Pacificus Maximus

Hecatelegiumából

 

Aemilianusról, a grafomán eposzköltőről,

aki amit pártfogói farából kinyal, azonmód papírra is veti

 

Mondják, hashajtót szed a Múzsád, Aemilianus,

bárha elég verset szart ezelőtt is a korcs.

Undoritó aggszűz, már-már kész hulla szegényke,

véres az alfeletájt: annyit izélteted őt.

Egykor elégiasort szart, hosszút és elegánsat,

ódát szült azelőtt jókora segge lyukán.

Láttam, amint nászdalt sajtolt ki a végbele nemrég,

barna bogyókban jött s mélyröl a hexameter.

Székrekedése ha van: csak epigrammát kakil akkor,

ámha a széklete híg: fröccsen a hősi eposz.

Éppen a fórumról jöttem, s mit hallok az utcán:

rottyan a büszke eposz, dörren a váteszi hang.

Múzsád ült iszonyú kínok közt: szart szakadatlan,

véres verskupacok nőttek a segge alatt.

Ámult minden lény, ennyit fél Róma se termel,

ennyit még az egész pontusi csürhe se tud.

Alcides se kakilt ennyit, noha nincs, ki falánkabb,

még a Chiméra se tán, ennyit a Scylla se tud.

Nőttön-nőtt az eposz, féltünk, hogy a mennybe fölér majd,

és hogy a költészet szent pöcegödre benyel.

 

 

Melanippushoz, arról, miként akarta megénekelni erényeit

 

Szép Melanippus, erények bajnoka, ritka reménye,

nem volt és sose lesz párod e Város ölén!

Múlt szerdán kihajóztam a tenger tarka vizére,

könnyű bárkámat tolta ezernyi najád,

sőt, Galathea derék páros delfinjei húzták,

zsenge virágkoszorús orra gyönyörbe alélt.

Vettem lantomat és készültem zengeni fényed,

tünde tehetséged, fényes erényeidet,

ám akkor gyomrom mordult, mint hogyha jelezné,

vészes hullámok vésztele árja robog.

Tollamat eldobtam, húrom szakadozva rikoltott,

szám remegett s böfögött gyomrom, a ritka mohó.

Hánytam. Mit hánytam! Hisz okádás volt a javából!

Ritka decens, mégis férfiasan derekas.

Földre lövellt vacsorám, mit nálad faltam előtte,

langy pocsolyáikban úsztak a lomha halak.

Jött a deszert! A narancs mézlő kandírkarikákkal,

és a banán péppé érve kitoccsadozott.

Sárgán, lusta fehér lötyedékbe alélt a kenyérhéj,

déligyümölcs-falatok kúsztak a hurka felé.

Márnaszelet fröcsögött, bűzhödt fokhagyma utána,

tintahal is toccsant – római, ősi fogás! –,

lassan kúszott föl, mit Apiciusunk sose látott:

zsenge flamingószáj, manduladús kocaméh.

Szép Melanippus, erényeid izznak versbeszedetten,

tétova tervemből csak locsadéka maradt.

Ámde pazar lakomád – hány égi fogás neve fénylik! –

most beragyogja e vers szertekuszált tereit.

 

 

Vitéz Jánoshoz arról,

miért nem hívta meg oktatni a pozsonyi Accademia Istropolitánára

 

Zsenge babérkoszorút kössön kobakodra Apolló,

Jánosom, és áldást hozzon az új egyetem!

Múzsák lakhelye lesz: Bolognát veri meg Pozsony ebben,

kétségem csöpp sincs, egy, ami elkeserít:

engem nem hívtál oktatni jeles tudományom,

bezzeg ezernyi iá-t ont a katedraporond!

Cirkusz ez itt netalán? Gladiátora meg te magad vagy?

Léha komédia, mely hars nevetésre fakaszt?

Kettőig számol csak ez – azt is két abakusszal,

az meg csillagokat lát, ha kupán verik épp.

Hol van a bölcselet itt? Ami zajlik, hullagyalázás,

gyűl a lerágott csont, annyi tömény unalom.

Hogyha beszél a professzor, nem sejted, latinul szólt

moslék nyelvén vagy csak görögül gügyögött.

Egy borzasztóbb lenne, ha nőt hívnál nevelőnek,

sőt, ne is egyet hívj, négyet-ötöt legalább.

Oktatnak főzést, varrást, pletykát, divatot majd,

s bordélyként pénzt is hozna e fránya hodály.

Büszke Pozsony, van már, van már tudomány falaid közt,

Castaliák lettek még pöcegödreid is!

Drága Johannesem, gondold jól végig a dolgot,

mint lendíthetnék én is a színvonalon!

Oktatnék borozást, a vegyítés bacchusi titkát,

rút Amor únt cseleit, mesteri versfaragást.

Jó vagyok én szerelemben, bajnok a borvedelésben,

zsenge fiúk seregét – nyílt titok! – élvezem én!

Nincs görögebb nálam, s latinabb sem akadna keresve,

bármibe fogjak, lám, mindig a csúcsra jutok.

Gondold meg, de siess, mert hívnak más fejedelmek,

s nélkülem elsápad most kivirult Pozsonyod!

 

Pacifico Massimo, latin nevén Pacificus Maximus, a quattrocento priapikus költészeti vonulatát képviseli, mint például Antonio Beccadelli. Életrajzi adatai szinte kinyomozhatatlanok. Kötetét, mely a Hecatelegium címet viseli, többek közt Mátyás király és a török szultán kegyeibe ajánlotta, ám egyikük pártfogását vagy tetszését sem nyerte el. Verseit féktelen erotizmus, pornográfiába hajló leírások, durva invektivikus hangnem, kedélyes szószátyárság jellemzik.