Vadszőlő, tearózsa, sárga tavirózsa, nefelejcs, füzike, tátika, dália, begónia, gumós begónia, ciklámen, kankalin, fehér tündérrózsa, jácint, csupros nárcisz, ibolya, liliom, kökörcsin, tulipán, havasi gyopár, vénuszpapucs, mályvarózsa, árvácska, pipacs, zsálya, búzavirág, vadrózsa.

Csapongva repült ide-oda, faltól falig. Kék, ezüst, sárga. Berepült egy nevetésre nyíló szájon, átsuhant a beleken, vérplazmákat szántott, majd a testből kilépve aszfalttá változott és alulról fogta meg a házakat, hogy felkússzon a falakon és láthatatlan párát leheljen az ablakokra. Az egyik szobában egy pohár tejjé változott, egy másikban, ahol két pucér test vonaglott egymásban, a halk lihegést erőteljes, szinte fájdalmas nyögéssé változtatta, és különös grimasszá torzította az addig csak olykor változó arcvonásokat. A pohár felborult, az abroszra ömlő tej pedig megindult az asztallap széle felé és lassan csepegni kezdett a padlóra.

Kék, ezüst, sárga. A liftaknán és a tetőn keresztül távozott, hogy összezsugorodva tüdőként pulzáljon; megolvasztott egy vaskerítést, és kört formált egy nyaklánc végén fityegő keresztből. A bordáktól rugaszkodott el; pályája ívét nem lehetett látni, csak a sistergő hang maradt ott mindenhol. Szempárok villantak elé közben, de mindegyiket ismerte már. Újat keresett. Légörvényekkel játszott, nyüszített, beleolvasott egy újságba, majd a földön siklott tovább hangtalanul. Egy gyógyszertár előtt véletlenül falhoz csapott egy galambot; nem hallatszott reccsenő hang, csak egy tompa puffanás, amint a galambnak hátranyaklik a feje, és néhány toll felröppen. Akkor egy pillanatra megállította az időt: csak a sárga szín maradt, és ebbe az élénksárga masszába rekedve a galamb pihés, szürkésfehér tollai. Egy halk csattanás, és a tollak lassan újra keringeni kezdtek a gyógyszertár kirakata előtt. Összébb húzta az utcákat, úgy repült tovább; alábukott egy szökőkút vizébe, onnan a kanálisba, onnan a kanálislefolyó rácsain át egy parkba, hogy végül homokként szóródjon szét egy játszótéren. A sárgát ekkor feketére változtatta, bordó kockákat vegyítve bele, összhang nélkül, találomra.

Ezután egy fiatal nő hüvelyében utazott a villamoson; a nő összeszorította, szorosan egymáshoz tapasztotta a combjait, és közelről a fogcsikorgatása is hallatszott. A hüvelyben maradt, a már lucskosodó hüvelyben lüktetett akkor is, amikor a nő leszállt a villamosról, és érzéki önkívületében sietős léptekkel, majdhogynem futva elindult; a nőnek néha meg kellett állnia egy pillanatra, hogy legalább egy másodpercre átadja magát a testét átjáró kellemes borzongásnak. A hüvelyből felfelé tört, és a meg-megránduló orrlyukakon keresztül távozott.

A gólyák röptét utánozta, és végül az egyik bedeszkázott karzati ablakon keresztül vágódott be a templomba, megremegtetve az oltár körüli mécsesek lángját. Csapongva repült ide-oda, faltól falig, majd elernyedve beleivódott egy festménybe és várt. Szeretett volna ismét tüdő lenni, de még várt. Vagy bele-süppedni, alámerülni a szivacsos agyba, nyálkával vonni be a kérget. Várt. Amikor a szívre gondolt, ismét kék és sárga lett minden. A templomban ezüstös csillámpor hullott alá, finoman, permetszerűen. Hallotta a szívdobbanásokat: visszhangként verődtek vissza a hideg falakról. De egyelőre még várt.

Örülök, hogy eljött, ezt mondta Bálint a lánynak. A lányt Ágnesnek hívták. Örülök, hogy láthatom. A lány, akit Ágnesnek hívtak, erre sem válaszolt. Hallgattak. Bálint már régen kinézte magának ezt a helyet. A tökéletes rejtekhely, így nevezte magában akkor, amikor rátalált. Most már belátta, hogy tévedett, hogy rejtekhelynek ez sem tökéletes, de az addigiakhoz képest még így is viszonylagos védelmet nyújtott: egy szinte láthatatlan bemélyedés a falban, amit fejmagasságig üres festékbödönök takartak.

Ne haragudjon rám, szólalt meg végül a lány, némi színt erőltetve hangjába. Csak most tudtam eljönni. Csak most tudtam eljönni, ismételte meg magában Bálint a szavakat. Nem nézett a lányra. Lehajolt és két festékesdoboz között kikémlelt az utcára. Egy gyógyszertár kirakatát látta, a kirakat feletti emeleti ablakokat, a palákat a tetőn és a kémény alját. Óvatosan megpróbálta odébb tolni az egyik felső tartályt, hogy a gyógyszertár bejárati ajtajának mindkét szárnya a látóterébe kerüljön. Nem haragszom, mondta. Az utcáról autózúgás hallatszott, egyre erősebben: piros színű sportkocsi tűnt fel a résben, majd ismét a gyógyszertár kirakata. Bálint több színes plakátot is látott a bejárati ajtó üvegére ragasztva, egyiken-másikon el tudta olvasni a nagyobb feliratokat. Először arra gondolt, elmondja a lánynak, mit lát odakint, de aztán úgy döntött, mégsem. Ágnes nemrég jött végig ezen az utcán, mindent láthatott, a plakátfeliratok kibetűzése pedig fárasztotta a szemét.

