Hogy múlik a világ dicsősége! Ez évben épp húsz éve, hogy elhunyt Illyés Gyula, a huszadik század egyik legnagyobb magyar írója, s nem tagadható: életműve épp a felejtés állapotában nyugszik. Halálának pillanatában hívei a legmagasabb és legmagasztosabb stílusban fogalmaztak: „1983 áprilisában érte a nemzetet a hír, hogy Illyés Gyula eltávozott közülünk. Ez nagyon fájdalmas volt mindenkinek, […] mert úgy éreztük, hogy elvesztettük a Pásztort. […] De ő nemcsak pásztor volt, nemcsak egy kisebb nyáj pásztora, hanem – ahogy egyik versének címe is mondja – számadó. Sok-sok pásztor által őrzött nyáj – egész népe – gondját viselő ember."¹ Az emlékére kiadott nagyszabású könyvben a megemlékezők, az irodalmi élet nagyhatású figurái szinte azt vélték a legtermészetesebbnek, ha a most távozottról a kultikus hódolatnak és nyelvhasználatnak akár legszélsőségesebb retorikájával is élnek (csak néhány példát idéznék): „Apánk a halott"; „Hogyhogy? Meghalt, s az órák nem álltak meg, az ég nem feketedett el, az erdők nem fagytak meg…?"; „Hajdani időkben – hitem szerint – ő lett volna a nagyságos fejedelem. Ha kell, Bethlen Gábor, ha kell, Rákóczi Ferenc" stb. Szinte az egész kötetnek az a végkövetkeztetése, hogy az élet ezentúl „immár illyési törvény szerint" fogna folyni…²

Ám ma azt kell látnunk, e jóslatnak nem lett igaza: sem az ország, sem az irodalom élete nem követte az illyési „törvényt", sőt mára inkább csak olyan rendkívül szigorú ítélet mondható el róla, mint amilyet Illyés maga írt meg Adyról, Ady halála után másfél évtizeddel: „Nem csinált iskolát. A költészetben ma már nincs követője; olyan értelemben, mint Petőfiről, hatásáról nem beszélhetünk. Se nyelvezetének, se költői magatartásának, se kifejezésbeli fordulatainak nincs nyoma az utána következő nemzedékben. […] Pályafutása rendkívüli volt, bámulatra méltó, de nem utánzatra."³ Illyés Gyula a mai élő és ható irodalomra (megszorítással élve: arra az irodalomra, melyet én valóban élőnek és hatónak tekintek) jóformán semmilyen hatással nincsen, életművét teljes, noha ünnepélyes csend övezi, s a kilencvenes évek recepciójának is mindössze csak két említésre méltó aktusát tudnám itt megnevezni; egyrészt Kulcsár Szabó Ernő nagyszabású tanulmányát, mely ritka alapossággal elemezte és indokolta az illyési líra problematikusságát és önellentmondásosságát,⁴ másrészt pedig (az aktív szépirodalom részéről) Márton László elsöprő erejű, fantasztikus travesztiáját, mely épp az illyési életmű központi helyén elhelyezett, méltó tisztelettel és kultikus csodálattal övezett nagy verset, az Egy mondat a zsarnokságrólt fordítja ki, kellő alázattal és kegyetlenséggel, egyszerre mutatván rá az illyési gesztus erejére és (legalábbis) történeti hatására, másrészt viszont folytathatatlanságára és ebből következő relatív időszerűtlenségére (megjegyzendő: a vers távolságtartó iróniája attól is új fényt kap, hogy egy olyan dráma betétdalaként kellett volna elhangzania, mely épp a hajdani nagy konkurens–barát, Déry Tibor regényéből készült volna…): „Hol szabadság van, / ott szabadság van / nemcsak az elpusztított tájban, / nemcsak a lelki félhomályban / (…) / a teljes bizonytalanságban, / a levegőnek mondott mérges gázban; / szabadságot világít át a röntgen, / szabadság van a börtönökben, / (…) / te is egy darab szabadság vagy, / s meghalsz, a szabadság rád fagy: / ő mondja meg, mi lettél, / hírtelenebb hírednél."⁵

