Az ágyat nagy nehezen odataszigálta a kis négyzet alakú ablak alá, a lejtős falsík tövébe, hogy fekve láthasson egy kockányi koszos kis égdarabot. Ettől viszont az eredetileg az ágy végében álló polcnak szűk lett a hely, azt átvitte a túloldalra az íróasztal mellé. Így már valahogy jobb volt a összhatás, bár a szoba még mindig kicsit cellaszerű maradt. Aztán térbe fordította az asztalt, de a keskeny, csapott tetejű lukban nem lehetett tőle közlekedni. Visszaforgatta, nézte. És a szag! A szaggal végképp nem lehetett mit kezdeni. Valami édeskés vegyüléke volt a nedves, bepenészedett szőnyegpadló dohos kipárolgásának és a szobában rekedt keleties fűszerillatoknak, melyek az előző lakó, a rezsón főzőcskéző marokkói lány három évének örökségeként ivódtak a megsárgult falba. A rezsó egyébként pont a ferde falsík alatt állt, ott, ahová most az ágyat tolta, és ettől pont a feje mellé került az olajfestéken kicsapódott óriási, zsírpöttyös folt. Később újságokból kivágott parfümreklámokat ragasztott ide, de Linda Evangelista arcán nemsokára átütöttek a vöröses zsírcseppek, aztán az egész lap lekonyult. Miért pont itt volt a rezsó? Az a nő guggolva főzött?

Mosakodni biztosan guggolva mosakodott, nem is férhetett oda másképp a mosdó mellé: a lavór helyét jól jelezte a szőnyegpadló szivacsos hátoldalán a kör alakú, többéves penész.

Pedig a marokkói lánynak alighanem igaza volt: amikor első nap hazajött ide az új lavórral, rövid kísérletezés után ő is rájött, hogy ha nem akarja túl messzire hordani a mosdótól a vizet, akkor a lavórt csakis itt, a közelben lehet elhelyezni: közvetlenül a mosdó alatt útban van, a másik oldalra pedig nem teheti a folyosóra nyíló ajtó miatt. Úgyhogy oda rakta, ahol régen állt, ráigazítva a túloldal penészfoltjára. Nem baj, majd ha fűtök, kiszárad – gondolta.

A kis ablak alig adott valami fényt, de ha így most aláfeküdt, ha végignyúlt a szürkekockás, furcsa szagú takarón, akkor mégiscsak látta az eget. Időnkét egy-egy repülő húzott el, mindig pontosan az ablak átlójában, egyik saroktól a másikig haladva. Madarak alig: mintha Párizsnak ebben a szegletében egyébként sem éltek volna madarak. Még a hajnali, nyitott ablakon is csak a véletlen megszólaló autóriasztók vijjogása hallatszott be, vagy egy-egy korán kelő lakó redőnyének nehézkes nyikorgása.

A vécé a folyosón volt, szerencsére éppen azon a végén, ahol az ő ajtaja nyílt, így nem kellett papucsban dideregve átbotorkálnia a derengésen.

A folyosón rajta kívül csak egy férfi lakott: tudta, hogy férfi egyszer az ajtó mögött fülelve várta, hogy felszabaduljon a vécé, és kilépve látta még az alsógatyában távolodó félmeztelen testet. De már az ajtócsapkodásból is sejtette, hogy a lakótárs nem nő, bár egyszer az éjszakai, döngő lépéseket hallgatva egy mezítlábas, nagydarab fekete női testet képzelt félálomban abba a másik padlásszobába.

A postás sose jött fel ide: Miklós leveleit rendszeresen a főbérlőék lábtörlőjére tette. Mindig kettő és három közt érkezett, nesztelenül szaladt fel a márványlépcső vastag, vörös szőnyegén, és villámgyorsan dobálta szét az előre szortírozott leveleket: ha kis szerencséje volt, és még időben leszaladt a főlépcsőn a háziak ajtaja elé, kivehette a számlák és reklámok közül a fiú borítékját.

Egyébként mindig a hátsó lépcsőn közlekedett. A hátsó front illata egészen más volt, mint a nagy üvegajtós, évenként frissen festett főbejáraté. Itt a falépcsőre használt viaszos paszta szaga dominált, ebbe keveredett az ide nyíló konyhai ajtókon kiszivárgó ételszag, meg az ajtók elé kék zacskóban kitett háztartási szemét jellegzetes büdöse. Legerősebb mégis a paszta volt, még évek múlva is ez a kacskaringós, nyikorgó lépcső jutott eszébe, ha valahol megérezte a jellegzetes viaszos aromát. Tizenöt évvel később például egyszer Londonban vett egy hajbalzsamot, amelynek flakonján egy méhecske volt látható, és a szállodában a kupakot lecsavarva elárasztotta a londoni fürdőszobát a hajdani párizsi lépcsőház szaga.