Az utóbbi napokban rengeteg dolgom volt, kezdte a lány. Minden áldott nap reggeltől estig rohantam, szinte ki sem látszottam a munkából, ráadásul ott volt a hétvégi rendezvénysorozat, a végére már azt sem tudtam, hol áll a fejem. Bálint kiérezte a lány hangjából a felszínes mentegetőzést, szerette volna azt mondani, hogy erre már semmi szükség, de nem szólt közbe. Annyit mondott csak a végén: örülök. Örülök, hogy eljött. Hogy láthatom.

Akkor valahonnan női nevetés hallatszott. Bálint úgy emlékezett, a rejtekhelytől jobbra egy cukrászda van, a cukrászda mellett pedig egy húsbolt. Húsbolt vagy hentesüzlet? Ezt már nem tudta pontosan. A nevetés közben egyre erősödött, majd hirtelen, némiképp váratlanul, abbamaradt.

Ágnes sóhajtott. Hogy teltek a napjai, kérdezte. Bálint kinyitotta a szemét, majd újra lehunyta. Túl fáradt volt már ehhez. Fáradt és kimerült ahhoz, hogy a kérdésben rejlő és a kérdés hangsúlyával egyértelműsített távolságtartás miatt remegni kezdjen a gyomra, mint ahogy még néhány hete is akár. Hogy hogyan telnek a napjaim, kérdezte. Ha jól értem, folytatta halkan, a kisasszony azt kérdezi, mit csináltam az utóbbi huszonhárom napban, amióta nem találkoztunk.

Megfordult, hogy kinézzen a résen. Ugyanaz a látvány, mint néhány perccel azelőtt: a kirakat és a bejárati ajtó. Semmi mozgás, hangok is csak távolról, valahonnan az utca végéről, értelmetlen foszlányok, vagy talán csak a szél zúgása. Ekkor azonban észrevett valamit a szemközti járdán, a fal tövében. Az a valami ott feküdt a szemközti járdán, a fal tövében, mozdulatlanul. Mintha egy madár teteme lenne, gondolta Bálint. Talán egy galambé. Csodálkozott, hogy eddig nem vette észre. Vagy csak az alatt a néhány perc alatt került volna oda, amíg ő Ágnessel beszélt? Ezt nem tartotta valószínűnek. Akárhogy is volt, a galamb ott hevert, hátracsavarodott fejjel. Mintha eddig valami vakfolt takarta volna, gondolta Bálint. A kis, pihés tollakat fel-felkapta és megpörgette a szél. Szürkésfehér tollak. Galamb. Galambtetem, kirakatüveg, ház. Az emeleti ablakokat vette sorba, egyiket a másik után, a fakeretet, a párkányt, az ablakkilincset. Összehasonlította a függönyöket: mindenhol egyforma színű és – amennyire a távolból ki tudta venni – egyforma mintázatú. Most már tisztában volt azzal, hogy nem becsülhet le semmilyen részletet, hogy nem becsülhet le semmilyen, mégoly jelentéktelennek tűnő részletet sem, hiszen egyszer csak ott feküdt hátranyaklott fejjel az a galamb. De mozgásnak nem látszott jele. Csak a szél, ahogy újra meg újra borzolni kezdi a szürkésfehér tollakat.

Amíg előrehajolva figyelt, úgy tűnt neki, hogy Ágnes közelebb lép hozzá. Egy idő után már határozottan olyan érzése volt, mintha a lány szorosan mellette állna. Talán megpróbálja kitalálni, hogy mit nézek, gondolta Bálint, de ahogy felegyenesedett, látta, hogy mindez csupán érzékcsalódás volt. Érzékcsalódás, semmi több. Biztosan a fáradtság teszi, gondolta. Ágnes ugyanott állt, oldalt fordulva, és mutatóujjával a vakolat egy kiálló darabkáját piszkálta. Bálint arra gondolt, ha kinyújtaná a kezét, akár meg is érinthetné, de tudta, hogy a mozdulatsort, az utólag minden bizonnyal kétségbeesettnek vagy még inkább szánalmasnak tűnő mozdulatsort Ágnes egy alig észlelhető visszahúzódással berekesztené.

A nyakláncot nézte a karcsú nyakon, és a nyakláncon a kis, háromszög alakú kapcsokat. Miféle biztonságot, kérdezte ekkor a lánytól, mert eszébe jutott Ágnes egyik mondata: azért festem magam és azért hordok nyakláncot is, mert ez biztonságot ad. Miféle biztonságot, kérdezte most a lánytól. Tessék? Ágnes nem értette. Hogy micsoda?

De Bálint akkor már hallgatott. Arra gondolt, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Egy kis túlzással: ahogy szerette volna. Láthatja a lányt, itt áll vele szemben. Vagy nem ezt akarta? Valami mást is még? Hiszen itt áll előtte Ágnes. Íme, a kiválasztott, szólalt meg benne egy hang, akinek a mindenható véghetetlen jósága által megadatott, hogy láthassa, hogy még ez egyszer – Bálint sejtette, hogy utoljára – láthassa a lányt. Íme, a kiválasztott, folytatta a hang, akinek vágyai teljesülnek. Gloria! Soli Deo gloria!

A lány eközben egy papírgalacsint kezdett gyúrni ujjaival. Bálint arra gondolt, elmondja a lánynak, hogy mi történt a pókokkal, hogy részletesen elmeséli azt a hajnalt, amikor végül agyonnyomta a pókokat. Erre is azt kérdezné majd Ágnes: micsoda? Ő meg azt felelné: a hajnalok elviselhetetlenek. De azt már nem mondaná el, hogy sokat mesélt nekik a lányról, és hogy leginkább ezért. Ehelyett azt mondaná, az új bérlő alighanem minden szobát kimeszel majd, ezt mondaná a lánynak magyarázatképpen, és úgy érezné, ez a válasz kellőképpen semleges már. Semleges? Kellőképpen érzelemmentes. Az új bérlő alighanem minden helyiséget lefest majd és fertőtlenít.