Márton e paradox szabadság-verse a zsarnokság-verssel összevetve igen nagy erővel mutat rá arra a generális dilemmára, mely – megítélésem szerint – Illyés egész életművének problematikusságát okozta: az ő számára, ki mindvégig úgy mutatta és állította, hogy közössége (osztálya, népe, nemzete) felszabadításán dolgozik, maga a felszabadítás, felszabadulás (illetve annak igénye és ígérete) nemigen jelentett mást és tartalmasabbat, mint a zsarnokság hiányát, a zsarnokság lebontásának szükségét, s épp ama kérdés, miszerint vajon mi végre lesz majd jó (s kinek a számára) az elkövetkezendő szabadság, nem tétetett fel. Az a fantasztikusan szép és tágkeblű, valóban kirekesztés nélküli nemzetfelfogás, mely Illyés legnagyobb szabású megnyilatkozásaiban testesül meg, állandóan és minden ízében a szabadság igézetében fogalmazódik meg – csak épp az nem mondatik ki soha: vajon milyen lesz vagy lehet egy olyan szabad élet, melyre a történelem csapásai miatt eddig nem kerülhetett sor, de amely egykor bizonyára eljövendő; az nem körvonalaztatik vagy konkretizálódik, hogy a társadalmi igazságtalanságok lebontása és felszámolása után mit is fog majd csinálni a felszabadult közösség: az utópia, mely mindent áthat, üresen marad. Természetesen nem azt hiányolom, hogy Illyés nem dolgozta ki utópiájának részleteit: csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy Illyés célkitűzéseinek minden eleme, programjának minden mozzanata a legnagyobb általánosságoktól a legkicsinyebb ízig utópikus volt – és súlyos problematikusságát, a ma számára nehezen követhető voltát alighanem az okozta, hogy ezt az utópikus jelleget a konkrét népi-társadalmi kötődések és aktuálisnak tekintett feladatok állandóan emlegetett és hangsúlyozott „földközeliségével" folyamatosan elkendőzni is próbálta. Ha egy olyan általánosító, egyszerre történeti jellegű s egyszerre aktualizáló tendenciájú mondatot vizsgálunk meg most, melynek előfordulása Illyés bármely korszakában elképzelhető volt, talán világosabban látszik ez az utópikus vonatkozás – s talán kiviláglik a megfogalmazás erősen elliptikus jellege is. A Hajszálgyökerekben olvasható a következő állítás: „A magyarság évszázadokig hontalan volt a hazájában. Ennél is kevesebb. Hazátlan a saját országában. Így a nemzeti érzés számára csak ritkán volt összetartó erő."⁶ – melyben egyértelműen felfedezhető Kölcsey nagy és rettenetes víziójának továbbélése: „Szertenézett s nem lelé honját a hazában", ám Kölcsey romantikus pátosza és konkrét allúziókat sejtető historizálása már nem. Illyés itt idézett első, programszervező mondatának ugyanis mind alanya, mind állítmánya nehezen azonosítható: nem tudható meg pontosan sem e szövegből, sem Illyés más ilyen tárgyú megnyilatkozásaiból, hogy a „magyarság" egészének és egységének szubsztancialitása (azaz: szubjektum-volta) vajon nyelvi, kulturális, történelmi, politikai közösségszervező erőknek tulajdonítható-e (Illyés esetében az etnikai-faji csoportképzés ideálja egyértelműen kizárható); másrészt pedig nem könnyen értelmezhető, mit is tesz a magyarság „hontalan" volta, pontosabban: mi is lenne e megfosztottság pozitív inverze, azaz egy olyan állapot, melyben a magyarság már „hazatért" volna vagy fellelte volna igazi „honját" – s miként is működhetnék a nemzeti érzés összetartó ereje oly esetekben, mikor – majdan – a nemzeti közösségnek már nem kell a zsarnokság elnyomása alatt szenvednie (vagy mikor az elnyomott néposztályok leráznák magukról a társadalmi kizsákmányolás elviselhetetlen terheit). Illyés számára – legtöbb nyilatkozata alapján – a nemzet összetartása mind a múltban, mind a jelenben csak az irodalomban nyilvánul meg (nyilván a romantikusoktól kidolgozott nemzetfogalom kulturális víziója nyomán), s a nagy nemzeti-társadalmi utópia alighanem valamely magasan szervezett népművészet ideáljának keretein belül lenne majdan belátható – ám az, hogy milyen lenne, milyennek kellene lennie annak a hazának, mely a történelmi csapások megszűnte után nem a „magasban", hanem a föld színén fogalmazná meg magát, mindvégig kérdéses és körvonalazatlan, azaz illuzórikus marad. A Haza a magasban koncepciójának egyszerre emelkedett és esendő, megrendítően szép látomása, mely függetleníti a kulturális önazonosság egyszerre individuálisan és közösségi módon affirmatív indulatát a természetesen mindig mostoha történelemtől és a kizsákmányoláson alapuló társadalmi viszonyoktól, mindig reziduumként fog hatni, ha tetszik: mintegy nemzeti hatókörű „elefántcsonttoronyként" – mely értelemben ha a fenyegetettség és zsarnokság valaha megszűnnék, maga e hazaelképzelés fosztaná meg saját magát létalapjától (vö. a vers néhány versszakával: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / Köréd varázskör teremtődik. / (…) / Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat / (…) / te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak…")⁷

