Körülbelül ezzel a pöffeszkedő preambulummal kezdődik az az idegen regény is, ami legutóbb akadt a kezembe. Kontextus híján rögtön azonosítottam magam az elmebajos úttörővel, majd eszembe jutott az a gondolat is, miszerint sokkal jobban hatna rám a szöveg, ha magyarul szólna. Csakhogy fordítás-ferdítés közben beindultam, és már el is képzeltem a szöveget, született betyár vagyok én, úgy lovagolok a magyar szavakon, hogy öröm nézni. Roppant műélvezettel. Körmönfont keccsel. Kacéran fitogatva mesterségbeli tudásomat. Na, erre varrjál gombot. A király meztelenségéig merészkedve. Ámbár közben reménykedtem, csak abban reménykedhettem, hogy az én izgalmam a te izgalmaddá is válik, hogy a mondatok, a szavak, melyeket saját vitustáncom fokozásához keresgélek, kicsalok magamból, rád is ugyanazt a hatást gyakorolják majd, ha netán belém olvasnál, ha olvasnál belőlem. Mert azon, hogy aztán az Ismeretlenben magát a magyar nyelvet láttam, egyáltalán nincs mit csodálkoznod, nyájas, vadidegen olvasó: e világi életem nagyobbik felében ugyanis a leghalványabb sejtelmem se volt arról, hogy anyanyelved egyáltalán létezik. Egész pontosan huszonegy éves koromig. Sőt: az anyai nagyanyám, majd anyám által állított családfám alapján bátran kijelenthetem, hogy több mint öt százada nem vagyok, tetőtől talpig nem vagyok magyar, de még csak magyar származású sem.

Nyelvedig persze nem bizonyult oly járhatatlannak és rendkívülinek az út. Esetem ugyancsak hétköznapi, fölöttébb banális: mint annyi más ember ezen a földkerekségen, én is igyekeztem, igyekszem magamévá tenni egy nem-velem-született nyelvet. És bárhogy betyárkodjak is, ehhez nem kevés alázatra van szükségem, gondoltam tovább olvasás, majd főleg fordítás közben, mert bár több mint tíz terhességnyi idő óta tanulok magyarul, nyilvánvaló, hogy nem tanultam még meg, mert akkor a fordításbeli magyartalanságok raján kívül eszembe se jutott volna a sarki fénnyel való ripacskodó azonosulás, mert ha én úgy tudnék magyarul, mint ahogy szeretnék, akkor – akár az igazi szeretőknek a szerelemről – semmiféle mondanivalóm nem lenne a dologról, maradna az élni- és élveznivaló, ahogyan a gazdag ember is éppen a vagyonát emlegeti legritkábban. Én kincsem. Kincsikém.

