Na, nem ma. Mondjuk 1903-ban. Ez a váratlan társítás olyan alapszituációt teremt, amelyben nyüzsögnek az ellentmondá-sok, a színes figurák, a kiszámíthatatlan események. Ez a színes ellentmondásosság, amelyben vidékiesség, békés (hogy ne mondjam: unalmas) eseménytelenség és a lehető legváratlanabb fordulatok párosulnak, a leglehetetlenebb alakok találkoznak, Fehér Béla specialitása. (És ebben még messze nem a Fültől fülig vezet: a Zöldvendéglőben a budiból kipislogó Tündik bácsi páncélos vitézt pillant meg, amint belép a kukoricagóréba; a Triptichon főhőse egy huszadik századi reneszánsz festő. Ehhez képest a snájdig századfordulós bérgyilkos figurája maga a tőrőlmetszett naturalizmus.) Nehezen tudnám megmondani, valószerűtlen, abszurd vagy hétköznapi történeteket és figurákat ír-e Fehér Béla. Sőt még azt is nehezen tudnám megmondani, hogy cselekményesek-e egyáltalán ezek a regények, hiszen a fordulatosságuk ellenére nem egyetlen történetet, hanem történetek sokaságát beszélik el. Mindenesetre rendkívül olvasmányosak.

Ennek az olvasmányosságnak a titka tulajdonképpen egyáltalán nem a cselekményben rejlik, hanem a szereplőkben, színhelyekben, hangulatokban. Speciális atmoszférájuk pedig ezek sokaságából ered. Ezek az egyenként rendkívül hétköznapi alakok úgy keverednek, találkoznak és távolodnak el egymástól, mint a dobozban összerázott kavicsok. Különösen igaz ez a Fültől füligre, amelyben gyakorlatilag egyik szereplő se kerekedik a többi fölé. Skrabek, a bérgyilkos alig szerepel többet mondjuk Pozsár Janónál, a pesti Hofher és Schrantz gyár sztrájkoló munkásainak pártbizalmijánál, aki meglovasította a kasszát és tusnádi nővérénél bujkál. Vagy Ugolinnál, aki a saját találmányú vízöblítéses árnyékszékkel és pumpás ülepmosóval házal, és elmélkedéseit – Monteigne Esszéinek ihletésére – Filozófiai árnyékszék címmel irkafüzetekbe körmöli. Vagy Darvai Erazmusznál, az önjelölt arszlánnál és a bérgyilkosról álmodozó Gulácsy Katinkánál, akinek apja a leendő áldozat („Katinka eldöntötte magában, hogy Skrabek aligha lehet más, mint fürdőmester, akinek tömzsi testén repedésig feszül a csíkos dressz. Séta közben többször is maga elé képzelte a vonzó látványt, és szemérmesen merengett rajta") – és még folytathatnám. A bérgyilkos küldetése csak keretként szolgál ezeknek a véletlen találkozásoknak az elbeszéléséhez. Az igazi főszereplő maga a véletlen. Az a véletlen, amelyet az emberek megpróbálnak jelentéssel felruházni, sorsszerűnek látni, saját akaratuk alá rendelni, babonákkal befolyásolni, de amely végső soron értelmetlen, abszurd és szürreális, akárcsak Fehér Bélának a részleteiben realista mozaikokból összerakott regényei: „(a bérgyilkos) elkúszott a kerítésig, átmászott a lakatlan Bogdán-villa udvarába, onnan pedig a vaslápfürdő pihenőkertjébe. Csak ezzel a kerülővel juthatott ki észrevétlenül az utcára. Az első járókelő, aki szembe jött vele, egy bajuszos nő volt, fejkendőben. Skrabek megtorpant, elgondolkodva nézett utána. Nem tudta eldönteni, hogy a nagy babonáskönyv szerint ez kedvező jel vagy fenyegető üzenet? Biztos, ami biztos, elővette a szivarzsebében lapuló mókuslábat, és háromszor megköpdöste." Pedig mi megmondhatnánk, hogy a bajuszos nő nem más, mint a csendőrök elől bujkáló Pozsár Janó, aki kénytelen volt nővére ruháiban kereket oldani üldözői elől. Ahogy annak is csak az olvasó a tudója, hogy a vélt, minden hájjal megkent titkosrendőr, aki elől a bérgyilkos ilyen rémülten menekül, mindössze az ártalmatlan filozofáló klozettügynök, aki új megrendelések reményében talpal a városban.

Ezt a csupa értelmes, reális részletből összeálló szürreális értelmetlenséget nagyon nehéz egyetlen művé kerekíteni. Hiszen hol az eleje és hol a vége egy olyan eseménysornak, amelyben a véletlen játssza az irányító szerepet? Kinek a sorsa köré lehetne felépíteni a cselekményt egy olyan regényben, ahol nincs igazi főhős? És hogyan lehet mindezt úgy összerakni, hogy az élet, a találkozások értelmetlenségének elbeszélése ne tegye zavarossá, értelem nélkülivé, ne fullassza érdektelenségbe az egész regényt? Mindez Fehér Bélának ebben a jobbnál jobb részletekben bővelkedő regényében nem is sikerül maradéktalanul. Igaz, nagyon kevés kapaszkodót hagy magának.

