Egy évvel azután, hogy Nobel-díjat kapott, Kertész Imre új regényt jelentetett meg Felszámolás címmel. A Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért után a negyedik regényét, és ahogy azok szorosan kapcsolódnak egymáshoz, s trilógiaként szokták emlegetni őket, ez is illeszkedik hozzájuk, sőt igazán csak azok ismeretében fejti ki teljes hatását. A trilógia tehát tetralógiává bővült, a „történet", az Auschwitz-történet folytatódik, de egyben, mint a cím utal rá, be is fejeződik. A Felszámolás író-hőse, B., A kudarc Kövesének és a Kaddis B.-jének újabb alakváltozata, szintén Auschwitz-túlélő. Ő azonban a túlélő egészen különleges esete: 1944 utolsó hónapjában Auschwitzban született. Ott született, ahol meghalnia kellett volna. B. valójában üzemi baleset, homokszem került vele a halálgyár gépezetébe: nemcsak hogy megszületett, de meg is maradt. Túlélő-élete 1990-ig tartott. Ekkor, a rendszerváltás idején felszámolta magát és művét: öngyilkos lett, és volt feleségével elégettette regénye kéziratát. A diktatúra megszűnésével elvesztette értelmét túlélő-élete, „megszűnt létezésem ürügye, megszűnt a túlélési létállapot", írta búcsúlevelében.

Ez a B. azonban, eltérően az előző én-hősöktől, nem egyedüli főhős, sőt a Felszámolás elbeszélt idejében színre sem lép, mert már meghalt. A Felszámolás – amennyire egyáltalán „játszódik" – a felszámolás után játszódik. A szoros értelemben vett cselekményidő 1990-ben, nem sokkal B. öngyilkossága után kezdődik és 1999-ig, a történtek felidézésének idejéig terjed. B. ekkor már csupán a többi szereplő emlékezetében és a fennmaradt írásaiban él.

A Felszámolásnak van tehát másik hőse is, sőt a regény első mondata szerint ő a történet hőse: „Hívjuk emberünket, e történet hősét Keserűnek." Vele kezdődik a történet és vele végződik, a cselekményidő síkjait az ő perspektívája közvetíti, úgyhogy valójában itt ő az én-hős, és legalább annyira Kertész-inkarnáció, mint B., nem véletlenül hívják a Köveshez hasonló beszélő néven Keserűnek. Más is emlékeztethet A kudarcra. Miként ott, a Felszámolás elején is egy magányos, öregedő férfiról van szó, aki meddő bámészkodással és szórakozott olvasgatással tölti idejét kéziratokkal teli szobájában. A kudarc „öreg"-e regényt készül írni, azt a regényt, amelyet az olvasó a kezében tart és olvas, a szöveg ennek a könyvnek a vajúdásáról, meddőnek látszó előkészületeiről, keserves, hosszadalmas születéséről szól. Az öreg hol szemlélődik, tépelődik, emlékezik, hol papírosait, feljegyzéseit olvassa, rendezgeti, újra meg újra első regénye írásának életre szóló élményére emlékezik, az új regény írása szempontjából látszólag eredménytelenül – de valójában mindez már az új regény része, anyaga. Egy előző könyv válik az új kötet tárgyává, az új könyv az előzőből bontakozik ki.

A Felszámolás Keserűje kiadói lektor, B., az író egykori pályatársa, valamennyire talán barátja is, aki B. halála után magához vette az írói hagyatékot, és most, a regény „jelenében" folyton B. kéziratait olvasgatja. „A mű valósága egy másik mű", olvassa B. egyik jegyzetében. Ezt akár A kudarc örege is feljegyezhette volna. Itt ez a mondat B. színdarabjára vonatkozik: annak létalapja egy regény, amelyet nem ismerünk. A kudarc-beli vajúdó regény helyét a Felszámolásban egy regény hiánya tölti be. Azé a regényé, amelyet Keserű nem talált meg a hagyatékban, pedig meggyőződése szerint B. bizonyosan megírta. Nem követett volna el öngyilkosságot, ha előzőleg nem írta volna meg a túlélő-életét összegző regényt. Keserű képtelen belenyugodni, hogy ez a regény nem került elő. Sehol semmi nyomát nem lelte, mégis szenvedélyesen nyomoz utána.

