcsán. A díj szerinte hűvös magyarországi fogadtatásáról, a szerző ismeretlenségének okairól értekezve többek között azt írja, hogy a magyarok már régóta panaszolják, hogy nyelvi elszigeteltségük miatt nem kaphatják meg a díjat, mely kijárhatott volna többek között Kosztolányi Dezsőnek, József Attilának, Márai Sándornak vagy Weöres Sándornak, és most nem értik, miért nem olyan író kapta, aki jobban reprezentálja a mai magyar irodalmat.

„Miért Kertésznek kellett megkapnia? Kérdezhetik. (ti.: a magyarok) Miért most? Kertész nem a legjobb stiliszta, nem képzeletgazdag mitográfus, hanem valaki, aki komorabb, ünnepélyesebb, kevésbé tisztán irodalmi. Életműve elkülönültnek látszik, kisebbségi ügynek, amely a szélsőségesek számára ízléstelen, annál a puszta ténynél fogva, hogy zsidó; sok művelt magyar számára pedig furcsa kihívást jelent, valahogy nyugtalanító, de semmiképpen sem élvonalbeli (…) miután Kertész, egy zsidó, megkapta a díjat, a nemzet különösmód néma maradt."

(Why should Kertész received it? they might ask. Why now? Kertész is not a supreme stylist or visionary (…) mythographer, but someone sterner, more solemn, less fully literary. His work is seen as something separate, a minority affair, that for extremists, is distastful for the mere fact of its being Jewish; for many educated Hungarians, it oddly challenging, somewhat disturbing, but not at all mainstream (…) after Kertész, a Jew, got the prize, the nation remained curiously silent.)

Madeleine Gustafsson (a Svéd Akadémia Irodalmi Nobel-díj honlapján olvasható Imre Kertész: A Medium for the Spirit of Auschwitz [Kertész Imre: Auschwitz szellemének médiuma] című tanulmánya):

„De azt hiszem, a legprovokatívabb dolog, az ok, amiért a könyvet olyan hidegen fogadták a megjelenése idején, valami más volt. Ez a címben összegződik: Sorstalanság. Vagy: egy sors nélküli ember. Mert ez nemcsak Auschwitzra vonatkozik, hanem egy életfilozófiára is."

(But the most challenging thing, the reason why the book was so coldly received when it came out, was something else, I believe. It is summed up in the title: Fateless. Or: a man without a fate. Because it is not only about Auschwitz, but about a philosophy of life.)

Vári két „történetet" mesél el, pontosabban két történetet épít föl Kertésszel kapcsolatban: az egyik a Sorstalanságtól mint remekműtől vezet a szerinte mind problémásabbá, mind vitathatóbbá váló Kertész-írásokig, az esszéken mint válságtermékeken keresztül a Sorstalanságból írt filmforgatókönyvig. A másik, mint ahogy erről már esett szó, a Sorstalanság hazai recepciótörténete, amely a „suttogó recepciótól" a Nobel-díj után várható „recepciós robbanásig" tart.

Mindkét történet súlyos belső ellentmondásokat hordoz, részben mert egyáltalán nincsenek összhangban a Kertész-művek belső logikájával, és nem is lehetnek, mert míg Kertész beépíti gondolkodásába és írásaiba külföldi fogadtatásának hatását, problémává teszi és értelmezi ezt a hatást is, monográfusa – mint láttuk – nem tulajdonít jelentőséget e folyamatoknak, és ezért aztán mindinkább „leszakad", eltávolodik a szerzőtől. A súlyos ellentmondások másik oka a Sorstalanság-elemzésben alkalmazott, szerintem tökéletesen irreleváns Paul de Man-féle dekonstrukciós retorikai elmélet, melyet később Vári az esszékre is megpróbál ráhúzni, míg azonban a regénnyel kapcsolatban egyetértőleg jár el, az esszék esetében már kritikailag alkalmazza ugyanazt az elméletet. Paul de Man elmélete számomra önmagában is problematikus: nem tudok benne mást látni, mint a felelősség elhárításának politikáját, egy rafinált technikát, amellyel az ember a nyelvre, a nyelv működésének sajátosságaira foghatja gondolkodásának (és viselkedésének) hibáit. „A nyelv fasiszta" – erősíti meg Vári nyelvkritikai attitűdjének szándékolt radikalizmusát az általa mottóként választott Barthes-idézet. Eltekintek attól, hogy ezt a bombasztikus kijelentést teoretikusan cáfoljam, pusztán arra hívnám föl a figyelmet, hogy Kertész sem a Sorstalanság írásakor, sem később nem helyezkedik ilyen szélsőséges álláspontra a nyelvvel kapcsolatban, ugyanis nem tesz egyenlőségjelet a nyelv és a gondolkodás közé. Legalábbis kérdéses számára, hogy a „gondolatok tisztasága: a nyelv kérdése-e vajon." (Gályanapló) Bahtyintól idézi ugyanott: „Ahogy az ember sem kényszeríthető bele mindörökre saját valóságos helyzetébe, éppúgy a világ sem tud végérvényesen elférni a nyelvben, amellyel megnevezik." Tulajdonképpen itt is van a cáfolata a Barthes-idézetnek és Paul de Mannak. A különös az, hogy Vári a Kaddis esetében már egyenesen Bahtyinhoz fordul elméleti munícióért, hogy a művel szemben fölmerült „monologikusság" vádját cáfolni tudja. És nem tűnik föl neki, hogy egymásnak homlokegyenest ellentmondó elméletekre alapoz.

