Uralkodnak rajtam durva hatalmak

És sötét kényszerek –

(Reményik Sándor)

A férfi volt, ki mindig visszatér,

Ahányszor egy kor számot vet magával,

És tudni akarja, hogy mennyit ér.

(Rilke)

Mindkét mottót az Erdélyi Helikonból másoltam ki, mindkettőt az 1941-es évfolyamból. Az első a Megszállottan s szétdaraboltan című versből való (a vers alatt olvasható keltezés: Kolozsvár, 1938. november 9.), a másodikat tulajdonképpen kölcsönveszem Jékely Zoltántól, a mélységesen személyes hangú Reményik-búcsúztató, az Arion élén találtam. Azt gondolom, a kettő együtt alkalmas rá, hogy sokadik Reményik-olvasatunkhoz irányjelző legyen. A huszadik század első feléből örökölt, a kilencvenes évektől erőteljesen közénk idézett „márványember" helyébe a valóságos költőembert állítani: ehhez segíthetnek hozzá a választott mottókban felvillanó szempontok. Egyúttal arra is figyelmeztetnek, hogy az untig emlegetett-szavalt antológiadarabok mellé próbáljuk végre odahelyezni azokat a szövegeket is, amelyek teljesebbé, igazabbá alakítják a Reményik Sándorról a „szakmában" és a nagyközönségben kialakult képet. Folyik ilyen irányú könyvkiadói munka és kutatás, magunk is ezt az utat próbáljuk járni jó néhány éve, de még nagyon sok az ismeretlen forrás, az alig-ismert Reményik-vers, levél, értekező írás.

Az Erdélyi Helikon 1928 és 1944 között megjelent tizenhét évfolyama számos meglepetéssel várja azt is, aki már átlapozta párszor ezt az elhallgatást-kiátkozást bizonyára túlélt, az irodalomtörténet-írástól több figyelmet érdemlő kolozsvári folyóiratot. Reményik-ügyben az első reflex a Pásztortűzért nyúl, hiszen Reményik Sándor ennek (a köztudatban élőnél szintén érdemlegesebb erdélyi „családi lapnak") volt 1921-től a főszerkesztője, hosszú időn át az egyik meghatározó személyisége. Amellett, hogy a konzervatívabb Pászortűz és a kétségtelenül liberálisabb Erdélyi Helikon közt tematikában és a szerzők tekintetében volt átjárás – elég a két költő-szerkesztőre, Reményikre és Dsidára utalni –, az 1918 utáni erdélyi magyar irodalom egésze nem volt annyira megosztott, mint azt a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek osztályharcos sajtója, irodalomtörténet-írói, illetve emlékezői hirdették. Jékely, aki 1935-ben tette közzé a háború utáni erdélyi magyar irodalomról és Kuncz Aladárról írt tanulmányát, határozottan állítja: „A Pásztortűz-csoport kapcsolatot tart az Ellenzékkel, a Bartha Miklós által 1860-ban alapított kolozsvári napilappal, melynek irodalmi szerkesztője 1923-tól Kuncz Aladár. [Tegyük hozzá: 1924-től Áprily Lajos is.] Itt kezdődik Kuncz békítésből és kiegyeztetésből álló irodalmi-diplomata küldetése…" Az egyeztetés („békítés") Kuncz halála után is folytatódik. A kilencedik helikoni találkozó jegyzőkönyve (Marosvécs, 1934. június 22-24.) ezt külön is hangsúlyozza. Az ide vonatkozó szöveg: „Reményik Sándor, Kovács László, Járosi Andor, Makkai Sándor, Császár Károly, Dsida Jenő, Moldován Pál, Nyírő József, Bánffy Miklós és Kós Károly hozzászólása után megállapítják azt, hogy a Helikon és Pásztorűz között ideális együttműködés valósítható meg, s hogy az mindkettőre nézve üdvös és gazdaságos lehet anélkül, hogy egyik a másiknak eredeti célkitűzéseit és egyéniségét érintené. Az Erdélyi Helikon és Pásztortűz szerkesztősége állandó érintkezést tart fenn, és időnként a Helikon és Pásztortűz vezetősége közös megbeszéléseket tart. A testvéri kézfogást esetleg félremagyarázó közlemények vagy beállítások kikerülése végett erre vonatkozó kommüniké szövegezését tartják szükségesnek, ennek megszövegezését közös bizottságra bízzák. Az együttműködés gyakorlati részének megvalósítására az időnként érintkező vezetőségeket és a két szerkesztőséget bízzák meg."