Illyés nemes és sokrétű, összefoglaló nemzetelképzelése az irodalom végtelen sokféleségén és gazdagságán alapul: bárki, bárhonnan származó író és költő hozzájárulhat e haza építéséhez (vö. pl. az etnikus fajelmélettel szemben írott cikkeit vagy szonettjét, A faj védőit),⁸ ám legfontosabbnak az individuális vállalást és kontribuciót állítja, annak összes esendőségével és paradoxitásával együtt; vö. például azt, ahogy a fentebb idézett vers konklúziója nagyon erősen hangsúlyozza e vállalkozás bonyolultságát, majdhogynem abszur-ditását – vagy ha tetszik, kiválasztott módon megélhető csodás és a mindennapok (a történelmi létezés) felett történő mivoltát: „Mert ha sehol is: otthon állok / mert az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot…" Az irodalom, ezek szerint, mikor a világ kimondására tör, egyben radikálisan el is határolja magát a világtól (történelemtől), otthon-valósága egyben a sehol-sem-létet is jelenti, s egy olyan lényegiség letéteményesének vallja magát, melynek történelmi-aktuális ekvivalensét kimutatni nem lehet – ami mindebből a „valóságban" (vagyis: az irodalomban) ténylegesen látszik, az, mint látjuk: fordított világ délibábszerű tüneménye. Épp ennek a nagyon izgalmasan átszub-jektivizált és individuálisra formált irodalomvíziónak a fényében meglepő (és bizonyos mértékig zavaró), hogy Illyés, aki a kulturális sokféleség nagyszabású képviselője volt, az irodalom hordozójával és teremtőjével, a nyelvvel szemben sokkal zártabb és kizárólagosabb álláspontot képvisel, s a nemzeti nyelv egészét rendkívül erőteljesen köti egy történeti állapothoz vagy szituációhoz, ha tetszik, egy társadalmi réteghez, s a szubjektivizmusnak a nyelv terén semmiféle „engedményt" sem tesz. Mikor Illyés a magyar nyelvről általánosságokat mond, önmagában is roppant szűk történeti horizontot és társadalmi meghatározottságot tételez fel vagy engedélyez, s ezzel bizony kulturális horizontjának tágkeblűségét is erősen korlátozza. Szerinte a magyar nyelv jellege ugyanis egyrészt oly egyértelműen meghatározható, ahogy az irodalom az ő számára vagy az ő részéről soha nem lett volna meghatározható („férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszó-nyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hanem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek minden betűt tisztán kell kiejteniük, hogy megértsék egymást; minden szó külön felröppentése után meg kell várniuk, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását. A magányt idézi már az ősidők kezdetén. S a tiltakozást a magány ellen. […] Még nehéz hazudni e nyelven. Ilyenkor megfagy."),⁹ másrészt szociologikusan is oly szigorúan és mereven (s mondhatnánk: oly igen történetietlenül!) körülhatárolt, hogy az már szinte a továbbfejlődést is kizárja a lehetőségek közül: „A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, melyek nem is annyira az észhez, mint inkább az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is. – A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. (…) Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetni valójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre."¹⁰ Mindez azért nagyon meglepő, mert egyébként más (elsősorban önmagáról és nem a népről/nyelvről szóló) nyilatkozataiban Illyés a különböző nyelvek egymásra hatását is elismeri, sőt dicséri – lásd például az önéletrajzi anekdotát Kosztolányival folytatott beszélgetéséről: „– Te kitől tanultál magyarul? – kérdezte. – Én, jobbadán, Jules Renard-tól – feleltem mosolyogva. Rögtön megértette: a világosságról beszéltünk, a szabatos egyszerűségről, minden valamire való művész és nép legfőbb becsvágyáról."¹¹ S alighanem ez a nagy kettősség (vagy ha tetszik: súlyos ellentmondásosság) teszi, hogy Illyés nagyszabású irodalmi programjának utópiája mára elvesztette relevanciáját.