Vári György vitathatatlan tehetségét bizonyítja ugyanakkor, hogy még téves kiindulópontból is képes nagyszerű eredményekre jutni, a regényekről írott elemzései alaposak, jól felépítettek, meggyőzőek, és amikor szerzőjük el tud feledkezni az iskolás elméletekről, és saját hangján szólal meg, váratlanul magukkal ragadóan szépek, megvilágítóak tudnak lenni. Különösen érdekesek írásainak azok a passzusai, melyekben a zsidó hagyomány felől értelmezi a műveket, például megmagyarázza Köves nevének jelentését e tradíció szempontjából vagy a Sorstalanságot beilleszti a magyar zsidó családregények kontextusába.

Míg Vári a regényeket minden további nélkül képes irodalomként értelmezni, és nem vagy alig helyezkedik velük szemben kritikai pozícióba, az esszékkel sokkal mostohábban bánik. Kertész gondolkodásának „univerzalizmusát", „morális fundamentalizmusát" bírálja, mégpedig eléggé kíméletlenül, mert úgy látja, hogy Kertész némely megnyilvánulásában nincs tekintettel mások sebeire. Nos, engem a legcsekélyebb mértékben sem zavarnak a Vári által kritizált részek. Én egyáltalán nem látok minőségi különbséget az esszék, a Gályanapló című fragmentumgyűjtemény és a regények között. A két műfaj alakulástörténete is párhuzamokat, érintkezéseket mutat, a Don Quijote és Montaigne esszéi szinte egyidőben születtek, e két műfaj vagy inkább beszédmód számos ponton össze is fonódik a modern európai irodalom történetében, elég ha Proustra vagy Joyce-ra gondolunk. És Kertész maga is párbeszédet folytat az esszé legjobb képviselőivel, köztük Montaigne-nyel is, számtalanszor idézi Camus Carnet-jét (a fragmentáris írás poétikájáról lásd Thomka Beáta Glosszáriumát), kommentálja, akiket fordít, többek között Nietzschét, Freudot, Canettit stb., stb. Ha valaki kicsit is ismeri az esszéírás hagyományát, nem kiált mindjárt intoleranciát, monologikusságot, univerzalisztikus, totalizáló gondolkodást, fundamentalizmust, valahányszor erős, kinyilatkoztatásszerű kijelentésekre bukkan az ilyen típusú szövegekben. Vári viszont szinte „utazik" ezekre a mondatokra, melyek pedig egyáltalán nem olyan nagy számúak, nem annyira jellemzőek és nem is annyira fontosak, mint ahogy azt ő beállítani igyekszik. Az esszé Én-forma, ezúttal egy, mindenekelőtt önmagával szemben magas etikai igényeket támasztó, és emiatt is veszélyeztetett magánember beszéde A száműzött nyelv című esszében is leírt „domináns Én-alakkal" szemben, a mind nehezebben megőrizhető individuális szabadság hangja, mely a befogadótól is ugyanazt kívánja meg, mint amit ő ad neki: magas szintű szellemi koncentráltságot, a gondolkodás tisztaságát és szabadságát, műveltséget, pontosságot, lelkierőt, önreflexivitást, önmaga komolyan vételét, nyitottságot, érzékenységet, személyességet, iróniát, némi humort és főleg: egy kis gyengédséget…

(Kritikai Zsebkönyvtár sorozat 1., Kijárat Kiadó, 2003, 284 oldal, 1800 Ft)