„lénzén ebröküt ah anatrá men."

(Tóth Krisztina)

Scherter Judit: – Felolvasok neked valamit: „Ha a költészet nem arra való, hogy felpezsdüljön a vérem, hogy hirtelen ablakot nyisson arra, ami csupa titok, hogy segítsen felfedezni a világot, hogy árva szívemnek társa legyen a magányban és a szerelemben, az ünnepen és az elhagyatottságban, akkor mire való?" Márquez idézi egy Eduardo Carranza nevű kolumbiai költőtől. Mit gondolsz erről?

Tóth Krisztina: – Számomra nem a felfedezés, hanem a ráismerés a fontos. Többnyire az érint meg egy versben, ha átélt vagy ismerős dolgokat találok meg benne. Mozaiktöredékekben látjuk a világot, és ha az ismert mozaikokból valami új variációban bontakozik ki, az a ráismerés örömét adja. Mint amikor egy megfoghatatlan dolog hirtelen mégis érzékelhető lesz. Egy jelentéktelen mozzanat, egy gesztus, egy történet valami másnemű anyaggá válik. Például hol emelkedik el, hol válik általánossá, hogyan lesz mindannyiunk története, hogyan lesz költészet Petrinél egy egészen hétköznapi dolog leírása. Mi az a pici dolog, amit a versbe bele kell tenni? Mi a csírája a szövegnek? Hogy kell egyensúlyozni a szavakkal, hogy egy vers ne boruljon fel? Mert azt hiszem, egy versnek éppúgy, mint egy képzőművészeti alkotásnak, statikája van, amit a különböző súlyú, szagú, színű, állagú szavak helye határoz meg. De él egy zene is az emberben, ami hamarabb megszólal, mint a szöveg, és nagyon könnyen megtörténik, hogy az ember erre a dallamra ráír egy szöveget, és nem azt a szöveget írja rá. Elbújik a vers, játszik, úgy tesz, mintha megírták volna. Holott nem, mert csak egy „fedőszöveg" született. Ha ránézek, érzem, hogy a vers nem lélegzik, nem sugárzik rajta át semmi. És nincs objektív magyarázat rá, hogy miért. Hogy ezért vagy azért nem jó… Ellenkező eset is előfordul, amikor valami nem olyan jó, talán kicsit suta is, szakmailag lehetne még rajta barkácsolni, mégis hirtelen megérzem, hogy ez nagyon mélyről jött. Valamiféle irracionális erő működik a szövegben, ami szinte független az írójától. Felfénylik benne valami.

– Miben különbözik a prózaírás a versírástól? Miért nem írsz gyakrabban prózát?

– A próza teljesen más módon születik, mint a vers. Ugyanis a versnél mintha kibontanám valahonnan a szöveget. Mintha már meglenne. Mint egy szobrász a szobrot a kőből. Talán a meglévő dal miatt, az a homályos érzésem van versírás közben, hogy a vers hosszúsága, terjedelme, lüktetése már megvan, csak még nincsenek rárakva a szavak. Mintha lenne egy kész, kompakt formája, és amikor abbahagyom, akkor tulajdonképpen csak a saját, már meglevő hosszúságát tapogatom ki. És a prózánál ez nincs így. A próza mintha akkor és ott születne. Az a tapasztalatom, hogy ilyen szempontból könnyebb a vers. Vagy nekem legalábbis könnyebben jön. Már évek óta szeretnék prózát írni, de úgy érzem, nagyon más lélegzetű dolog, mint a vers. A versnél el merem engedni a szöveget, mert van egy belső formája, kész dinamikája. A prózánál nem tudom, hogy hol vannak a keretek. Nem érzem, meddig tart és meddig viszi a saját lendülete, és mitől működnek a mondatok. Versírói gyakorlattal mindig attól félek, talán nem találom meg az ismétlések, a visszatérések helyes arányát és a sűrítésnek azt a határát, amikor még prózaként tud működni egy szöveg. Ezért addig-addig nyirbálom, míg sikerül olvashatatlanná rövidítenem.

– Mert folyton úgy érzed, locsogsz-fecsegsz?