És mégis, szólalt meg bennem a mellét döngető hiúság: utam nyelved felé mégiscsak ritkaságnak, érdekességnek számít. Erre bizonyság az, hogy valahányszor csak honfitársaiddal találkozom, eleinte mindig csodálkoznak valamicskét rajtam, vagyis azon, hogy valamilyen szinten tudok magyarul. És mindig elhangzik a kérdés. Miért pont a magyar? A kérdést – bátorság, szemérmetlenség, dölyf, kedv vagy erő híján – rendszerint kikerülöm. Hiszen hogy is adhatnék nekik kielégítő választ? Ha rávágom, hogy azért, mert tetszik, mert vágyódom rá, rögtön kívánkozik ehhez még egy-két szó, például arról, hogy miért tetszett meg és tetszik mind a mai napig, hogy miért is szeretem olyan rettentően, megrendíthetetlenül (mert hát minek nekem, mire jó ez a kibaszott nyelv, amely a kutyának se kell?). Érzem, reménytelen, végeláthatatlan feladatba vágnék bele, ha magyarázkodni kezdenék, ha kiméreszkednék a tetszés tüskés, titkos hogyanjába, mert akár egy tanácstalan szerető, én se tudnám, vajon hol kezdjem, az á-nál, melynek harsány színezete egyszerre csábít s bosszant, mert nekem ritkán sikerült kellőképpen képezni, tudniillik szépen lapítom le a nyelvhátam, miközben az alsó fogsor tövét a nyelvheggyel érintem, és eredményesen zárom az orrüreg felé vezető utat a nyelvcsapommal, de jaj! mindhiába, állkapocs-nyitásszögem, ajakrésem nem nyílt, nem tág eléggé, és torz á-m anélkül, hogy hasítaná a firmamentumot, szánalmasan lepottyan sáros, szarostalpú cipőm elé; vagy inkább a gyönyörűen felsötétlő hosszú ó-ra térjek, mert úgy szeretem feldomborítani nyelvhátam hátulsó részét, arra ügyelve, hogy megközelítsem vele a szájpadlást, de mégse érjek hozzá, és így tovább egészen a z-ig, hangsúlyozva, hogy magyart kiejteni s hallani mennyi szájizomkéjt és fülmámort okoz nekem, bár bevallom, dobhártyám gyakran lesz libabőrös ezektől az iszonytató pestiektől, akik (akárcsak az orrhangú, röfögő franciák) savanyú szavaikat csupán az orrüregükben képezik, mert számomra a magyar természeténél fogva mély és bársonyos, mint a cselló legmélyebb húrja, úgy rezegnek a hangszalagok, mint véreres, veláris vitorlák az éj sűrűjében, ahol harsányan, metszően csillámlanak az éles á-k, é-k meg í-k csillagzatai – vagy beszéljek inkább betűkről, kész szavakról, etimológiákról, szócsoportokról, grammatikai ékszíjakról, zenei hang-elemekről, optikai, észbeli képekről, illatokról és szagokról, a számtalan asszociáció kimeríthetetlen, nyüzsgő s szivárványló gyűjtőmedencéjéről, amit a magyar nyelv számomra jelent? Szóval, ha sürgetnek, hogy mondjam már el, miért is szeretem az anyanyelvedet, válaszom – de hát ezt te is tudod – mindig egyféle lesz, lehet: mert ő ő, és én meg én vagyok.

Hogy hogy tetszett meg? Először Bartók Béla révén, évekkel ezelőtt, amikor fölfedeztem A kékszakállú herceg várát. Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása. De mint később kiderült, ezen a magyar gyártmányú fölvételen vérbeli oroszok énekelnek, pompásan ugyan, de erős, mondhatnám, botrányos akcentussal: vagyis legeslegelső alkalommal tulajdonképpen tévedésből tetszett meg a nyelv. A kékszakállúval párhuzamosan rejtélyes dolgok sora történt velem, mintha a véletlen szövetkezett volna a magyarral, hogy minél hamarabb hírét vihesse a csodának, hogy lám, ebben a siralomvölgyben, ebben a Bábel-toronyban létezik egy igazán nekem való vadidegen nyelv, ami csak rám vár, és mint tüzes nyíl, célba vette nádtetejű szívemet.

Így például egyszer a postaládámban rábukkantam egy nagy alakú borítékra, amely Kosztolányi Dezsőtől A kleptomán fordítót és más elbeszéléseket tartalmazott francia fordításban, kefelevonatban. Címzés vagy minden kísérőlevél nélkül. Egyetlen kiadót sem ismertem. Kosztolányit még kevésbé. A mai napig sem sejtem, kinek vagy minek köszönhetem e jóslatteli küldeményt (mert közben fordító lettem, magyarból). Egy másik napon séta közben, valahol Párizsban, hirtelen észrevettem egy kulccsomót, ott hevert a járdán, lehajoltam: a rajta lógó fémlapocska barátságosan csillogott az őszi fényben a rávésett névvel. Elolvastam és hangosan kiejtettem, talán akkor életemben először: Büdápeszt. Azóta is magamnál hordom ezt a kulcscsomót, hátha…