A könyv, azon kívül, hogy Skrabek sikertelen próbálkozásait írja le (egy névtelen megrendelő megbízatásából készül meggyilkolni Gulácsy Etyien grófot), nem fűzhető fel egyetlen szálra. A bérgyilkos inkább ürügyet szolgáltat arra, hogy az adott, véletlenszerűen kiválasztott időszakban megörökítse a tusnádi fürdőélet szereplőit, eseményeit. Fehér Béla regényeiben gyakran szerepelnek ilyen szemlélődő, kívülálló figurák, „médiumok", akik segítségével ráláthatunk az adott világra. Csakhogy más könyveiben ezek a szereplők karakteresebb (néha, mint a Triptichonban), egyenesen szélsőséges látásmóddal rendelkeznek, és az ő nézőpontjuk határozza meg az elbeszélést (egészen az Egyenes kecske egyes szám első személyéig). Itt viszont a narrátor egységesítő nézőpontjának hiányában a sokféle történetet, sorsot összeszövő, rengeteg szereplőt felvonultató regény, bár részleteiben rendkívül szellemes, fordulatos, mégis némileg széteső lesz.

Tulajdonképpen azt az egységesítő funkciót, amit máshol a narrátor figurája vagy a főszereplő sorsa tölt be, itt a színhely, a századfordulós, provinciális fürdőhely atmoszférája veszi át. A kötet ebben emlékeztet Fehér Béla egyik legjobb regényére, a Zöldvendéglőre, ahol hasonló szerepet játszott a poros, akácfás alföldi falu, amelynek hangulata, figurái szinte kézzelfoghatóan élővé tudtak válni. Itt is hasonló módszert követ Fehér Béla: hagyja, hogy a helyszín megteremtse a maga jellegzetes szereplőit, azok egymástól karakteresen eltérő beszédmódját. A finomkodó, előkelő Gulácsy Etyien leereszkedő megjegyzéseit; a sajtérlelőből arszlánná előlépett Darvai Erazmusz és féltestvére, Murad Jenci beszélgetéseit („Kirül beszész, te letyedék? Mosmá arszlán vagyok, a vak is láttya, csak te nem, oszt soha a világba nem fogok még eccer nyálas sajtokba turkáni!"); a Satrál cukrászda vendégeinek fontoskodó politizálását a kapucíner és a snapsz mellett; a szeretszegi cigány jósnő szavait („Az ördögök rugdossák ki a köveket éjszakánként. Nem segít rajtam se a rugyipé, se a vállamon ülő fekete karakó"); az unatkozó szépasszonyoknak udvaroló szökött pártbizalmi agitációját („Jolánka! Amálka! Gondolkoztak már valaha arról az irtózatos különbségről, amely a proletárok és a tőkésosztály között fennáll? – hatásszünetet tartott, felcsapta az orrát, mintha a levegőbe szimatolna. – Hát kérem… én most ünnepélyesen kijelentem, hogy a munkásság nyomorúságos helyzetén csak egy mindent elsöprő mozgalom segíthet! – Nahát, mozgalom! – sikkantotta Jolán. – Ráadásul elsöprő – búgta Amál, és úgy érezte, szétreped testén a fűző"). Nehéz abbahagyni a felsorolást, ráadásul nemcsak a figurák, maga a miliő, a kor is mintha megszólalna a szokások, a ráérős életmód, a gesztusok, a tárgyak, a ruházatok, ételek részletes leírásának, a fürdőélet kellékeinek, feledésbe merült szakkifejezéseinek köszönhetően. Ezek a figurák aztán élni kezdenek, az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy szinte az őket teremtő írótól is függetlenednek: bölcselkednek, társalognak, ismerkednek, félreismerik és félreértik egymást, ügyeskednek és ügyetlenkednek. A Fültől fülignek talán épp az a gyengéje, hogy túlságosan is önállósulnak, nehéz őket egy befejezéshez összeterelni, sok elvarratlan szál marad a regény végén. De mindezt úgy is értelmezhetjük, hogy az a mindent behálózó véletlenszerűség, ami az egész regény központi szervezőelve – ez diktálja az olvasót a szereplők fölé emelő elbeszélésmódot, a sokszálú szerkesztést, de még a sokféle ember találkozását lehetővé tevő színhely kiválasztását is –, érvényesül a befejezésben: a lezáratlan sorsokban, a véletlen alakította csattanóban.

(Európa, Bp., 2003, 157 oldal, 1700 Ft)