Reményik Sándornak – talán egyetlen (1933-as) pillanatot leszámítva – nem volt szüksége ilyen egyeztetésre-békítésre. Az Erdélyi Helikon első szerkesztője, Áprily Lajos a kolozsvári Református Kollégiumban iskolatársa volt Reményiknek; érdemes megjegyezni itt, hogy noha Áprily volt az idősebb (három évvel), az 1920-as (R. S. kolozsvári lakásán történt) újratalálkozáskor tisztázták: nem a fiatalabb, hanem a nagyobb diák őrizte meg emlékezetében a majdani költőtársat, barátot, az akkor még „csipkegalléros kisfiú" kollégistát. (Az esetet Áprily egy tervezett Reményik-emlékkönyvbe szánt esszében meséli el; a kézirat az Álom egy könyvtárról című Áprily-kötetbe került be, 1981-ben.) A barátság, a kölcsönös szeretet és tisztelet aztán egy életen át tartott. A Reményik-örökség őrizte bizonyítékokat hosszan lehetne elősorolni, akár az Erdélyi Helikon lapjairól is; a vallomásos vers, az Arany napokból a bíbor berkenye alighanem a legelkötelezettebb tanúságtétel (1940-ben jelent meg a Helikonban Áprily Lajosnak ajánlva):

(A „Sors végleg közibénk nem áll" sor nem egyébre, nyilván Reményik halál-érzetére utal.)

Egy érdekes, Helikon-történeti mozzanatot ugyancsak érdemes kiemelni a dokumentumok rengetegéből, ami viszont Áprily féltő szeretetét messzemenően bizonyítja. Reményik Sándorhoz címzett, 1934. január 2-i levelében ezt olvassuk: „A Helikon. Ezt a gondolatot minden ravaszsága mellett is nagyon szimptomatikusnak tartom. Úgy látszik, ők is ráeszméltek erkölcsi mivoltod tőkéjére és jelentőségére. […] Sajnállak és féltelek. A Helikon ügye nem állhat olyan jól, hogy aggodalom nélkül ajánlhatnám a szerkesztés elvállalását. Ide a Te eszményi célkitűzéseiden kívül amúgy is kellene még egy ember, szívós, adminisztráló, lemorzsolhatatlan, hogy Te ott is megmaradhass termékeny, becsületes törekvéseket csoportosító erkölcsi tartaléknak. Hogy leveleket ne írj, ne tépelődj, és a völgyi viharok felett is felemelhesd a fejed egy kékebb erdélyi atmoszférába. Féltelek, mert ha a Helikon bukik (itt [mármint Budapesten, K. L.] olyan pletykát is hallottam, hogy B. kifelé készül), akkor a decrescendo ódiumát a Te félreállt s aztán a félreállásból kormányhoz álló ellenzékiségedre hárítják […] Akik felvetették a gondolatot (úgy sejtem, M. Sándor és B. együtt), számot vetettek-e a te ilyen irányú erkölcsi idioszinkráziáddal? Sajnállak, mint ahogy a fiamat sajnálom, mikor azt látom, hogy előbb-utóbb reá fog lépni keserű emlékű útjára az én életemnek."