Fennmaradt-e valahol valami módon ez a regény? Megírta-e egyáltalán B.? Ha megírta, mi lett vele? A Felszámolás látszólag ezekre a kérdésekre keresi a választ, és ennyiben olvasható akár a detektívtörténetek logikája szerint is. Ha így olvassuk, felemás a megoldása. Az olvasó értesül ugyan róla, mi történt a kézirattal, amelyet eszerint tehát B. valóban megírt, Keserű azonban nem. Csakhogy miféle elbeszélői eljárás volna az, amely Keserűt mint elbeszélői perspektívát állítja elénk, őt magát azonban végül kizárja abból, ami a regényből megtudható? Vajon ki beszél a Felszámolásban akkor, amikor mintegy Keserű feje fölött értesülünk a kézirat titkáról? Lehetséges volna, hogy Kertész Imre súlyos technikai hibát követett el, hogy következetlenül váltogatta az elbeszélői perspektívát éppen ebben a regényében, amely egyébként olyan rafináltan rétegzettnek tűnik? Természetesen nem, de hogy miképp is olvasható (olvasandó?) a regény – nem mondanám, hogy helyesen, de mindenképp másként –, az egy alig észrevehető apróságon múlik. Ez az apróság mindenesetre gyökeresen átértelmezheti a regényről alkotott első benyomást, és egyben annak példája, hogy egy ilyen kis mesterműben, amilyen a Felszámolás – mert az –, mennyire tartalmi jelentőségűvé válik a forma, és mennyire az olvasón – hozzátenném: az olvasó figyelmén – múlik, mit hogyan értünk.

Az egyértelműnek látszik, hogy a Felszámolás keretbe foglalt elbeszélés. Ez a keret: Keserű „jelen idejű" otthoni tevése-vevése a regény elején és végén. Tíz év telt el B. öngyilkossága óta. 1999-re a valóság Keserű számára „merőben problematikus állapottá vált", valójában megszűnt létezni, és ezért napjai azzal telnek, hogy bámul az eltűnt valóság után. Hol a szemközti téren tollászkodó hajléktalanokat nézegeti az ablakából, hol B. hátrahagyott darabját és jegyzeteit olvasgatja, és közben a „fényesebb" időkre emlékezik. Itt a szerző beszél, de a regénykezdet többes szám első személye és ironikus távolságtartása („Hívjuk emberünket, e történet hősét Keserűnek… Mostanában – a múló évezred egyik kései esztendeje, mondjuk éppen 1999 kora tavaszán…") hamar Keserű személyes szemszögévé változik. Ennek jegyében iktatódik be a szövegbe a darab, amelybe Keserű – ki tudja, hányadszor – beleolvas, a Felszámolás című komédia nyitójelenete. Ez azt ábrázolja, hogy Keserű és szerkesztőtársai annak idején, 1990-ben miként fogadták a hírt a kiadójuk felszámolásáról, ami egyben azt is jelentette, hogy a nemrég elhunyt B. hagyatékának kiadására nincs többé semmi esély. A századvég az irodalmat is felszámolta.

Mindezt még B. írta meg így életében, szó szerint előre látva, mi fog történni írásaival és barátaival halála után. Vajon hogyan értendő ez? Ironikus játék vagy B. kísérteties, telepatikus jövőbe látása? B. öngyilkosságának akkor van igazán komoly, fenyegető tétje, ha valóban szinte természetfölötti módon látja előre, mi fog történni? Csak nem pszicho-thrillert írt Kertész? A zavarbaejtő kérdésre itt még nincs válasz. Lesz-e később?

