Zsoltárhangra

Szárnyaid árnyékába rejts el engem,

hogy repülni ne lássanak, mikor

veled repülnék, a szemnek nem való

a szárny, a szem letöri a galamb-

tollat a fölfeszülő izmokon.

Piszkos guanó mind a rebbenés

a téren, autókerék hajtja el

morzsára tülekedő szégyenem,

mert úgy vágyom rád, szaggatott a fej,

buta galambmozgással üdvözülni.

Inkább szétkent madárszárny, út a test,

hozzád vezet, ha van, ha nincs a végén,

és hangja sincs, lifeg, galambtetem.

Átokmalom

Kitaszíttatni annyiféleképp

lehet, ne ismerd meg a te neved,

ne a szívedben élj, csak a szív körül,

ami üdvözül, azt dobogja szét

köréd a szív, forgasson legbelülre.

Addig óvd magad, míg óvásod is

óva lesz, ne nyúlj soha semmihez.

Addig mondd, kéz a kéz a kéz a kéz:

hogy kezeddel érint a kárhozat.

Ne ismerd meg a te neved, ne jöjjön

el új ország, arc, újabb szenvedély.

Elválasztva, mint égben régi ég,

kívül-belül burokban tartsanak,

malom forogjon benned, virradat,

nem éjszakára nappal virradó,

nem is sötét, hogy önmagát jelentse –

ne ismerjél meg egyetlen nevet se.