A csendes don (beszólások)
Csordás Gábor: javítások rontások
PDF-ben
Döminek, szívből
Nem bírok szabadulni egy képtől.
Hogy becsönget a kiadóba a Csordáshoz az Irodalmi Élet.
Ha engem kérdeznek, az Irodalmi Életet egy bizonyos Nemzethy Színművész játszaná, szürke nejlonzokni, a cipőt mindenképpen a katonai ellátóból faszolnánk, aztán butabarna szövetnadrág, meg az a nagyon durva, egérszürke kardigán. Azért ráadnánk még egy orkánkabátot, vizezzen össze mindent, amit emberileg lehetséges.
Tömött aktatáska, az a fölül záródós baromridikül, némi szuszogás.
Tényleg nem akarna zavarogni, csak ki van adva feladatba’, hogy akkor kellene már az a kötet.
Milyen kötet?
Hát, a verses. A költő elv… izé, úré. Hogy régóta várjuk a szövetségben.
Már hogy az enyémet?
Ja. Azt mondom, pont. Vagyis úgy üzenik.
Először még viszonylag simán ki lehetne dobni.
Csak az lenne később a baj, hogy tovább járna a nyakára, ablakon át porszívóügynök, nem hagyná dolgozni, mérgelődni, nem hagyná szívből gyűlölni ezt az egész katyvaszt, amit a többiek, és itt nem magamra gondolok, életnek neveznek.
Előbb-utóbb megunod, tudná ezt N. Sz., és igaza is volna, megunná Csordás tényleg, és a kezébe nyomna egy pelenkás dossziét, csak előbb még az eredeti címet, kis gondolkodás után, ott, helyben, térden rontásokra javítaná.
Csak menj már, tűnés haza, hogy visszamehessek Montaigne-hoz. Jó Monteenyomhoz, dalolná Cseh Tamás. Így, ezzel a kelletlenséggel engedte el új kötetét, mintha egyszer és mindenkorra le akarná zárni ezt a zavaros ügyet. Ránéz a Pobjeda márkájú karórájára, és azt mondja, jól van, apám, van húsz percem, elmagyarázom. Menjünk vissza húsz évet.
*
„NE DŐLJÖN HÁTRA ÉDES ÚR
SZAVAM NEM TARTHATOM
FÖLD ALÁ BÚJTAK VERSEIM
DE ÉLEK MÉG NAGYON"
*
te figyelj szerintem ez így ilyen képes beszéd itt a címadó vers a második kötetébe nem? hogy a hatalomnak mondja hogy ki lehetett hagyni verseket de attól még ne nyugodjon le a hatalom mer’ kurvára meg lesz szívatva vagy túl egyszerű vagyok? de nekem tök ez jött le meg hogy előcsarnokba nyomja a kuplét mintha így kívül akarna maradni az egész intézményrendszeren szóval hogy tudna kosutdíjjas is lenni ha akarna mer’ megvan az egész cucc tökre érted birtokolja a teknét csak neki az valamiért nem pálya ahogy írta is már az első kötetébe szóval így a fülön idézve hatvanhatból hogy amikor a Jelenkorban bemutatkoztam olyasmit írtam hogy a világot meg kell változtatni ma sem gondolom másképp ez a ma ez volt nyolcvanban aztán mű munkás azt’ rájössz a végén hogy ez nem havaj apám ez rodézia érted különben meg ahogy a faszit a képeslapon elnézem már így a rontásokból ami kiesett hát az jut eszembe tényleg hogy ültünk valahol egy haverommal ahová elkésett vagy ahonnan és akkor mikor így zaklatottan megjött félrecsúszott nyakkendő hajkazal karikás szem hát ez a nagyon geci haverom akit nyilván nem fogok feladni azt súgta a fülembe mi van bazmeg a gábort kiszavazták? és frankón igaza volt kiszavazták a való világból csak nézd meg a képet rá fogsz jönni ennek a csávónak már semmi köze ehhez ami itt van de tényleg
*
„Amikor verset ír az ember,
mindig más volna jó,
szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember,
(kiemelés tőlem – N. G.:)
NEM ÍRNI VOLNA JÓ."
Nevezzük ebben, és csakis ebben az értelemben Csordás Gábort hedonistának.
*
Van ez az alkat, a szívében muzsik, ül a mécses imbolygó lángjánál, a lábán kapca, de négy nyelven olvas, ha túl sok van a vodkából, és elfogy az uborka, hát énekel, a negyvennyolcas mintájú kispuska beolajozva vár a láda mélyén, kézzel másolja a röplapokat, a társadalmi igazságtalanságnál semmit sem talál elevenebbnek. Mintegy azzal lakik együtt. Egy ágyban az ellenséggel.
