Szilunak, Pozsónak és Bárkinak

Ez a történet valóban megtörtént, alig néhány éve. A legfontosabb napilapok, televíziós csatornák – köztük két külföldi – többször is beszámoltak az eseményekről, az ügy kapcsán keletkezett indulatok azonban némileg elfedték a tényeket. Pedig ebben az esetben a tények puszta rögzítésénél, természetesen minél pontosabb és aprólékosabb rögzítésénél nincs fontosabb feladat. Kétes, hogy valaha is megértjük-e a történteket, precíz dokumentáció nélkül azonban ez biztosan nem lesz lehetséges. Tehát:

Egy csütörtöki napon, 1998. november 11-én 5 óra 10 perckor kezdődött minden. LM, a folyóparti kisváros egyetemének fiatal és tehetséges oktatója ekkor hajolt le a főutca kövezetén csillogó aprópénzért, vélhetőleg inkább csak szórako-zottságból, a női fehérneműszalon kirakata előtt, és ugyanekkor hajolt le az ötezres bankjegyért KZs is, a túloldalon, az ékszerüzlet bejáratánál. A pénz megérintésének pillanatában találkozott a tekintetük. Ez azért volt különös, mert bár nem választotta el őket nagy távolság, valószínűtlen volt, hogy a nyüzsgő emberáradatban megpillanthatják egymást. KZs, a saját lakással rendelkező munkanélküli alig észrevehetően elmosolyodott, mire LM némileg zavarba jött. Néhány másodperc múlva már mindketten tudták, hogy komoly hibát követtek el, de teljesen eltérő módon reagáltak. LM méltóságát megőrizve mozdulatlanná dermedt, meglehetősen szokatlan pózban, kinyújtott jobb kezét magasan a feje fölé emelve. A járókelők elsősorban mégis KZs viselkedésére lettek figyelmesek, aki – jobb kezét szintén a feje fölé emelve – korát és pocakját meghazudtoló sebességgel futni kezdett, majd egy hatalmas szökellés után elterült a betonon. Az emberek nagy ívben kikerülték, noha hangosan jajveszékelt és segítségért kiabált. LM ekkor már lábujjhegyen állt, továbbra is magasba emelt jobb kezét maró, égető fájdalom járta át, fejét pedig – bal válla felett – a továbbra is jajveszékelő KZs felé fordította. Ismét találkozott a tekintetük. Néhány perc múlva, egészen pontosan 5 óra 15 perckor mindketten úgy érezték, hogy a karjukra tekeredő láthatatlan kötelek némileg meglazulnak, s a két bajbajutott férfi, mintha csak összebeszéltek volna, elindult egymás felé. A robosztusabb, erősebb testalkatú KZs valamivel magabiztosabban, könnyebben mozgott, néhány perc alatt megtette a kettejüket elválasztó kb. tizenöt méteres távolság nagyobbik felét, aztán megcélozta az LM-től mintegy hét méter távolságra lévő padot. Teljesen előredőlt – teste a kövezettel nagyjából hatvanfokos szöget zárhatott be –, bal karjával erőteljesen kalimpált, mintha úszna, szeme pedig kidülledt az erőlködéstől, és nagyokat fújtatott. LM hasonló testtartásban szintén a pad felé igyekezett, jóval lassabban, szinte araszolva gyűrte le a normális körülmények között jelentéktelen távolságot, részben mert ő nem hadonászott a baljával (és nem is fújtatott), noha a feltűnést így sem sikerült elkerülnie. A pad, illetve az egymás felé közeledő két férfi látványa többekben pantomimelőadás benyomását keltette, néhányan még meg is álltak, de KZs – valljuk be – meglehetősen alpári szitkozódása azonnal kedvüket szegte. 5 óra 20 perckor, iszonyatos erőfeszítések árán mindketten leültek, jobbjukat továbbra is a fejük fölött tartva, mint a tanórán jelentkező kisdiákok, bal kezükkel pedig görcsösen kapaszkodtak a padba. KZs viszonylag halkan, de hosszasan káromkodott. Aztán hallgattak. Aztán LM fejtette ki, hogy „mennyire kellemetlen számára ez a groteszk szituáció". Aztán megint hallgattak. Körülbelül negyedórával később, amikor már teljesen egyértelmű volt, hogy nem múló „rosszullétről" van szó, tehát negyedórával később határozták el, hogy segítséget kérnek valakitől, nevezetesen egy járókelőtől, „először legalábbis ezt kell megpróbálni". Megegyeztek a formulában, hogy LM fog beszélni, határozottan, de a lehető legudvariasabban és igen röviden. Az első járókelőt, egy ápolt, ötven év körüli asszonyt, hosszas megfontolás után választották ki, de a nő meg sem állt mellettük. Tíz perccel később LM egy egyetemi hallgatót állított meg sikeresen, de a lényeget illetően minden különösebb eredmény nélkül. A húszéves fiatalember legalább tíz percig beszélgetett velük, igen kedélyes hangon, minthogy természetesen tréfára vette a dolgot, úgyhogy a végén bőszen és meglehetősen szemtelenül integetve, sőt még messziről is vissza-visszaintve továbbállt. Újabb tíz perc múlva LM sikertelenül próbált megállítani egy banktisztviselőt, majd néhány másodperc múlva KZs tett egy kísérletet, megegyezésük ellenére, kissé durván, türelmetlenül, és persze teljesen feleslegesen. A két férfi ekkor különbözött össze először, de a közös baj tudata hamarosan más irányba terelte gondolataikat. LM-nek eszébe jutott a mobiltelefonja, melyet ugyan elmulasztott előző nap feltölteni, de talán egy gyors hívást még kibír az akkumulátor.

