A 2000-es könyvhéten ülünk Miklóssal a Vörösmarty téren, és arról beszélgetünk, hogy ki kellene kérni a III/III-as aktákat. Erről már többször is szó esett közöttünk, és végül úgy döntöttünk, hogy igen, legyen. Inkább engem érdekelt, Miklós csak rálegyintett.

A forgatagban egyszer csak odajön egy író, akit igazán fiatalnak éreztünk, és érzek még most is. Mivel nagy a lárma, leguggol mellém, és úgy mondja: „Miklós azt hitte, hogy én voltam ráállítva besúgónak." Azt hittem, rosszul hallok. Soha ilyesmiről nem beszéltünk, soha ilyet Miklós nem gondolt.

Folytatja, hogy nyilván emiatt idegenedtünk el tőle.

Elidegenedésről szó sincs. A betegséggel, az öregedéssel Miklós bezáródott. És nem jöttek keresni. Ez az élet rendje.

Hazamenet felelevenítjük, hogy történt, amikor Bernáth Mártát próbálták beszervezni, illetőleg átmenetileg be is szervezték „adatközlőnek".

Márta barátnőm volt és gépírónőm. Magnóról írta le a szövegeket, kijavította a kisebb hibákat, amelyeket elkövet az ember szövegmondás közben, a végén pedig mindig kiemelte azokat a mondatokat, amelyeken mulatni lehetett, mert akkora butaságok, furcsaságok. Márta komoly támaszt jelentett nekem. Vele gépeltetett Nádas, Esterházy, Miklós és még sokan mások.

Jóval áron alul dolgozott. Azt mondta: a magyar íróktól ő nem akar több pénzt kérni. Örökösen vitázni kellett vele, hogy egy kicsit emelhessük a tarifát. Nagyon keményen és nagyon sokat dolgozott. Tulajdonképpen ő tartotta el a két fiukat, férjének, Pistának szerény állása volt akkor az egyetemen.

Egy este cédulát hoz egy kislány Mártától, amin csak annyi áll: „Szólj az íróknak, ne jöjjenek hozzám, ne hozzanak gépelnivalót!" És megad egy időpontot, hogy hol és mikor találkozzunk valahol a Duna-parton.

Ebből természetesen azonnal kitalálhattam: baj van.

Márta lebukott.

Azt természetesnek találtuk, hogy a telefonjainkat lehallgatják, hiszen ezt ismertük, mint ahogy azt is, „ránk van állítva a megfigyelő". Így éltünk, ez megszokott volt a társaságunk számára, az írók számára.

Márta ügyének egyik előzménye a Váci utcai tüntetés. Ez volt az a híres, első tüntetés, amit keményen szétvertek. Miklós éppen egyedül vacsorázott egy vendéglőben, de kiment megnézni, hogy mi történik. Két nap múlva behívatták a rendőrségre, és faggatni kezdték, hogy miért ment oda, mit keresett ott. Mire azt válaszolta: „Magyar író vagyok… Folyton azt hangoztatják, hogy a valóságot és az életet kell írni, hát én néztem a valóságot és az életet." Mikor kérdezték, mit látott, azt válaszolta: „A rendőrség a Horthy-rendőrségnél is gyalázatosabban viselkedett. Gyermekeket, öregeket vertek, láttam, hogy egy terhes asszonyt is megütöttek." Ezek után megkérdezték, hajlandó-e írásba adni, hogy ez a véleménye a rendőrségről? Megírták a jegyzőkönyvet, Miklós természetesen aláírta. Mikor hazajött, fölháborodva mesélte a történteket. Nem mondhatnám, hogy nyugodt-kiegyensúlyozott volt, hiszen akkor még kemény következménnyel jártak ezek a dolgok, de meg kellett szokni…

Így éltünk.

Másnap elment a minisztériumba, és följelentette a rendőrséget, hogy vallatták, olyanokat kérdeztek, amihez nincs joguk, felelősségre vonják, ha egy tüntetést megnéz – továbbá közölte azt is, mi a véleménye a rendőrségről.

A Bibó-kézirat gépiratát a rendőrség megjelenése előtt pár órával vitte el Márta és férje, Bernáth István Kenedi Jánoshoz. Emlékszem, még láttam a földön az óriási halmot, másfél méter magas lehetett, Márta a földön egy sarokba helyezte el. A Bibó-könyveket akkoriban szamizdatban olvastuk, terjesztettük. Ez természetesen főbenjáró bűnnek számított. Törvényesen is büntetendőnek. Alighogy elvitték, megjelentek a civil ruhás nyomozók, és Mártát megfenyegették, tudják, mit gépelt, tudják, kiknek gépelt, tudják, hogy nincs bejelentve, illegálisan ezzel keresi a kenyerét; erre többet nem lesz lehetősége, ő börtönbe kerül, a gyermekei pedig nem jutnak be egyetemre, a család nem kap útlevelet, a férje is elveszti az állását. De amennyiben pár sorban leírja vagy elmondja, hogy milyen beszélgetések folynak náluk – akkor nem lesz retorzió. Nem fontos, hogy lényeges dolgokat jelentsen, csak egyszerűen annyit, hogy miről beszélgetnek az írók vele és egymás között, ha nála vannak.