A „tán légüres pasaréti térben" végiggondolt lehetőségek alakulása, illetve elvet(él)ése külön kutatandó tárgy – a lényeg az, hogy Reményik Sándor kezdettől egyértelműen az Erdélyi Helikon belső köréhez számított. Bánffy Miklós (egyébként ő az Áprily-levélben emlegetett B.), aki a Helikon és írói nevében búcsúzott Reményiktől a Házsongárdi temetőben, így kezdte gyászbeszédét: „Reményik Sándor a miénk is volt, talán jobban a miénk, mint bárki másé." (Zárójelben megjegyzendő, hogy itt – vagy itt is? – került nyilvánosságra a második bécsi döntés után súlyos depressziót átélő költő kifejezett akarata, hogy áttelepedik a továbbra is Romániához tartozó Dél-Erdélybe. A Bánffy-szövegből idézve: „Ez utolsó évben, ilyen betegen, gyöngén, mégis, – tudom, – arra készült, hogy átmegy – odatúl. »Azoknak van szükségük reám!« – mondotta nekem.) Az irodalomtörténész Jancsó Elemér 1942-ben kiadott tanulmányában (Reményik Sándor élete és költészete) pedig szentenciaszerűen jelenti ki, tételesíti: „A Helikon megteremtésével létrejött irodalmi egység új korszakot jelent a háború utáni erdélyi irodalom történetében. Az új írói csoportosulás három vezető egyénisége, ideológiai iránymutatója: Reményik Sándor, Kuncz Aladár és Tamási Áron. Egyik az erdélyiség gondolatának, másik az európai kitekintésnek, a harmadik a székelységből megújuló népi gondolatnak és irodalomnak legjellegzetesebb kifejezője. Mindhárman látszólag más és más írói szemlélet hívei, valójában azonban költészetük azonos talajban gyökeredzik." (Az idézethez, zárójelben, két megjegyzés kívánkozik. Az egyik: kicsit furcsa, de talán a Fekete kolostor jogán lehet Kuncz esetében is költészetet emlegetni. A másik: Jancsó annak ellenére emeli ki Reményik helikoni érdemeit, hogy egy évtizeddel korábban Reményik Sándor éppen az Erdélyi Helikonban utasította vissza keményen Jancsónak „az egész erdélyi polgári társadalom és irodalom felett" mondott „könyörtelen ítéletét" és a transzszilvanizmust elmarasztaló, „internacionálisan kicsengő" hangját.)

A személyes kapcsolatok és irányzatos (ideologikus) beállítások után nézzünk néhány adatot. Reményiknek az Erdélyi Helikonban 110 verse (egy műfordítással együtt 111) jelent meg. 1928 és 1941 (halálának éve) között minden évfolyamban jelen volt. Sokszor könyvkritikával, recenzióval is – összesen 27 alkalommal. Versközléseinek évek szerinti megoszlása: 1928 – 7, 1929 – 6, 1930 –8, 1931 – 10, 1932 – 7, 1933 – 1, 1934 – 5, 1935 – 2, 1936 – 10, 1937 – 12, 1938 – 1 (a 18 részből álló Hontalan versek), 1939 – 1, 1940 – 14 (ebből 9 másodközlés, a bécsi döntés alkalmából összeállított erdélyi vers- és prózaválogatásban), 1941 – 22, 1943 – 4 (az Egészen című posztumusz Reményik-kötetből). Kritikát közölt a Helikonban Kós Károly (Erdély, Kalotaszeg), Áprily Lajos (Idahegyi pásztorok), Bánffy Miklós (Martinovics, Megszámláltattál), Tamási Áron (Ábel a rengetegben), Illyés Gyula (Három öreg) műveiről, a Klingsor erdélyi magyar számáról, fiatalok antológiáiról. 1930 februárjában Reményik Sándor méltatja, vezérhelyen, Kuncz Aladár előző számban napvilágot látott korszakos ankétját (a József Attilát, Illyést, Balázs Ferencet, Csuka Zoltánt, Dsida Jenőt, Hevesi Andrást, Ignotus Pált is megszólaltató Fiatal magyarokat) – a szerkesztőénél is teljesebb elismeréssel, Magyar szivárvány cím alatt.