Ahhoz, hogy telefonálni tudjon, bal kezével el kellett engednie a padot, amit meg is tett – némi habozás után –, majd kigombolta a kabátját és a zakója jobb zsebéből előhalászta a készüléket. A következő pillanatban elképesztő fájdalom hasított a jobb karjába, hirtelen a levegőbe emelkedett, majd a pad támláján átbucskázva elterült a földön. Elegáns kabátja csupa kosz lett, KZs pedig ismét jajveszékelni kezdett. A két férfin néhány percre úrrá lett a pánik. LM előbb csak halkan, aztán egyre hangosabban nyöszörgött, majd maga is segítségért kiabált, de ha néhányan meg is álltak mellettük, hamarosan mindenki továbbment. A mobiltelefon a furcsa szaltó közben kicsúszott LM kezéből, a padtól jó három méterre hevert a kövezeten, de egyelőre egyikük sem gondolt rá, hogy a készülék visszaszerzése érdekében megkockáztasson egy expedíciót. LM-nek módjában sem állt volna semmi ilyesmi, tudniillik a pad mögött állva bal karjával kénytelen volt erősen kapaszkodni annak támlájába, bár néha még így is mintegy tizenöt-húsz centiméternyire a levegőbe emelkedett, mintha egy láthatatlan léghajóból rángatná valaki felfelé, kíméletlen brutalitással. KZs ekkor már a lábait is használta, pontosabban a bal lábát, melyet – amennyire csak képes volt rá – a pad bal lába köré kulcsolt, s bár a karját égető fajdalom erősödését ő is pontosan érezte, vele nem történt egyéb atrocitás. Nagyjából tíz perc múlva ismét mindketten megkönnyebbültek. A tömegközlekedés ekkor már ontotta a munkába igyekvő embereket, a főutca zsúfolásig telt velük, úgyhogy teljesen nyilvánvaló volt, hogy a telefont minél előbb vissza kell szerezni.