Ennyi jel után, a dézsavükről és egyéb álmokról, meghökkentő találkozásokról nem is beszélve, megadtam magam a véletlennek és hagytam, hogy vezessen és irányítson: elkezdtem tanulni. És már nem tudom, eleinte pontosan miért is tetszett, azért-e, mert magamat is áltatva igazolni akartam a véletlen szeszélyeit, hogy ne kelljen úgy éreznem, becsapott a sors, vagy pedig azért, mert e véletlen, ahogy André Breton mondja, tényleg olyan külső szükségszerűség megnyilvánulási formája, ami utat tör magának az emberi tudattalanba, azaz a külső és a belső világ egybeesésével szemben minden úgy működik, mintha az ember sóvár szubjektivitása rávetítené magát egy tárgyra, amely ily módon egyszerre megtestesíti, buzdítja és előhívja magát a vágyat. Mindenképpen ez történt, már az elejétől, az első leckétől fogva, annak ellenére, hogy a tanulás nagyon sokáig nehezen ment, mintha páncélos, keserű korpát rágtam volna: megtetszett és vonzott az ismeretlen nyelv, mintha legmélyebb vágyamnak lett volna tárgya.

Hogy milyen is számomra a magyar nyelv? Telis-tele, hullámzó, mélységes. Bő, tág, egyszerre rám és szűkre szabott. És nyílt, öblös, felsötétlő. Lázongó, jéghideg, csüggeteg. És nyers, anyaszült meztelen, heves, veszélyes, szeszélyes, szenvedélyes, reménytelen, bizonytalan. Keserűen mézédes ízű a számban. És vak is, zord, zsúfolt, ősrégi, tovatűnő, büszke, követelődző, elbűvölő, szórványos, szivárványló, homályos, hűtlen, mohó, bosszantó, türelmetlen, kiáradó, erőszakos, háborgó, haragos, hajthatatlan, messzenyúló, halálnehéz, kőkemény, lappangó, örvénylő, zajongó, zsivajgó, viharzó, megtévesztő, engesztelhetetlen, gőgös, gyöngyöző, nedves, folyékony, tajtékzó, dúskáló, borzalmas, véremet elállító, végtelen. Egy szó mint száz – vagyis inkább százezerszer száz, mint egyetlenegy – azóta, amióta rábukkantam e nyelvre, szüntelenül lélegzik, egyre mélyebbre hatol belém, holott eggyé sose válik velem, mert valami mindig csak kilóg belőle, vagy mondhatnám inkább, én lógok ki belőle, sohasem fedjük teljesen egymást, miközben folyvást a fülembe suttog: hatolj belém, beljebb, még, még, tévedj el, tévelyegj sűrűmben, talán majd ki tudlak vezetni rengetegemből.

Szüntelenül kínoz ez a hiányérzet, néha lappang, hallgat bennem, láthatatlanul meghúzódik, néha meg alattamosan előbújik, és mint undok féreg a hajnalon, átkúszik hozzám a nappalba, rám mászik, belém fúródik, tudatomba fészkelődik, úgy, hogy odabent csakhamar minden csupa kosz és káosz, és egész nap zaklat, fojtogat, kényszerít, hogy dédelgessem. Tavaszból nyár, nyárból ősz, őszből tél kerekedik, és tavaszt hozva tűnik tova, így megy ez, tízszer egymásután, de mindhiába, az érzés nem csillapodik. Aztán a vágy melege és a kudarcélmények jéghidege küzdve-hálva mennydörgést szül, a mennydörgés villámot, a villám nyomán pedig marad az elszenesedett, torz remény – de hiába, mindhiába, a Magyar Nyelv szüntelen csábít és áltat.

Hat rám. Hajszol. Ajaj!

Kísér és irányít.

Tetőtől talpig behálóz, hív, az övé vagyok.

Mert ő ő.

Ment? Megy is tovább, most is, holnap is, és menni fog halálomig vagy még tovább is, ha csakugyan létezik a túlvilág. Az elején pedig úgy, hogy ültem a seggemen és tanultam, tanultam, tanultam, miközben megkérgesedett seggel számtalan tervet szőttem arról, hogy hogyan tegyem magamévá ezt a vadidegen nyelvet. Kiebrudaljam-e hozzá, száműzzem-e magamból az anyanyelvem, míg tűszúrásnyira nem zsugorodik a mélyemen, kellő teret engedve ezzel a konok vetélytársnak? Vagy – a cél érdekében – kössek valakivel vérszerződést? Akár egy természetfölötti hatalommal is? Vagy netán fordítsak éjjel-nappal egyik nyelvről a másikra és viszont, hogy ami eddig kívül volt, belülre forduljon és gyökerezzen belém? Mert hiszen mindig úgy érzem: inkább tapadjon nyelvem az ínyemhez és rohadjon szét szívem, mint hogy ne sikerüljön belülről is tudnom ezt a nyelvet, és ne csak kívülről, hogy többé ne csak szűk, izzadságszagú ruha legyen rajtam, hanem a részem, csont, bőr, izom, vér és velő.