A 24. oldalon azt olvashatjuk, hogy a darab valamennyi jelenetéhez „karaktervázlatok készültek, kiegészítő feljegyzések, emlékeztetők, jegyzetek, leírások, bár a jegyzetekből létrejött végleges dialógusok azután alig különböztek maguktól e jegyzetektől, ez utóbbiak pedig a valóságtól (mármint az úgynevezett valóságtól), azaz a Keserű memóriájában tárolt képek, szavak és események kétes és zavaros halmazától". És ekkor egy idézőjel vezeti be az első jegyzetet, annak jeléül, hogy Keserű most ezeket a kéziratos jegyzeteket kezdi olvasni. Ennek az idézőjelnek a párja – és ez az ami elkerülheti az olvasó figyelmét – a regény vége felé, a 150. oldalon található, a színdarab(?) egy újabb idézett jelenetének végén, a FÜGGÖNY szó után. A két idézőjel között is akadnak idézőjelek, ezek azonban az idézeten belüli idézet jelölésére („»«") szolgálnak. A 24–150. oldalig terjedő szövegrész, a Felszámolás nagy része eszerint teljes egészében idézet, és másként aligha érthető, mint B.-nek a színdarabhoz (vagy a regényhez?) készített jegyzeteiként.

A rutinszerű olvasáskor ez, mint említettem, szinte bizonyosan elsikkad, mert bár az idézőjelbe tett szövegrész első tízoldalnyi szakaszát még úgy olvassuk mint újabb színdarabrészletek és hozzájuk kapcsolódó kommentárok sorát, ezután spácium következik, majd egyes szám első személyben kezd beszélni valaki, akit csakis a korábban már exponált Keserűként azonosíthatunk. Az olvasó reakciója erre, beidegződései alapján, érthetően az, hogy most Keserű önvallomása következik, amely a kerettörténet idejében hangzik el és íródik meg, de a múltra vonatkozik. Keserű itt informálja az olvasót B. kilétéről és bár mentegetőzik, hogy nem ez az érdemi mondanivalója, elmondja saját szomorú élettörténetét is.

Annál a bizonyos spáciumnál azonban nemcsak az idézőjel elmaradása tűnhetne fel az olvasónak (ezt, főleg manapság, sajnos, tekinthetné akár sajtóhibának is, de ebben a könyvben kivételesen nincsenek, mert nem lehetnek sajtóhibák!), hanem az előző szakasz utolsó és az új szakasz első mondatának összecsengése is: „– Ezen én magam is sokat törtem már a fejemet – mondta Keserű", így hangzik az előbbi, és így az utóbbi: „Ezen én magam is sokat törtem már a fejemet." B. tehát itt egyszer csak egyes szám első személyben Keserű nevében kezd beszélni, éspedig annak a Keserűnek a nevében, aki majd túléli őt. Voltaképp ugyanazt teszi tehát, mint a színdarabjában, a két különbözőnek látszó szövegrész között nincs perspektívaváltás: amott azt írja meg előre, hogy halála után baráti köre mikor, hol, mit fog mondani, hogyan fog viselkedni, itt meg azt, hogy egyikük, Keserű, hogyan fogja elmondani a maga történetét és azt, amit az övéről, B. történetéről megtudott, illetve a feltételezett regénykézirat kinyomozására tett kísérleteit. Később, egy újabb látszólagos perspektívaváltás után, az a vázlat következik, amelyben B. a volt feleségét szólaltatja meg, Juditot, aki majd elégeti az egyelőre talán még nem is létező regénye kéziratát. Hiszen a regény, amelyet a kétséges valóságú Keserű keres, valójában, mint A kudarcban, az a regény, amelyet olvasunk. Vagy amelyet soha nem fogunk elolvasni, mert soha nem születhet meg. Létezésének lényege a hiánya.