LM kimerültebb volt társánál, viszont állt, és valamivel közelebb is volt a készülékhez. A két férfi mindennek ellenére (vagy épp mindezért) néhány percig vitatkozott, becsületükre legyen mondva, ezúttal nem olyan indulatosan, bár még mindig nem teljesen megnyugodva. E groteszk (és persze tragikus) történetnek talán egyik leggroteszkebb mozzanata lehetett a sorshúzás, amely KZs ötlete volt – a zsebében lapuló kártyacsomagot használták hozzá –, s mely LM legnagyobb elkeseredésére a kártya tulajdonosának javára dőlt el. LM azonban – becsület ide, becsület oda – nem volt hajlandó mozdulni, és most csaknem ő kezdett el jajveszékelni, amint azt jóval az események után maga is elbeszélte. Ekkor azonban váratlan dolog történt. KZs, aki társánál vélhetőleg sokkal inkább kötődött a realitásokhoz, hirtelen, minden ceremónia nélkül felállt, s ugyanabban a testtartásban, ahogy nemrég a padhoz vonszolta el magát, elindult a telefon felé. Nehezen haladt. A háromméteres távot nagyjából két perc alatt tette meg, de tulajdonképpen problémamentesen, lehajolnia viszont csak nagy üggyel-bajjal sikerült. Ez a művelet további két percet vett igénybe, úgyhogy már nagyjából négy perce volt távol a padtól, amely valamelyes biztonságot nyújtott számukra. Amennyire csak tudott, igyekezett visszafelé, talán valamivel könnyebben is haladt. Aztán félúton rettenetes dolog történt. KZs a levegőbe emelkedett. Nem tizenöt-húsz centiméternyire, hanem három méter magasra, és nem csak egy-két pillanatra. Körülbelül fél órán át lebegett így, felfüggesztve ég és föld között, olykor néhány méterrel feljebb csúszva, majd hirtelen ismét alábukva, igazi zuhanással. Egyszer betört egy első emeleti ablakot, maga elé tartott jobb lábáról leesett a cipő, ráadásul alaposan elvágta a combját. Vére a kövezetre hullt és összefröcskölte a fényesre pucolt kirakatokat.

Sok minden történt ez alatt a félóra alatt. Egyrészt megérkezett két rendőr, telefonos bejelentés alapján, épp akkor, amikor KZs betörte az ablakot, aztán megérkeztek a tűzoltók és egy szirénázó mentő. A hivatalos közeg tagjai egytől egyig túl voltak az ötvenen, sok mindent láttak már, de most mégis megrettentek egy kicsit, valóban csak egy kicsit, sőt, talán szerencsésebb lenne valami furcsa meghatódottságról beszélni, amit a nagy titkok ébresztenek mindenkiben. Az egyik meghatódott rendőr a kíváncsiskodók csoportját terelte hátrébb (hárman LM mellől keltek fel a padról, ő viszont nem kelt fel, ami akkor senkinek sem szúrt még szemet), a másik rendőr pedig megállt KZs alatt, és férfiasan nyugodt, hivatalos hangján megkérdezte, hogy „mi történt", de a válasz nem neki szólt, és gyűlölettől frecsegő hangon mondatott („szedjenek már le innét"). A rendőr ekkor elindult a tűzoltók felé, és nagy szerencséje, hogy elindult. Ugyanis KZs minden teketória nélkül lezuhant a kövezetre. A szemtanúk egybehagzó állítása szerint a hátára esett, és többen felsikoltottak a tömegből. De a következő pillanatban felpattant, és anélkül, hogy bárki a segítségére siethetett volna, elindult a pad felé. Mire a rendőr odaért, már ott ült LM mellett, bal lábát a pad bal lába köré kulcsolva. Jobb kezüket mindketten a fejük felett tartották és nem beszéltek. Ekkor eleredt az eső, igazi tavaszi zápor, és a hivatalos közeg megállapította, hogy nem egy, hanem két bajbajutott emberen kell segítenie, amiért is erősítést kértek.