– Igen, igen! És van még valami. A versben a képek váltanak át egymásba, azok lendítik előre a szöveget; a vers a képeken mint pallókon megy előre. Úgy is mondhatom, a vers számomra „főnév-természetű", a prózának ezzel szemben „ige-természetűnek" kellene lenni. Tehát, hogy valami motor szükségeltetik benne, ami nem feltétlenül cselekmény, történet, de mégiscsak olyasmi, amiben nem állóképek sorozata következik egymásra. Az én prózai szövegemet olyan villanások viszik tovább, amik nem próza-elemek. Nem tudom ugyanis beletenni ezt a bizonyos motort, mert amikor prózát írok, akkor is csak olyan, mintha egy diavetítőbe tenném be egymás után a képeket, és abból kell az olvasónak összerakni a történetet.

– Film helyett csak diaképek.

– Igen. Valaki azt is mondta, az a baj, hogy mindig belehúzok a prózai írásaimba egy fonalat, és abba kapaszkodom, arra fűzöm fel a cselekményt. Ez valóban így van, és úgy érzem, ha kihúznám, szétesne az egész. Ez számomra a legnagyobb titok, hogy miként lehet e fonal nélkül írni.

– De hiszen ez a fonal maga a történet!

– Igen, de az a baj, hogy én nem tudok egy történetet írni, hanem, mint a versben, nálam az összes lehetséges történet ott lesz állóképekben elbeszélve. Mert csak állóképekben tudom megcsinálni. Közben pedig akkora lendület van bennem! Igazából semmi más nincs, csak ez a végtelen nagy lendület, amivel mindig odaülök és „fogyasztom" a prózát. Egyre nyirbálom, és szűkítem. Egyetlenegyszer volt arra példa, hogy nem így működtem, amikor megkértek, hogy írjak az Interneten naplót. Akkoriban Marcit, a kisfiamat még minden este kilenckor lefektettem, utána leültem és írtam. Mivel ennek a naplónak éjfélig meg kellett jelennie, mire az egy-két flekkel elkészültem, nem maradt időm, hogy a szöveget addig nyirbáljam, amíg elfogy. Felszabadító élmény volt, hogy tudok mondatokat csinálni, és ezekből a mondatokból, ha nem húzom ki őket, akkor előbb-utóbb mégiscsak összeáll valami. Később rájöttem, hogy csak azért történt így, mert szorított az idő, nem fontolgathattam nagyon sokáig azt, hogy mit hagyok benne. Ha másnapra kellett volna, akkor nem lettem volna képes megírni. Szóval ez csak így működött. És amikor egy év múlva átolvastam, azt éreztem, hogy ez a napló nagyon őszinte lenyomata annak az időszaknak, és sok fontos dolog belekerült, olyan is, amit egyáltalán nem akartam, tehát elkezdett önműködően íródni. Lehet, hogy azért is sikerült, mert poén volt, hogy prózát írtam, ugyanis senki sem várt prózát tőlem. Így, mivel nem ez volt az elvárás, a feladat, nem is kellett megfelelni ennek.

– Talán a szabadság felelőtlensége segített. Nem kötelesség volt. A versírás, ha már egyszer valaki költő, gondolom, nem csak belső kényszer, feladat is. A köteteidből látom, volt egy pár év, hogy alig írtál. Nagyon nyomaszt, ha nem írsz?

– Ez természetesen iszonyú nyomasztó érzés. Hosszú időszakok eltelhetnek, amikor nem írok, és ilyenkor, lehet, hogy ez nagyon bután hangzik, de úgy érzem, hogy nem is élek igazából, nincs igazolva, hogy vagyok. Lelkifurdalásom is van, hogy nem végzem a dolgomat. Nem valamiféle küldetésről van szó, hanem ez a munkám. Ilyenkor fordítgatok, az üvegablakaimat csinálom, meg minden módon megpróbálok nyomot hagyni. Így azért nem telnek a napok hiába, de igazából ez alibizés. Közben ráadásul őrült feszültség és szorongás van bennem, ami néha átcsap kétségbeesésbe, hogy mi lesz, ha nem fog menni, mi lesz, ha elmúlik? Ilyenkor annyira csöndben van az a hang, vagy nem tudom, minek nevezzem, hogy attól félek, nem lesz következő vers, soha többé nem jut semmi az eszembe, és mindaz, ami bennem van, eltűnik majd egy idő után, vagy holt anyag lesz belőle, mert amikor majd újra elő tudom venni, már más lesz a szaga, a tapintása. Félek, nem leszek képes már visszaidézni azt, amire használni akartam, vagy nem lesz meg a környezete. Pedig amikor a barátaim nyomasztanak engem azzal, hogy nem írnak, akkor én csak röhögök, hogy ugyan már, majd jön. Őket nagyon jól meg tudom nyugtatni, de ha rólam van szó, akkor mindig úgy érzem, hogy nekem viszont igazi okom van a kétségbeesésre, és nekem tényleg nem fog soha semmi az eszembe jutni. Vagy hiányzik hozzá… Hogy is mondjam… Az a koncentrált állapot, amit egy képhez tudnék hasonlítani, ahol a perspektívában a vonalak mind egy irányba tartanak, és valahol találkoznak. Szorongató érzés, hogy nem vagyok a magam ura ebben, és nem akkor írok, amikor akarok. Hiába szakma meg mesterség, nem megy. Sokan írnak folyamatosan. Azt hiszem, van, aki sokat ír, van, aki kevesebbet, de nem lehet folyamatosan írni. Létezik egy telítődési idő, és csak utána nyúlhatunk egy anyaghoz. Szoktam is „játszani", hogy megérzem-e egy versnél, hogy az illető ezt megírta vagy jött. Van úgy, hogy nem tudnék belekötni a szövegbe, költői szempontból nem kifogásolható, biztos arányérzékkel, jól megcsinált vers, csak éppen meg van írva. Volt valami alapanyaga, amit nem hordott ki, hanem verset csinált belőle.