Mielőtt azonban végképp felszámolnánk a Felszámolás című, kétségtelenül létező Kertész-regényt, további következtetések előtt vegyük úgy, hogy a regénykézirat után nyomozó Keserű, bármennyire problematikus is a valósága, mégiscsak létezik, és a valóságban is eltelt az a tíz év, amely a regény szorosabban vett cseleményideje. Bárki írta is meg Keserűt, akár „ő maga", akár B., és bármi következik is ilyen vagy amolyan létezési módjából, regénybeli valósága kétségtelen, hiszen a Felszámolás 160 oldalából 85 oldal az ő monológja, és ezenkívül a keretjáték is az övé. Keserű megszállott szerkesztő, szenvedélyes olvasó, világa a kéziratok világa, „egy cenzúrázott, egy gonosz és analféta világban", a szocialista rendszerben azonban nem lehetett belőle más, csak az irodalmi élet élősdije. „Dolgozatjavító rabszolga, vakoskodó korrektor." Egy alkalommal mindenesetre undorában megírta őszinte véleményét egy lektori jelentésben egy szocialista kurzusíróról, és emiatt tíz napra lecsukták. Derékba tört a pályája, tönkrement a házassága és még besúgónak is beszervezték. Az irodalmi élet perifériáján azután belekeveredett B. életébe és nőügyeibe, és amikor B. öngyilkosságot követett el, utolsó szeretője révén bepillantást nyert titkaiba és hagyatékába, csak épp a „csillagászati úton" kiszámított létezésű regény kéziratát nem találta.

Keserű viszonylagos regényvalósága után nézzük most B.-ét, amely részben B. és Judit elbeszélése, részben fennmaradt írásai alapján rekonstruálható, bár ezek a források, mint láttuk, egyneműnek is tekinthetők, amennyiben mindenestül B.-nek tulajdonítjuk őket. B.-t két végpont határozza meg: az egyik az auschwitzi születése, a másik a diktatúra bukásával összefüggő öngyilkossága. „Úgy érezte", mondja róla volt felesége (vagy az ő nevében saját maga), „hogy illegálisan született, ok nélkül maradt életben, és a létezése semmivel sem igazolható, csak ha megfejti az Auschwitz nevű rejtjelet". Író, szellemi lény lett abban a diktatúrában, amely szintén börtön volt, a 20. században egyetemessé vált auschwitzi létforma egyik szégyenletes esete. Budapesten is Auschwitzot élte, igaz, „egy önként vállalt, szelídített Auschwitzot, amelybe azért ugyanúgy bele lehetett pusztulni, akár a valódiba". Bár B. nem azonosítható a szerzővel, Kertész Imrével, sok mindenben mégis osztozik vele, már csak a Kaddissal való kapcsolata miatt is, és innen nézve jobban érthető, mire gondolt Kertész Imre, amikor nagy vihart kavarva azt nyilatkozta nemrég, hogy ő már a Sorstalanságban is a Kádár-rendszert írta meg. Auschwitz és a Kádár-rendszer szégyene között ugyanis Kertész ontológiai perspektívájából nézve nincs lényeges különbség.

„El kell tűnnöm innen, mindazzal együtt, amit magamban hordozok, akár a pestist", írja egyik búcsúlevelében, a Sárának szólóban (van egy másik is, az Juditnak szól, és persze mindkettő tekinthető írói fikciónak is). „Hihetetlen pusztító erőket hordozok magamban, az egész világot el lehetne pusztítani az én ressentiment-ommal, hogy finom legyek, s ne okádhatnékot mondjak." Regényének is el kell pusztulnia, hiszen egy „halott" túlélő-életének, a „semminek" nincs olyan kifejezni való tartalma, ami árucikké válhatna az „irodalmi zsibvásár piacterén". Igaz, máskor így vélekedik: „Megélni az élet szégyenét, és hallgatni: ez a legnagyobb teljesítmény", sőt színdarabjának egy szabad verses töredékében, amelyet Keserű szintén idéz, Thomas Bernhard modorában ezt írja: „… a lázadás ÉLETBEN MARADNI / A nagy engedetlenség az hogy végigéljük életünket".