Mindezek ismeretében meglepő az a most hozzáférhetővé vált, a legszorosabb baráti körébe tartozó Olosz Lajosnak küldött Reményik-levél (Kolozsvár, 1933. június 13.), amely nem csupán érdeklődik az EMIR, a Helikon-vezetés ellen lázadó Erdélyi Magyar Írói Rend mibenlétéről, hanem meglehetősen szigorú, sőt súlyos bírálatot mond a helikoni ügyintézésről, a vezérekről. A levélíró már olvasta Áprily Lajosnál a „kisjenői írói találkozás és új csoportosulás" jegyzőkönyvét (Berde Mária, Tabéry Géza és Olosz indította a vállakozást); személyes tapasztalatait akarja most szembesíteni az Oloszék által elhatározottakkal. („A Ti állásfoglalásotoknak motívumait közelebbről és éppen tőled szeretném tudni, ez csak tisztázhatja a jelenleg bennem dúló harcot, meghasonlást, és a saját állásfoglalásomra nézve esetleg döntő lehet.") Tulajdonképpen az Erdélyi Szépmíves Céh szervezetével, vezetőivel, adminisztrációjával keveredett konfliktusba (az erdélyi magyar könyvek magyarországi terjesztése körül támadt a vihar, és ebben Reményik Budapesten élő sógora is érdekelt). Mindenért Kovács László felelne? „Bánffy, a ma is kétségtelenül nagyvonalú főúr anyagilag semmiért sem felel, és Kovács László, akinek semmije sincs, felel? És ennek fejében diszponál? El lehet-e hinni azt, hogy ne úgy menjen minden ma is ott, ahogy Bánffy akarja, Kós utolsó szava, hiszem, hogy őszinte szava szerint? Mehet ez így tovább? Lehet-e az erdélyi irodalom továbbra is kiszolgáltatva egy ilyen szervezetlen, zavaros, felelőtlen társaságnak?" A könyvkiadót érintő felháborodása átterjedni látszik a folyóiratra is: „Nem bírok a Helikon folyóiratnak írást adni többé, mert ők szerkesztik. Pedig Kovács László nem volt rossz szerkesztő. Nem tudom, ki áll Kovács L. gyenge egyénisége mögött…" A Pásztorüzet kívánja erősíteni „mint sáncot és végvárat", passzivitást jelez az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh irányában.

A történet intézményi folytatása nem tartozik szorosan témánkhoz – mint a felsorolt közlési adatok mutatják, Reményik Sándor szerzői minőségben feloldotta a zárlatot, 1934-től ismét sűrűbben közöl a Helikonban, főként verset. Ha nem csupán a számokat (a versek, kritikák–recenziók számát) nézzük, hanem súlyukat is a folyóiratban, az 1928-as, az 1932-es évre és 1940-41-re érdemes erősebben odafigyelnünk.

Áprily néhány mondatnyi (1928. májusi) beköszöntője után a lap programját lényegében már Kuncz Aladár adja a Tíz év című összefoglalójában, a költői program pedig Reményik Sándor Mint aki elfelejtett emberül című verséből olvasható ki. Ez már messze nem a Végvári-hang – nem azt keresi, ami elválasztja az embereket, hanem ami összeköthetné őket. Visszavonulás? Művészetbe-menekülés? Vagy inkább más távlatok keresése:

Nincs azonban arról szó, hogy Reményik véglegesen feladná erdélyi önmagát. Ugyanitt, az első Helikon-számban egy másik verse, a Kedves kertész… szól az Őrhegyről, „A délibábban – Erdély színei" sor pedig önmagáért beszél. És megszólal Reményik az úgynevezett schizma-pörben is. Ravasz László Budapesten elhangzott vádjára, miszerint Erdély ma szakadást hoz a magyar irodalomba, Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly és Makkai Sándor után (a júniusi, tehát második számban) Molter Károly, Reményik, Spectator, Szentimrei Jenő és Tabéry Géza válaszát közli a szerkesztő. Reményik Sándor ellenérvként az erdélyi magyar irodalom két forrására hivatkozik: az Ady-generációra („Schizma volt-e az ő forradalmuk? Ha schizma volt: nekünk is vállalni kell a szakadárságot, mert tudatosan vagy öntudatlanul, de bizonyos, hogy sokat tanultunk tőlük") és a „saját életünkre", az ősi erdélyi múltra s a jelen viszonyok különösségére. Ez utóbbi kútfőt véli mélyebbnek: „Ebből a kútfőből fakadnak újabban Erdélyben a történelmi regények, innen buzog, néha még zavaros erővel, de mindinkább tisztulva, a székely lélek még feltáratlan egész csodálatos világa. Ha ez szakadárság, akkor schizma és lázadás volt a magyar nemzeti szellemmel szemben Erdély egész történelme, önálló politikai múltja. De nem volt az a múlt és nem az a jelen sem."

Az odafigyelést érdemlő újat, mondhatni áttörést – legalábbis a Reményik-életművön belül – az 1932-es Helikonban találjuk, versben és prózában (kritikában, esszében) egyaránt. Élet és irodalom címmel ankétot hirdet a folyóirat, az irodalom és a költő szerepére kérdeznek rá (a mai világban), egyben arra is, hogy „mennyiben más az erdélyi költő helyzete?" Az első számban Makkai Sándor válaszát három Reményik-vers követi, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek nem az ankétra születtek, de rájuk hivatkozott – válasz helyett – a költő. A három vers: a Tények, „Elefántcsont-torony" 1931-ben, Rádióba mondom. „Tények: szigorú, vas-szürke titánok" – ők tépik fel a költő behunyt szemét. A Rádióba mondom pedig a nemzedékek őrváltását hírleli. A kételyekben sosem szegény, önmagát sokszor ostorozó Reményikben most hangsúlyosabbá válnak az efféle gondolatok, de az utána következőktől elvárja, hogy legyen fülük a valóságot és a „legnagyobb Leadót" meghallani:

És ugyanennek a januári számnak „Könyvek és írók" rovatában szemlézi az Új arcvonal című antológiát. Reményik megállapítja a tizenkilenc fiatal erdélyi íróról, hogy – hála Istennek – nem egyformán fiatalok. Jancsó Elemérrel szemben László Dezső nagyon alapos tanulmányát emeli ki (A kisebbségi élet ajándékai). Debreczeni Lászlónál a felbukkanó Szabó Dezső-i „vérség-elméletet" kifogásolja, amelyet a szerző a magyar művészetre próbál alkalmazni. A poéták közül Szemlér Ferencet, Bányai Lászlót és Varró Dezsőt dicséri. Végül pedig „az olcsó programmal, olcsó propagandával, plakáttal, reklámmal, szavaló-kórussal, »áruló írástudókkal«" Áprily verssorait állítja szembe.

Kétségbe nem vonható tény, hogy Reményiket ekkor már állandóan foglalkoztatja az irodalom, a költészet hogyantovábbja. Illyés Gyulának a Három öregben megvalósuló lírája, ennek „átható földszaga, földíze" – az erdélyi lokálpatriotizmussal rokonítható dunántúlisága – egyértelműen kedvére való. „Így valóban csak a nép fia lát – méltatja Illyés kötetét –, megajándékoz bennünket újra gazdag és eredeti népi fantáziával, annak szülötteivel. De aki így lát, az Dózsa Györgyből csodálatosan tud Arany Jánosba áthangolódni. És ez az ereje, ez a nagy művészete." Az apákon túl a nagyapákhoz való visszanyúlás eszébe juttatja a recenzensnek Kosztolányit. És Ady Endrét: „Ady is a nagyapákhoz ment vissza, talán azért nem értették az apák. De a Fekete Zongora után nagyon jólesik megint ez a Juhász-furulya, amelyik egyszerűbben csinálja. Neoprimitíven: mondanám talán, ha tanár volnék."

