Diákkorom egyik kedves könyve volt Schiller drámáinak 1970-es, kétkötetes összkiadása a Helikon Klasszikusok sorozatban. Az volt az érzésem, hogy minden benne van, amit a németül nem tudó magyar olvasónak, illetve színházi nézőnek a drámaíró Schillerről tudnia kell: a fordítások nagyszerűek (vagyis szöveghűek, híven közvetítik Schiller intellektuális és nyelvi emelkedettségét, nyelvük mégis korszerű), a kommentár-rész, Vajda György Mihály és az akkor pályakezdő Györffy Miklós közös munkája tömör és pontos, minden lényeges útbaigazítást megad, anélkül, hogy elterelné az olvasó figyelmét a drámák sodráról.

Ma se látom ezt másképp: az 1970-es kiadvány a magyar műfordítás és világirodalmi könyvkiadás aranykorának egyik igen fontos teljesítménye volt. Először tette magyarul hozzáférhetővé Schiller színpadi életművének egészét, minden tekintetben magas színvonalon, beleértve a tipográfiát is. Szép volt ez a két kötet, a vaskosabb első és a karcsúbb második, jól látható helyen álltak a polcomon. Aztán valaki elvitte és nem hozta vissza őket. Fájt értük a szívem, de különösebb szükségem nem volt rájuk: Schiller drámáit, ha újra akarom olvasni őket (egy időben fontos volt számomra a Wallenstein-trilógia, életem egy másik szakaszában a Don Carlos és a Demetrius), az eredeti szövegeket veszem elő. A magyar szövegekkel akkor akadna dolgom, ha dramaturg volnék és egy magyar színház Schiller-bemutatóját készíteném elő, de a magyar színházak újabban nemigen játsszák Schiller darabjait, és nem vagyok dramaturg, a szónak sem régebbi, sem újabb értelmében.

Mindenesetre most újra itt van a kétkötetes Schiller-dráma-összes. Pontosan olyan, mint a régi volt, csak éppen vadonatúj. A sorozatot, amelyben megjelent, most nem Helikon-, hanem Osiris Klasszikusoknak hívják, a formátum nem francia ötös, hanem A-ötös (magyarán szólva egy ujjnyival szélesebb a szedéstükör), a borító ezúttal nem zöldeskék, hanem rozsdabarna, továbbá rajta van Schiller képmása, kettő is, meg az aláírása; de azért ezek nem lényeges különbségek. Jelentősebb eltérésnek látszik, hogy az 1970-es összkiadás árát egy kétjegyű szám, a mostaniét négyjegyű szám jelöli, mindkettő forintban; de ha a két összeget átszámítjuk akkori és mostani kenyér-, villamosjegy- stb. árakra, akkor kiderül, hogy ez a különbség sem olyan óriási, mint a számok alapján hihetnők. Reálérték alapján az új kiadvány nem nyolcvanszorosába, hanem csupán két-háromszorosába kerül a réginek; és persze azok a tanárok-diákok, akik könyveket vásárolnának, ma nehezebben élnek, mint harminc évvel ezelőtt, meg az élet általában véve is nehezebb és bonyolultabb.

Ám erről nem Schiller tehet, sőt még csak nem is az Osiris Kiadó. Ez utóbbi azokról a különbségekről tehet, amelyek a régi és az új kiadvány közt vannak, illetve nincsenek. A létező különbségeket föntebb már nagyrészt sorra vettük. Említendő továbbá a második kötet 521-522. oldalán levő szerkesztői utószó, amely a régi kiadásban nem szerepel, és amelyben figyelemreméltó állítások olvashatók; ezeket az alábbiakban fel is fogom idézni. A jegyzeteket a szerkesztő, immár egyedül Györffy, egy kicsit kibővítette, pontosította, frissítette; tartalmuk és jellegük lényegében nem változott. A drámák, illetve drámafordítások szövege pedig semmit sem változott: pontosan ugyanaz a szövegtest van előttünk, mint ami 1970-ben látott napvilágot.