B. mindenesetre végül felszámolja magát, regénybeli regényének felszámolását másik búcsúlevelében volt feleségére bízza, egyéb írói hagyatéka pedig Keserű birtokába kerül, aki ezeknek az írásoknak a valósága mögött a másik mű nyomait keresi. Gyanúja végül a volt feleségre, Juditra terelődik, aki egykor neki magának is szeretője volt, és aki azóta, hogy szakított B.-vel, egész előző életével is szakított, és konszolidált házasságban él egy jól kereső építészmérnökkel. Keserű visszarángatja Juditot előző életébe, megtudja tőle, hogy mint orvosnő szakításuk után is ellátta morfiummal a morfinista B.-t, a kéziratról azonban nem akar tudni. Keserű nem hisz neki, mert most már egész kétségessé vált létezése a kéziraton áll vagy bukik. „Vagy azt nem hiszem el, hogy meghalt, vagy azt, hogy nem hagyott maga után valamit." Végül már szinte eszét vesztve szaval: „Bé írástudó volt. Amit hátrahagyott nem veszhet el, mert a mi számunkra hagyta hátra. Abban rejlik a titka. Nemcsak az övé, a miénk is. Az is, hogy miért tette, amit tett. S amiből meg kell tudnom, hogy nekem is követnem kell-e őt." Akár meg is zsarolná Juditot, ha nem adja oda neki a kéziratot, hogy „eljuttathassa az emberekhez".

Judit azonban már másik világban él, nem a felszámolásra vagy valóságvesztésre ítélt írókéban és szerkesztőkében. Keserű önvallomása után az ő én-szólama következik. Férjéhez, Ádámhoz beszél, monológját helyenként függő beszédben felidézett párbeszéd, majd a házaspár drámaformában megírt jelenete váltja fel. A szintén zsidó származású Judit azt hitte, sikerült megszabadulnia Bétől (az ő szólama így nevezi az írót), miután megélte vele Auschwitzot. Mélyre süllyedt mellette, olyan mélyre, ahol „az ember elveszti a tartását, az akaratát, feladja céljait, elveszti önmagát". Csakhogy míg B. hideg maradt, önpusztítása radikális és könyörtelen, „az auschwitzi létmód avatott és kizárólagos művésze volt", ő, Judit szenvedett. B. hallani sem akart gyerekről, Judit gyereket akart. Itt a Kaddis kísért, csak épp fordított szemszögből, a nő szemszögéből.

Judit végül fellázadt, és elhagyta B.-t. Megismerkedett Ádámmal (aligha véletlen, hogy így hívják), ezzel a kiegyensúlyozott, megbízható, odaadó, őszinte férfival, aki nem volt kíváncsi a múltjára, akihez feleségül ment, és akinek két gyermeket szült. Megtanult felejteni és együtt élni önmagával. Ekkor azonban felbukkan Keserű, követeli rajta a kéziratot, amelyet B. végakarata szerint Judit ekkor már elégetett. Neki kellett elégetnie, mert B. búcsúlevele az ő kezébe helyezte „szánalmas és mulandó történetüket". Neki, „akin énáltalam Auschwitz – ártatlanul és Auschwitz ismerete nélkül – a legmélyebb sebet ejtette". És azzal, hogy Judit elégeti a kéziratot, és így valamilyen misztikus egyesülés élményében részesül, a már halott B. egyedül az ő számára visszavonja Auschwitzot.

De nincs felmentés, nincs menekülés: Keserű beváltja fenyegetését, átadja Ádámnak B. fennmaradt kéziratait, hadd tudja meg belőlük, ki a felesége. Judit úgy érzi, mindennek vége, romba dőlt a felejtés műve. Ádám azonban nem hagyja, hogy Judit visszazuhanjon előző élete mélységeibe. Kijelenti, hogy „Auschwitzot senki sem vonhatja vissza", és gyermekeiknek majd ő mondja meg, hogy félzsidók.