Hasonló feszültségeket tapasztalunk Illyés költői szerepvállalásának esetében is – az eddigi szakirodalom e téren nyújtotta a legátfogóbb leírásokat, s Kulcsár Szabó Ernő említett tanulmánya is e kérdésnek adta meg igen radikális kritikáját. Tudjuk, Illyés volt a nemzeti váteszköltő ideáljának legizgalmasabb huszadik századi megtestesülése – az, ahogy fejedelemnek, pásztornak stb. látták vagy láttatták, mind e vállalásnak a leképezése. A költő felel – szólt Illyés önmeghatározása: felelete esetében persze azt kell megvizsgálni, miként volt feltéve ama kérdés, melyre a válasznak érkeznie kellett. Illyés műveiben, minden korszakában egyszerre kétféle szerepben mutatta magát: társadalmi elkötelezettségéből következően egyrészt az alsó osztályok, a nép tagjaként, részeként, másrészt viszont a nép és a nemzet konkrét történelmi megjelenési formái fölé emelkedett képviselőként, a nép és a történelem külső szemlélőjeként. A két, egymástól természetesen el nem választható szerep azonban folyamatosan ellentmondásban is van egymással: a művekben a költőnek, az írónak emiatt, tulajdonképpen társadalmi felemelkedése okán, állandó lelkiismeretfurdalása van, s költészetét, írói mivoltát így egyszerre éli meg menekülésként, valamint elhivatottságként is. (Vö. a Nem menekülhetsz című versnek sokszor szinte programként vagy ars poeticaként idézett strófáival, melyekben a megjelenített, társadalmilag igazságtalan és elnyomó szituációt – azaz a nehéz fizikai munkát és a munkást szemlélő, bensőjében felkavarodott figura természetesen továbbra sem az életközösséget vállalja a kizsákmányolástól nálánál jobban szenvedő munkásokkal, hanem az erkölcsileg ki nem kerülhető társadalmi-értelmiségi képviseletet, mely képviselet így állandó köztes pozícióba kényszeríti vagy emeli fel a szemlélőt).¹² A népből jött és felemelkedett író-figura állandó szociális lelkiismeretfurdalás közepette él és alkot – s e köztes szituációját hol magasztosnak, hol megalázónak éli meg (lásd a hatalmas vízió, A kacsalábon forgó vár állandó kettősségeit, kivált a vers lezárásának egyszerre emelkedett és rezignált önarckép-imágóját: „magam is gazdag / vagyok, vagy annak / tarthat ki nem falhat kalácsot / […] / s ha egyszer a mocsár feltámad, / vagy feltámadna / lerontani e ragyogó csodának / nagy tengelyét / […] / én akkor is majd hallgatag / csak félreállok, / hogy midőn már minden letűnt / sorban, / még higgadtabban, tárgyilagosabban tanúságot / tegyek, mint folyt életünk / e történet-előtti korban."¹³ (Ismételten felhívnám a figyelmet a vers ideológiájának utópikus jellegére: történelem előtti korban járunk!) E köztes pozíciónak a nagyszabású beismerése adja Illyés szociális töltetű lírájának igazi érdekességét – ugyanakkor alighanem az ezzel járó, ebből következő, erre visszavezethető kompenzációs mechanizmus hozza magával a váteszi magatartás és lényeglátás igényét és lehetőségét: csak az adhat felmentést a kiemelkedés, úgymond, erkölcsi hűtlenségéért, ha a továbbiakban a költő a teljesség képviseletében tudja felmutatni magát, ha önmagából, figurájából mintegy helyettesítő áldozatként, az egzisztenciális és társadalmi igazság (és csak az igazság) letéteményeseként tud prófétikus szerepet formálni. A költő azáltal nyeri el kiemelkedett pozíciójának igazolását, hogy tökéletesen azonosul azokkal, akikről beszél (népével, nemzetével), olyannyira, hogy ő mint lényeglátó képességekkel felruházott (mondhatnánk: „igazlátó") alak a képviselendők mindenikénél és egészénél is mindent jobban tud – még azt is ő tudja, amit az általa képviselt ember legbelül érez. Két verset idéznék e szerep szélsőséges omnipotenciájának illusztrálására: az egyikben e tétel szubjektívabb formában jelentkezik: „Egy mezétlábas gyermek áll a sárban, / egy félvad, kócos jobbágy-ivadék. / Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak, / minthogyha most is helyén állanék."¹⁴ A másikban viszont az épp most látott, ábrázolt és képviselt ember (nép) szubsztanciálisan is azonosul magával az irodalommal, azaz a vers megíródásának és megjelenésének aktusa tökéletesen átfedi és áthatja a megismerni és megismertetni óhajtott élet egészét – a költői láttatás mintegy önmagától megteremti az „igazságot": „Megy az eke, szaporodik / a barázda, / mintha egy nagy könyv íródnék / olvasásra. / Papirosa a határ, a / tengerszéles, / a tolla meg az a szegény / öregbéres. // Megy az eke, telik a könyv / sorról sorra, / én vagyok az egyedüli olvasója. / Én tudom csak, mit jelent ez / és mit ér ez, / először szánt a magáén / az a béres".¹⁵ Mint látjuk, a költő, és egyedül ő, képes, de nem csak arra, hogy kimondja, hanem már arra is, hogy csak lássa és tudja, mi is történik a külvilágban és az emberek lelkében – a feladat „csupán" annyi, hogy a költő ne meneküljön el e tudás és kimondás terhe és öröme elől: hogy a költő vállalja az igazság hordozásának, hirdetésének és az erkölcsi példaadásnak nyilvánvaló kockázatait is (megjegyzendő: alighanem a vállalás paradox voltának elfojtott beismeréseként is lehetne olvasni ezt a sort: „én vagyok az egyedüli olvasója"). Illyés nagyvonalú irodalomkezelése épp abban nyilvánul meg, hogy ezt az omnipotenciát nem személyes adottságként vagy képességként prezentálta, hanem az irodalom (vagy talán: a magyar irodalom) oly egyetemes, el nem idegeníthető tulajdonságaként, amely minden író által és számára megnyilatkozik – számára minden író valamilyen szinten törvényhozó (mily különös, hogy az Óda a törvényhozóhoz című verset épp egy olyan íróhoz, Tersánszky Józsi Jenőhöz írta, akinek irodalmi stratégiája – legalábbis az én olvasatom szerint – nagyon távol állt az Illyésétől).¹⁶ A költő azáltal tudja képviselni az igazat, hogy vállalja a képviseleti szerepet – a képviseleti szerep azáltal fogadtatik el, hogy az igazság felismerése alapozza meg: megrázóan körbeforgó érvelés! (Sőt: a körbenforgás egyébként olyannyira tökéletes, hogy mind az ideologikus eredeztetés, mind pedig az etikai hierarchizálás megszokott rendjét képes kifordítani, minek során a képviseletre elhivatott gyermek önnön szülőinek atyjává növekedhetik: „Aki megszültél s fölneveltél, / öreg tanya, öreg anyó, […] / szót, éneket dödögető, tanítgató, / hogy is értessem meg veled – / a lányom lettél".)¹⁷ Illyés számára e szerepvállalási kör logikája azonban a kezdetektől mindvégig természetesnek, magától értetődőnek, kétségbevonhatatlannak, egyetemesnek és kizárólagosnak állíttatik: „Egy istenféle lény mutat ránk: a Múzsa. Ő figyelmeztet szerepre és kötelességre. Arcát szigorúbbnak érzem, mint egykor Ézsaiás Jehováét. Múzsán […] azt a lelkiismeretet értjük, mely szóra kel vagy szóra késztet… Megértem, aki ez elől húzódna, aki a parancs teljesítését, e feladat vállalását is színpadszerűnek érezné. De érzem, ez alól nincs kibúvó. A szerepre most nem az olvasó figyelmeztet, hanem a mű. […] Az Alkotás figyelmeztet […], egy ujj konokul ránk mutat és szerepre kényszerít. Ahogy a hazugságok és az azoknál még veszélyesebb dörgő semmitmondások sűrűsödnek, a társadalom úgy fog kiszorítani magából bennünket egy hivatásra… Nemcsak az igazság és valóság makacs kutatására és kimondására fog kényszeríteni bennünket, hanem példaadásra is. […] Meglehet, hogy hősökké kell válnunk. Csak Júdás nem lesz köztünk, nem lehet. Engem kezdettől fogva az vigasztalt az irodalomban, hogy az írásmű már természeténél fogva nem bírja el a hazugságot. […] Hűtlen író nincs, mert a hűtlent az irodalom rendszerint még az árulás előtt kiveti magából. […] Erősségünk, hogy mesterségünknek a lenge szépségen kívül a kemény erkölcs is tartozéka."¹⁸ Alighanem a példaadó igazságképviseleti igény különleges voltát, nem mindenki által elfogadott vagy élt kizárólagosságát mutatja az a tény, hogy Illyés, kortársaihoz és barátaihoz képest meglepő módon, verseiben rendkívül sokat foglalkozott a költői figura önreflexív és didaktikus körülírásával, igen sokszor fogalmazta meg újra és újra (nyilván önmaga és környezete számára) e költőszerep követelményeit, s a társadalmi feladatok költői kijelölése terén igen sokszor „csak" a költői feladatok kitűzéséig jutott el (vagy akart eljutni).

