Téli napló

 

1. Átkelés a síneken

 

Csak ameddig megszűnnek az irányok.

Kilobbant gyertya: mozdulatlan állok.

 

Most kétfelől egyszerre fúj a szél,

kétoldalt kétfelé két fal robog,

alattam kattog, dübörög, morog,

hullámot vet a kétlépésnyi tér,

sárgán, fenyegetően csikorog

karnyújtásnyira a két villamos,

és ahogy kicsit dőlnek a kanyarban

a kétirányú párhuzamosok,

sebes tömegük szinte összeér.

Émelygek, szédülök, minden forog,

fenn az esti ég, lenn az utcakő,

két fénycsík száguld előttem, mögöttem,

kettős kanyarba dől be az idő,

és látnom kell, nem hunyhatok szemet,

forog a sokirányú szédület,

forog bennem az ismeretlen örvény,

ahogy állok a morgó senkiföldjén,

beszorítva két mozgó fal közé.

Ötven másodperc már az ördögé.

 

Egy pillanat, és helyredöccen minden.

Ismét lesz fent, lent, jobbra, balra, kinn, benn.

Örvény helyett: tér, jövő és szabadság.

 

A kerekek nyivognak, mint a macskák.

 

 

2. Szobrok, liget

 

Tar fák felett fut a vágtató bronzló.

A tág ég alatt mélybe visz a lépcső.

A föld alól, a légaknákon át,

felhallatszik a hangos csattogás.

 

Nyirkosan terped a napsárga fürdő.

Nyírt bokrai közt tekereg a forró

medencegőz, a testek páraszobra.

Kéktollú varjak turkálják a rothadt,

megfeketedett tavalyi avart.

 

Csak ameddig a rövid séta tart.

 

 

3. A fa körül

 

Ólmos esőben párzanak a macskák.

A fény éjféli szőrükre fagyott.

Forrón vernyogó februári koncert.

Vadállatok.

 

Meg-megroppan az ezüstös üvegfa.

Csak ameddig elalszom. Hallgatom.

Könyörögnek és karmolnak alatta.

A test, a fájdalom.

 

Csak ezt. És újra. Fagyban és sötétben

lüktető kicsi húsgolyók fogannak.

Oktalan állatok. Vad célszerűség.

De vannak.

 

 

4. Napsugár Pub

 

Lila függöny. Kint sárbarna a nád.

A súrlófénytől fellazult bugák

zászlósan dőlve egy irányban állnak,

és lengenek a hosszú fűzfaágak:

Agárdot átmossa a déli szél.

 

Csak ameddig a vonat odaér.

 

Addig alszik a karjaim között.

Hajából verejtékillat gőzölög,

tiszta gyerekszag. Idebújik hozzám.

Tűhegynyi cseppek fénylenek az orrán.

 

A fülkét átmossa a déli nap.

Horkanva, megbűvölten alszanak

az utasok. A nyúzott arcú lány

elnyitja száját, fény villog fogán.

 

Napsugár Pub. Csak villanásra látom

a cégtáblát a sárga parti házon,

és dől is a nap, kortyolok belőle,

ahogy szemközt a tükörnek verődve

arcomba csap. Lehunyom a szemem.

Megköt és megtart. Mint a szerelem.

 

 

5. A lépcsőn

 

Senki sem ugrott le a lejtős gangról

az udvar keramitkockáira:

a cselédlépcsőn indultunk el inkább,

az ötödikről megyünk lefele.

 

Régi barátnőm lépeget előttem,

két órája harminckét évesen.

Botorkálunk a meredek sötétben,

ördög örvénye, őrült szerelem.

 

Átbeszéltük a megvitathatókat,

de az érzelmek sosem józanok.

Kettőnk közt nem dől el, mit kettejük közt

kavartak ismeretlen démonok.

 

Még lüktetően megoldatlan minden.

Már semmiségekről beszélgetünk.

Itt nem segít a szeretet, a hit sem.

Ereszkedünk.

 

Én elmegyek. Ő meg majd feltörli végre

a mosógép okádta szennyvizet.

 

Csak amíg beülök a taxiba.

Hideg.

 

 

6. Növénynek lenni

 

Bokros hibiszkusz. Neki dől a fény.

Érzi, hogy kicsit langyos az üveg.

Ideje, léte más, mint az enyém.

A fénynek dől, és virágot növeszt.

Felette borzas porcsinrózsa lóg,

virága helyén bolyhos vattaszálak.

És terebélyes mikulásvirág:

fellevél, álvirágzat.

De bibés, sárga, igazi virága

közén ragyogó gömbben, fényesen vár a nektár.

 

Kint még hó. Benn a dzsungel.

Ablaknál állok. Csend van. Süt a nap.

Iránytalanul boldog pillanat.

 

Lélegezni.

Minden van, semmi sem kell.

Mint a hibiszkusz: élek.

Behunyt szemmel.

 

Csak amíg innen elszólítanak.