A csöndet ekkor emberi hangok zavarták meg, majd ismét felhangzott az előbbi nevetés, de most már egészen közelről, és egy rekedtes női hang, amint azt mondja: de hiszen ez csodálatos. A lány ujját figyelte, a lány villamosjegyből papírgalacsint gyúró mutató- és hüvelykujját, a mutatóujjon a gondosan kifestett körmöt, majd egy rövid váltás erejéig a gyűrűsujjon figyelte a gondosan kifestett körmöt, az ezúttal bordóra és nem kárminvörösre festett, hosszúkás alakú körmöket. A papírgalacsin a földre repült, kettejük közé. Bálint nézte, ahogy a lány tolni kezdi cipője orrával a fal felé, a porral együtt. Akkor, mintha csak a festékbödönök mögül jönne a hang, közvetlen közelről hangzott fel az előbbi nevetés, de ezúttal már több hang is keresztezte egymást. Ez nagyszerű, mondták odakint, ne beszélj! Komolyan? Majd ismét: de hiszen ez csodálatos! És újra a nevetés, amit egy mély, búgó hangsor zárt le, mintha valaki azt mondaná, elnyújtva a szót: nahát.

Ez az a hely, kérdezte Ágnes. Ez, válaszolta Bálint. Megpróbálta kiolvasni a lány tekintetéből, hogy mit érez a téglafalakat látva. Élettelen szemek. Már ő maga sem hitt a rejtekhelyben. Abban sem, hogy akár viszonylagos védelmet nyújthat. Védelmet? Kinek és ki ellen? Ezt sem tudta már. Érezte a lány ruhájából áradó ibolyaillatot. Ibolyaillatod van, mondta az első éjszaka után Ágnesnek, Ágnes nevetett, nem nekem, mondta mosolyogva, hanem a ruhaöblítőnek. Gyakran eszébe jutott ez a jelenet. Ibolyaillatod van, akarta most mondani a lánynak, de inkább hallgatott. Értelmetlen kijelentés lett volna ebben a helyzetben.

Valamikor, évekkel ezelőtt még együtt dolgozták ki a tervet, a rejtekhely megkeresésének tervét; listát készítettek az „alkalmassági követelményekről", melyeknek meg kellett volna felelnie. Először arra gondoltak, hogy valahol a hegyekben felújítanak egy elhagyatott, és lehetőség szerint a turistaösvények által sem érintett menedékházat. Végül meggondolták magukat: egy ilyen rejtekhely túl egyértelmű lenne, szinte már önmagára hívná fel a figyelmet. Ezért döntöttek úgy, hogy a városban néznek szét, hogy a legforgalmasabb utcákon keresik meg a kettejük számára rendeltetett helyet, ott, ahol az idegen tekintetek a legkevésbé sem fognának gyanút.

Villamosjegy? Ezek szerint villamossal érkezett. Vajon hazulról? Ma kivételesen szabad délutánom lesz, erre a mondatra emlékezett. Elképzelte, ahogy a lány elindul otthonról, útközben vesz egy kalácsot, egy almás kalácsot vagy egy túrós kalácsot, mert éhes, és ha éhes, akkor eszik, mostanában már rendesen eszem, rendesen étkezem, reggel, délben és este is, mondta Ágnes a telefonba, néha még uzsonnára is valamit. A gyomrom jelzi, ha enni kér. De csak néhány harapásnyit eszik végül a kalácsból, a maradékot zacskóstól a táskájába teszi: egy pillanatra látni lehet az ingyenes reklámújságot is, és egy filmfesztivál gondosan összehajtogatott műsorfüzetét. Mielőtt leszállna, megnézi magát a villamosablakban és gyors mozdulattal megigazítja a frizuráját.

Bálint ismerte a lánynak ezt a mozdulatát. Tükör előtt begyakorolt mozdulat, gondolta most, tükör előtt begyakorolt mozdulat ez is, mint a többi: nem tudott már visszaemlékezni arra, melyek voltak Ágnes természetes mozdulatai annak idején, hogy volt-e valaha természetes, nem megjátszott és nem számító gesztusa, és létezett-e egyáltalán az a lényeginek hitt kedvesség a lányban, amivel azonosította őt. Nem tudta. És ha nem? Mi változik akkor? Vagy ha minden igaz volt? Mi változik akkor? Nem válaszolt magának. Nem mondta azt: semmi sem változik; sem azt: a kérdések különálló hangokká esnek szét, a hangok pedig csenddé.

Úgy érezte, igazságtalan a lánnyal. Szerette volna elkerülni, hogy akár csak gondolatban is bántsa. Történhetne bármi, és ezt kénytelen volt beismerni magának, történhetne bármi, nem tudja majd letagadni, hogy örül a lány hangjának; a legszenvtelenebb hangnak is.

Mint a mesében, szólalt meg ekkor váratlanul Ágnes, és egyszeriben vidámnak tűnt, vagy legalábbis felszabadultabbnak. Fejét hátravetette, úgy mondta: mint a mesében. Látszottak a fogai. Bálint elmosolyodott ezen a hirtelen váltáson. Talán némi irigységet is érzett, mert azt szerette volna, ha ő is ilyen rugalmas, ha képes ilyen könnyedén váltani, mint a lány. Mert tudta, hogy Ágnes nem a rejtekhelyet látja már, ha körülnéz, hanem a csupasz téglafalakat, és nem képzel bele a jelenetbe semmit, egyáltalán semmit, s érzékelni is csak azt érzékeli, hogy itt állnak egymással szemben ezen a néhány – talán négy, vagy inkább csak három – négyzetméternyi helyen.