Az ő szintjükön kifejezetten büdös volt, főleg a nyári napokon. A hatodik emeletről felkanyarodva már megcsapta őt az erjedő sajtok böffentéseitől sűrű levegő. A szobában nem volt fridzsider, ezért a kerek camambert-es dobozokat a folyosó egyik nyitott ablakában tárolta. Télen a tejet is ide lógatta ki egy külön erre a célra csomózott spárgaszerkezettel, és még el is mosolyodott, mert az anyja makramé-virágtartói jutottak eszébe, makramé-tejlift, nyáron persze ez se működött, mindennap frissen kellett vennie a tejet.

A bolt nem volt messze, csak át kellett menni a forgalmas út túloldalára: órákig képes volt bolyongani a Monoprix zsúfolt gondolái között, hogy aztán végül maradjon a Bonduel konzervkukoricánál és a fagyasztott halrúdnál, néha hónapokig is fenntartva az étkezési monokultúrát, amelybe csak a különböző fajtájú sajtok vittek némi változatosságot. Egyszer válogatás közben felismerni vélte folyosóbeli lakótársát, egy óriási kanna narancslét és valami zacskós müzlit cipelt éppen a pénztárhoz, ő meg gyűlölettel nézte a széldzsekis hátat, és arra gondolt, hogy ez is egyike az egészségtudatos pasiknak, ez is nyilván az ágya mellett tartja a súlyzóit, hogy a kora hajnali vécéajtó-csapkodás után nekifogjon karbantartani a testét.

Őt közel egy éve nem tartotta karban, a karjában senki: ha időnként, saját karját átfonva a testén a kis ablak alatt ült és a fiúra gondolt, úgy merült fel benne a kép, mint valami zárvány: Miklós az egyetem folyosóján, Miklós a sötétben, ahogy suttog, Miklós a peronon integetve. Miklós nem volt többé létező ember, csak egy személy, aki leveleket küldözgetett, melyek nem egy létező élet híradásai voltak, hanem valami fikció rafinált bizonyítékai, mintha saját magának írt volna, hogy bizonyítsa, a képzeletében élő test nemcsak vágyainak sziluettje. A legmeglepőbb az volt, hogy már az illatára sem emlékezett. A múltkoriban végigszagolgatta a boltban a férfidezodorokat, hátha a kifújt permetek visszahoznak valamit a tapintható, hús-vér valóság igézetéből, de csak képzelt férfitestek vonultak el az illatok sorában, Miklósnak pedig továbbra sem volt arca, csak neve, és a borítékra írt lakcím is mintha egy kitalált emberé lett volna, mintacímzés, Cserép Virág, Föld utca 3., Hongrie.

Tegnap a teljes napot a bevándorlási hivatalban töltötte. Reggel nyolcra rendelték be, éhgyomorra. Amikor megérkezett, és belépett a húszas években épült márványborítású hodályba, a portás az előtérbe irányította. Rengetegen voltak, fehérek, feketék s beazonosíthatatlan eredetű, sötét bőrű csoportok. Mindenki türelmetlenül nézelődött, és ha valaki az előcsarnokban álló csokoládé- vagy italautomata elé lépett, a portás fennhangon, tagolt franciasággal emlékeztette, hogy a vizsgálatokra éhgyomorra kell bemenni. Tízig nem történt semmi. Fél tizenegykor megjelent egy hivatalnok, lapokat osztott szét, majd eltűnt az oldalsó folyosón. Nyüzsgés támadt, tollak jártak körbe, az emberek az ölükben töltögették a papírt, némelyek fordítottak a többieknek, különös szavak, torokhangok repkedtek a levegőben. Tizenegy körül mindenki elfáradt. A fekete férfiak levették a cipőjüket, sorban a földre telepedtek, a gyerekek sírtak, az asszonyok szoptattak, némelyek pedig ideges léptekkel járkáltak az oldalfolyosón, hátha a türelmetlen döngésre mégiscsak megkezdődik valami, vagy haza lehet végre menni.

Fél tizenkettőkor végre kijött egy alacsony férfi, és bevezette a tülekedő embereket az egyik folyosóra, majd üvöltözve és gesztikulálva elmagyarázta, hogy a férfiaknak és nőknek most szét kell válni, férfiak balra, nők jobbra.

Engedelmesen, libasorban totyogtak a szekrények elé, ahol aztán minden ruhájukat a rekeszekben kellett hagyniuk, és az erre a célra kapott, madzaggal átköthető papírköntösben araszolni tovább a különféle vizsgálatokra.