Ez pedig két dolgot jelenthet. Egyrészt jelentheti azt, hogy a két kötetben szereplő fordítások nagyon jók. Vagyis nemcsak a maguk idején voltak jók, hanem az idő múlása is kevésbé fog rajtuk a szokásosnál. Három évtized alatt észrevehetően megváltozik a beszélt nyelv, sőt az élő irodalom nyelve is, ám a nyelvi változásból adódó feszültségek a Schiller-fordításokat - úgy látszik - nem teszik elavulttá. Számítsuk azonban hozzá, hogy csak Gáli József (A genovai Fiesco összeesküvése), Hajnal Gábor (Szemelé), Kálnoky László (Stuart Mária), Molnár Imre (Az Orleans-i szűz), Jékely Zoltán (A messinai menyasszony) és Lator László (Demetrius) átültetése készült a hatvanas évek végén, a Helikon-féle összkiadás számára, a többi ennél jóval korábbi. Vas István fordításai (Don Carlos, Ármány és szerelem, Tell Vilmos) az ötvenes évek elején készültek, Déry Tibor Haramiák-fordítása kevéssel a második világháború után, Áprily Lajos Wallenstein-fordítása pedig második világháború előtti. És ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy belátható időn belül nem lesz újabb magyar Schiller-összes-drámák, hogy tehát húsz-harminc év múlva is ezeket a szövegeket fogják fellapozni a németül nem tudó magyar érdeklődők, akkor különösen szembeötlő, mekkora időállóságot tulajdonít a szerkesztő és a kiadó a (legalább) három évtizede kanonizált fordításoknak.

Ez pedig sajnos nemcsak azt jelenti, hogy a kötetben szereplő fordítások nagyon jók és pompásan dacolnak az idővel, hanem azt is, hogy Schiller magyarországi recepciójában harminchárom éve nem történt semmi. Vagy ha mégis, az nem ebből a máskülönben szép és jó kiadványból derül ki. Mert azért, ha jól megnézzük, történt egy és más a drámák összkiadása előtt is, azóta is. Hogy csak a fontosabbakat említsem az utóbbi fél évszázadból: az ötvenes években megjelenik Vajda György Mihály Schiller-monográfiája, amelynek eleje és vége némileg kínos, de ami közte van, nagyjából ma is megállja a helyét. 1959-ben, Schiller születésének kétszázadik évfordulójára napvilágot lát a Schiller Magyarországon című, bámulatosan gondos bibliográfia, összeállította Albert Gábor, D. Szemző Piroska, Vizkelety András. (Még a magyar, illetve magyarországi képzőművészek Schiller-ábrázolásait és -illusztrációit is sorra veszi, a teljesség igényével.) Ezt követi egy év múlva az esztétikai írások (mindmáig egyetlen) magyar kiadása, szintén Vajda György Mihály irányításával és kísérőtanulmányával.

A drámák 1970-es összkiadásának közvetlen előzménye a Világirodalom Klasszikusai sorozat 1955-ös válogatása, amelyben kimondatlanul is körvonalazódik az a nézet, miszerint Schillernek vannak „fontosabb", az életmű fősodrába tartozó és „kevésbé fontos" drámái. A „fontosság" kritériumai lényegében a tizenkilencedik századi német recepció alapján voltak rekonstruálhatók: a Haramiák igen, A genovai Fiesco összeesküvése nem, a Tell Vilmos igen, A messinai menyasszony nem. Az 1970-es kiadás egyik nagy érdeme, hogy megszüntette ezt a különbségtételt, és ezzel Schiller drámai életművét nemcsak hozzáférhetőbbé, hanem a szó Umberto Eco-i értelmében nyitottabbá is tette. Más kérdés, hogy esetleg a Turandot, a Macbeth és a Phaedra is olvasható, illetve fordítható volna eredeti Schiller-drámaként (ahogyan például az Amphitryon eredeti Kleist-, a Haláltánc eredeti Dürrenmatt-drámának számít, Brecht hentesmunkáiról és lopásairól, amelyek eredeti Brecht-drámáknak számítanak, nem is beszélve), ám ilyen radikális döntés nem fért volna bele egy világirodalmi kánonhoz igazoló, szolid kiadásba.