Mint a mesében? A lány most megpróbál kedves lenni hozzá, megpróbál irgalmas lenni, ezért hazudik, de nem a vidámságot hazudja, ezt tudta, mert lehet rémült vagy lehet vidám, csak éppen már nem neki szólna mindez. Ezért mosolyodott el azon, hogy a lány, látván az ő kiszolgáltatottságát, látván azt, hogy még ilyen helyzetben is tud örülni a jelenlétének, megpróbálja eltalálni a megfelelő hangszínt, a megfelelő szavakat. Bálint érezte, hogy nincsenek már megfelelő vagy ideillő szavak, hogy talán soha nem is voltak saját szavaik, és az a közösnek hitt nyelv sem volt, amit csak ők értettek. Hogy most már a csend is idegen, ha egyszer nem lehet őszinte a hallgatás. Ha nem lehet őszinte már a hallgatás sem.

Mint a mesében. Kinézett a két festékesdoboz közötti résen. Tényleg olyan, tette hozzá némi szünet után a lány. Vajon miféle mesére gondolhat? Bálint nem tudta. Úgy emlékezett, a mesék nem a poklot idézik, s ha van is lidércnyomás, akkor sem állandó, hanem elmúlik a végére. Ez azonban?

A gyógyszertár ajtaja kinyílt: egy férfi és egy óvodáskorú kislány lépett ki rajta. A férfi, aki barna bőrkabátot viselt és kezében bevásárlószatyrot tartott, valamit szólhatott a kislánynak még odabent, mert az hevesen megrázta a fejét és mintha azt mondta volna: nem. Akkor újra nyílt az ajtó, és egy harminc körüli nő jelent meg, de még nem jött ki, hanem megállt a küszöbön – a háttérben a pult mögött két fehérköpenyes alakot lehetett látni, de csak néhány másodpercig, amíg a nő el nem indult. Az ajtó becsukódott.

Ott maradt a festményben, glóriát vonva egy gyermek feje köré, és várt. Közben rátapadt az ódon padokra, hogy egyre mélyebbre merüljön a farostokon keresztül, egyre lejjebb; a farostok irányát követte egészen a márványlapokig, majd át a márványlapokon, egyre lejjebb és lejjebb, az alagsori sírkamrákon túlra. Ott forogni kezdett és részekre szakadva több irányba indult el: sokáig a járdák alatt követett találomra kiválasztott járókelőket, ide-oda körözve a városban; szántóföldeket borított be, egy pillanatra mozdulatlanná dermesztve az apró bogarakat, és mintha jég csillogott volna ezüstösen a törékeny kitinvázakon. De egyelőre még várt. Közben egy harkály szemébe húzódott: a színek furcsán, kékes-sárgán mosódtak egymásba. A szemfenék hajszálerein keresztül jutott be az ismerős szagú izmokba és a finom, üreges csontokba. Belekóstolt a velőbe, pigmentfolttá, majd a csőr szaruhártyájává alakult; lélegzett. De emberi szívre gondolt akkor is, amikor híg ürülékként elhagyta a harkályt. Ágaknak csapódott, és egy eltévedt cseppként végigfolyt a fa mellett álló lámpaoszlopon, lemarva a festéket. Fehér csík maradt utána. A föld remegni kezdett, ahogy lassan, nagyon lassan közeledett lefelé. És mindeközben végig ott volt a festménybe ivódva, egy gyermek göndör hajtincsei körül. Várt.

A galamb különös szárnyverdeséssel ereszkedik le az utcára: nem hallatszik hang. Olyan, mint egy némafilmben. A tető alatt húzódó eresz magasságában szárnycsapásai ritkulni kezdenek. Minden lelassul. Mintha alig, vagy egyáltalán nem is haladna, ahogy kitárt szárnyakkal földet ér. A járda szélén morzsák, száraz pogácsadarab és pattogatottkukorica-szemek egy kupacban. Talán ezért indult. De most nem mozdul. Most mozdulatlanul áll egy helyben, nem járkál és nem totyog körbe-körbe, nem kapkodja kis rándításokkal a fejét. Egy helyben áll. A csöndet sistergő hang töri meg. Innentől a mozdulatok még hangsúlyosabb lassítása: a galamb tömzsi teste valószerűtlen pózban emelkedik a levegőbe anélkül, hogy szárnyait mozdítaná. Ami a másodperc töredéke alatt zajlott, valójában többórás esemény: ahogy a galamb kihomorított beggyel halad centiméterről centiméterre, miközben a szárnyizmok nem feszülnek meg. Nincs mikor megfeszülniük. Centiméterről centiméterre követhető minden, de talán csak a pupilla kinagyításakor lenne tettenérhető valamiféle érzés. Valami. Bármi. A képfelbontás után sem látszik azonban semmi. A tekintet élő, de megfejthetetlen: végig ugyanaz. És akkor a hang, a tompa puffanás, amikor a galamb feje eléri a falat és elindul visszafelé, miközben a test mozgásiránya változatlan marad, centiméterről centiméterre folytatja megkezdett útját a fal felé. Még akkor is, amikor a kidagadt és furcsán tekeredő nyak már teljesen hátrahajlik. A természetellenes testtartás ellenére egy pillanatra akár még úgy is tűnhet, szelíden simul vissza a törzsre, amely közben egészen a falhoz nyomódik, maga alá gyűrve a szárnyakat. Közvetlen közelről jól látható, hogy a tekintet élő még akkor is, amikor végül a test magatehetetlenül csúszni kezd lefelé. De még mindig nem teljesen élettelenül: vért öklendez fel, ami előbb bugyborékolva folyik ki a csőr tövénél, majd miután a fej végérvényesen hátranyaklik, visszacsurog a torkán. Békés, szinte mosolygó tekintet. Tollak, szürkésfehér és szürkésbarna tollak röppennek fel és kezdik meg lassú keringésüket a levegőben.

