Andrzej Stasiuk két, 2003-ban magyarul megjelent könyve mintha egyazon regény két része lenne. A Hogyan lettem író a szerző Varsóban töltött fiatalkorát idézi fel: „Úgy éltünk, mint az állatok. Falkában", a Fehér hollóban pedig tulajdonképpen ugyanezek a falkatársak, az elszakíthatatlannak hitt barátok indulnak neki „harmincvalahány évesen" egy tragikusan végződő hegyi túrának. Egy „vesztes nemzedék" fiatal és idősebb korában. A kifejezés mindkét műben felbukkan. „Minden elment mellettünk" – mondja egy alkalmi ivócimbora a Fehér hollóban; „Eszünkbe se jutott volna, hogy bemocskoljuk magunkat valami nyereséggel. Minket a veszteség érdekelt." – hangzik el a Hogyan lettem íróban. Ugyanakkor a szerző „az utolsó boldog nemzedék"-nek aposztrofálja generációját, melyet elárultak, amelytől elvettek valamit, s a „szart-se-ér-az-életünk" érzése indítja el őket a Fehér holló veszélyes útján.

Bár a két könyv műfaja elvileg különböző (a Hogyan lettem író önéletírás, a Fehér holló pedig regény, fikció), mindkettő a szerző szemszögéből láttatott, önéletrajzi elemekkel tarkított, félig-igaz–félig-kitalált történet. Stasiuk különben is hajlamos életéből műalkotást kreálni, legendát szőni saját maga köré, s talán jobb nem firtatni, hol húzódik a határ valóság és fikció között.

Bár a Fehér holló született korábban (1995), a két műben összekapcsolódó élettörténet az 1998-as Hogyan lettem íróban kezdődik. A mű kezdetén a narrátor tizenhat éves, 1977-et írunk, külvárosi fiatalok „bandáznak" Varsó belvárosában. „Nem csináltunk semmit" – írja Stasiuk egész nyíltan. A mű tulajdonképpen a tényszerű emlékek felsorolása, egyfajta leltár: busz- és villamosjáratok, megszokott gyalogos útvonalak, gyakrabban vagy elvétve látogatott kocsmák, árak, márkák, designok (cigarettáké, alkoholoké, ritkábban ruhadaraboké), ócska magnón hallgatott együttesek nevei, jegy nélkül vagy hamis jeggyel elcsípett koncertek, a falkába tartozó vagy csak egy időre odacsapódó emberek arcképe felvillanó vakufényben. És persze az olvasott könyvek.

A felsorolás látszólagos monotonitását a katonaság és a börtönévek leírása szakítja meg, s ebből a szempontból a mű tulajdonképpen beavatástörténet. Victor Turner antropológiai kategóriáját alkalmazva: a hős kiszakad a társadalomból, és a liminalitás állapotában megél valamit, aminek köszönhetően már más státuszban érkezik vissza a közösségbe. A liminális helyzetben lévők mindig elkülönülnek a többi embertől, s ez az állapot gyakran külsejükben is tükröződik. „Komor képpel mászkáltam, és vártam, mikor nő meg a hajam" – írja a hős közvetlenül szabadulása után. A Fehér hollóban is felbukkan egyfajta liminalitás, de sokkal szélsőségesebb formában: „Második születés vagy ilyesmi." A liminális kaland végére „már teljesen egyforma volt az arcunk". Ám ebben az esetben a regény véget ér azzal a pillanattal, amikor a társadalomból kiszakadtak visszaindulnak a közösségbe, s nem lehet tudni, visszaérkeznek-e oda, s ha igen, milyen lesz az életük e visszatérés után. A Hogyan lettem író viszont végigköveti a teljes „átmeneti rítust", s azt látjuk, alapjaiban semmi nem változott, csupán átstrukturálódott. S az átrendeződés épp a könyveken, az olvasáson keresztül érzékelhető, hiszen a továbbra is hömpölygő felsorolásban a börtönévektől kezdődően kerülnek kiemelkedő helyre a könyvcímek. Sőt, a liminális állapot előtt csak egy-két olvasmány bukkan fel, majd a hős a börtönben kezd el olvasni, ahol „kis kocsin húzták oda a könyveket". Amikor a börtönlázadókat a vezetőség ígéretekkel akarja megadásra bírni, „[v]alóra akarták váltani az álmainkat. Nekem azt mondta a parancsnok: »könyvtáros leszel«. Honnan tudta az a szemétláda?" Szabadulása után első dolga, hogy könyvet vásárol, s innentől kezdve a leltárt ellepik a könyvcímek. Az olvasást pedig hamarosan követi az írás. Az íróvá válás folyamata abban ragadható meg, ahogy a hős a zenétől az irodalom felé mozdul el, bár ezt az elmozdulást korántsem tartja üdvösnek: „A zenéhez türelem kell. Jellemes embereknek való foglalatosság. Írni mindenki tud." Vagy más helyen: „Megtanulhattam volna rendesen játszani valamin. Rock and roll sztár lehettem volna, és nem kellene írnom ezeket a könyveket. Mindig csodáltam a rockzenészeket. Sose csodáltam az írókat. Mindig olyan akartam lenni, mint Iggy Pop, és sose akartam olyan lenni, mint például Ignacy Kraszewski vagy W³adys³aw Reymont. Nyilván félresiklott valahol az életem."