1976-ban a Kriterion Schiller történelmi tanulmányaiból, 1977-ben az Európa Kiadó a költeményeiből ad közre egy-egy bő válogatást, az előbbit Mikó Imre, az utóbbit Eörsi István szerkesztette. Erről a kötetről, amely a Lyra Mundi sorozatban jelent meg, majdnem szó szerint ugyanaz mondható el, ami a drámák összkiadásáról: a maga módján ugyancsak nagy kaliberű vállalkozás volt, és amit az akkori magyar lírai köznyelven el lehetett mondani Schiller verseiből, azt elmondta. Azóta viszont újabb magyar nyelvű Schiller-versértelmezések nem születtek, leszámítva Weöres Sándor A kéz-cipő című, látszólag vicces, valójában komoly elméleti problémákat felvető szövegét.

1988-ban lát napvilágot Dániel Anna Schiller-monográfiája, amelynek már nem kell ideológiai Szküllák és Kharübdiszek közt manővereznie, mint annak idején Vajda György Mihálynak, viszont szembekerül az újabb alkotói monográfiák alapdilemmájával, hogy tudniillik a szerző életéről és személyiségéről adjon-e plasztikus képet, vagy inkább az életmű, azon belül az egyes művek értelmezését végezze. Dániel Anna az első lehetőséget választotta: könyve lapjain egy izgalmas alkotói személyiséggel találkozunk, viszont az alkotások újraértelmezésének hiánya miatt ez az izgalmas személyiség mégiscsak ottreked az unalmas klasszikus pozíciójában.

És ha baj van Schiller körül, akkor ez a baj. Nem arról van szó, hogy nem történt semmi a magyar Schiller-recepcióban, hanem arról, hogy bármi történt is, nem tudta kimozdítani Schillert ebből a kényelmes, ám éppen ezért halálos helyzetből, a bebalzsamozottság állapotából. Egyetlen komoly újraértelmezési kísérletről tudok: Pór Péter Léted felirata című könyvében két Schiller-tanulmány is szerepel, az egyik A sors játéka című elbeszélést, a másik a Don Carlost elemzi. Ezek tükrében Schiller éppolyan élő szerzőnek mutatkozik, mint Kocziszky Éva monográfiájában Hölderlin vagy Földényi F. László kulcsszavakból font szótár-hálójában Heinrich von Kleist - hogy Schiller két kortársának példáját említsem. Igen ám, de Pór nem él Magyarországon, nincs benne az itthoni irodalmi üzemben, könyvét kevesen olvassák; akik mégis olvassák, azok nem annyira Schiller, mint inkább Rilke miatt.

Egyszóval Schiller marad az, ami volt, amivé halála után tette őt a szobra körül felcsapó rajongás: unalmas klasszikus. A rajongás azóta elcsitult, maradt az unalom. Schillerből levélnehezék lett egy olyan korban, amelyben nem divat sem levelet írni, sem az ő drámáit olvasni. Az 1970-es összkiadás arról szólt, hogy Schiller drámái élnek a magyar színpadon, ezért olvasni is érdemes őket; a 2002-es változatlan összkiadás arról szól, hogy Schiller drámái nem élnek a magyar színpadon, ám olvasmányként egyelőre még mindig ott a helyük a könyvespolcon. A magyar könyvkiadás a Schiller-drámák ügyében megtette azt, ami tőle telt, és ez nem kevés.

Ami viszont a jelenlegi magyar színházaktól telik, az kevés, és Schiller-ügyben ezt a keveset sem teszik meg. Györffy joggal állítja a szerkesztői utószóban: „tagadhatatlan, hogy Schiller manapság nincs nálunk divatban", és abban is tökéletesen igaza van, hogy új fordítások létrejöttét mindenekelőtt az új bemutatók tennék indokolttá. A meglévő fordítások zöme is egy-egy bemutatónak köszönheti keletkezését: az ötvenes-hatvanas években Schiller szinte folyamatosan műsoron volt valamelyik magyar színpadon; és nem elsősorban azért, mert „haladó" szerzőnek számított, hanem azért, mert dramaturgiai észjárásával az akkori magyar rendezők és színészek tudtak mit kezdeni, az általa felvetett kérdésre adtak - egy bizonyos fajta - érvényes választ. Ez pedig az utóbbi években nem így van.