Erre vonatkozóan, azt hiszem, minden elképzelhető megoldás átzakatolt már a fejemen. Bevallom, sorozatgyilkos is lennék, ha csak ez a lehetőség volna, hogy birtokba vegyem a nyelvet, ha (mint azt már számtalanszor elképzeltem) élő magyarokból kéne kiszívnom az agyvelőt a tudáshoz.

Képzeletemben a jelenet rendszerint az éj leple alatt játszódik. A falak mentén suhanok gondosan kiszemelt prédám nyomában (később rájöttem, hogy felesleges válogatnom, sőt, még a legbunkóbb agyúért is érdemes belemennem a játékba, hogy én is olyan szaporán tudjak bazmegezni, anyázni). Egy maszk segítségével hajtom végre tettemet. Nincs rajta nyílás, jó nehéz, és vastagon áll benne a forró szurok: az a lényeg, hogy ne szállhasson ki a lélek a leendő tetem szájából és orrából, különben oda minden remény, kár a fáradságért. Kezemben a végzettel közeledem felé. Szelíden megszólítom. Megfordul. „Bocs." És rácuppantom arcára a trükkös maszkot. Ijedtében levegő után kapkod, de helyette a szurkot szívja be. Áldozatom elgyengül, és nekem, aki az égető vágytól időközben hatalmassá növekedtem, gyerekjáték megfékeznem veszett vergődését. Minél inkább védekezik, annál inkább tömődik el orra-szája forró szurokkal. Hurrá! Mukkani se tud. Még a lelkét sincs módja kilehelni. Azt hiszem, az ember agya négy perccel éli túl a testét. Hát én ezalatt gyorsan kihörpintem lágy agytekervényeit. Lelkestül-mindenestül, mert lélek nélkül minden tudás hiábavaló, pláne a nyelvtudás. A műtét különleges eljárást igényel, de erről most hadd ne áruljak el többet.

Más, kézenfekvőbb módszerekhez és egyébb szerekhez is folyamodtam a tanulás ideje alatt, és azóta is. Ezek időnként jártak is némi eredménnyel, nyújtottak valami kis sikerélményt. Minden lehetőséget kihasználtam, hogy magyarul szerethessek, szeretkezhessek, szenvedhessek, élvezhessek, gyűlölhessek, unatkozhassam, tombolhassak, káromkodhassak, rajonghassak, kényeskedhessek, kéjeleghessek, eshessek kétségbe, élhessek túl, és őszintén bevallom, nemegyszer más emberek rovására tettem mindezt, hiszen bennük sokszor sokkal inkább a nyelv vonzott, mint tiszta énjük.

Álmodoztam, képzelődtem, hagytam, hogy szívem és a fantáziám minden szeszélye akadálytalanul juthasson felszínemre, azaz kifejezésre, mert úgy tűnt számomra, hogy nemcsak szavakat, nyelvtani szabályokat tömködök magamba, hanem valami más is történik, illetve készül megtörténni, olyasvalami, ami most még csak homályos érzés, de ki nem nyílt virágként már kifelé kívánkozik, mert tudom, érzem, hogy rám vonatkozik, tehát olyasvalami, amire minél előbb rá kell eszmélnem. Ilyenkor valóságos őrült voltam, tüzes vágyban vetettem rá magam egy-egy rövidebb szövegre, versre, novellára, majd csakhamar tőle elfordulva széjjelvontam az értelmező, szinonima- és egyéb, kétnyelvű szótárak ruhájának két szárnyát, reszketve végigtapogattam testükön, és legtöbbször úgy is maradtam, ebben a helyzetben. Mint idő előtt kerevetre rogyó, kimerült, silány szeretőnek, nem volt erőm, hogy a szótárakat, szavakat legyőzve visszajussak a szöveghez és egyesüljek vele.

