Holmi (nagyon) furcsa figurák - fekete-fehér „színárnyalatokban" - szaladgálnak, dobognak (N. József: „öszölődnek") a színpadon: emelik fel, teszik le, húzzák-vonják, taszigálják egymást stb. Tesznek olyasmiket, amikre pontosan már nem is emlékszem. Lehet, csupán mulatságos káosz lenne az egész, ha nem láthatnánk rögtön, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Remekül kitaláltról, rendesen kicentizettről, szóval jól megcsináltról. Aktívumban. Bőr, izom és csont keményen egymásnak feszül. Úgy néz ki, mint egy több embert szünet nélkül működtető, hús-vér perpetuum mobile - ez a Nagy Jóska-féle mobil. Megállás nélkül az utolsó tapsviharig? Utána majd lehet biliárdozni meg pecázni… Az otthoni, kanizsai Tisza-parton?

Ha nem éri a memóriámat katasztrofális szélütés, valószínűleg egész életemben emlékezni fogok a vajdasági Nagy József Franciaországban működő Jel-színházának előadásaira, kiváltképp az előbb érintett, érzékeltetett, mintegy anticipált Pekingi kacsára. Mikor is láttam első ízben? Hát, sok évvel ezelőtt. Hol is? Azt hiszem, a budapesti Szkénében. De mintha tegnap lett volna. S akkor egy nap alatt állt volna össze az összes többi előadás a Woyzeckig? Na nem, de mintha…

Jó, mindegy. Tehát valami (nagyon) furcsa figurák szaladgálnak, dobognak stb. nemcsak a Kacsában, hanem a Rinocéroszban, a Kormányzóban meg a többiben úgyszintén. Ezek a figurák - nők és férfiak vegyesen - vagy született kukák, vagy egy rossz (netalán épp nagyon is jó?) tündér - valamely csak számára ismert oknál fogva - elvarázsolta őket, elvette tőlük a szót, a mondatot, így ők kénytelenek szótlanul, mondattalanul „kínlódni" a világban, az önmaguk alkotta kis hangyabolyban, amelyben örökké történik, örökké mozog valami: ha egy pillanatig csak egy doboz billeg is a libikókán, a következő pillanatban abból kimászhat: valaki. Ez elképzelhető, az viszont nem, hogy mondjon is bármit. Például, hogy: Hoppá, itt vagyok! Vagy holmi hasonló ostobaságot. Ez biztosra vehető, mert így kívánja a szótlanság fegyelme, a szótlanság esztétikája.

Így zajlik ez: jól olajozottan, fennkölt (netalán alulköltött), terjengős-fellengzős, patetikus párbeszédek és magánbeszélyek, kiszólások nélkül. Ha történt is mozdulás a szöveg irányába, az - úgy látom - gyorsan visszaszívódott, leszámítva a Wili-kém szenzációs kísérleteit - saját hangra. Hangszalagok nyugdíjazva, a fül azonban kihegyezve a világ univerzális nyelve felé. Izzadással, zihálással, vagy éppen nélküle. Esetleg némi artikulálatlan hangokkal és a matéria csikorgásával, a világegyetem bődületes fingásával. Folyik tehát, de nem szerte, ahogy a prezentálni kívánt „ügy" elképzelve vagyon; elénk téríttetik. Hattyútavak és lila füstök nélkül; pszichologizálás és moralizálás kiiktatva.

Néha naturalisztikus képek sorjáznak, amennyire a balansz megengedni látszik. Inkább csúnyán tehát, mint oly felhőtlenül szépen. Kificamodottan, mégis épen. S hogy a dolog érdekesebb legyen: gyakorta irodalmi ihletettséggel. Groteszkül, de úgy, hogy abban benne legyen minden: öröm és bánat, kicsinyesség és talmi nagyság (ez a kettő hasonló, ugye?), butaság és zsenialitás, fatökűség és lázas szenvedély, komédia és tragédia - már ahogy visznek, letesznek, felemelnek vagy elbuktatnak a szemünk előtt valakit. Mindez ráadásul - Nagy József régi vonzódásának köszönhetően - csaknem festői műgonddal megalkotott képekben. Valószínűleg nem túl nagy lapszus azt mondani példának okáért, illetve következésképp, hogy a sokszor játszott Woyzeck vizuális megkomponálásában ott bujkál a pokol mélyéről néha felruccanó, jó öreg Hieronymus Bosch szelleme is, akárcsak Escheré - a JEL örökmozgásában a jórészt saját maguk gyártotta tárgyak között, felett és alatt, nem utolsósorban: a tárgyakban.