Persze e képviseleti tartás tartalma a történelem (és Illyés hosszú élete) során jelentősen módosult: a szocializmus ideológiája és gyakorlata (s kivált elnyomó mechanizmusa) megszüntette Illyés nemzetszemléletének háború előtti, egyértelműen társadalmi jellegű emancipatorikus tendenciáit, s Illyés helyettük a nemzeti sorskérdések általánosabb (és kevésbé körvonalazott) problematikájába ereszkedett bele vagy hozzájuk emelkedett fel (hogy ezek aktuálpolitikailag valóban égetőek is lehettek, az most nem tárgya e cikknek). A költői tartás etikája és poétikája, „természetes" igazságképviseleti igénye azonban talán egyre erőteljesebb lett (s rendkívül nagy ívű általánosításaiból egyre inkább kiszorultak a konkrétumok, s csak a végső, néha igencsak fájdalmasan üres konklúziók maradtak meg; ahogy az összegző vers mondja: „a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, / csupán a jót").¹⁹ E szerep irodalmi érvényét kezdte ki talán legerősebben a huszadik század utolsó harmadának irodalmi fejlődése (mely egyszerre nyitott vele szemben vitát egzisztenciálfilozófiai és nyelvfilozófiai téren is) – azt pedig csak feltételezhetjük, bár meglehetős komolysággal, hogy e szerep erodálásához igen súlyosan járulhatott hozzá Illyés sok ellentmondással fűszerezett konszolidációs-ellenzéki működése a Kádár-korszak irodalmi-politikai életében.