Na, ezt az alkatot – „magyartanár vagy levitézlett bolsi" – képzeld el a sárga földig kiábrándultnak.
*
„ott voltam-e
az amerikai nagykövetség előtt
1967-ben?"
Például ez egy releváns kérdés. Így felejt egy veterán, így működik, így nem enged, legfeljebb egyet, a hatvannyolcból.
*
Rafinált kéjnek mindenképpen azt javasolnám, hogy harapjunk pici Tamás Gáspár Miklóst Csordáshoz, lásd feljebb, uborkát a vodkához. Mintha körül volna rajzolva, hulla az utcán, egy (eine) nagyon különös esély, végtelenül kifinomultan visszatérni – bocsánat a szóviccért – az édes Grundrissére, nyilván nem úgy és annyira, épp csak hadonászni keveset, dacos új-újbalosként, persze mindig még éppen idejében megrémülve a sajna viszonylag olajozottan működő konzekvenciáktól.
De Csordás nem arra megy.
A hallgatásba megy, oda tart, legalábbis annak látszott, ahova tartott. Orosz Don Quijote. Hallgat, épp csak csörömpöl kicsit a nyeregben. A csendes don.
Ennek kéne keresztbe tenni.
*
Volt is szerintem egy másik lehetőség, arrafelé is nyílt ajtó, a nyolcvanas évek közepén: beszállni a közösbe, kihozni a szertárból az alig kopirájtolható ún. költői eszközöket, egy medencében krallozni Petrivel és Kukorellyvel, Oraveczcel, Bodor Bélával, Váradyval és Tandorival, Miszter Iksszel valamint Lédi Ipszilonnal, ezt most nem írnám le pontosabban (lásd még a Kuplé az előcsarnokban fülszövegét, úgy sejtem, a kötetet szerkesztő Keszthelyi Rezsőtől, szintén zenész), de legfőképpen, mondjuk, barátságosan fej-fejt úszni Parti Naggyal, két versenyző a Pécsi Bányászból, szépen fölépített négyszáz vegyesek, kötetek és díjak, pici Berlin, siker és szeretet, vagy ha már sportolunk, vegyünk egy másik ágat, van az a szép szokás a bicikliseknél, kézen fogva suhanni át a célszalagon, a nép nagyon szokta szeretni.
De, sajna, az van, amit a Hét bagatellben ír: „mi voltam görcs és szorgalom / erőszakos mogorva tok", meg amit feljebb idézett tőle az a bunkó, hogy „a világot kellene megváltoztatni".
*
Nem ugrott tehát fejest a medencébe, hanem beleült egy székbe, konkrétan a Szederkényi Ervinébe („[…] kapirgáltam a karfán a gombot, mint ő, és nem hittem abban, amiben ő hitt. Visszaéltem a halálával. Barátkozom a barátaival (…) A számlák nála vannak. A hívők reménye borzalommal tölt el", lásd: E), próbálta menteni a menthetőt, folytatni a folytathatót. Aztán pedig kiadót csinált. Lapot és kiadót, és nem verseket. Hmm. Ez fért bele a rendszerváltáskába.
*
A nyolcvanas évek közepére datált versek ezt a lehetőséget írják körül. Ami az eltelt, ún. hallgatással töltött időt figyelembe véve föltűnő bennük és általuk, az éppen könnyed folytathatóságuk, amiről a költő, hasonló könnyedséggel, vagy nehéz szívvel, ki tudja, végleg lemondott. A már emlegetett költői eszközök fölényes birtoklása. Fanyar önmérséklet szonett-ügyekben. Pedig milyen strapabíró forma! Egy igen hosszú életet ki lehetne bírni szonettben, menne az, mint a Schaffhausen, jöhetnének a diszkréten elhelyezett hibák, a finom innovációk, zuhoghatna az ész a gazdátlan tényrakásokra. Hallga: „reggel kilencszáz forintocska jött / váratlanul valami versekért / vettem egy üveg vodkát délelőtt / estig megittam annyi bánat ért". (Lvov-kertvárosi szonett).
Ahogy Tandori mondja, a legrövidebb út egy pont között.
*
A „fülemülekombájn" és a „szívrákkarambol" (Purgatórium) szerintem inkább Parti Nagy, ezzel a lasztival ő jobban dekázik. József Attila alkata viszont fájdalmasan közel áll Csordáséhoz (lásd Szabadulás ; JA ), és jól áll neki a keresetlen, tiszta versbeszéd, a halálpontos irónia, a gyorsfénykép instant lírája (Finom nő; Irreverzibilis) megint csak bármeddig folytatható volna, megvan hozzá a tekintet kíméletlensége, az ugrásra kész figyelem, a nagyvonalú lemondás a túlzott eszközhasználatról, minden.