A Hogyan lettem író felsorolás-jellegű stílusát már többen, több helyen Brett Easton Ellis Amerikai Psychójához hasonlították, nekem viszont az első mondatoktól kezdve Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuskija járt a fejemben. Később találtam is rá két utalást a könyvben, egy közvetlent („A Moszkva–Petuski ellen viszont nem volt semmi kifogása, és ebben tökéletesen egyetértettem vele") és egy közvetettet: „Naplót vezettem, följegyeztem benne, melyik nap mennyit ittam. Kár, hogy elhagytam valahol." A két művet rokonítja, hogy mindkettőben a féktelen és válogatás nélküli (habár látszatra igencsak választékos) ivászat mögül bomlik ki a szakrális történet: Jerofejevnél a delíriumban töltött vonatút zarándoklattá, torz keresztúttá szellemül át, Stasiuknál pedig az ivászatok az említett átmeneti rítust segítik.

Az alkohol és a szakralitás a Fehér hollóban is jelen van, ám immár egy felsőbb rendezőelv, a halál vonatkozásában. Ha a Hogyan lettem író arról szól, hogy bár minden este történik valami, mégsem történik semmi, akkor a Fehér holló arról: „Az kéne, hogy történjen valami." Az előbbi regény (felszíni) monotóniájával ellentétben itt egyik életveszélyes kaland követi a másikat. A Hogyan lettem író rövid, szinte alany-állítmány-tárgy szerkezetű mondataival szemben a Fehér hollóban Stasiuk szárnyal: költői, hol iróniába, hol szinte giccsbe hajó körmondatokat használ. Már maga a cím is kissé talányos (a Hogyan lettem író – pláne az alcímmel együtt: Kísérlet szellemi önéletírásra – egyértelmű). Történik ugyan két utalás egy hatalmas fehér hollóra, amely babonás félelmet vált ki abból a két emberből, aki látta (a többiek észre sem veszik), ám ugyanígy találnak egy kígyót is, amely hasonló rettegéssel tölti el a menekülő férfiakat. Stasiuk a könyv magyarországi megjelenését követő, Lengyel Intézet-beli beszélgetésen a címválasztásról azt mesélte, hogy valamikor talált egy üres keményfedeles füzetet, amelynek borítóján a Fehér holló cím szerepelt, s ebbe kezdte el írni regényét. Legenda? A regény keletkezése körüli misztifikáció?

A Hogyan lettem író nagy része többes számban íródott, „mert nem szeretem a vallomásokat". Valójában inkább a falkabeli lét indokolja a többes számot, hiszen a mű többes számban is vallomás. A Fehér holló viszont az egyes szám ellenére sem az. Mégpedig azért nem, mert a szerző mind a közösen megélt (és a Hogyan lettem íróban leltárba vett) múltat, mind a jelenbeli utat mitizálja, ironikusan megfogalmazott, de valójában komolyan vett vallási utalásokkal távolítja el a személyességtől.

A Hogyan lettem íróban Stasiuk legfeljebb a többször visszatérő „ilyen időket éltünk"-kel kommentálja a varsói mindennapokat, a Fehér hollóban viszont úgy említi azokat, mint „száz és száz agyonkoptatott legendát, amelyek ugyanolyan jók voltak, mint azok, amelyek Mordred árulásáról, az Excalibur megtalálásáról, Sir Galahad pajzsáról vagy Lancelotról és a szent Grálról szólnak". Egy másik helyen pedig az időről szóló filozofálás mélyén eltűnik, törlődik ez a múlt. „– És ha nincs? – Mi nincs? – Idő. (…) – Akkor nincs semmi. Nem történt semmi. A történések ott állnak a kezdet kezdetén… (…) – És azon az éjszakán, emlékszel, G¹sior nem hozta el azt a csajt, aki hányt a fürdőszobában, aztán meg eltűnt a pénzem. Emlékszel, nem akartam játszani, ő meg táncolni akart a zongorán, meztelenül. – Emlékszem. Ez se volt, és G¹sior senkit sem hozott."