Illyés költői nagysága azonban alighanem akkor is kiviláglik, ha mind programjával, mind szerep-imágójával szemben egészében fenntartásokkal élhetünk – ha szabad (egyszerre kétfelé vágó) ironikus allúzióval élni, mintha az ő esetében is bekövetkezett volna „a realizmus diadala", s mintha lenne költészetének olyan lehetséges olvasata is, mely nem az önideológiának vagy a hozzá kapcsolódó interpretációs hagyomány apologetikus irányának az útmutatását követné (egyrészt Illyés költészete rengeteg olyan verset is felmutat, melyek – akár szeretjük, akár nem – sehogy sem magyarázhatóak az igazságképviselő szerep igényével; másrészt azonban én úgy látom, még programversei is kínálhatnak más olvasatot). Illyés költészetének legizgalmasabb vonása – számomra – abban rejlik, ahogy a költő a számára evidensnek tételezett igazságokat is állandóan dialogikus beszédszituációban prezentálja, s kijelentéseit, melyeknek egyébként általános igazságképviseletet tulajdonít, különböző diskurzuselemek bevonásával, a beszédhelyzetek szituatív mozgatásával azon nyomban relativizálja is. Illyés verseinek többsége mintha állandóan a cáfoló vita szituációját idézné meg (politikailag ez természetesen érthető: a különböző, de mindig rossz történelmi körülmények miatt kifejtéseinek mindig kellett hogy legyen bizonyos védekező jellege valamely váddal szemben), s abból a minimalizmus felé leszorított helyzetből beszélne, melyet a nagy reformáció-versben fogalmazott meg: „és ha – ez se volna?!"²⁰ A beszélő állandóan konfrontálódik valamivel (az esetek nagy többségében egy meg nem nevezett partnerrel, vagyis: önmagával), a versek több önálló, egymással vitázó, egymást kiegészítő, egymást modifikáló részből fognak állni (emiatt igen gyakoriak bennük például a betétszövegek is), s kivált a kései versekben elszaporodik a polifon szerkesztés is. A polifónia viszont rájátszást jelent, a generálisnak feltüntetett (és egyébként, teoretikusan, mindig homofonnak és monotonnak ideologizált) igazság relativizálását, vagy legalábbis univerzalitásának leszűkítését. Emiatt hatnak oly meglepően a versek lezárásai (még azok is, melyek önmagukban nemritkán didaktikus példaadást sugalló csattanó gyanánt szólalnak meg! – lásd például a már idézett reformáció-vers megdöbbentő záradékát: „maga az Isten se tudhatta másképp"), elkülönülésük bizonyos gondolati és modalitásbéli disszonancia „belopakodását" mutatja. Illyés verseiben egyébként is igen gyakran találkozunk olyan ellenpontozásos szerkezettel, mikor a felstilizált tendenciákat a mozgósított képanyag kötöttségei majdhogynem átironizálják. Csak egy példát hoznék a legismertebb programversek egyikéből (A költő felel). A vers eleje tökéletesen hozza a szerep-imágó programosságát: „…formálom azt is, amivé ti / válhattok – azt munkálom én ki: / azt próbálom létre idézni, / azt a lényt, ki még csak agyag / bennetek s halvány akarat; akire vágytok…"; a több részből összeállított vers utolsó szakasza azonban ezt a demiurgoszi nagyságot már visszavonja, s bár a költői szerep fölérendeltségét és fölényét egészében nem adja fel, a végeredmény mégsem azt fogja meghozni, amit pedig a program ígért volt: szerénységében egyszerre sokkal kevesebbet és többet, s a társadalmilag igényelt és igenelt akarati világ helyébe egyszerűen idillt teremt: „Ide teszem az akácról az illatot. / Ide teszem a Dunáról a fényt, / leányról a mosolyt, fiúról a dacot; / ebből csinálok költeményt…"²¹