A röntgennél megtorpantak: az előtte csoszogó fiatal ázsiai nőnek jól láthatóan domborodott a hasa. Karcsú gyerekkezét a dombocskán tartva, bocsánatkérően nézett a hivatalnokra. Félredöntött arcának félszeg mosolyában volt valami a siketek arckifejezéséből: nyilván a közös emberi mimika készségességet kifejező jelzése ez, nem értelek, üzeni, de hallgatlak ám, nagyon figyelek. „Vous etes enceinte?" – hangzott a kérdés. Az ázsiai nő, mintegy bizonyítandó közreműködési kézségét, mint valami riadt diák, megismételte a mondatot: „Vous etes enceinte?" A hivatalnok ideges lett, egyre emeltebb hangon kérdezett, és közben a nő hasára mutogatott. A nő ellágyult mosollyal nézett vissza, yes, mondta, baby. Ő meg nem bírta tovább, és a hivatalnokhoz lépett: „Monsieur, látja hogy terhes, nem mehet röntgenre." A férfi ellenségesen nézett vissza, és intett, hogy vissza a sorba. Amikor átvette az útlevelet, és furcsálkodva lapozni kezdte (hogy micsoda országok vannak!), a szeme lassan megállapodott a lap alsó részén, majd fennhangon bediktálta a nevet: Mlle. Hungary Magyar.

Mulattatta volna, ha ezen a néven válik francia állampolgárrá, de közbe kellett lépnie, úgyhogy a papírruhában idétlen szemérmességgel mozogva egyszerűen kivette az útlevelet a férfi kezéből, és a megfelelő rubrikára mutatott. Ha lett volna rá lehetősége, a ragyás hivatalnok bizonyosan lelövi, így csak intett, hogy mehet tovább, és a mögötte álló kövér, fekete asszonynak kezdett ingerülten magyarázni, aki közben két kézzel próbálta összfogni kibuggyanó hasán és mellein a papírköntöst.

Vérét vették, megröntgenezték, benéztek a szájába és a hüvelyébe, katalogizálták az adatait, hogy egy felsőbb fórumon majd eldönthessék, nem jelent-e közvetlen és azonnal elhárítandó veszélyt a francia nemzetre.

Amikor délután négykor végre ismét felöltözve kilépett az előcsarnokba, szédelegve az éhségtől és a fáradtságtól, azonnal a csokoládéautomatához sietett. Ott állt az ázsiai nő is, egyszerű vászonruhában és saruban, madonnaarcán az el nem hervadó, hálás mosollyal.

„Where are you from?" – billent félre a madárkafej. Hungary, felelte ő visszamosolyogva. – Me too – bólogatott megértően a fiatalasszony és kiválasztott egy Mars-szeletet.

Már esteledett, mire metróval hazaért a város túlsó végébe. Vörösen világított a Monoprix felirata, a boltban esti csúcs volt, háziasszonyok lökdösődtek a bevásárlókocsikkal a polcok között. Kivételesen nemcsak kukoricát vett: a lazac mellé tejfölt és salátát is pakolt, aztán levett egyet az óriási, 100%-os kannás narancsléből is, sőt, hozzátett egy csokit, hungrie, me too.

Alig tudta hazacipelni a két tömött szatyrot. A kanna kiszakította a zacskót, külön kellett fognia, úgyhogy mikor a kapuhoz ért, a csomagok felét a földre kellett engednie. Szerencsére épp jött valaki és beengedte. A hátsó lépcsőn haladva úgy érezte, hogy ereje végén jár, egyetlen vágya volt, hogy a szatyrokat ledobva végigfekhessen a szürkekockás takarón és nézhesse a koszos négyzetben lebegő esti eget. Az ajtó mellett lepakolt, és keresgélni kezdte a kulcsát.

A vécéből szarszag csapott ki: miközben kotorászott a zsebében, növekvő dühvel gondolt az ajtócsapkodó férfira, és elhatározta, hogy legközelebb vesz egy szagtalanítót is, hátha elérti majd a célzást az a tahó. Közben már az egész táskát kipakolta, és elkezdte kifordítgatni a papírzsebkendő-morzsával teli zsebeket is, de a kulcs nem volt sehol. Újra átnézett mindent, még az élelmiszereket is kivette a zacskóból, közben pedig már tudta, hogy semmi értelme, hogy ennek a napnak valahogy így kell végződnie, a kulcs nincs meg, és nem is lesz. Leguggolt a folyosó fala mellé, hátát egyenesen megtámasztotta, és erőt gyűjtött. Zárcsere. Főbérlők. Új kulcs. Másolat. A főbérlők elutaztak. Ha van is másolat, az ő lakásukba nem lehet bejutni. Pótkulcs. Nem. Le akart végre feküdni.