Az eseményeket sokan és sokféleképpen értékelték már, és egyelőre remény sincs az ellentétes nézőpontok közti konszenzus megteremtésére. A különféle médiák eleinte „láthatatlan kötelekről" beszéltek, később – kimutatható módon – kerülték e láthatatlan kötelek bármilyen fajta megnevezését, majd pártállástól függően és következetesen eltérő terminológiát kezdte használni. Két ártatlan élet forgott kockán, és mert az embereknek e két ismeretlen élete fontossá vált (az esti híradóban bárki megnézhette, ahogy fájdalomtól eltorzult arccal lebegnek a levegőben, olykor szédítő magasságban, élet és halál között), a politikának is nyilatkoznia kellett. A polgármester keresetlen „nemtudomjára" az ellenzék tehetetlennek nevezte a városi önkormányzatot, s bár a későbbiekben kiderült, hogy a „nemtudomok" közt is számtalan árnyalatbeli különbség létezik, néhányan teljesen ellentétes módon nyilvánítottak véleményt. Az ügy magától értetődő módon a különféle egyházakat is állásfoglalásra késztette, és természetesen megszólaltak mindenféle szakértők (orvosok, pszichológusok, fizikusok és exorcisták, pedagógusok, mérnökök és pilóták, továbbá egy adóellenőr), akik – ezt valamennyien elismerték – hasonló helyzetben még nem szakértettek soha.

Mire az erősítés megérkezett, elállt az eső. Az erősítés első nekifutásra nem hitt el semmit. A két padon ülő férfi látványa félreérthetetlen mosolyt csalt az arcukra, majd néhányan hangosan felnevettek, és a közeli ablakokat kémlelték, „ahonnan egy elrejtett operatőr ezt az egész komédiát vélhetőleg filmezi". Déli tizenkettőkor azonban már nem nevettek, noha egészen addig nem történt semmi különös. Az orvos ellátta KZs sebét, a cipőjét, ami közben előkerült, az asszisztens szépen a lábára húzta, értesítették LM családját (KZs-nek nem volt senkije), aztán vártak, egyre idegesebben, mert hát fogalmuk sem volt róla, hogy valójában mit is kell tenniük. Az egyik tűzoltó egy könnyű csáklyát többször is áthúzott a két férfi magasba emelt jobbja fölött, de a csáklya nem akadt meg semmiben, ami csak fokozta a nyugtalanságot. Fél tizenkettőkor megérkezett LM felesége. Meglehetősen riadtnak látszott, de amint a férjét megpillantotta, határozottan megnyugodott. LM ekkorra már teljesen összeszedte magát. Feltétlen bizalommal volt a hatóság iránt, mint aki biztos benne, hogy abszolút jó kezekbe került, s noha kétségkívül balesetet szenvedett, immár nem történhet nagy tragédia. Még rá is gyújtott. A cigarettát a felesége tette a szájába, a felesége adott neki tüzet, aztán KZs is rágyújtott, bár a hatóság iránt érzett bizalommal az ő esetében ez nem volt összefüggésbe hozható. Az ekkor készült fotók mindenesetre semmit sem sejtetnek az elkövetkező napok tragédiájából. LM az előtte guggoló rendőr kérdésére válaszol, közben szinte mosolyogni látszik, a mellette ülő KZs pedig hunyorog, mert szemébe ment a cigaretta füstje.

A dóm harangjai még zúgtak, amikor újra kezdődött. Egy amatőr filmes videószalagon rögzítette az eseményeket, az egyik országos tévétársaság pedig még aznap bemutatta a felvételt. A felvételen jól látható a padtól két-három méterre beszélgető két tűzoltó, KZs előtt a rendőr, ahogy éppen telefonál, LM felesége és egy másik rendőr (ők felfelé néznek, talán a korábban kitört ablakra), és jól látható az is, ahogy a két férfi hihetetlen gyorsasággal a levegőbe emelkedik, ahogy elsodorják az előttük állókat, majd nekicsapódnak a szemközti épület falának, úgy háromméteres magasságban, aztán még feljebb emelkednek, nekicsapódnak a második emelet ablakainak, és látható a lefelé hulló üvegtörmelék. Nehéz megítélni, hogy mekkora nyilvánosság szükségeltetik elhitetni a hihetetlent, de az bizonyos, hogy ez az eset szokatlanul nagy nyilvánosságot kapott, és komoly kétely nem merült fel soha senkiben. A városi televízió még aznap délután több kamerát állított fel a helyszínen, másnap reggel megérkeztek az országos tévétársaságok emberei, délután pedig egy külföldi stáb. Valamennyien szemtanúi voltak KZs és LM szenvedéseinek, a gyengébb idegzetűek nézni se bírták, bár a főutca még így is zsúfolásig megtelt a város együttérző polgáraival, sokan közülük reggelig sem mentek haza. A főutca közeli kávézója a rendkívüli helyzetre való tekintettel egész éjszaka nyitva tartott, ingyen kávét kínáltak az együttérzőknek, de a süteményért és a szendvicsért fizetni kellett.