A galamb teteme ott marad a fal tövében, mozdulatlanul. Hosszú órák telnek el, nappalok és éjszakák váltják egymást, a hajnali fagy reggelre felenged, néha kisüt a nap. És minden mozdulatlan: a tetem ugyanúgy fekszik ott a fal tövében, csak a szél borzolja olykor alig észrevehetőn a kis, pihés tollakat.

Körülbelül egy éve kezdte el keresni ezt a helyet. Hogy mivel teltek a napjaim? Mintha ezt a kérdést hallotta volna. Ezek szerint a kisasszony valóban hallani szeretné, hogy mivel teltek, hogy óráról órára mivel teltek a napjaim? És mégis mikor? Az utóbbi hetekben? Vagy azelőtt? Ismert már minden egyes utcát. Körülbelül egy éve kezdte el keresni ezt a helyet, naponta járva be lépcsőházakat és garázssorokat. A lány erre ingerülten azt mondaná: tizennégy hónapja. Bálint fáradt volt, fáradt és kimerült. Vállával nekidőlt a falnak. Hallotta a lányt: tizennégy hónapig semmit sem csináltunk, tizennégy hónapig nem éltünk, mert te csak azzal törődtél, hogy ezt a nyomorult helyet megtaláld.

Ágnes szemei, az élettelen szemek. Érezte a lány ruhájából áradó ibolyaillatot. Nem marad, nem maradhat semmi abban a szobában. Az új bérlő majd úgyis kimeszeli, kimeszeli és kifertőtleníti, bizonyosan. Akkor valahonnan az a rekedtes hang: de hiszen ez csodálatos! Csodálatos? Mint a mesében. Megpróbálta összeszedni magát.

Úgy terveztem, szólalt meg sokára és alig hallhatón, ezen a helyen kibontom a házfalat. Ágnes megmozdult, de nem kérdezett semmit. Azt hiszem, ki tudom bontani ezen a helyen anélkül, hogy észrevennék. Lehunyta a szemeit, úgy folytatta. Többször is jártam a házban. Itt, mutatott a falra, e mögött földszinti pince van. Valamikor talán mosoda lehetett. Tizennégy hónapig nem csináltunk semmit, tizennégy hónapig nem éltünk, mert te csak azzal törődtél, hogy ezt a nyomorult helyet megtaláld, hogy ezt a nyomorult, nyomorult pincét, tizennégy teljes hónapig, csak hogy ezt megtaláld.

Akkor sikoltást hallott; olyan volt, mintha az egyik festékbödönből jönne a hang. Női sikoly és rögtön utána éles gyereksírás, síró és ordító hang. Nem. Megpróbálta megszüntetni. Arra gondolt, elmondja a lánynak, hogy mi történt a pókokkal. Elmondja azt, hogy a hajnalok elviselhetetlenek. Hogy milyen jó lenne aludni, és nem ebben a lidércnyomásban élni. Látta maga előtt a gyűrűsujjon a bordóra festett, hosszúkás alakú körmöt, amint a vakolat egy kiálló darabkájához nyúl. Többször is jártam a házban, mondta. A tömör téglákat nehezebb kibontani, de talán két-három nap alatt sikerül. Odabent találtam egy szerszámosládát. A férfi a kislánnyal, ahogy kilépnek az ajtón, a gyógyszertár ajtaján. És vajon kik lehetnek odafönt, a függönyök mögött? Megkérdezhetné a lányt. Hogy kik azok ott az emeleti lakásokban az egyforma színű és egyforma mintázatú függönyök mögött. A gyereksírás ismét felerősödött, autózúgássá változott, majd torz klarinéthanggá. És utána semmi. Csak annak a sikolynak a nyoma, tisztán hallható nyoma a csöndben. Jó lenne aludni, erre gondolt, kinyújtózni egy ágyon és ájultan aludni el, álmok nélkül, mint akit letaglóztak.

Miattam már nem kell, felelte halkan a lány. Bálintnak eszébe jutott, hogy odakint, nem messze tőlük fasor kezdődik, hársfák és juharfák, tovább pedig, nagyjából a parknál, nemesített lucfenyők, szürkéskék tűlevelekkel. Két-három nap a fal kibontása, vagy talán még annyi sem.

Arra gondolt, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Hiszen itt áll előtte Ágnes. Ha kinyújtaná a kezét, akár meg is érinthetné. Megérinthetné a karját, a mellét, ujjaival finoman végigsimíthatna az arcán, megérinthetné a bőrét, vagy hátulról belefésülhetne a hajába, mint azelőtt. A belső falakat gipszkartonnal fogom majd megerősíteni, mondta, összegyűjtöttem néhányat, az alagsorban vannak. A réseket pedig majd gittel betömöm. És vajon mikor kerülhetett oda az a galamb? Azalatt, amíg ő Ágnessel beszélt? Ezt nem tartotta túl valószínűnek. Vagy ott volt az elejétől fogva, csak valami miatt egyszerűen elkerülte a figyelmét? Pergő cintányér hangja. Honnan? Fejét a falhoz hajtotta. Talán már semmi mást nem akart, csak elaludni, ébredés nélkül. Érezte, ahogy a fal hidege átterjed a tarkóra, át a koponyára és kikezdi az agyat.