Lassan felemelkedett, és képzeletében lejátszotta a ballonos detektív mozdulatát, amint vállát előretartva, nekifutásból nekirohan az ajtónak. Még az is átfutott az agyán, hogy beszól a folyosón lakó férfinak, hátha segít, de aztán ezt elvetette, inkább betöröm, gondolta, inkább betöri, veselkedett neki, és egész a falig hátrált.

Az első rohamnál semmi sem történt. Az ajtó megreszketett, de nem mozdult. A kurva anyád, a kurva anyátok, gondolta Mme. Hungary Magyar, és iszonyatos lendülettel újra nekirohant az ajtónak.

A keret meg se rezzent. A belső pozdorjabetét viszont, amelyik a négy mezőre tagolt, zöldre mázolt ajtó belső borítását alkotta, hirtelen elvált a kereszt alakú tartóléctől. Na, még egyszer. A pozdorjabetét iszonyú döndüléssel levált, és az alsó felén, a kinyíló résen át be lehetett bújni a szobába. Közben lehorzsolta a karját a falap széle, de észre se vette. Belülről nekivadulva cibálta tovább, míg végül maga a keresztléc is engedett, csak a zár és az ajtókeret maradt a helyén. Ezen át lehetett belépni a szobába, mint valami nyomasztó, szűk terű, sötét tónusú festménybe.

A szatyrokat az asztalra rakta, és végigfeküdt az ágyon. Később összeszedte magát annyira, hogy a keretre felszögezze a kockás pokrócot, így legalább nem lehetett belátni. Aztán újra visszafeküdt, és ruhástól elaludt.

Arra ébredt, hogy valaki iszonyatosan bevágja a vécéajtót és magyaráz az ajtaja előtt. Ez nyilván neki szól. „Máskor ne csapkodj, bazdmeg. Nekem dolgozni kell."

Te meg használd a vécékefét, barom – lett volna kedve visszaszólni, de ezt is csak utólag sikerült megfogalmaznia, akkor ott, az álomtól összeragadt szájjal és sajgó vállal fekve hirtelen csak hallgatni tudott.

A férfi egyébként rendszeresen szarcsíkot hagyott a vécékagyló alján. Gondolt rá, hogy neki is kéne hagynia, mintegy visszaüzennie, szemet szemért, szarcsíkot szarcsíkért, de egyrészt nem volt benne biztos, hogy a fiú egyáltalán észrevenné, és ha igen, nem saját korábbi szarcsíkjaként azonosítaná a dolgot, akkor meg semmi értelme, másrészt képtelen volt a vécéről fölkelve nem használni a kefét. Mme. Hungary Magyar még egy kis Domestost is löttyintett a kefére, ami persze a körülményekhez képest igazán luxus volt, de ehhez a maradék luxushoz azért valahogy ragaszkodott.

Hajnalban ébredt fel újra, telitöltötte a lavórt vízzel, és lemosakodott. Mintha valahogy a bőrébe ivódott volna az idegenrendészeti hivatal sajátos fertőtlenítőszaga, hiába lögybölte magára a szappanhabos vizet.

Közben rájött a pisilés, kihajtotta a pokrócot, és kiment. A vécéből kilépve meglepve látta, hogy a folyosó végén tárva-nyitva áll az ajtó. Valahogy eddig egyszer sem jutott eszébe, hogy elmenjen a folyosó túlsó végéig, pedig ott is nyílt egy ablak. Nagyon rosszul tájékozódott, el se tudta képzelni, hogy az a másik, túlsó üveg mire nézhet, az épülettömb valamelyik részét vagy az utcát lehet-e rajta látni. Kíváncsi lett, és valahogy a férfi szobája is kezdte érdekelni. Biztos indul valahova, pakol, és ha ő elsurran az ajtó előtt, észrevétlenül be is pillanthat. Elindult hát papucsban a nyitott ajtó felé. Amikor odaért, nesztelenül gyorsított, de bepillantva valósággal megdermesztette a váratlan látvány.

Az egyébként elég csinos, drapp szőnyegpadlóval leterített és rattan bútorokkal berendezett szoba sokkal nagyobb volt az övénél. A franciaágy a közepén állt. Ezen ült a férfi, pontosabban a felsőtestével feküdt, lába pedig a földön volt. Csak a gatyáját tolta le, és a szoba mértani középpontjában, mint valami idol, mint valami rettenetes húsból való oszlop, ott meredt a hatalmas farok… A szeme csukva volt, kezét fel-le húzgálta óriási, kissé visszahajló vesszőjén, és láthatólag nem is sejtette, hogy valaki áll az ajtó előtt. Vagy igen. Ki tudja. Talán igen. Talán direkt neki szólt ez az egész. Jézusom. Pár másodpercig megbűvölve meredt a villanyfényes szobában fekvő néma testre, aztán visszafordult. Az ablakig már nem mert elmenni, de másnap megnézte, a szomszédos ház tetőit lehetett látni, pipiskedve pedig odalent az oldalsó utca egy kicsi sávját.