Tanárian vagy inkább mesterien idézi halála ötvenedik évfordulóján Arany Jánost, Balladák világa című kiváló esszéjében. Itt is felbukkan Ady, ezúttal vele ellentétez, hogy a múltat és a jelent összekösse. A lelkiismeret mint a ballada lelke és a világot uraló lelkiismeretlenség foglalkoztatja, és ebben a morális érzékenységben Reményik Sándor találkozik – Szerb Antallal; Szerb ugyanis ebben a Helikon-számban Arany János és Európa címmel hasonló kérdéseken töpreng.

És ezzel még nincs vége Reményik Sándor 1932-es remeklésének az Erdélyi Helikonban. Az Illyés-kötet kapcsán is emlegetett lokálpatriotizmus, „a legszűkebb haza" és a mélység dimenzióiról értekezik Kós Károly Kalotaszeg-könyvét elemezve. A Kós-jelenségről nemigen írtak találóbban, mint Reményik ebben a politikától induló eszmefuttatásában: „Visszavonuló élet, igénytelenedő élet, méreteiben szűkülő, kvalitásában növekedő. Annál inkább, minél erősebben nehezedik a politikai letöröttség után a teljes gazdasági letöröttség reánk. A visszavonulás útja politikából kultúrába, országházból templomokba, nemzeti pantheonokból falusi cintermekbe vezet. Az általánostól a különöshöz, a patriotizmustól a lokálpatriotizmushoz. Az egységes magyar nemzet-lélektől Erdély lelkén át Kalotaszeg lelkéig. Kétségtelenül menekülés ez: etnikai és egyúttal etikai azíliumokba, menekülés államtalan és hatalomtalan népi egységekbe, családba, vallásba, művészetbe, bensőségbe. Egyszóval: lélekbe. De ez a látszólagos visszavonulás egyúttal hódító és felfedező körút. Önmagunk, gyökér-magunk megismerése és birtokbavétele. Látszólagos szétszóródás, mely voltaképpen a legerősebb szervezet."

Hasonlóképpen közeledik a fiatalabb írótárshoz, amikor a maga és olvasói számára értelmezi Tamási Áron Ábelét, az Ábel a rentgetegbent. Itt is előbukkan Ady: találkozása (Pásztortűz-szerkesztőként) az első Tamási-novellával valami hasonló gondolatot váltott ki belőle, mint amikor Ignotus a Fekete zongorát olvasta. Tamásival is hadakozik, birkózik Reményik, akárcsak Kóssal (a Czímereseket rossz regénynek tartja), amit viszont a Hargitáról hozott Tamási Áron, abban maradéktalanul gyönyörködni tud. A „madárnak s a melegnek szárnya van s szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége" – ez Reményik Sándor szerint „a tizenhárom esztendős erdélyi program – székely fogalmazásban". Vívódását, vitáját a Tamási-művekkel, a Tamási-jelenséggel döbbenetes őszinteséggel vallja meg ezeken a Helikon-oldalakon. Nem kell a részletekben egyetértenünk Reményikkel, hogy értékelni tudjuk e vallomás erkölcsi nagyságát. Íme: „Tusakodtam Veled, Tamási Áron, szerettelek és majdnem gyűlöltelek egyszerre. És féltettem tőled sok mindent. Sokszor bántottál bennem olyasmit, amit magamnál nagyobbnak tartottam. Értsd meg jól: nem magamat féltettem s nem azt, aki vagyok. Mert por és hamu és haszontalanság vagyok. Azt féltettem s annak az értékeit, aki lenni szeretnék. Nem azt féltettem tőled, amik vagyunk, úgy, ahogy vagyunk: Egyházak, Magyar Párt, Hivatalos Nemzeti Álláspont, Magyar Nép, Minerva, Pásztortűz, Helikon, Szépmíves Céh. Nem. Mert mi mindnyájan, ahogy vagyunk, por és hamu és haszontalanság vagyunk, és méltók a kritikára, sőt az ítéletre – akárcsak Temagad, Tamási Áron. Azonban mindnyájan jelentünk is valamit, ami több nálunk, s néha úgy éreztem, hogy eziránt a több iránt nincs Neked érzéked, hogy megtalálsz egészen vadulni és kiöntöd a feredővízzel együtt a gyermeket is. Az eszményeinket féltettem tőled néha. Máskor megint másként mutatkoztál. És látod, ezt a sokféleséget benned, és ezt a bizonytalanságot magamban nem mertem vallani és vállalni – mert kifejezni sem tudtam.