Ha valaki gáncsoskodni akarna, esetleg azt is mondhatná: amíg nem készülnek új fordítások, addig nem is várható, hogy Schillert megkedveljék a ma aktív rendezők, különösen a fiatalabbak; a meglévő negyven-ötven-hatvanéves magyar szövegek a maguk nyugatos-veretes módján talán kevésbé győznek meg róla, hogy élő színház teremthető belőlük, mint egy mai szöveg. Csakhogy tudvalevő: színpadról van átjárás könyvbe, könyvből színpadra nemigen. Klasszikus szerzők színházi megrendelésre készülő új fordításai előbb-utóbb felkeltik a könyvkiadók figyelmét, kiadói megrendelésre készülő fordítások viszont ritkán inspirálnak egy-egy színházigazgatót vagy rendezőt.

Schillerre nézve különösen kedvezőtlen fejlemény, hogy a színház mint morális intézmény (amely elgondolásnak, illetve esztétikai és erkölcsi zsinórmértéknek ő volt a megfogalmazója két évszázaddal ezelőtt), miután Európa középső részén a felvilágosodás örökségéből táplálkozva, a mindenkori politikai hatalommal bonyolult szimbiózisban fejtette ki működését, az utóbbi tizenöt-húsz évben - legalábbis nálunk, Magyarországon - elsorvadt, nem függetlenül a kommunista diktatúra szétmállásától.

Biztos, hogy ez a folyamat a magyar színházi életben jelentős értékek pusztulásával (is) járt, és nem látszik annak jele, hogy a veszendőbe ment intellektuális-morális fogékonyságot bármi pótolná. Ez akkor is baj, ha más tekintetben a mai magyar színház esetleg többet vagy mást tud, mint a tegnapi, tegnapelőtti. A ma még forgalomban levő klasszikus szerzők, főleg Shakespeare, munkáit úgy játsszák, mintha mai magyar darabok ősbemutatói volnának, a mai magyar szerzőktől pedig nem darabokat, nem dramaturgiai elgondolások szerint felépített irodalmi alkotásokat követelnek a színházak, hanem verbális hurkatölteléket. Ilyen körülmények közt érthető, hogy Schiller drámái sem kívánatosak.

Lehet erre azt mondani, hogy szomorú, sőt azt is, hogy gyalázat. Ám Györffy nem egészen ezt mondja, ő általános szellemi elnyomorodásról beszél. Ez pedig egyoldalú állítás, és mint ilyen akkor is vitatható, ha a mai magyar színház szellemi állapota egészében véve csakugyan rossz. Mert egyrészt ez a kijelentés nem vonatkozik minden alkotói műhelyre és minden alkotóra, vannak jelentős kivételek, másrészt ettől függetlenül szükség volna erős ajánlásokra Schiller drámáinak újraértelmezéséhez, végül pedig: Schiller drámái nem szakíthatók el az életmű többi részétől, és elképzelhető, hogy a költő újjáélesztése, ha bekövetkezik, nem a színpadon kezdődik el, mégis hatást gyakorol a drámák utóéletére.

Az újraértelmezés lehetőségét azonban Györffy még csak elképzelésként vagy óhajként sem veti fel, holott rövid utószavából amúgy nem hiányzik az ábrándozás. A Wallensteinről azt mondja, hogy „e grandiózus drámatrilógia például többestés televíziós feldolgozás ideális alapanyaga lehetne, ha létezne még a tévéjáték műfaja". A Tell Vilmosról meg azt, hogy „egy bátor, invenciózus és gazdagon szponzorált rendező hatásos és mozgósító látványosságot, igazi népünnepélyt rendezhetne belőle valamely nyári szabadtéri előadáson". Tudniillik: „Schiller igazán nem a vájtfülű kevesek, hanem az érzelmekre és szenvedélyekre fogékony nagyközönség népszínházi szerzője".