És aztán kifesthetnénk a szobát, mondta. Valamikor, évekkel ezelőtt még együtt dolgozták ki a tervet, a rejtekhely megkeresésének tervét. Vagy szerezhetnék tapétát, mondta. Bálint! Ágnes hangját elnyomta a festékbödönökből felhangzó, szaggatott gyereksírás. A padlóburkolatot is fel kell majd újítani. Kimerült volt, nehezére esett a beszéd. A legjobb megoldás az újracsempézés lenne, mondta lassan, de lehet, hogy elég a linóleum is. Vagy ha gondolod, szőnyeget is vehetünk, de arra még néhány hónapot várni kell. Bálint! Végül úgy döntöttek, hogy a városban néznek szét, a legforgalmasabb utcákon keresik meg a kettejük számára rendeltetett helyet és nem valahol a hegyekben, ahogy eredetileg képzelték, hogy az idegen tekintetek a legkevésbé se fogjanak gyanút.

Ezúttal bordó és nem kárminvörös körmök. Belső válaszfalakat is emelhetünk, mondta. A fürdőszoba pedig kap majd egy kis ablakot. Egy kis ablak feltétlenül szükséges, mondta. A gőz miatt. A pára miatt. Forró vízre gondolt, a vízen úszkáló gyufaszálakra, arra, hogy tűz fölött szárítja őket. Az időpontra már nem emlékezett. Láttam bent egy porcelán vécécsészét, ülőkével együtt. Csak mosdó nincs még, de egyelőre van helyette lavór, és van bent egy kisméretű, zománcozott kád is, csak ki kell tisztítani a lefolyót. Tudta, hogy nem becsülhet le semmilyen részletet, hogy nem becsülhet le semmilyen, mégoly jelentéktelennek tűnő részletet sem, mert egyszer csak sárga lesz minden, és ezüstös csillámpor hullik majd alá valahonnan a magasból. A sarokban van egy szellőztetőkürtő, amit szintén át lehetne alakítani ablakká. Bálint! Bálint érezte, hogy a lány megfogja a könyökénél. És mintha sírna. Érezte az érintését. Ibolyaillatod van, mondta az első éjszaka után Ágnesnek, Ágnes nevetett és azt felelte, nem neki, hanem a ruhaöblítőnek.

Kint felerősödött a szél, süvítve hatolt át a festéktartályok közti réseken, és különös, sós szagot hozott. Mintha a tenger felől jönne. Tenger? Már csak el kell hozni az összekészített dolgokat, mondta a lánynak. Szeme csukva volt, de érezte, hogy Ágnes most már valóban közelebb lépett hozzá. És mintha sírna. Ládákba raktam őket. Bálint, ne! Van két szék, egy éjjeli szekrény, egy asztali lámpa, csillár, a szarvasmintás faliszőnyeg, külön dobozban pedig a gázrezsó és a régi edénykészlet. Van egy masszív, talán tölgyfából készült kihúzhatós ágy, az lesz elhozva. Van ágytakaró, ágynemű is, bár az csak egy embernek, de hát van még néhány pokróc. Bálint, kérlek! Az égre nem emlékezett. A fákra igen, a kirakatokra is, de az égbolt színét most nem tudta felidézni. Talán sütött a nap, gondolta. Biztosan sütött a nap. Hiszen miért lett volna másként. Érezte, hogy a lány ujjai a könyökére kulcsolódnak. Tudta azt is, hogy ez már nem érintés, vagy csak annyira, mint a fal érintése, melytől válla és tarkója átveszi a hideget. Tükör kettő is van, a kisebb, a kör alakú mehetne a fürdőszobába. Ha lesz mosdó, majd a fölé. Ismét az a torzított klarinéthang. De mindenekelőtt a padlóburkolást kell elvégeznie, igen.

Ekkor már mosolygott. Halkan, suttogva beszélt és mosolygott közben. Még növényeket kell szerezni. Ne folytasd, Bálint, kérlek, kérlek! Cserepes növényeket nagy, zöld levelekkel. Kérlek! A lány könyörgött. Vajon merről érkezett? Ahogy azt mondja: az almás kalácsból kérek. Mert éhes, és ha éhes, akkor eszik. Néhány mályva még megmaradt, mondta. Bálint!

A lány ekkor átölelte. Bálint érezte, ahogy a karok a nyaka köré fonódnak, aztán a hátát simítják végig, simítják és szorítják, szorítást érzett, és érezte, ahogy a lány arca hozzáér az ő arcához. Érezte a leheletét; a bőr forrósága és a lehelet forrósága, ahogy az arcok összeértek, ahogy az arcukat a másik arcához nyomták; úgy kereste egymást a két száj, hogy a másikat megtalálva mohón nyissanak utat a nyelveknek. Türelmetlen, menekülő mozdulatok: Ágnes öntudatlan ujjai, amint belekarmolnak Bálint hátába, és a lány ajka, ahogy kicsordul rajta a vér; vércsepp, ami rögtön elmaszatolódott. Nem éreztek fájdalmat: kiáltásaikat elnyomta az ajkak és a nyelvek kétségbeesett szerelmeskedése. A lány arcának forrósága. Néhány mályva még megmaradt, és egy kis tégelyben lila ibolya is.