S a költői polifónia egyik legerősebb példájaként hadd idézzem azt a verset (Dózsa György beszéde a ceglédi piacon), amelyet szinte kizárólag ideológiai-politikai programversként szoktak olvasni (olyannyira, hogy mint ismeretes, a Horthy-korszakban felforgató jellege miatt vádat is emeltek Illyés ellen, s a marxista kritika, mintegy egyetértve az ügyészséggel, úgy fogalmazott róla: „nincsen magyar költő, akinek oeuvre-jében Dózsa alakja és egyedül helyes »metodikája« a földkérdés megoldására akkora szerepet játszana, mint az övében", s hogy Illyés „újra elmondja Dózsa ceglédi beszédét").²² E vers kapcsán ma alighanem épp az a különösen érdekes, hogy egy tartalmilag lázító, társadalmi-politikai konkrétumokban dúskáló szónoki beszédet, a keletkezéskori aktualizáló interpretációt mintegy eleve lehetetlenné téve, egyáltalán nem csak tematikailag historizáló módon a magyar középkori himnuszok műfajában és versformájában prezentál, s ezzel a politikainál rögtön jóval szélesebb és bonyolultabb értelmezési horizontot kínál fel (Illyés ehhez a gesztushoz nagyon hasonlóan járt el akkor is, mikor például az Ifjúság című elbeszélő költeményét, melyben a Tanácsköztársaság utáni idők hányattatásait idézi fel, úgy konstruálja, hogy újraírja Petőfi Tündérálmát): „Ha a nemes lakomázik, / ugrál vígan, parolázik, / lódít serleget a falra, /a paraszt jajdul fel arra / (…) / Na, nem értjük a beszédet! / Elég is annyi, testvérek, / Balta, csép, már hadarólap / magyarázza igazunkat. // Vérszopó dög, elég ennyi, / farkasféreg valamennyi, / testvéreim – hajlokát is, / szélbe szórjuk a porát is! / Segél Krisztus minket!" Továbbmenvén: mikor Illyés e lázító beszédhez olyan kommentáló záróstrófát fűz, mely a megidézett lázító beszédet nemcsak szituálja, s ezáltal eltávolítja az aktualitásoktól, hanem rendkívül súlyos fenntartások és minősítések beiktatásával meg is vonja a vers egészétől a közvetlen igazságképviselet vagy kimondás alapjait, lényegében a vers konkrétumokra irányuló társadalmiságát is eliminálja: „Elképzelem, így szólt, s nagy bajszát törölve, / néz a futó égre, majd a zajló földre. / Homlokán a harag rőt koszorújával / s szinte tántorogva nehéz igazával / indul Temesvárra süllyedni jeltelen, / szörnyű mocsaradba, magyar történelem! / S mint egy barát írta harcairól szólván: / nyomában ott tolong százhúszezer sátán."²³ Mint látjuk, a vers végére a beszélő alany megváltozott, a szituáció eltolódott, a történeti reprezentáció helyét a vízió foglalta el, az aktuális harci riadót a szörnyű vég időtlenné általánosított fenyegetése váltotta fel, a történelem helyére pedig a sátáni apokalipszis idézete került… Illyés, mikor nem szűnik meg az igazságot képviselni, verseinek dialógusában az igazságosztó szerepén kívül vagy mellett is képes folyamatosan a szerepjátszásra (e vers esetében megfigyelhetjük a szerepjátszások egymásra irányított szép vitáját is) – ez pedig olyan mozgalmasságot kölcsönöz verseinek, ami nagyon közel áll bizonyos posztmodern tendenciákhoz is. Alighanem igaza volt Domokos Mátyásnak, mikor így fogalmazott egy emlékező interjúban: „azt kell mondanom, hogy évtizedekkel megelőzte azt, amit ma posztmodernnek neveznek, mert modorában, stílusában is mindig tudatosan rájátszott valamire."²⁴