A hegyi útra öten indulnak. Négy gyerekkori cimbora – egyikük azonban már iskoláskorukban kilógott a körből – és egy outsider. Logikus, hogy a két utóbbi lesz „az általános paranoia hadvezetősége", s végül ők ketten halnak bele a vállalkozásba. Wasyl Bandurko, pártfunkci szüleivel, konszolidált otthoni életével, kövérkés testalkatával és állandó betegeskedésével, csak hatalmas áldozatok árán tudott a kialakult hármashoz csatlakozni, akik – akárcsak a Hogyan lettem író kamaszai – külvárosi gyerekek voltak. Kostek pedig, a ³ód¿i a varsóiak között, felnőtt korukban csapódott a körhöz.

Bandurko eszeli ki a tervet, miszerint tűnjenek el a hegyek között egy időre, hogy a világ, amely be akarja kebelezni lelküket és életüket, ne találjon rájuk. (A hegyekbe, az erdőbe utazás mint menekülési mód a Hogyan lettem íróban is visszatér: „Öreg, húzzunk el a hegyekbe. Csönd van, nyugalom, majd ott meggondoljuk, mit kezdjünk ezzel az egésszel.") Az út valódi célja lépésről lépésre világosodik meg. Gasior, aki ötük közül a leginkább konszolidálódott, úgy gondolja, „partizánosdit játszani", „kirándulni" jöttek a hegyekbe, Kicsi szerint az egész egy játék, „és persze csábít, hogy lássam, hogyan lesz ebből a játékból valami, ami nem játék". Bandurko azonban a kezdet kezdetétől ismételgeti, hogy „élet vagy halál". Stasiuk nemegyszer szónoki, messiási jellemzőkkel ruházza fel Bandurkót. „Nyilván bement a csarnokok és hangárok közé, hogy gyakorolja a szónoklást, böjtöljön a pusztában, látomás szállja meg, és a hullámbádogból megjósolja Jeruzsálem pusztulását" – írja ironikusan, ám a szónoklatok mégiscsak hatásos, hiszen a négy férfi követi őt. Valóban életveszélyessé a kívülálló Kostek teszi a játékot, az egyetlen, aki pontosan ismeri Bandurko célját: meg akar halni. Nem öngyilkos akar lenni, hanem azt akarja, hogy megöljék – mondjuk egy hegyi hajtóvadászat során. Kostek meg is teszi a kezdő lépést, leüt egy határőrt: „Valakinek meg kellett tennie. Muszáj volt, ne nézz úgy rám. Se te nem tetted volna meg, se G¹sior, se Kicsi." Kostek tehát a próféta hű követője, a prófécia végrehajtója: „Mózes, aki előbb becsalt minket a vadonba, most meg igyekszik kivezetni belőle."

Ugyancsak a keresztény mitológiára utal a megkísértés visszatérő jelenete. Ebben az esetben a kísértés természetesen abban áll, hogy lelépni, itthagyni a többieket és csak a saját bőrünket menteni. Először a narrátor kísérti meg Kicsit, majd Bandurko a narrátort – eredménytelenül. A keresztút momentuma szintén felbukkan – a szokott iróniával: „Néha ment egy kicsit, néha meg egyszerűen vonszoltuk. (…) Igazi keresztút, csak éppen G¹sior túlságosan ernyedt volt keresztnek." Ám hiába a mitologizáció, a szakralizálás, az út alapjában véve mégiscsak rettegéssel teli, fizikailag, szellemileg-lelkileg megviselő „kaland" marad. Ketten – a kívülállók – belehalnak, s nem lehet tudni, hogy az életben maradt három férfi, az együtt felnövő varsói külvárosi gyerekek barátsága milyen fordulatot vesz a liminalitás néhány napja után: „Nem beszélgettünk. Mindenki a saját elbeszélését szövögette magában, saját epilógussal, középrésszel és kezdettel. Összeegyeztethetetlen történetek."

(Fehér holló: Európa, Bp., 2003, 389 oldal, 2000 Ft, fordította Körner Gábor; Hogyan lettem író: Magus Design Kiadó, Bp., 2003, 143 oldal, 1490 Ft, fordította Pálfalvi Lajos)