Bálint hallotta, ahogy a festékbödönök feldőlnek és hangos robajjal gurulni kezdenek a járdán. És akkor fény, éles fény mindenütt. Hallotta Ágnes lépteit, ahogy szaladni kezd. Hunyorogva indult utána. Tett néhány lépést, megállt. Káprázott a szeme a szikrázó fényben, pupillája összeszűkült. A szél felerősödött, és ezüst csillámport szórt végig az utcán. Már nem érezte a sós szagot. Köhögni kezdett, úgy indult vissza, köhögve. A por karcolta a torkát. Köhögött. Homlokával dőlt neki a falnak, hogy hideg legyen. Ágnest kereste, de csak pillanatokra látta már, és akkor sem volt benne egészen biztos, hogy ő az. Hol itt, hol ott tűnt fel az utcán. Mintha ő lett volna a gyógyszertár ajtajában; ott állt és felé mutatott: ott van! Felismerte a hangját. A falnak dőlve nézte magát, ahogy futni kezd. De ahogy odaért volna, a lány már a túloldalon bukkant föl, egy hársfa mögül látta kilépni, és mosolyogva magyarázott valamit a járókelőknek. Nem hallotta, hogy mit, de akkor mintha mind rá néztek volna. És hallotta a hangját, ahogy azt mondja: ott van. Ágnes hangja volt. És mintha már a házból jött volna: a függönyök megmozdultak az emeleti ablakokban, de nem lehetett látni senkit, csak azt, hogy van ott valaki, valaki áttetsző, aki megmozdítja, majd félrehajtja a függönyt és kinéz. És ez a dallam. A torzított, vinnyogó klarinét. Honnan emlékszik erre? Az utcába piros sportkocsi fordult be, egy széteső vonalakból álló piros autó, és a fény, a vakító fény mindenütt. Hányingere volt. Erdőt látott, a hideg falnak dőlve nézte végig, ahogy megpróbál gázolni az avarban, és a sűrű lombozaton keresztül vékony csíkokban tör át a sárga fény, előbb csak vékony, később egyre szélesebb csíkokban, és most már mindent elborít. Csak mosdó nincs még, de van lavór, de egyelőre van helyette egy műanyag lavór. Miattam már nem kell. A piros sportkocsiban nem ült senki, csak Ágnes hangja volt hallható, amint azt mondja: ott van. Köhögnie kellett. Süteményeket látott egy tálcán, estélyi ruhákat, vasalt zsebkendőket összehajtogatva és polcra téve a mosott alsóneművel együtt. Az égbolt! Hogyhogy erre nem emlékezett. Arra, hogy milyen színű az ég. Tükör kettő is van. Van egy kisebb, az a kör alakú. Talán az mehetne a fürdőszobába. Ha lesz mosdó, majd a fölé. A köhögés végén öklendezni kezdett. Nyelt. Nehezen, de még tudott nyelni. Megpróbált mélyet lélegezni. A fény! A fény! Hallotta a szívdobogását. Újra öklendett. Ahogy dobog. Dobog. Dobog. És mindenütt a vakító fehérség. Fehér és sárga. Lehajolt; szétvetette a lábait és lehajolt; nem támaszkodott a téglafalnak. Hányni próbált. Össze-összeránduló üres gyomor. Elaludni, ébredés nélkül. Ágnes léptei, ahogy a csókból kibontakozva szaladni kezd. Mintha már nem érezné a hideget. Mintha már nem. Mintha már minden csak ez a fény. Ez a napkitörés. Mert mintha már nem lenne semmi, semmi más. Csak ez a fény.

Megremegtette a falakat; így hagyta ott a festményt. A Szent Antal-szobornál leesett egy hálaadó csempe, márványlapja meghasadt, a rozsdás szög pedig elgurult a fűtőtest alá. Kék, ezüst, sárga. Háztetők felett suhant tovább, követhetetlenül. Néha alábukott az utcára: rózsaolajként megfagyott egy neszesszerben, és szétpattintotta az üveget. Egy borostyánkőből készült ékszert fenyőgyantává olvasztott; a látványon egy kamaszkorú lány szájával nevetett, hangosan csattogtatva állkapcsait: a fogak megrepedeztek.

Közben lilásvörösre színezte az eget, gomolyfelhőkké állt össze, jégkristályokká, majd esőcseppekre bomlott és zuhanni kezdett. Zuhantában eltűnt; egy felborult pohárban jelent meg újra, egyetlen csepp tejjé húzódva össze. Így látta meg az ijedt szemeket, a kisfiút az ajtóban, aki nem mert közelebb lépni az asztalhoz; az ajtóban állt és rémülten bámulta a poharat, a műanyag abroszról lassan csöpögő tejet. Érezni lehetett a reszketését. A riadt tekinteten keresztül indult meg a szív felé, de megállt, és amikor a gyerek megmozdult, a tekintet irányát követve a falakon keresztül egy hallba jutott. Még várt, de pályája már kiismerhetetlen volt. Mindenhol hallani lehetett a sistergő hangot, nyomában pedig a remegés és a permetszerűen aláhulló csillámpor.

A hallból kilépve a mennyezet festékszemcséibe szóródott szét, így haladt végig a folyosón. A lépcsőfordulónál állt meg, hogy a kopott huzatú fotel melletti, állványos hamutatartóban füstölgő cigarettacsikken megízlelje a rúzsnyomokat. A sötétben dulakodva csókolózó pár éppen gyors, botladozó léptekkel indult az emeletre. A szőnyeg alatt követte őket, barázdákat húzva a betonlapba. A nő kezével megérintette a korlátot: hideg volt.

Kék, ezüst, sárga. A szobába érve a nő egyetlen mozdulattal kilépett ruhájából, hanyatt vetette magát az ágyon, és ujjaival dörzsölni kezdte csiklóját; a síkos, csillogó ujjakat a fölébe térdeplő férfi szájába dugta. Üvegcsörömpölés hallatszott: ablakok, tükrök, faliórák, kölnisüvegek, képernyők, villanykörték. Az éles hangot egybemosta a lihegéssel, a torok mélyéről feltörő sóhajtásokkal és a szinte dühös fújtatásokkal. Közben visszapörgette az időt: a gólyák röptét utánozta, majd az egyik bedeszkázott karzati ablakon keresztül vágódott be a templomba, ellobbantva az oltár körüli mécsesek lángját.