*
Túl okos a költészethez.
De hát a József Attila is túl okos volt. Vagy Petri, nem? Akkor? Látja, ami még jöhetne, és előre fölidegesíti, hogy mennyire unná utólag.
Tudja, de nem teszi.
*
Apropó, ész, elmesélem, milyen Csordással vitatkozni – elkezdesz egy mondatot, és szerinte ő azt egyedül is be bírja fejezni, ezért aztán, mire te tényleg befejeznéd, már válaszolt is rá, azonnal nagyon idegesen. Gyűlöli, ha valaki nála lassúbb, a víz veri ki, tényleg. Megjön valahonnan, alaphelyzetben pályaudvarról, földobja a kabátját a fogasra, kalap, sál, körülnéz, ki hol ül, és mire leereszkedik a székébe, a szoftver a fejében már le is gyártotta a dialógust. Sajna, megy vissza a vonata, jobb lenne picit igyekezni, átugrani nyolc-tíz szillogizmust, ezek meg itt evickélnek, tyúk fáradt olajban, amikor pedig lehetnének tó fölött sirály, vagy valami más, a tyúknál azért legalább valamivel magasabban szálló állat. Már aki. Senki sem igyekszik. Szegény Gábor, kikkel vagy körülvéve!
*
Mi köze ennek a költészethez, már azon kívül, hogy az néma hattyú, kérdezhetné valaki az előző bekezdést olvasva, azt válaszolnám neki, ami lent van, ugyanaz, mint ami fönt van, ugyanaz az alkat, csak éppen más formákat vesz fel, más nyelven beszél. Valahogy öregesen működik, nem kíván semmi odaérthető, szövegben és szöveg által megképzett beszélő mögé bújni, olyankor sem, amikor formálisan ezt teszi, úgynevezett szerepverset ír, a szerepben is annak látszik, aminek lennie ebben a létmódban egyáltalán lehetséges. Ez a teljes igazság, szerintem.
Vagy legalább dömi.
*
Mintha dolgozna benne némiképp a gőgös alázat, mintha úgy döntött volna, nem lehet a „legjobb" költő, nem ez van rá kiosztva, mert ízlése és vonzalmai kijelölnek ugyan pár lehetséges utat Poeticában, de egyenként mindegyikre akad vándor, aki pont azt az egyet a legtökéletesebben járja. Négy-öt magyar, kábé a legjobbak, kiadják a virtuális Csordás felső határértékét. Akkor inkább jöjjön a csend, meg mindenféle más, országmentő tevékenységek. Reménytelenül szembefordulni Magyarország végtelen, már-már lenyűgöző provincializmusával, továbbvinni egy fontos lapot; orosz-, horvát-, szlovén-, lengyel-, szerbórákat tartani ebben a kilencvenháromezer négyzetkilométeres kisegítőben; ha összejön, kiadni pár zsenit; úgy fordítani, mintha az életedről volna szó; megnyilvánulni igaznak látszó ügyekben.
*
Csak hát. Hiába mosod meg másban arcodat, fürödni csak magadban fürödhetsz, haha. A Sorscédulák ezt a fürdőzést ábrázza, nagyjából három centire attól a határtól, amit a Szabad ötletek jegyzéke, például, átlép, hogy mondjak egy szörnyűt, méghozzá tetszelegve lép át, hamisan, valami irodalmon túli „őszinte" beszédnek mutatva magát. Csordás tudja, hogy minden forma, és még azt is, hogy ez épp ott, a határon derül ki a legélesebben, a formátlanság megkísértésének pillanatában. Az önéletrajz jegyzőkönyvben is rögzíthető tényei a versben elmozdulnak, áttetszővé válnak, lebegni kezdenek.
*
Az indulatos, pamfletre hajlamos ész a tagolatlan, csomókban felszakadó érzelmeken át jut el a líraira hangolt történetmondásig, mintha leírható volna ilyesmi út. Túl sok ebben a lélekben az epika az ún. tiszta költészethez, ám a pozitív végkifejlethez hiányzik az annyit emlegetett nagy segg, a virtigli prózaíróé. Az 1984 című versbetört regény innen, visszanézve állomásnak tetszik, az elbeszélő költeményhez vezető viszontagságos úton. (Nekem nem. Ízlés dolga.) Még túl sok művelet és műveltség. Túlzottan titkolt vershelyzetek. Túl nagy mennyiségben van poézis alkalmazva. Agyondihtungolta a várhejtet.