A szobába visszatérve zakatoló szívvel feküdt az ágyra, és a szeméremdombján körözve megpróbálta magában felidézni a Miklós nevű lény testének mozdulatait. Miklós az egyetem folyosóján, Miklós az éjszaka sötétjében, Miklós a peronon. Miklós nem jelent meg: a zárványszerű képek elé, mint valami elromlott diavetítőben, folyton az előbb látott, riasztó és barbár kép tolakodott, a csukott szemű, gyűlöletes férfi, a visszahajló, óriási farok.

A következő héten egyáltalán nem látta, és az ajtócsapkodás is megszűnt. Talán elutazott. Hálistennek. Tahó. Próbált dolgozni, de nem nagyon ment. Egy útikönyvbe kellett lefordítani egy rövid részt, azzal kínlódott a melegben. „Budapesten számos meleg vizű forrás fakad, ami a város alatt húzódó vulkáni törésvonalnak köszönhető. Budapest igazi fürdőváros. A magyarok rajonganak a meleg vizű fürdőkért."

Miklós továbbra is írt a fürdővárosból, megírta, hogy mi van az egyetemen, hogy jól sikerültek a vizsgái, főleg a szociolingvisztika, és hogy megy majd Amerikába, meg mostanában milyen filmeket látott. Az egyiket itt is játszották egy környékbeli moziban, úgyhogy egyik este beült, ezzel próbálva valahogy közelebb hozni a fiút, mintha ketten mentek volna moziba, csak más időben, egymástól pár ezer kilométer távolságra. A moziból hazajövet a hatodikra érve hallotta, hogy éppen csukódik a folyosón az ajtó. Azóta a sajátját is megcsináltatta, de a főbérlőék még mindig nem jöttek haza, úgyhogy nála senki nem járhatott, különben is, ha ő nincs otthon, nemigen szoktak bemenni. Akkor viszont a szomszéd férfi volt, ezek szerint visszajött.

Ingerülten gondolt az ajtócsapkodásra, erről eszébe jutott a befejezetlen fordítás, és hogy megint kezdődik majd a verejtékes nyüglődés az állott padlásmelegben. Rögtön ki is tette a vécébe a szagtalanítót, értsen a szóból, ha majd kimegy.

Este tíz körül hallotta a lépteket a folyosón. Na most. Minden keserűségét összegyűjtve tápászkodott fel, és amint az ajtó bevágódott, kirobbanó dühvel ordított ki a láthatatlan ellenfélnek: „Használd a szagtalanítót, te barom!" A férfi visszaordított: „Te meg a kulcsodat, hülye picsa!"

Erre valahogy elöntötte az agyát a vér, feltépte az ajtót: „És használd a vécékefét is, te állat!" Farkasszemet néztek, egy pillanatra azt hitte, a férfi megüti. De csak egy lépést tett felé, és az indulattól elhalkulva préselte ki magából: „Hülye hisztis kurva." Erre ő is közelebb lépett és megemelte a kezét, hogy megüsse. A férfi a levegőben kapta el a karját, és magához rántotta.

Egész közelről érezte a fiatal, izzadt test melegét, és még mindig próbálta megütni. Aztán már nem. A férfi elkezdte lesodorni a bugyiját, és ott, a folyosón állva, a falnak támasztva beléhatolt. Nem is tiltakozott, belesüllyedt ebbe a furcsa örvénybe, mintha megszűnt volna a saját akarata, mintha egy idegen, tudatától megfosztott test rángott volna a férfi karjai közt.

Hihetetlen, áramütésszerű öröm világította át, elgyengülve csúszott le a fal mellé, a férfi lihegve támaszkodott fölötte. Feltápászkodott, lehúzta a szoknyáját, a másik nem szólt hozzá. Olyanok voltak, mint két folyosón verekedő diák, akik becsöngetésre igyekeznek vissza az osztályba. A férfi bekísérte az ajtón, aztán ráhajtotta a takarót, mint valami betegre, akinek most pihennie kell. Abban, ahogy följebb húzta a kockás pokróc szélét, volt valami otromba gyöngédség, amit azonnal vissza is vont a kemény mozdulattal, amellyel az ajtót berántotta maga mögött.