Hát igen. Györffy maga is tisztában van vele, hogy a magyar televíziózás jelenleg nem a világirodalom klasszikusainak mélyebb megértése felé halad. Nyilván azt is tudja, hogy Magyarországon a gazdagon szponzorált rendezők többnyire nem túlzottan bátrak, még kevésbé invenciózusak, és a költő nevéről egy borfajta jut eszükbe, vagy még az sem. (Külön kérdés, hogy a mai Magyarországon egy szabadtéri előadás nézőközönsége mennyire volna fogékony a Tell Vilmosban kifejeződő szabadságeszmény iránt.) Azt is tudnia kell, hogy a „vájtfülű kevesek" diffamáló szembeállítása a szenvedélyekre szomjas nagyközönséggel igen rossz emlékeket idéz fel.

A dolog ezzel szemben úgy áll, hogy Schiller potenciális közönsége Magyarországon azokból kerül ki, akik méltányolják dramaturgiai kapacitását, és akik hajlandók elgondolkodni akció és dikció egységén, esetleg feszültségén. A megértés radikalizmusa nélkül Schiller nem lesz élő szerző, ahogy ennek hiánya miatt ma sem az. Éppen ezért nem gondolnám azt, amit Györffy gondol a Schiller drámák egyneműségéről és egyértelműségéről, hogy tudniillik Schillernek az általános szellemi elnyomorodáson kívül azért sincs „új - posztmodern? - magyar fogadtatása", mert „a Schiller-drámák, ha tetszik, ha nem, azok, amik: nincs helye bennük az ironizáló relativizálásnak. Itt a pátosz: pátosz, a tragikum: tragikum. Másképp nincs értelmük."

Szerintem ha egy műnek vagy életműnek csak egyféle értelme lehetséges (akár mert maga a szerző, akár mert a kortársak oly maradéktalanul elvégezték értelmezését, hogy nem hagytak rajta semmi egyéb értelmezni- vagy újragondolnivalót), akkor az kordokumentumként olvasható, másképp csakugyan nincs értelme. Elsősorban ezen múlik (valamint kultúrtörténeti, nyelvi, politikai stb. fejleményeken, a kulturális kontextus iránti figyelem erősödésén vagy lanyhulásán), hogy egy világirodalmi klasszikus (fél-, negyedklasszikus) szerző élő marad-e vagy feledésbe merül. Persze, ha valaki elfelejtődik, egy idő múlva esetleg újra fel lehet fedezni, ám ez többnyire saját nyelvében, saját nemzeti kultúrájában történik. Arról nem is beszélve, hogy az ötven évvel ezelőtt még úgy-ahogy fennálló világirodalmi kánon emléke is feledésbe fog merülni, és nem lesz helyette más: nem lesz mire hivatkozni Schiller és más klasszikusok ügyében, mivel sem élő, sem unalmas klasszikusok nem lesznek többé.

Schiller már most is úgy él a magyar köztudatban, mint a Goethe és Társa Kft. kisebbik társtulajdonosa, mint a weimari klasszika egén a (fogyó) hold. Könnyen lehet, hogy ötven év múlva ugyanúgy nem fog olvasmányélmény kapcsolódni a nevéhez a magyar irodalmi köztudatban, mint a Sturm und Drang és a klasszika többi üstököséhez vagy állócsillagához sem. Jelenleg éppen az emlékezet és a feledés határán áll. Könnyen lehet, hogy ugyanolyan sorsra fog jutni, mint Klopstock vagy Wieland. Vagy Lessing, akit egy aktualizálható műve tart úgy-ahogy életben. Ha rövid időn belül nem derül ki Schillerről, hogy megszólítható szerző, és hogy válaszol is, ha megszólítják, bele fog hullani a kulturális emlékezet limbusába, ahonnét már nehéz lesz kiszabadítani.