A két férfi másnap hajnalig lebegett a levegőben. Húsz méternél sohasem emelkedtek magasabbra, és háromnál sohasem süllyedtek mélyebbre. KZs végig eszméleténél volt, elvégre az ember sokat kibír, LM viszont elájult, rögtön az elején, amikor először csapódott a falnak. Nehezen tért magához, és még aztán is meglehetősen zavarosan, összefüggéstelenül beszélt. Először csak annyit mondott, hogy „nem kér fokhagymát", aztán kiabálni kezdett, hogy „crucifixus", majd a feleségét és a gyerekeit szólongatta, végül pedig elragozta latinul a létigét. Öntudatlan állapotban kiejtett szavai később nagy jelentőségre tettek szert. A létige ragozása elsősorban a pszichológusok körében keltett nagy feltűnést, akik a „láthatatlan kötél"-elméletet az első perctől kezdve elvetették, végig egyfajta önhipnózisról beszéltek, és a probléma terápiás megoldását javasolták, bár azt elismerték, hogy a konkrét kivitelezhetőséget illetően nincsenek határozott elképzeléseik. A „crucifixus" szó többszöri elismétlése több egyház és jó néhány szekta szimpátiáját keltette fel LM irányában (KZs a jó, illetve alternatív variánsként a rossz lator analógiáját juttatta eszükbe), különös tekintettel arra, hogy LM valóban és pontosan harmincháromszor kiáltott crucifixust, ráadásul szombaton is kiabált („eli, eli, lama sabaktami"), „és ezt már nem lehetett félreérteni". A fokhagymával kapcsolatos averzió épp ellenkező hatást ért el. Az üggyel kapcsolatban nyilatkozó szekták többsége ugyanis LM-ben sátáni bűnöket bűnhődő bűnöst látott, KZs-ben pedig (minden különösebb distinkció nélkül) méltó társát. Hogy a feleségét és a gyerekeit szólongatta, azt senki sem tartotta szükségesnek interpretálni. Ha az ember bajban van, nagy bajban, akkor a feleségét és a gyerekeit szólongatja, ez ilyen egyszerű, és ez a két férfi most nagy bajban volt.

A hivatalos közeg ezalatt lázasan kereste a segítségnyújtás lehetséges módjait, teljesen eredménytelenül. A tűzoltók puha és vastag matracokkal borították be a kövezetet, ami azonban a későbbiekre nézve teljesen hasztalan fáradozásnak bizonyult, különféle létráikkal viszont képtelenek voltak az áldozatok közelébe férkőzni, akik ugyan néha kétségbeesetten igyekeztek megkapaszkodni egy-egy párkányban, az ereszcsatornában vagy az épület kiugró oromdíszeiben, de helyzetüket mindig csak rövid időre tudták stabilizálni, és gyakorlatilag megközelíthetetlenek voltak. Amikor LM magához tért, valóban magához tért, elvégre az ember sokat kibír. Olykor mintegy harmincméteres távolság választotta el társától, olykor sikerült összekapaszkodniuk, és e szörnyű tragédia talán leginkább megható jelenetei épp azok voltak, amikor ők próbáltak egymáson segíteni. Először KZs. Épp egymás mellett lebegtek, tíz méter magasan. Akkor egy hirtelen ötletnek engedve lábait, mint valami artista, a homlokzat egyik kiszögellésének feszítette, gyakorlatilag fejjel lefelé lógott. LM maga is meg akarta ismételni a gyakorlatot, de az ő lába megcsúszott, hirtelen emelkedni kezdett, és akkor KZs szabad bal kezével utánakapott, majd a két szerencsétlen együtt repült felfelé. Az emberek könnyeztek, sokan hangosan zokogtak, és valamennyien jobban szerették övéiket, mint egy nappal azelőtt. A tömeg különben egyre ellenségesebben viseltetett a hatóság képviselőivel, néha hangosan fütyültek, olykor trágár szitkozódást lehetett hallani, ami – ezt be kell vallanunk – egyáltalán nem vált az ügy előnyére. Mindenki ideges volt. Mert rettenetes dolog több emelet magasságban lógni egész éjszaka, felfüggesztve a semmire, a segítség minden reménye nélkül, annyi ember között, de hát az ember sokat kibír. Hajnali négyre már jóval a tető fölé kerültek, a fényszórók nélkül nem láthatta volna őket senki sem. Fél ötkor kezdek el süllyedni. Előbb az ereszcsatornáig, aztán lassan és fokozatosan még lejjebb, hétkor már alig öt méterre lebegtek (furcsa módon) pont a pad felett, nyolcra a tűzoltók elérték a lábukat. Csütörtök reggel kilenckor a két férfi újra ott ült a padon, pokrócba bugyolálva.