Összegömbölyödött a melegedő takaró alatt, és meglepve figyelte, hogy az érkező szégyen helyett csak jóllakottságot és ürességet érez, hogy ami történt, az mintha zárójelben történt volna, mintha a két indulatos mondat közt nyíló résbe beférkőzött volna valami oda nem illő, idegen hangsúly. Úgy aludt el, hogy égett a hüvelye, és a kispárnát szorította feldörzsölt combjai közé.

Még kétszer megtörtént ugyanez, azzal a különbséggel, hogy nem a folyosón estek egymásnak, hanem ott, az ő szobájában, ahová első alkalommal a férfi, mint valami baleset után, segítőkészen bekísérte. Akkor úgy fogta a karját, mintha a bokája ficamodott volna ki, nem pedig a tudata. A következő alkalommal viszont már nem volt ajtócsapkodás, szóváltás, egyszerűen csak bekopogott. A lány némán nyitott ajtót, egymás vállára hajtották a fejüket, mint akik hosszú évek múltán épp elválni készülnek egy peronon, aztán lassú, egyre szenvedélyesebb mozdulatokkal nekifogtak az egyesülésnek, amelynek végét mindkétszer magas hangú, szenvedélyes kiáltás jelezte. Szót egyszer sem váltottak, a férfi komoly, erőteljes mozdulatokkal elégítette ki, aztán felöltözött, és visszament a saját szobájába.

Miklóssal szemben a lány továbbra sem érzett lelkifurdalást. A szomszéd férfi nem volt létező személy, csak éji lidérc, aki az alvó mellére ül, aki álmában megejti az asszonyokat és rontást küld a tehenekre, hogy azok többé ne adjanak tejet. Csak lépések zajából, ízből, szagból, szaggatott mozdulatokból összerótt névtelen jelenés volt, árnyéklény, sötét élvezetet hozó suhanó fantom.

Nem akarom, mondta legközelebb a hangja. De igen- válaszolta az árnyék, és a lába közé simított. És valóban, a combja köze síkos és duzzadt volt a vágytól, a teste elárulta, mintha titokban a démon szolgálatába szegődött volna, hogy azontúl mégis az ő nyers akaratának engedelmeskedjék.

Egyik délután, a Monoprixból jövet meglátta a férfit, amint az úton átvágva közeledett, kardigánját fázósan összefogva. Így az utcán valahogy magasabbnak tűnt, és a nappali fény a vonásait különös módon szelídebbnek, nyújtottabbnak mutatta. A lány kapkodva keresgélte a kulcsot, nehogy egyszerre érjenek be. Közben a férfi befutott, kitárta előtte a kaput. Nem néztek egymásra, mindkettőjüket zavarba hozta a másik felöltözött test. A férfi a lifthez lépett, erre a lány elindult a hátsó traktusba vezető folyosón, hogy inkább a falépcsőn menjen fel. A férfi fogta egy ideig a liftajtót, aztán magázódva odaszólt, mintha meg se ismerte volna: Parancsoljon, a lift. Ő maga pedig elindult a cselédlépcsőház felé.

Körülbelül egyszerre értek fel, de a lány megvárta az ajtócsapódást, és csak akkor ment át a liftajtótól a hatodik emeleti lépcsőhöz, amikor biztos volt benne, hogy a férfi már a szobájába ért.

Gondolkozott, hogy mi lehetett a kezében az a nagy, hosszúkás, fekete tok: nyilván valami hangszer. Ez valahogyan nem illett az éjszakai lény majdnem durva, célratörő mozdulataihoz, bár az imént látott nappali arc, a zavartan fürkésző tekintet nem is tette teljesen lehetetlenné.

Este, amikor készült elmenni, és zárta volna az ajtót, látta, hogy a folyosó tele van nagy, fekete sporttáskákkal és különféle, egymásra dobált csomagokkal. Mellettük feküdt a hosszúkás fekete tok is.

Nem is gondolkodott, csak felkapta a dobozt, és mint aki ottfelejtett valamit, villámgyorsan visszasurrant a szobába. Felkattintotta fedelet. Szóval szaxofon. Ült az ágyon, nézett a tokra, és arra gondolt, hogy valójában semmit nem tud erről az emberről, de kapcsolatukban valahogy mégis a kezdeti, fojtott ellenszenv dominál, hogy tulajdonképpen megveti, hogy igazából csak használja, hogy semmi köze hozzá, olyannyira nem, hogy még szégyent sem képes érezni miatta, és hogy valószínűleg az a másik is ilyesféléket gondolhat róla, ha egyáltalán eljutott valaha oda, hogy a testéről mint személyről gondolkozzék.