Álmodoztam, képzelődtem, minden olvasott vagy hallott szót el s föl szerettem volna fogni röptében, de a szómadarak valahogy mindig elszálltak előlem. Pedig kellettek. El kellett kapnom őket. De hogy a csudába? – tettem fel magamnak a kérdést, míg egy ragyogó tavaszi délutánon, séta közben, a Duna sodrában hirtelen megpillantottam egy fuldokló legyet.

Habozás nélkül a folyóba ugrottam, és ezernyi akadályt leküzdve kivonszoltam szerencsétlen rovart a partra. A mesterséges lélegeztetés után gyorsan magához tért. Lefektettem a tűző napsütésben, hogy megszáradjon, aztán továbbindultam.

Már néhány perce úton voltam, mikor lépéseket hallottam a hátam mögött. Hirtelen megfordultam. A légy volt az.

Hálából a nyomomba szegődött, nem akart többé elhagyni. Egész a házamig követett. Nem volt szívem elkergetni őt.

Balszerencsémre, vagyis inkább, mint később kiderült, jobbszerencsémre akkoriban egy szelídített, Titi nevű verebet tartottam otthon. Érkezése másnapján a legyet, akit Mózesnek neveztem el, Titi lenyelte. Kétségbeestem, de legnagyobb döbbenetemre egy-két perccel később Mózes újból megjelent a Titike hátsó felén. A váratlan látványon felbuzdulva még egyszer próbára akartam tenni legyem eszét. Másodszorra is lenyelettem Titivel. Alig telt el néhány másodperc, és máris előbukkant a hátsó fertályon. Tízszer, húszszor megismételtem a kísérletet, és ő is minden alkalommal megismételte elképesztő mutatványát. Ekkor csodálatos ötlet villant át az agyamon, úgy döntöttem, hogy vadászni fogok evvel a kiváló léggyel. Egy hónapig edzettem oly módon, hogy naponta többször lenyelettem Titivel. Végül egy szép napon, korán reggel, Mózessel és egy hatalmas orsó cérnával elindultam vadászni.

A szabadban aztán cérnát kötöztem Mózes harmadik lábára, és elengedtem az én ragadozó legyecskémet. Ahogy sárkányeregetésnél az lenni szokott, minél följebb emelkedett Mózes, annál sebesebben tekeredett a cérna az orsóról. Nemsokára bekövetkezett, amit előre sejtettem, és olvastam is valamilyen régi mesekönyvben. Az első madár, amelyik megpillantotta a vadászó legyet, lecsapott rá, kitárta a csőrét és lenyelte. Hála a gyakorlásnak, Mózes talpraesetten áthaladt a madár emésztőszervein, és néhány másodpercre múlva felbukkant a szárnyas hátsó felén. A cérna, amit Mózes lábára kötöttem, természetesen áthaladt a madár testén. Úgy volt felfűzve, mint a gyöngy.

Vadászó legyem ekkor továbbrepült. Egy újabb madár csapott le rá, és ugyanúgy járt, mint az előző. Aztán egymás után sok száz és sok ezer madár nyelte le Mózest, és gyűlt össze cérnámon, úgy sorakoztak, mint a rózsafüzér szemei. Mire leszállt az éjszaka, e gigantikus nyárs, amit alig bírtam megtartani puszta kézzel, a láthatár teljes hosszát átívelte. Két napomba került, amíg a rengeteg szó-szárnyast sikerült lefejteni.

Szóval álmodoztam, képzelődtem tovább, hiába tapasztaltam meg, hogy álmaim tejébe is minduntalan bele-belehull egy légy, amilyen Mózes volt, aki szegény túlbecsülte saját képességeit, mert a csodálatos vadászat után néhány nappal meghalt (egyébként meg is tekintheted, mert bebalzsamoztattam: itt látható ez alatt az üvegbura alatt, ő az íróasztalom fő ékessége), én pedig továbbra is szőttem az álmokat, sőt hagytam, hogy azok szabadon burjánozzanak, mert így kiteljesedhettek bennem, és tanulhatnékomat a végsőkig feszíthették.