Judit és Ádám szólama, amely a fenti vázlatos ismertetés alapján akár nagyregény-terjedelmű is lehetne, mindössze harmincoldalnyi. És állandóan változik a hangfekvése: a vége felé a prózában írt drámai formát szabad verses drámai forma váltja fel, és ez a szövegrész Judit és Ádám történetének más, „radikálisabb" befejezését sugallja, mint az előző. Míg amaz így fejeződik be: „JUDIT (halkan, szinte könyörögve) És ha nem mondanánk meg nekik?…" (ti. a gyerekeiknek, hogy zsidók), emez valami őrült, hisztériás jelenetbe torkollik, amelyben a házaspár a szerelem és a kétségbeesés végletei közt vergődve, mindenféle tárgyakkal dobálózva azt ismételgeti: „Szeretni! Szeretni? Szeretni… Szeretni."

A regiszterek és a befejezés változatainak próbálgatása lezáratlan marad. A szerző (B.?) nem találja a színdarab (?), a regény (?), az Auschwitz-történet feloldását, és ezért felszámolja. Ugyanakkor mégis születik egy új könyv, amely, ha akarjuk, a hiába keresett, mert megsemmisült (vagy meg sem született) regény, ha akarjuk, annak alapján létrejött másik mű. Akár így, akár úgy olvassuk, valósága valóságosabb, mint Keserű hiányos valósága, amelyet leginkább a hajléktalanok, ezek a történet nélküli emberek fejeznek ki a lektor számára. Végeredményben innen nézve érthető meg Kertész Imre különös eljárása, hogy író-hőse, B. irodalmi hagyatékaként olyan szövegeket mutat be, amelyek arról szólnak, mi történik majd ezzel a hagyatékkal és kezelőivel halála után. Valójában nem arról van szó, hogy a jövőbe lát, és mindent pontosan tud előre – bár természetesen ennek is lehet ironikus értelmű jelentősége –, hanem arról, hogy a „felszámolás" után nem marad más, csak a felszámolt valóság lenyomata. Konkrétabban, a történtekre vonatkoztatva: a kilencvenes években a valóság, Keserű valósága olyan „merőben problematikus állapottá" vált, hogy hozzá képest akár a hagyatékba vagy tágabb értelemben: az emlékezetbe foglalt és felszámolásra ítélt tudás is valóságosabb lehet. B.-Kertész Imre jövőbe látása eszerint nem úgy értendő, hogy előre látták, mi fog történni, hanem hogy valóságosan csak az történt meg, amit láttak előre. A többi már a történet történet-utáni része. A folyamatos jelen, az esetlegességek porszemekként kavargó látszat-valósága. Keserű, Kürti, Sára, Obláth doktor, Judit 1990 óta nem létezik többé, vagy legfeljebb csak annyira, amennyire a keretjátékban Keserű: úgy bámul az eltűnt valóság után, „mint ahogy a porszemek távoli, moszatszerű mozgását bámulta, amely olyan volt, akár valamilyen érzékfölötti jelbeszéd: lenyűgöző és érthetetlen". Létezésének csak az tekinthető, amit B. tudott és képzelt róla, amivel hátrahagyott írásaiban felruházta. Ez a redukált létezés ölt formát Kertész új regényében, és az ebből való kitörés esélyeit latolgatja Judit és Ádám kettősében. Mint a fogalmazásból is kivehető: az előbbi probléma formát ölt, az utóbbiról inkább csak felemás szövegkísérletek szólnak.

A Felszámolás folytatása (és felszámolása) ugyan a trilógiának, de egyben önálló, új regény. Bonyolultabb és – nyugodtan mondhatjuk – játékosabb szerkezetű az előző háromnál. A Kertészre jellemző elvontság és aforisztikus kifejezésmód már-már (melo?-)drámai vagy tragiko-komikus jelenetekkel és krimifeszültséggel párosul. Egyértelműen „irodalmat" olvasunk a valóságvesztésről, ugyanakkor ez az irodalom valóságosabbnak bizonyul, mint a valóságától és történeteitől megfosztott élet. Keserű nyomkeresése és talán Judit menekülése is kudarcot vall, másfelől ezek a kudarcok újabb Kertész-regény „létalapjául" szolgálnak.

(Magvető, Bp., 2003, 160 oldal, 1890 Ft)