Rólam nem kell, hogy közöljön semmit, mivel tudják, hogy barátok vagyunk, tehát a mi beszélgetéseinket magánügynek tekintik.

Azon az estén, amikor megkaptam Márta céduláját, megpróbáltam értesíteni egyik-másik írót, hogy ne menjenek Mártához. Ezt természetesen nem lehetett telefonon elmondani, nagyon kellett vigyázni a cédulákkal is. Hogy történt és mi minden volt aznap, másnap, már nem tudom pontosan, de egy tragikus és komikus részletre jól emlékszem. Megjelent nálunk Hajós Gabriella, sokunknak Zsabó, furcsán öltözve, és hogy megfigyelőit megtévessze, a parkon át jött a sötétben, férfisapkában.

Szultán, a ház kuvasza soha nem harapott meg senkit, de elég félelmetes jelenség volt. Zsabó viszont nem félt a kutyáktól, sőt meg akarta simogatni, Szultán azonban megharapta. Ettől még Zsabó feljött, elmondta nevetve, megbeszéltük, amit kellett, nyilván azt, hogy kit értesít tovább.

Aztán Zsabó elment. De valaki észrevette, talán a házmester.

A házmestereknek akkoriban jelenteniük kellett, mit láttak, mi történik a házakban. Látták, hogy valakit megharapott a kutya. Összeszaladt a ház, keresték, ki volt az? Állítottuk, hogy hozzánk nem jött senki. Az lehetetlen, látták, hogy valaki feljött a második emeletre, ahol csak mi laktunk. Vajon nem veszett-e a kutya? A tetejébe valaki kinyitotta a kaput, és Szultán eltűnt.

Viharos este volt. A rendőrség kereste a kutyát, átfésülték a parkot, faggattak minket, ki volt az, akit megharapott, mert azonnal vizsgálatra kell vinni, és veszettség ellen beoltani.

Cirkusz volt – de Zsabót mindenképp le kellett tagadni, Márta miatt.

Mártát többször berendelték az Anna presszóba, ott faggatták, ki járt nála, miről beszélgettek, miért nem mennek hozzá az írók? Márta természetesen recepteket cserélt, gyermeknevelésről, időjárásról beszélgetett. De egyre kínosabban szegezték neki a kérdéseket.

Márta nem tudott enni, aludni, lefogyott, tönkrement. Látszott, hogy mindezt képtelen elviselni. Természetesen keresetének nagy részét is elveszítette. De nem ez érdekelte.

Rábeszéltem Mártát, hogy utazzunk el Bulgáriába. Szozopolban már voltam a tengerparton, az óvárosi részben, ahová kocsival be sem lehet hajtani, mert lépcsők kötik össze a kisebb-nagyobb sziklaplatókat, a hajdanában halászok lakta házak egymáshoz tapadva, sűrűn állnak, mint a fecskefészkek. Idegen be nem léphet úgy, hogy ne tudja mindenki. Fillérekért kaptunk szobát, és gyorsforralón tudtunk valamit főzni esténként. Egy fürdőszoba-szerűséget is berendeztek, de ott vagy jött víz, vagy nem. A vécépapírt nem volt szabad a kagylóba dobni, mert attól eldugult, egy kosárba kellett bedobálni. (Különben sem volt vécépapír, mi vittük magunkkal.)

De a háziakat nagyon szerettük. A szőlőlugasban reggeliztünk, rendszerint sajtot, paradicsomot, paprikát, aztán kimentünk a tengerpartra, ott töltöttük a nap javarészét, a nudista strandon, az „Éva strandon", oda férfi nem léphetett be. Követhetetlenné váltunk napközben. Szőlőt ettünk és mindenféle gyümölcsöt.

Nagyon jól éreztük magunkat. Minden este vettem egy üveg vörösbort. (Olcsó volt, és mindig lehetett kapni.) Csöndesen megittuk, aztán édesen elaludtunk.

Márta lebarnult, kezdett enni, visszanyerte jókedvét, megint tudott aludni.

Repülővel jöttünk haza. Igen olcsón lehetett akkor repülni. A két férfi, Miklós és Pista várt a repülőtéren. Emlékszem, amikor odaléptünk Miklós autójához, ő óvatosan a kocsi másik oldalához vezetett, amelyet valósággal összegyűrt egy autó, amelyikkel túl közel mentek egymáshoz abban az alagútszerű részben, ahol két fal között kell kanyarogni a repülőtérhez vezető úton. Kérdeztem: „Ki volt az?". „Nem álltunk meg, örültünk, hogy tovább tudtunk menni." (Még az ajtókereteket is ki kellett cserélni.) Megszólalt Pista, sajátos, fanyar humorával: „Nálunk is van újság." Láttam, hogy Márta elsápad. „Jártak a lakásban."