Történt egyszer Tata felé, hátul a kocsiban, hogy eszembe ötlött egy kép: gondolataink különböző mozzanatai, amelyeket szüntelenül szétszórunk a tájra, miközben gépies vagy testi mozgás közben körbetekintünk, rávetülnek a táj különböző részleteire, szóval ezek a szavak és mondatfoszlányok, melyeket az élők nemtörődöm hangulatban vagy épp bús kedvükben csak úgy széthajigálnak, ezek valószínűleg nem vesznek el, hanem egymást szépítgetve, csúfítgatva, elfedve vagy épp megsokszorozva tovább áradnak és mozognak, mint valami összerakós játék örökké mozgó elemei. Tovább gondolkodván arra jutottam, hogy bizonyára ezekből a mondatokból élnek a halottak, akik nem is igazán táplálékra éheznek, hanem a ritka mondatok bizonytalan nyomába eredve töltik időtlen idejüket, hogy azokat csokorba s kévébe kötve útját állják a kongó koponyákból áradó céltalan locsogásnak. Igen, gondolataink a halottakat táplálják, ebből építik ők láthatatlan művüket, amelyet lassan, türelmesen, tájakon, országokon, földeken s óceánokon átkelve szőnek és simítanak nap mint nap tovább.

Így jöttem rá egy nagy titokra: számtalan számunkra hozzáférhetetlen mű lebeg és kering a levegőben. De hogy tudnám vajon előhívni ezeket a kész remekműveket, természetesen azzal az aljas szándékkal, hogy aztán lemásoljam és saját nevem alatt kiadjam őket?

Máris elképzeltem magamat Balatonszárszón, amint éjnek idején lopakodom a gyászos emlékű vasútsor mentén, akár valami elmebajos lepkegyűjtő, és közben méterről méterre nátriumlúggal robbantgatok (arra a következtetésre jutottam ugyanis, hogy láthatalan zsákmányom csak a negatív ionolvadásban lévő magnézium vakító hatása alatt válhat láthatóvá és fényérzékeny ezüstfilmre rögzíthetővé, az ozmózis futó csillanásakor), szóval megyek, hogy az izzó éjjeli tájon felderíthessem, lefényképezhessem, majd fölnagyíthassam, rekonstruálhassam József Attila gondolatainak legsűrűbb vegyületeit, végső versét – persze az én nevem alatt jelentetve majd meg.

Érdekes, hogy akkor szellemi hőseim közül csakis magyar írók, költők jutottak eszembe, és ily módon aztán tucatszámra raboltam és zsákmányoltam ki őket titokban. Ebből jól látható az anyanyelvükkel szembeni közönséges helyzetem: nagy a kísértés, a vágy erős, a remény fénye pedig gyönge és mindig az örök távolban imbolyog.

Hogy mégis mi a kedvenc magyar szavam?

Erre nehezen tudnék válaszolni. Akkor is csak valami esetleges baromságot. Tudniillik köztudomású, hogy az embernek nem kötelessége a szépségre törekednie, mert a szépség oly mértékben kimerítő és relatív, hogy érdemet nem ismerő önkénye inkább kétségbe ejt, mint szárnyat ad, nem, inkább az igazságra kell áhítoznia, mely fényt derít mindenre, leleplezően.

Történt egyszer például, hogy beleestem a setét verembe, és ott fetrengtünk, épp az alján vergődtünk akkori élettársammá nőtt szeretőmmel: csak azért másztunk ki belőle, hogy még nagyobb hévvel, és ki tudja hányadszor, ismét belevethessük magunkat. Így ment ez évekig, míg egy szép napon séta közben meg nem ütötte fülemet egy szó. Egyetlen szó.