Befejezésül: Illyés hatalmas vállalkozásából mára valószínűleg nem az marad meg olvashatónak és tovább- vagy felülírandónak, amit a kortárs fogadtatás, az önideológiára támaszkodva, javallt volna – az ő esetében is mintha megismétlődhetnék Arany János korai recepciójának nagy csele: a nagy, mandátumos költészetnek azon vonásai elevenedtek meg, melyek hajdan, úgymond, eredetileg, melléktermékként vagy ornamentikaként voltak számon tartva. De ha a helyzet egészét ma nem is láthatjuk úgy, amint a jó barát Szabó Lőrinc szerette volna megjósolni: „Magyarország minden lakosa, s ami több, egész jövendőnk kultúrélete adósa neki",²⁵ azt elmondhatjuk: Illyés egész működésére, szerepére nagyon is ráillik a magyar népmese okos leányának példázata (amelyet oly sokszor alkalmaztak rá politikai bölcsessége, ravaszsága és ügyessége kapcsán) arról, hogy hozott is ajándékot, meg nem is… S ha az ajándék (az ígért igazság utópiája) messze elrepült is, azért a nagyszabású produkciótól ne tagadjuk meg elismerő csodálatunkat.

Jegyzetek

A JAK Tanulmányi Napokon, Pécsett, 2003. október 4-én elhangzott előadás írásos változata. (A szerk.)

1 „Legenda Illyés Gyuláról. Albert Zsuzsa rádióbeszélgetése Czine Mihállyal, Csoóri Sándorral, Domokos Mátyással, Fodor Andrással, Hubay Miklóssal, Juhász Ferenccel, Sinkovits Imrével, Tornai Józseffel", in: Kortárs, 1996/7. 4–17. o.

2 Illyés Gyula Emlékkönyv, Illyés Gyuláné (szerk.), Szépirodalmi, 1984. 505., 501., 499., 512. o. A nyilatkozók az idézetek sorrendjében: Annus József, Czímer József, Csoóri Sándor, Tamás Menyhért.

3 „Ady öröksége" (1934), in: Illyés Gyula: Útirajzok, esszék, tanulmányok. Illyés Gyula Művei III., Magyar Remekírók, Béládi Miklós (szerk.), Szépirodalmi, 1982. 171. o.

4 Kulcsár Szabó Ernő: „Az (ön)függőség retorikája", in: uő.: A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. 103–131. o.

5 Márton László: „Bowen monológja sötétben", in: 2000, 1992. jan. 2–4. o.

6 „Egy vita eleje és vége" (1974), in: Illyés, id. kiad., 777–785. o.

7 Haza a magasban (1938), a Hűtlen jövő című kötetből.

8 A faj védői (1961), az Új versek című kötetből.

9 „Magyarok" (1938), in: id. kiad., 607–608. o.

10 Illyés Gyula: Anyanyelvünk, Magvető, 1964. 44. o.

11 „Tíz síron túli Kosztolányi-könyv", in: Illyés Gyula: Útirajzok, esszék, tanulmányok. Illyés Gyula Művei III, Magyar Remekírók, Béládi Miklós (szerk.), Szépirodalmi, 1982. 185. o.

12 Nem menekülhetsz (1937), a Rend a romokban című kötetből.

13 A kacsalábon forgó vár (1937), a Rend a romokban című kötetből.

14 A töltés mellett (1935), a Szálló egek alatt című kötetből.

15 Megy az eke (1945), az Egy év című kötetből.

16 Óda a törvényhozóhoz (1965), a Dőlt vitorla című kötetből.

17 Mozgó világ (1965), a Dőlt vitorla című kötetből.

18 „Az író hűsége" (1939), in: Illyés: Útirajzok, esszék, tanulmányok, id. kiad., 623–626. o.

19 A költő felel (1956), a Kézfogások című kötetből.

20 A reformáció genfi emlékműve előtt (1946), a Kézfogások című kötetből.

21 A költő felel (1956), a Kézfogások című kötetből

22 Fehér Ferenc: Magatartások. Bírálatok a hatvanas évekből, Radnóti Sándor (szerk.), Gond-Cura Alapítvány, 2001. 167 o.

23 Dózsa György beszéde a ceglédi piacon (1937), a Rend a romokban című kötetből.

24 In: Kortárs, 1996/7. 4–17. o.

25 Szabó Lőrinc: „Bevezetés Illyés Gyulához" (1956), in: uő.: A költészet dicsérete, Szépirodalmi, 1967. 378. o.