– Ez veled nem fordul elő?

– De igen, mert ha sokáig nem dolgozom, nagy a kísértés, hogy ha mégiscsak létrejön egy szöveg, annak megörüljek. Hogy van. Hogy van vers! Közben meg látható, hogy nem vers. Például vannak évek óta félretett sorok, amelyekről tudom, hogy valamikor majd vers lesz belőlük, várják, hogy majd egyszer bekerüljenek arra a helyre, ahová valók, vagy hogy megérkezzenek hozzá azok a mondatok, amelyek odatartoznak. Ezeket már többször beledolgoztam különböző szövegekbe, kerekítettem köréjük valamit, csak hogy fölhasználjam őket, de mindig éreztem, nincsenek a helyükön. Ilyenkor félre kell tenni őket. Nekem mintha lenne egy olyan raktárom, ahová behordom azt a világot, amire nekem szükségem van, és amikor nem gyűjtögetek és nem is figyelek, időnként elvonulok oda bogarászni. Így, visszatekintve úgy látom, hogy amikor nem írtam, akkor is írtam, csak a későbbi verseimet. Ez valahogy egy folyamat. Minden versnek megvan a saját ülepedési ideje, és én mindig akkor szúrom el, amikor ezt nem várom ki. Tehát amikor a saját belső ritmusom ellenére megpróbálok valamit megcsinálni, ami még nincs kész. Meg akarom írni, mert szeretném, ha élő vers lenne belőle, annak ellenére, hogy ezt az anyag még nem akarja. Kántor Péter mondta egyszer, hogy nem szabad sürgetni, nem szabad túl közel menni, de azt se kell hagyni, hogy nagyon eltávolodjon, mert akkor hirtelen halott anyaggá válik. Ha túl sokáig hordozza valaki magában, és nem merészkedik oda ezekhez a sokáig őrzött kis mozaikokhoz, amelyek lehetnek verbálisak meg képi dolgok is, akkor elmúlik. Tehát szerinte azért nem lehet évekig konzerválni.

– Azt hiszem, nem is az a legrosszabb, ha nem dolgozik az ember, hanem az, ha nem lát, nem hall. Csak úgy kel, fekszik, megy az utcán, tompán.

– Ezek zárójeles időszakok, de tulajdonképpen akkor is gyűlnek a dolgok: látok valamit, elhallok egy mondatot egy beszélgetésben. Tegnap például láttam a trolin egy lányt, nagyon szép volt hátulról a haja. Nézegettem, egyszer csak megfordult, és egy tetovált könnycsepp volt az arcán. És éreztem, hogy kaptam ezt a képet, elteszem magamban. Az a jó, ha az ember hagyja, hogy ezek a kis töredékek megérintsék, alapanyaggá váljanak. Nekem látványok szoktak elsősorban bevésődni.

– Nekem is üldögél egy kisfiú már évek óta vasárnap a földalattin, egyedül, és törökmézet majszol. Már megbánta, hogy nem valami mást vett, mert túl édes, túl sok és túl ragacsos. Csak nyammog elveszetten.