Emlékszem, épp az Oktogon egyik kereszteződésénél várakoztam, körülöttem csupa nyüzsgés és fecsegés, és akkor hirtelen kivált egy szó a hangzavarból. E pillanatban vakító szárnyai nőttek, végtelen gyorsasággal hasítani kezdte az Oktogon bűzlő levegőjét, a szívem pedig megszűnt dobogni, lélegzetem elakadt, forgott velem a világ, és hirtelen megértettem, hogy ebből a verembe taszító játékból nincs menekvés, és nincs mese: ennek véget kell vetnem. És ha előbb ismerem e szót, ha létezett volna az anyanyelvemben, akkor talán hamarabb ráeszméltem volna a szakítás szükségességére, akkor talán másképp alakult volna minden, hiszen ettől az egyetlen szótól már kútba is esett egész akkori életem. Hát ki foglalkozik ilyenkor szépséggel, mi értelme ily mellékes jelenséggel szöszmötölni, ha maga a szó egyszerűen, villámcsapásszerűen, önmagában, szinte elkerülhetetlenül érthető, és ha ettől a szótól az ember rögtön átlátja a prózai, sivár valóságot, bármily fájó és kegyetlen legyen is az, mint ahogy ebben az esetben volt: önsorsrontó.

És lám, milyen förtelmes ez a szó, mert hiába egy, akkor is háromfelé szakadtan röpköd össze-vissza, vagyis inkább körbe-körbe az űrben, mihelyt kiejtjük, és hogyan is lehetne szép egy szó hangzása, ha jelentése aljas és a létezés miazmás ürülékével köpi szembe az embert, ha utolsó porcikánkig kloaákává változtat át minket. Ugyanígy hogy lehetne rút egy szó zenéje, ha jelentése gyönyörű, mint a híres mekegő szeretlek, amit Kosztolányi szégyellt és megtagadott a torzfülű külföldiek előtt (helyette azt mondta, lenolaj), holott annyira szép – és még ezerszázszorta szebb, mint minden más nyelvben.

Mi sem undorítóbb, mint az I love you-k, az ich liebe dich-ek és egyéb ja ljublju tyibjá-k, melyek nem érik be azzal, hogy felháborító elsőbbséget adnak az én-nek, hanem még háromfelé is tépik azt, ami magyarul egy, tessék, legyen csak egymástól elválasztva a te meg az én, sőt, válassza el őket egymástól maga a szerelem. A je t’aime tán kevésbé patologikus, a te, vagyis a téged már kezd eggyé válni az igével, azaz te aime-ből t’aime lesz, de reménytelenül elrontja e halvaszületett, szánalmas összeolvadási törekvését azzal, hogy nem tud mást csinálni, minthogy a mindenható je előtt térdepel és fetreng. Az olasz és a spanyol már tudja, hogy a te-ben benne van az én, ezért nem mondja ki, viszont a többiekhez hasonlóan skizofrén világlátásban szenved.