Épp ezért nem lenne jó, ha a Schiller-drámák magyar megértése ügyében az lenne az utolsó szó, hogy bennük „a pátosz: pátosz, a tragikum: tragikum". A Schiller-drámák csakugyan sok mindennek ellenállnak. Mindenekelőtt a leegyszerűsítésnek, a zanzásításnak, de még a groteszk vagy naiv stílusvegyítésnek is (ami persze nem azonos az iróniával). Sajnos az akadémikus historizmusnak nem állnak ellen, de ma már a historizmusra sem emlékszik senki, ahogy Gerhart Hauptmannra sem, aki száz évvel ezelőtt egy egész drámát szentelt a historizáló színház, a Schiller-dramaturgia és a Schiller-kultusz kigúnyolásának. A Patkányok című darabnak ezt a vonulatát ma már vastagabban lepi a por, mint a gúny tárgyává tett Wallenstein-jelmeztárat. Az antikvárius érdeklődés, a szolgai historizálás, amely valaha sokat ártott, jelenleg nem fenyegeti Schiller drámai életművét.

Ugyanez mondható az ideológiai indíttatású átmázolásokról, amely szándék szintén védtelenül találta Schiller drámáit annak idején. Azok a totalitárius eszmék, amelyek Schiller jambikus tirádáiban könnyűszerrel megtalálták azt a heroikus optimizmust vagy pesszimizmust, amelyre éppen szükségük volt, jelenleg nem hatékonyak.

A fentiekből következően úgy vélem, hogy a mi korszakunkban Schiller drámái éppenséggel az iróniára és a viszonylagosságra volnának nyitottak. Irónián persze nem komolytalanságot, viszonylagosságon nem tétnélküliséget vagy gondolattalanságot értek. Egy alaposabb elemzés esetleg kiderítené, hogy az érzelmek intenzív összeütközése (lásd Ármány és szerelem) egyszersmind az érzelmek viszonylagosságát is jelenti, vagy hogy a legnemesebb szándékból fakadó hatalomratörés is feltételezi a hatalomgyakorlás romlottságát (lásd Don Carlos). És még sorolhatnám; nekem azonban nincs kedvem ábrándozni arról, hogy egy (szerintem) bátor és invenciózus rendező miképp olvashatná Schiller drámáit. Kevéssé valószínű, hogy szabadtéri népünnepély szövegkönyveként.

Azon viszont nem ártana eltöprengeni, hogy: a Schiller drámáiban megmutatkozó nagyfokú gondolati reflektáltságnak az eredete nem valamiféle romantika előtti iróniában keresendő-e? Egyáltalán elképzelhető-e irónia nélkül egy olyan tragikus drámaíró, aki egyszerre építkezik és elemzi azt, ami épül? Hová tegyük Schiller elgondolásait a naiv és a szentimentális művészetről? És: milyen esélyei vannak a mi korunkban egy minden ízében szentimentális életműnek, miután a szentimentalizmus az elmúlt két évszázadban annyira túlgyőzte magát, hogy lassan egy újabb naiv művészet kezd körvonalazódni?

Ezzel pedig eljutottunk odáig, hogy újra kellene olvasni Schiller esztétikai írásait. Elképzelhető, hogy az irodalom újabb elméleteivel szembesítve többet és mást mondanának, mint negyven-ötven évvel ezelőtt. Érdemes volna betekinteni a szabályszerűség maszkja mögé: szokatlan és nyugtalanító dolgokat pillantanánk meg.

Van azonban Schiller életművének egy olyan szegmentuma is, amely teljesen ismeretlen a magyar olvasók előtt, és amelynek megismerése az első lépés lehetne Schiller felélesztésében. Elbeszélő prózájára gondolok, amely mindösszesen elférne egy karcsú kötetben. Sok egyéb mellett kiderülne belőle, miképpen gondolkodott Schiller a történések tragikumáról, és ez a színpadi tragikum megértéséhez is újabb fogódzót adna.

Addig is annak lehet örülni, ami van. Itt van a drámák új összkiadása. Ha valaki az 1970-es kiadást elvesztette, most pótolhatja és kiteheti a polcra, ám fontolja meg, mennyire feltűnő helyre teszi. Ha ez is elvész, nem lesz újabb, vagy ha mégis lesz, nem ugyanez lesz.