– Igen, ezek ajándékok! Egy látvány vagy egy mondat. Egyszer ezt a foszlányt kaptam el két férfi beszélgetéséből: „mentem haza az M nulláson". És akkor rögtön megvolt, hogy „Hazafelé az M nulláson, eltűnődtem az elmúláson". Tehát egy pillanat alatt is verssé válhat valami. De van úgy is, mint a kőlevesnél, hogy egy ilyen mozzanat, mint a tetovált könnycsepp, csak arra jó, hogy beindítson egy folyamatot, segítsen megfőzni a kőlevest, és a versből kihagyom, nyoma sem lesz. Az álmokban is fontos dolgok történhetnek. Amikor egy irodalomtankönyvet írtam ötödikeseknek, akiknél a János vitéz törzsanyag, azt álmodtam, hogy valaki fekszik, mint János vitéz a subáján, nézegeti a felhőket, és a felhők, mint egy száj, táguló-szűkülő résbe állnak össze. És ebből a szájból az a mondat hangzott el, hogy „Messziről jött mondat, azt mond, amit akar". Nagyon megörültem ennek, és már álmomban próbáltam megőrizni, hogy majd felszínre tudjam hozni, hogy ne vesszen el, ha majd visszajövök. Annyi minden működik az emberben, megkapja a kulcsokat, csak oda kell figyelni. Mostanában azt vettem észre, hogy állandóan egy belső monológot folytatok, úgy, mintha visszabeszélnék valakinek, olyan dolgokról, amelyek nagyon fájtak nekem, évekig hurcoltam magammal őket, anélkül, hogy meg tudtam volna írni. És rájöttem, hogy ez is egy sugallat, hogy vissza kell beszélni. A szavakat visszafelé írva írtam egy verset, ami olyan lett, mint egy arab átkozódás. Az a mondat pedig, ami szinte véletlenül lett a vers utolsó sora, kicsit úgy hangzott, mint egy ima vége: „lénzén ebröküt ah anatrá men." Ez a visszafelé írt vers szabadulási mágia volt.

– Gondolom, egy vers ugyanúgy mágikus lehet, mint egy barlangrajz. Mágia és titok. A verseidet olvasva úgy érzem, gyakran van hiátus két vers között, és ezekben a hiátusokban titkok rejtőznek. Vagy legalábbis el van hallgatva valami fontos, ami veled történt.

– Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha életlenyomatként olvasnád a verseimet. Nyilván azok is, de azért a versekben nem csak az ember saját élete történik meg. Lehet, hogy nagyobb átfedésben van a lelki történéseivel, mintha naplót írna, de mégsem. Nem lehet azt nézni valakinél, hogy élete történései átfedésben vannak-e azzal, amit ír, mert a versben minden mindig működik, ami valaha történt vele. Sőt idegen történetek, idegen életek mozzanatai is, amelyek megérintették és a sajátjaivá váltak.

– Nem arra gondoltam, hogy az élet hiányzik, hanem néhol úgy érzem, mintha egy vers kimaradt volna.

– Biztosan van ilyen, de ezek nem kihagyott, hanem meg nem írt versek. Azt gondolom, annál jobb, minél nagyobb érzelmi fesztávon minél nagyobb tartomány emelődik be a szövegbe. A szövegek közötti hídnak is minél nagyobb távolságokon kell átívelnie. Azt hiszem, olyan ez, mintha lenne egy víz alatti útrendszer, és csak a kiálló cölöpöket érzékeled, de tudod, hogy azokon lehet közlekedni. Tudsz a vízen járni, a cölöpökre lépve. Tehát nincs minden megírva. Pont ez a sűrítés izgat a versben is, a versek között is. Régebben inkább egy képet, egy adott pillanatot, mozzanatot akartam úgy lerajzszögezni a verssel, hogy ott maradjon. Most meg azt próbálom elérni, persze nem tudatosan, tehát ez nem egy projekt, hanem úgy mondanám inkább, az érdekel jobban a vers működésében, hogyan ölelhet fel egyre nagyobb időszakot. Így nagyon nagy hátországa lehet egy-egy történetnek. És megint Petrit említeném, amit nála mindig annyira élvezek, hogy egy mozdulatban ott van egy előtörténet. A versben is valahogy ez a nem leírt, hanem sejtetett történet érdekel. Úgy hangzik, ahogy most elmondtam, mintha ez elgondolás, munkamódszer lenne, holott inkább csak sejtés.

– Szívbéli kérdés.

– Igen, talán. Részint felismerés, hogy nem csak rajtam múlik, részint elhatározás, hogy rajtam ne múljon.