Egyes vélemények szerint ekkor még volt esély. A főutcát azonnal ki kellett volna üríteni, erős vasrácsot építeni a pad köré, azt bevonni erős és rugalmas dróthálóval, és persze felkészülni a legrosszabbra, az amputációra, ami ekkor még lehetséges lett volna. Csakhogy a hatóság ilyen értelemben nem intézkedett, ami persze utólag semmiképpen sem menthető. A landolás után egyébként a két szerencsétlen azonnal elaludt. Fél óra múlva ébredtek fel, és mindketten könnyítettek magukon, e célra üres műanyagflakonokat használtak, s bár a hatóság szemérmesen körülállta őket, a jelenetet mégis jól láthatták az emberek. Ha valaki még nem realizálta volna, hogy tényleg nagy a baj, akkor most kétség kívül realizálnia kellett. A két férfi maga volt a megtestesült fájdalom, a kiszolgáltatottság és keserűség élő szobrai. De a padon ültek, orvosoktól és rendőröktől körülvéve, úgyhogy a tömegen valami különös eufória lett úrrá, a szánalom, a fáradtság és az embertársaink iránti szeret furcsa vegyüléke, bár még korán volt örülni. Két újságíró riportot kért az áldozatoktól. LM, akinek a hatóságok iránt érzett bizalma nemcsak megcsappant, hanem teljesen eltűnt, semmivé lett, tehát LM kijelentette, hogy „nem nyilatkozik", KZs pedig még csak nem is válaszolt. Aztán mindketten kaptak egy nagy csupor kávét, LM feleségétől, újra rágyújtottak, ismét LM feleségének segítségével, akit igencsak megviselt az elmúlt éjszaka. Ekkor jelent meg az exorcista, egy piarista szerzetes. A megyéspüspök kíséretében, annak kérésére érkezett, az ország másik végéből, ahol házfőnöki rangban funkcionált, fekete reverendáján pedig ugyanannyi gombot viselt, ahányszor LM előző nap crucifixust kiabált. Itt kell megjegyeznünk, hogy sem KZs, sem LM nem volt vallásos, hogy LM öntudatlan állapotban tett kijelentései – amint azt barátainak, családtagjainak utólagos nyilatkozatai is egyértelművé teszik – kizárólag a szakmájából adódtak, s azok indítéka nem lehetett semmiféle spirituális vonzalom. Az exorcizáció ellen azonban egyikük sem emelt kifogást, bár ez természetesen módjukban állt volna. A szertartásra viszont oda se figyeltek. A kávéjukat kortyolgatták, meg-megszívták a cigarettájukat, nagyokat hunyorogva, mert a füst a szemükbe ment, semmi jelét nem mutatva az érdeklődésnek. A szertartás a szokott módon, a szokásos kellékek felhasználásával ment végbe. Az utolsó ünnepélyes szavak elhangzása után a két férfi magasba emelt jobbja lassan aláhanyatlott, és szép volt az a pillanat, mert szépnek kellett lennie. A megyéspüspök magához ölelte a piaristát, akinek a szemében örömkönny csillogott, a bámuló tömegből többen térdre borultak, és az áhítat csendje borította be a főutcát, ha csak néhány percre is.