„Adja vissza" – mondta a férfihang az ajtó előtt. Ez hát a nappali hangja, amikor nem a dühtől vagy a szenvedélytől elfulladva suttog: ez a világos, levegős, tiszta tónus meglepte. Hirtelen észbe kapott, felállt, és a lehető legtermészetesebb mozdulattal kitette a folyosóra a tokot. A férfi fölvette, és lement. Még hallotta, amint a táskák surrogva dörzsölődnek a lépcsőház falához.

Miklós két hétig nem írt. Ő persze zavaros lelkiismeretének és álmatlan éjszakáinak fülledt ködében azt képzelte, hogy talán megsejtett, nem is, megérzett valamit a köztük növekvő távolságból, hogy a hallgatás kérdésként értendő, és neki válaszolnia kell.

Hosszú és értelmetlen leveleket fogalmazott, levágta a haját, borítékba tette és elküldte, éjjelenként pedig forgolódva és átizzadtan gondolt a hajdani szenvedélyre a padlásszoba egyre növekvő forróságában. És próbált Miklósra is gondolni, a szeretkezéseikre, a fiú szinte udvarias, folyton kérdőmondatokban fogalmazó mozdulataira.

A főbérlők közben hazajöttek. Úgy érezte, hetek verejtéke tapad a bőrére, hogy esténként a piros lavórban guggolva már nem tudja lemosni magáról az álmok savanykás kicsapódását, hogy egész teste telítődött valami mérges, gyilkos párával, mintha valami titokzatos betegség csírái növekednének az alhasában.

Megkérte a főbérlőket, hogy hadd fürödjön meg náluk a kádban. Kicsit csodálkoztak ugyan, nyilván az előző marokkói bérlő sosem állt elő effélével, némi feszengés után azonban ráálltak. Hétvégén, amikor újra elmentek otthonról, leadták neki a kulcsot, gondos utasításokkal, hogy a mosógépet lehetőleg ne használja, és a folyosóra néző mindhárom zárat alaposan zárja vissza.

Úgy készülődött a fürdésre, mint valami rituális megtisztulásra. Megengedte a vizet, aztán jócskán loccsantott bele a tusfürdőből. Levetkőzött, és már emelte a lábát, hogy belépjen a kádba. Közben hirtelen eszébe jutott, hogy a sampont és a hajszárítót odafent hagyta. A nagy, régi fémkád még csak félig telt meg, ezért hagyta, hogy a forró víz hadd folyjon tovább, amíg a hátsó konyhai ajtón át felszalad a padlásszobába. Egy törülközőt kapott magára, felrohant, és már hozta is a hajszárítót meg a sampont.

A hátsó lépcsőn visszaérve dermedten állt meg. Halotta a csapódást, de azt hitte, valaki a szemeteszsákot rakta ki a cselédlépcsőre. Nem. A háziak ajtaja csukva állt. Megpróbálta betaszítani. A kulcs a fürdőszobaszéken volt, a ruhái alatt. Itt állt bugyi nélkül, egy szál törülközőben a lépcsőházban. Reménytelen fáradtság fogta el, és mint akinek a hasa fáj, összegörnyedt a földön a hajszárítót szorongatva.

Hirtelen döngeni kezdett a falépcső, valaki pont jött fölfelé. Vissza akart szaladni az emeletre, de úgy érezte, nincs ereje hozzá. Közben elképzelte azt is, hogy a kád lassan megtelik, a túlfolyó egy ideig gurgulázva nyeli a habos vizet, míg az apró patakokba el nem kezd kicsapni a kád visszahajló oldalán.

A férfi megállt előtte a táskákkal. Először ránézett, aztán az ajtóra. „Miért nem töri be?" – kérdezte árnyalatnyi gúnnyal.

A lányt megint a régi, sötét düh fogta el, hogy itt áll meztelenül, egy szál törülközőben, és az indulat még akkor sem párolgott el belőle, amikor a férfi lassan leeresztette a két óriási csomagot a földre, bele a kifolyt samponba, a tokot pedig óvatosan lerakta a fal mellé, és visszaszólt: „Lemegyek a gondnokhoz."

Az ajtó alatt nemsokára megjelent a víz. Az előszoba szürke szőnyegpadlóját nyilván már átitatta, és most elindult, hogy átszivárogjon a lépcsőházba. Mindent betöltött a hab édes virágillata, és a lány már frottírpapucsos lábfején érezte a nedvességet. „Budapesten számos meleg vizű forrás fakad, ami a város alatt húzódó vulkáni törésvonalnak köszönhető. Budapest igazi fürdőváros. A magyarok rajonganak a meleg vizű fürdőkért."

Nemsokára neszezés hallatszott a túlodalon, majd fordult a kulcs és a férfi kitárta az ajtót. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a lány megszólalt: „Merci bien."