*
A kilencvenes évektől elkezd látszani megint, ami szerintem már meg volt előlegezve, rendesen. A beszéd visszatér az értelmes lamentáció dinamikájához. Mintha kitakarítaná a műhelyt, kiszórna minden fölösleget. Nyersebb, tisztább módszerek. Nyilván nem véletlenül kísért a matematika, Pascal isteni geometriája, a komplex számok, a nullával osztás mint költői téma. A legegyszerűbb eszközökkel dolgozik, körző, vonalzó, cerka és radír. (Emlékezetpróba; Hommage à Pascal; A zeridák) Néha odáig is elmegy, hogy prózát vasal, ráncmenteset, a versre is alkalmas emléktöredékből. (Teta Marija; E; A fordító kalandja)
*
„már minálunk az a magyar / akinek a foga agyar", meg „helyes tanitás / hogy csak vonitás / minden vanitás", a vicceit értem, de nem szeretem. Fordítva jobb volna.
*
Miheztartás végett aztán, a kötet vége felé néhány újabb bizonyíték a fölényes szakmai tudásról. (A kozmosz éneke; Paysage; Kínfatras; Hullafatras) Csordás, mint egy öreg színész a jelmeztárban, néha maga elé tart valamit, fölpróbál egy kalapot, kesztyűt, szonettet, megnézi magát egy homályos tükörben, ezt még nyolcvanhatban játsz’ttam, halványan elmosolyodik. Megy még a dal is, vagy inkább újra már.
*
Kezdem sejteni, hogy a múló idő „ellenünkre is megoldást talál", előbb-utóbb megajándékozza a szerencsésebb túlélőket az olcsó romlékonyságok szeretetével, ad egy esélyt még, fölfedezni a lim-lomok guberalíráját, elfarigcsálni lomhán egy-egy dalon, ambíciótlan, pici gesztusokkal. Nem éppen a legrosszabb szórakozás, vidéki költőnek, olvasónak. (Sanzon; Curriculum; Vidéki költő)
*
Nagy levegő: aztán váratlanul és mégis minden eddigiből következően, a kötet végére, egy nagy vers, a Találkozás. Éppen nem zárlat, hanem nyitány, bár sok tekintetben összefoglalás, a legjobb hibái működnek erényként, fanyarság és epika, pontos versbeszéd, kevesebb spilázás, a dal lélekzetvételei. A címet nyugodtan ráérthetjük arra az önkéntelen randevúra, ami Csordást hozta össze alakmásával, Dömivel. Ritka mázli, ebben az életkorban az ember már nem nagyon köt efféle barátságokat. Ez a Dömi teherbíró pali. Csontos, szikár, szerintem el nem hinnéd, mire képes, simán lehoz pianínót háton ötödikről, csak a fordulókban helyet kell majd neki adni. Minden a legjobb módon lefelé van stilizálva, ez a Dömi szellemi proli, pedig csak a hülye nem látja önarcképnek. A legtermészetesebben sorakozó négysorosok, gyermekien tiszta forma, a rímképlet akár egy ugróiskola, olyan olvasni, mintha presszóban karaokiznál, szinte mindig tudom, mi jön, de az istennek se bírom eltalálni. Körülbelül úgy eteti magát, mint a János vitéz. A hazáról, „hol napsütésben utazgat a fos / a színarany meg lenn rohad a sárban", minden melodráma nélkül veszi le azt a nikotinfoltos kezét. Van az irodalomnak egy bizonyos csodája, nem tudom, drága szerkesztő úr, tetszett-e észbe venni: néha megszületik Valaki, minden elméleti erőfeszítésünk ellenére, pontosan, szépen, referenciálisan, ahogy a csillag megy az égen, és élni kezd a mondatok között. Lélegzik, megszív, köhécsel. Ritkás fény közt morogva rámol. Azt kívánom magunknak, legyen hosszú életű. És hogy Csordás bízzon benne, vegye észre, ebben a csávóban több van, el lehetne molyolni rajta még, ha adódik pár évtized.
Mindhalálig versregény.
A Találkozással „Odüsszeusz" (hogy a névvel Jánossy Lajos egykori, Magyar Narancsba írt, szűkszavúan éles írását idézzem) hazaérkezett. A kérőket elvitte a Detox, Ithaka meg olyan, amilyen. Utcáit járni olykor mégis a legédesebb rossz. Ezt-azt azért, nyugdíjas az esztékában, néha elmesélhetne a sétáiból.
P. S.:
Lapzárta után kaptam a hírt: a Jelenkorban, ebben, lásd 481. oldal, fölkel és jár a Dömi. Hát, épp ez az, ami bizonyítandó volt.
(Noran, Bp., 2002, 88 oldal, 1200 Ft)