Spermaként jutott a nő mellére, a keményen ágaskodó sötétlila mellbimbókra; a bőr finom volt. A nő szétkente magán az ondót, majd egymás után lenyalta az ujjait. Így került a hasról a nyelvre, hogy végül egy fáradt, ernyedt csókban a férfi nyálával keveredve oldódjon föl, a fájdalommal együtt: a fogak alatt ropogtak az üvegszilánkok, bevagdosva az ínyt, a szájpadlást, a nyálkahártyát, véresre szabdalva a nyelveket. Hideg volt.

A kisfiú reszketve bámulta a felborult poharat, ahogy az abroszra ömlő tej lassan megindult az asztallap széle felé és csöpögni kezdett a padlóra. Hátrált, ki a lakásból, majd lefutott a lépcsőn, hogy szaladva induljon a gyógyszertár felé, ahol anyja dolgozott. Az utolsó lépcsőfoknál rálépett egy szalvétára: abban a pillanatban egy háromszög alakú, fehér papírdarab látszott ki a cipőtalp alól. Zihálva futott a félelem elől. Semmi mást nem érzékelt, csak a menekülés kényszerét. Látni sem látott semmit. A gyógyszertárnál előrelendülő lábával belerúgott egy galambba, de annyit érzett csupán, hogy valami puha a lábfejéhez ér; nem hallatszott reccsenő hang, csak egy tompa puffanás, amint a galambnak hátranyaklik a feje, és néhány toll felröppen. Nyitotta az ajtót, amikor mintha megállt volna az idő: látta a fehér köpenyt a pult mögött, de minden, ami hozzá tartozott, áttetszőnek tűnt; anyja arca helyett csak homályos körvonalakat, és mindenütt az egyre sűrűbbé váló levegő, a galamb pihés tollaival, ahogy megrekedtek keringés közben.

Kék, ezüst, sárga. Hátára fektette a fiú testét és széttárta a végtagokat. Közben légörvényként forogni kezdett, tajtékosra kavarva a szökőkút vizét. A hasfalnál hasította fel a bőrt, majd a szegycsonttól a végbélnyílásig vágta. Beleharapott egy almás kalácsba, szántóföldeket borított be, moziműsort böngészett. Közben lemosta a kilyukasztott belekből kiömlő bélsarat, és csak ezután kezdte kifejteni a bőrből a csípő- és térdízületeket; kihúzta a csigolyákat, majd a vállízületet átvágva a lapockákat is, mintha csak egy kesztyűt fordított volna ki gyors mozdulatokkal. Áthasította az orrporcokat, felhajtotta a szemhéjat és kitépte a két szemgolyót.

Minden mást elemésztett, csak a szemeket hagyta ott heverni a bejárati ajtó előtt, az ijedt gyerekszemeket.

Semmi sem mozdul, csak a zizegés hallatszik olykor, egészen halk zizegés, ahogy a száraz fűcsomók és bogáncsok egymásba fonódva hajladoznak. A szürke égbolt alatt mozdulatlanul fekszik a hatalmas, nyugodt mező. Csönd van. Néha – mintha szél fújna olyankor – hullám remegteti meg a fűszálakat. És végig, ameddig látni, a sötétkék rét. A távolban hegyek, a látóhatár alján pedig vöröses sáv. Mintha napkelte készülődne. Pedig nem. Semmi sem mozdul; apró, láthatatlan harmatcseppek sincsenek. Az ég felhőtlen. A szürkeség alatt csak a végtelennek tűnő sötétkék rét, a magasra nőtt, sötétkék fűszálak. Mintha elnyelnék a fényt. És mintha öröktől fogva csak ez a mozdulatlanság.

A földben teknőszerű bemélyedés. Elsőre nehezen lehet észrevenni; a teknő partján most árvacsalán feketéllik. Valaha talán víz csordogált ott. Mert elképzelhető. Hogy valamikor. De most már nem. Most már ha van is mozgás, csak annyi, mint amikor a szél zizegtetni kezdi a fűszálakat. Fűszálak és bogáncsok összefonódva, egymásba gabalyodva. A sötétkékben néhol fekete szín, fekete, némi piros árnyalattal, mint az alvadt vér: magában álló, viaszos levelű borbálafű, vagy mezei margaréta, összehúzott szirmokkal. A virágokon finom, ragadós pókháló. Vagy talán csak valami ragadós fonal, ami pókhálóra hasonlít.

Az üres meder egészen az erdőirtásig vezet. A hegylábaknál erdőirtás: a kivágott fák helyét átvették a tüskés bozótosok. Az elkorhadt rönkök némelyikén facsemeték állnak bizonytalan tartással. Aránytalanul megnyúlt, vékony ágaikon még nincsenek levelek. Nem is ágak azok, inkább csak ágacskák még, kocsányszerű, zsenge nyúlványok. Gyökereikkel a halott fatörzsbe kapaszkodnak, akár a laskagombák. És tavasszal talán majd rügyet hajtanak, sötétkék, barkaszerű rügyeket a szürkeség alatt. Körülöttük kőtörmelék. Fekete cserjék és fekete levelű vackorfák jelzik az egykori erdőt, mozdulatlan sziklák és kőtörmelék. A sziklarésekben páfrányok, a páfrányok alatt szivacsra emlékeztető mohapárnák. Minden nyugodt és csendes. Nincs hang; csak a sötétkék hullámzás a mezőn.

A sziklaomlás fölött a néma erdő: hidegzöld, mozdulatlan fák. Kérgük már hasadozott, némelyiken szinte hosszú pántokra szakadt a barázdák mentén. A repedésekben talán rovarbábok. Talán. Vagy csak elszáradt, töredezett levelek. Szemét, amit a szél és az eső annak idején összehordott. Mert most már nem mozdul semmi. Csak a zizegés hallatszik olykor, az élettelenül is egymásba fonódott száraz fűcsomók és bogáncsok egészen halk zizegése az időtlen csendben.