Négykézláb dörgölték a földre dobált törülközőkkel a padlót. Közben arra gondolt, mit csinált volna Miklós ebben a helyzetben. Hogy vajon tett volna-e valamit, hogy vajon képes lenne-e betörni egy ajtót, hogy vajon képes lenne-e valaha betörni őt, meghágni, szótlanul elfogadni, vagy örökre megelégszik ezzel a sétagaloppal, hogy vajon Miklós számára hol vannak a szenvedély határai, hogy egyáltalán, ha most őt így látná, milyen szavak hangoznának el közöttük annyi felesleges levél után.

Csöndben dolgoztak, itatták és csavarták a vizet. „Meg kéne kérdezni, hogy hívják", gondolta, de aztán olyan abszurdnak tűnt egy bemutatkozás a feltűrt gatyájú férfival a szétázott fürdőszobában, hogy inkább némán hajolgatott és csavart tovább. Nemsokára befutott a gondnok, és jellegzetes marseille-i tájszólásban kezdett sajnálkozni, zavart mozdulatokkal rakosgatva jobbra-balra a fürdőszobai széket. A Monsieur – így hívta a férfit, talán azért, mert nem tudta a nevét, talán csak mert feleslegesnek tartotta őt megszólítani ebben az egyértelmű és elég bizarr helyzetben.

Egy Monsieur – mondta ugyanígy két héttel később a nagy, fekete gurulós bőrönddel érkező Miklósra is. Egy Monsieur keresi önt, lent vár, mondta tagoltan, és lefelé mutatott, mintha nem bízna benne, hogy a lány megérti a közlést.

Nehezen értek fel a hatodikra, Miklós lihegve támaszkodott a folyosó falának. „Szép vagy", mondta az idegen arcnak, Merci bien, felelte az idegen női száj, „Ez a szobám".

Most, hogy Miklós egész nap a térképen jelölgetett és mindenfélét kérdezgetett tőle, rá kellett jönnie, hogy több mint egy éve itt él, de valójában egyáltalán nem ismeri Párizst.

Sohasem járt például az Eiffel torony tetején, valahogy nem akadt ott dolga. Idegesítette, hogy Miklós fel akar menni. Idegesítette, hogy hozott magával cipőpasztát és idegesítette, ahogy reggelinél a baguette-et harapta. Mintha szabályos, kissé hosszúkás fogaival a normálisnál alaposabban őrölte volna meg a falatokat, a koponyája pedig, mint valami különös hangszekrény, fölerősítette volna az ütemes rágás zaját. Gyűlölöm, ahogy eszik – tört fel a lány tudatában a vulkáni mondat, ahogy az asztalnál ülő Miklóst figyelte a kockás pléden heverve.

Jazz-klubok – jelölgetett hangosan a fiú, és neki megint be kellett volna vallania, hogy egész évben egyetlen jazz-klubba se ment el, mert máshová sem ment, hogy amióta a piros lavórt megvette, szinte ki se mozdult a kerületből, hogy az a sok büdösödő sajt ott kint az ablakban mind az övé, és nem a szomszédé.

Le boeuf sur le toit – ez jó lesz? Jó, mondta, pont olyan jó lesz, mint a többi, gondolta hozzá, és közben Miklós hátát figyelte.

Előtte lépett be a férfi, szórakozóhelyen ezt így szokás, márpedig Miklós mindig betartotta az efféle szabályokat. Kicsit vacakoltak a helyekkel, aztán leültek a sarokban. Hallgattak, rendeltek egy kir royale-t. Közben egy csapott vállú férfi ment el az asztaluk mellett, és kicsit félredöntött fejjel, bocsánatkérő mosollyal letett egy műanyag szívecskés kulcstartót meg egy cédulát. „Siket vagyok, kérem, segítsenek." Miklós a lány kezébe tette a szívet, és jelentőségteljesen ránézett. A lány beleborzongott a mozdulat banalitásába, és gyorsan rávágta: „Nehogy már vegyünk." – „ Hogy?" – fordult hozzá a fiú, aki nem hallotta, mit mond, mert közben megszólalt a zene. „Ne vegyünk!" – ismételte meg hangosabban. „Mit mondasz?" – hajolt hozzá Miklós, gyengéden félresimítva a haját. Azt üvöltötte a fülébe, hogy talán neked is ilyen szívecskéket kéne árulni!

Miklós elmosolyodott, de nem nézett rá, mert már a kis, zöld fénnyel megvilágított színpadot bámulta. Ő pedig hallgatta a Take five dallamát, hintáztatta az ujján a szívecskés kulcstartót és nem mert a szaxofonosra nézni.