Oh igen, igen, pontosan így van! Ennek eredménye (minek is?), mondjuk, az „animált doboz", amelyben lakik valaki, mint Diogenész a hordójában, csakhogy ez a valaki - elképesztően röhejes hatást keltve - úgy mozog ezzel a ládával, akár a teknőc a teknőjével. Jelkép? Metafora? Ezen kis párhuzamos elmefuttatás szükségszerű rövidségénél fogva most mindegy. Egyébként is óvakodjunk a „szögletes", tudós mondatoktól! Ennyi elég: mozgó láda a végtelenben. Skatulya a pusztaságban. Homok a szélben, köti az akácos. Mit is akarok mondani?

Hogy táncolnak-e Nagy Józsefék? Néha igen, de nem ez a lényeg. Úgy tűnik, színházukba minden belefér, ami mozgás: az egyszerű, stilizálatlan mozdulatoktól - a pantomimen át - a cirkuszi akrobatisztikus mutatványokig. Mikor mi kell. Utóbbi szempontból a Woyzeck - „Zsozef Nazsi" (vagy csak Szkipe) sajátos értelmezésében - erősen redukáltnak tekinthető. Talán ezért is az egyik legjobb „kis mutatványuk". Azokkal a pincelakó sárfigurákkal valahol az élet legperemén; véglényekkel, akikben azért még működik az életösztön, a győzni akarás, ennélfogva időnként holmi esendő „bicikliversenyeket" rendeznek módfelett szűkös körülményeik között. - Lám, mégis a morál! Végül is ez az egész egy Nagy bicikliverseny. Fotózásra kiválóan alkalmas!

És ha már ezt így gyorsan elintéztem, talán azt is el lehetne mondanom még, hogy mitől válhat az ember Nagy Jóskává. (?) Csakhogy ez egy egész tanulmányt igényelne, kétes kimenetellel.

Hát, mintha el kellene menni Párizsba a „Marszó" iskolájába, aztán meg stb. Mindenesetre könnyen beletörik a bicska, így jobb erről nem is mondani semmit. Különben sem olyan ember feladatának mutatkozik, aki egész „felnőtt" életében mondatok megalkotásán és egybefűzésén törte a fejét, miközben olyan érzése támadt - hogy is állapította ezt meg valaki kesernyés bölcsességgel? -, akárha ujjal írt volna a víz tükrére. Olyan érzése…

Vagy talán éppen ezért?

Lásd, nézd hozzá még egyébként ehhez a matériához, ha teheted, a Bütyök (Bicskei István) Wili-kém jelentései c. turné-naplóját színházról, szexről és piáról, illetve egyebekről, ugyancsak képekkel! Megjelent Szegeden, az Ariel Füzetek sorozatában, méghozzá a távoli 1997-ben.

Egyébként szubjektíve még: írtam a minap Línek (Lovas Ildikó Via corso) Szabadkára, hogy mennyire jólesett vajdaságiakkal fellépnem a pécsi Jelenkor erotika-estjén. Azt is leírtam neki, ami ide illik, hogy némi idő elmúltával meg Nagy Jóskát láttam szólózni a pesti Trafóban. Utána söröztünk. Ki mit gondol, nekem olyan, mintha pl. Peter Brookkal üldögéltem volna. Dagad a mellem. Bírom a Szkipét. Tőle olyan patrióta érzésem van. Visszük valamire a világban! „Szkipetárul". Ugyanakkor, vélem, a pislákoló vajdasági magy. irod. „pí-ár"-ján még súlyosan dolgoznunk kell. És ugyanakkor jobban oda kell figyelnünk, hogy még mi okoz nekünk örömet benne, mi nem, mely fogás, simogatás eredménytelen, mely nem, vagy mi? Mindegy, így valahogy látom. Jóskától azonban mindenképp jól tudom érezni magam. Nagyon.

Az örömök többsége különben nem összemérhető.