És – úgy éreztem azonkívül, hogy még mindég nem tudok székelyül elég jól. Ma is úgy érzem. De hála Istennek, amíg engem székelyre tanítottál, – Te megtanultál országraszólóan magyarul – Tamási Áron."

Az 1932-es Helikon őrzi Reményik költői életművének egyik legnagyszerűbb – legegyszerűbb és legmonumentálisabb – darabját is: a Jékely Zoltánnak ajánlott „természetleíró költeményt", az Őrült telekre őrült tavaszok címűt. (Az 1941-es szabálytalan nekrológban, az Arionban Jékely ehhez a Reményik-vershez tér vissza.) Mintha a fiatal Illyésnél értékelt – s a nagy költővé érett, öregedő Illyés művében, a Kézfogások verseiben kiteljesedett – egyszerű lírai hangot hallanánk, két évtizeddel korábban:

A Petőfivel indult, Ady példájára figyelő Reményik Sándor itt megértette – és ki tudta fejezni, a magyar költészet XX. századi szintjén – „az új arcú mást".

Az Erdélyi Helikon Reményik-története még hosszan folytatódik, és bizonyos tekintetben a negyvenes évek legelején tetőződik. A Végvári-Reményik által megszenvedett igazságok újfajta versszövegekként mutatkoznak meg. „Korszerűtlenségüket", lehet, nem csupán egyes Reményik-kortársak vélték valóságos korszerűtlenségnek – talán a Reményik-hagyatéknak csak egy bizonyos részét fogyasztók ma sem gondolkodnak másképp. Pedig hát az 1939-ben írt Magunkba le és az 1941. januári Üzenet Sopronba, a májusi És így is őrzője a várnak s a Mi a magyar? ugyanabból az érzésvilágból fakadt. Reményik Sándornak szerzett joga volt – és maradt – elmondani: „Mert az országnál mélyebb a magyarság." És azt is, hogy

Ezek a verssorok az Erdélyi Helikon 1943. januári számában „A hátrahagyott versek" cím alatt voltak olvashatók.

Jegyzet

* A magyar líratörténet és (irodalmi) sajtótörténet XX. századi fejezeteiben – még az első negyven-negyvenöt évre vonatkozóan is – vannak fehér foltok, illetve nagy elrajzolások. Merem állítani, hogy az irodalmi köztudatban, a szakmán belül sem tartják érdeme szerint számon az Erdélyi Helikont. Korábban politikafüggő volt a megítélése, aztán kiment a divatból a lappal való foglalkozás. Reményik Sándorról, a Babits és Németh László által az erdélyi költőnek nevezett jelenségről csak részben állítható ugyanez; ő ugyanis tegnap is, ma is egyfajta Erdély-politikával kapcsoltatott-kapcsoltatik össze – és bizonyos körben (főként Erdélyben) divatja van. Ez a divat azonban elfedi a költői-irodalomszervezői életmű egy jelentős részét, talán éppen azt, amely új értőket szerezhetne a rendkívül gazdag Reményik-örökségnek. Legalábbis azok közt, akik például Babits Mihályt, Jékely Zoltánt nem tekintik eleve „meghaladottaknak". Őket szeretném megszólítani a tanulmányommal. – K. L.