A láthatatlan kötelekkel kapcsolatos elméletek tarka sokaságát jelen dolgozat keretei között nincsen mód kimerítően ismertetni. Persze végképp itt lenne az ideje, hogy szellemi orientáció vagy akár politikai pártállás tekintetében valaki rendszerezze őket, hogy rendet rakjon a különféle terminusok között, ez a tanulmány minden bizonnyal közelebb vinne bennünket a megoldáshoz. De ugyanígy sötétben tapogatódzunk az események legvégső okát illetően is. Természetesen sokan emlegettek ufókat, akik az emberi faj tanulmányozása céljából érkeznek hozzánk távoli galaxisokból, sokat hallhattunk kegyetlenségükről, és szinte divattá vált gyűlölni őket. Mások bránvilágokról, árnyékbránokról, gravitációs erőről és extra dimenzióról beszéltek, megint mások a gonosz eljöveteléről és világvégéről. Néhányan egyszerűen tömeghipnózisnak tartották az egészet, és kétségbe vonták a dokumentáció hitelességét, de kevesen voltak, és nemigen vette őket komolyan senki sem. Az emberek döntő többsége azonban megelégedett a „nemtudom" valamelyik árnyalatával, és el kell ismernünk, hogy ennél többet mi sem mondhatunk.

A főutcát beborító áhítatnak mindenesetre igen gyorsan vége szakadt. Mindenki hallotta a tompa puffanást, és látták a püspök lába előtt heverni a magasból hullott pénztárcát, néhány bankjegy ki is kandikált belőle, aztán látták, ahogy a tárca ismét a levegőbe emelkedik, és eltűnik örökre. Mindez néhány másodperc műve volt csupán, de az emberek szívét megszorította a rettenet. Aztán LM is a levegőbe emelkedett (most csak ő), irdatlan erő rántotta fel nagyjából másfél méterig. Talán csak kificamodott a válla, talán csontja is törött, egy pillanatra ismét elveszítette az eszméletét („eli, eli, lama sabaktani"). Egy tizennyolc éves szőke lány ekkor áttörte az egyébként nem túl szoros rendőrkordont (mint utólag kiderült, Jehova tanúja volt), átölelte a lassan eszmélő LM lábait, előbb a cipőjét illette csókkal, aztán – viszonylag gyanús magasságban és LM feleségének érthető megütközését váltva ki – a combját. LM kevés fogékonyságot mutatott az áhítat ezen újabb megnyilvánulása iránt, ami vélhetőleg a sebesült vállát égető fájdalommal is összefüggésbe hozható. Az ölelésből bal lábát kiszabadítva egyetlen rúgással taszította földre a szőke lányt, és a barátai szerint következetes ember módjára úgy halt meg, ahogy élt. A tűzoltók újra visszatuszkolták a padra. Lába ekkor érintette utoljára a talajt, az arcán már nem látszott a fájdalom.

Ami ezután történt, azt egy életre megjegyezte minden szemtanú. KZs, aki igazi metamorfózison esett keresztül, aki pocakos és nyöszörgő munkanélküliből igazi hérosszá magasztosult, szóval KZs baljával megfogta LM bal kezét. Felálltak. LM megcsókolta a feleségét, LM felesége pedig megcsókolta KZs-t, és közben szakadtak a könnyei. Aztán a két férfi lassan emelkedni kezdet, hogy néhány perc múlva eltűnjön a szemünk elől. Nem hallott róluk senki soha többé.

A szerző 33 (kisebb részben stiláris, nagyobb részben a cselekmény logikáját illető) hibát rejtett el a fenti szövegben (pl.: ha a történet egy csütörtöki napon kezdődik, a következő nap nem lehet ismét csütörtök). Keresse meg a hibákat, és a megoldást küldje be szerkesztőségünk címére. Az első három hibátlan megfejtés beküldője könyvjutalomban részesül. (A szerk.)