De ne vesztegessük az időt ilyen erdőt csúfító, göcsörtös bunkóból kifaragott formulákkal, lássuk inkább a magyart. Mint már említettem, egyetlen szó az egész, de benne van minden. Szép sorban: ige, tárgy, alany. De nem ám csak úgy összemosódva, tébolyító meg-nem-különböztetésben. Hanem gyönyörűen, plasztikusan, ingerlően, mégis szigorúan tagolva. Négy részből, helyesbítek, testrészből áll, az igéből (pontosabban annak tövéből), a tárgyból (a te-ből l lesz), az alanyból (az én-ből k lesz) és a negyedik, talán legszebb alkotóelemből, a kötőhangból, amely harmonikusan összeköti a te-t meg az én-t az igével, mert hiába van valaki valakivel, ha nincs összhangban magával az igével, azaz a tettel és az érzéssel. És tényleg, ez a szó csupa szerelmi tett és érzés. Tett, mert más, puhány nyelvekhez képest a szó mássalhangzóinak kiejtése olyan bátor nyelvtornát követel, amely leginkább a szerelmi aktusra emlékeztet, vagy pedig grafikusan ábrázolható izgalomgörbére, amely visszatükrözi a szeretők izgalmának alakulását szeretkezés közben. A nyelv hegyét először az alsó fogsor hátához kell támasztani (vagy még finomabb: tövéhez), miközben annak háta közepén, valóságos kihívásként, szűk rés keletkezik, amelytől kellemesen bizsereg az ember szájpadlása (izgalmi fázis). Aztán a nyelv szédítő táncba kezd, addig pörög, amíg a zár és a rés többszöri váltakozásával vágyódó, zöngés tremuláns hang sikeredik (platofázis), és csúcspontra érve máris felpattan egy vérbő csattanással (orgazmus), tl, tl. Végül csúnyán zsugorodik össze (elernyedési fázis, illetve refrakter-stádium), hogy a k-t, vagyis az én-t képezhesse, mert a magyar nyelv jól tudja, omne animal post coitum triste, vagyis párzás után minden állat szomorú, mert vissza kell szállnia a göröngyös énbe, amely mindennek útját állja és mindent lehatárol, mint itt ezt a szót is, és ebben az értelemben páratlanul kifejező e hírhedt k (meggyőződésem szerint ez az, ami leginkább zavarta Kosztolányit, hiszen minden más nyelv selyempántlikás, gerinctelen magánhangzóval zárja le szerelmi frázisát, lásd: lenolaj, lenolaj, pfúj!). Sőt. Azt is tudja a magyar, és itt rátérek a tett után a szerelmi érzésre, abból tudom, hogy tudja, mert pont tőle tudom, hogy nem váltogatja tarka-barkán a hangszíneket, csupán egyet használ, a magánhangzók közül a leglégiesebbet, legátszellemültebbet, az e-t, testhez-érzéshez hadd fűződjön hozzá a lélek is (nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a lélek mint szó a szeretlek-ben levő lek-ből jön, úgy mint almalé, csak fordítva: lé-lek), ezért a sűrített szó valóban laposnak mondható, de így megértette velem, amire egyhamar nemigen jöttem volna rá, hogy a szív síkság: hogy nincsen benne se hegy, se völgy. Vagy hogyha van is, az a dolgunk, hogy mindezt elegyengessük. Mert ahol egyenetlenség, szakadék marad, ott nem lehet szív, azaz szerelem.

A magyar szavakban nekem egyébként éppen ez a szép, csak épp ne kelljen őket egyenként sorra vennem, és mindezt idétlenül bizonygatva elmagyaráznom, mert hisz kit nem kísértett még meg az a csábító téveszme, hogy a szókincsben logikus, sőt, transzcendentális rendszert lásson, olyat, ami csak az őrültek és tébolysújtottak előtt áll össze; szóval azért jók nekem a magyar szavak, mert lehetővé teszik, hogy újraéljem azt a fölöttéb intenzív, rögzült formák által még nem korlátozott költői korszakot, amikor a fiatal gyerek megismerkedik a nyelvvel, és mérhetetlenül elcsodálkozik azon, ami a felnőttek számára évtizedek óta elgépiesedett, közömbös eszközrendszerré vált, olyannyira, hogy érett, többé-kevésbé véglegesen kialakult agyunkkal már alig értjük, miért is kell egy babának ezerszer egymás után elismételgetnie a szavakat, szótagokat, hisz – jaj nekünk! – elfeledkeztünk arról, hogy mindent, amit tudunk, csak azért tudhatunk, mert megnyaltuk, szájunkba vettük, szívből beszívtuk és kiejtettük; szóval azért jók, annyira jók nekem a magyar szavak, de beszélhetnék egyúttal a nyelvtanról is, ami még gyönyörűbb talán, mert úgy tudják bennem felidézni ezt az úgynevezett költői állapotot, amikor még minden szó külön lény és nem valami tánc és lélegzet nélküli alaktalan hang- és betűhalom volt, különálló és mégis összefüggésben létező, égretörő egységet alkotó, és úgy tudnak folyton belém villámlani, ahogy az anyanyelvem szavai csak régebben, feledésbe süllyedt őskorokban voltak képesek, mára pedig már csak a legritkább esetben, oly ritkán, hogy kész csoda, ha elmém nem zavarodott bele.

Akadnak természetesen olyan szavak is, amelyek csak lassan, észrevétlenül szivárognak belém. Ezek viszont jóval kevésbé figyelemreméltóak, mert ha az ember tényleg a villám szülöttje, ahogy azt valaki réges-rég egyszer megírta, és ha tényleg a villám kormányozza a világegyetemet, akkor csapjon csak belénk, villanjon csak fel, akkor nosza, hadd derítsen nyers, leleplező fényt mindenre.