Miklós csak nézte-nézte Mártát, és aztán már nem emlékszem, hogy akkor menten vagy másnap mondta: „Márta, bemegy a minisztériumba, és följelenti a belügyeseket, hogy zsarolják magát."

Márta bement, és feljelentette őket.

Így szabadult meg Bernáth Márta. De ez már, azt hiszem, az úgynevezett „puha" diktatúra idején történt.

Márta esetét a III/III-as beszervezéssel már évek óta szándékozom megírni. És amióta lehetséges, szándékoztunk kikérni az aktát. Márta azóta meghalt. A halála után egy évig nem tudtam dolgozni. Nem egyszerűen a gyász miatt, hanem úgy éreztem, ha Márta nem segít a szeretetével, a kritikájával, a javításokkal; hogy fölhívja a figyelmemet erre-arra, akkor nem tudok dolgozni.

Márta szerintem életszentségben élt – ateista volt.

Emlékszem, egyszer Dávid-csillagot viseltem. Megkérdezte: „miért viselsz te Dávid-csillagot?" „Mert kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak rá az emberek." (Érdekes kísérlet volt.) „Ha velem vagy, akkor ne tedd, engem zavar, mert zsidó vagyok." Meglepve kérdezem: „Te zsidó vagy?" Márta nevetve válaszolta: „Igen, minden két évben elmondom neked, és te mindig elfelejted."

Márta példájáról, életéről, végtelen tisztességéről, és arról, hogyan szenvedett, amikor beépítették, többször beszéltünk Miklóssal. Akkor éreztem, világossá vált előttem a Mártával tapasztaltak után, hogy nem haragudhatok senkire, akit beépítenek.

2001-ben, a könyvhét utáni hónapban Miklós meghalt. Közben még egyszer beszélgettünk arról, hogy ki kell kérni a III/III-as aktát, és hogy nem lehet haragudni senkire. De ismerni kell azt a kort, a történéseket, amelyeket átéltünk. Akkor elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal bemegyek a hivatalba és kikérem az anyagokat. Ám Miklós betegsége miatt csak a legsürgősebb dolgokat intéztem. Ez elmaradt.

A gyász első évében találkoztam Szegeden Baka Tündével, Baka István feleségével, aki később elküldte nekem a Baka Istvánról szóló jelentések Miklósra vonatkozó részeit. Egyszerűen lenyűgöző volt az, ahogyan dolgoztak.

Látható Esterházy könyvéből is.

Nekem ez volt az első találkozásom III/III-as aktával. Érdekes volt számomra az is, hogy olyan dolgokat elevenít fel, amiket elfelejtettem. Még az is eszembe jutott, nem csoda, hogy nem volt munkanélküliség. Akkora szervezetet mozgatott a besúgás, a jelentések, az ellenőrzés, az akták értékelése, az intézkedések; elképzeltem – ezen sokat mulattunk –, hogy a telefonlehallgatások is mennyi időbe, mennyi pénzbe kerülhettek. Továbbá a poloskák, az utcai követések, a rendőrségi ügyek, és tegyük hozzá, a letartóztatások, a vallatások, a koholt perek, az igazi perek, ítéletek; a börtönben ülők ellátása, őrzése, a fogda, a börtön személyzete.

Olvasom a körülményeket; mi mindenről jelent a besúgó: hol találkozott Baka Istvánnal Miklós, és milyen utasításokat kaptak a jelentők. Pl.: „Tekintettel, hogy közismert, és személyiségének súlya van, óvatosan kezelni az ügyet." „Ezt nem helyes megakadályozni, de vigyázni, hogyan alakul a helyzet." (Mindez egy szekszárdi, rendhagyó irodalomórára vonatkozott.)

Akkor határoztam el, hogy most már tényleg bemegyek, és kikérem a III/III-as Ügyosztály Miklósra vonatkozó aktáit. Nem gondoltam arra, hogy valószínűleg engem is figyeltettek, egyrészt mint Miklós feleségét, másrészt nagy megdöbbenésünkre kiderült, hogy karizmatikus imacsoportunkban is volt beépített emberük.

Nesze neked, vallás! (Különben a vallás más, mint a hit.) Így kikértem a saját aktámat is.

A 2002-es könyvhét alatt Németországban voltam, így meglepetésként ért az Esterházy Péter könyve körüli vihar és vita. Amikor beléptem a kapun, és a postaládát kinyitottam, találtam benne pár erre vonatkozó – barátaim által kimásolt – részletet innen-onnan, újságokból (és Csányi Vilmos egy ragyogó írását, melyen remekül mulattam). Meg voltam lepve. Én még a Harmonia caelestisnél tartottam. A repülőgépen éppen azon gondolkoztam, hogy most kérem ki az aktákat. (Ezek azok a jelenségek az életben, amikor valami körül összesűrűsödnek a gondolatok, a történések, koincidencia – mondja Jung.) Vagy megéreztem a történéseket?

Számomra világos, hogy nem haragudhatok senkire. Azonkívül sok mindent tudtunk már régen is, hogy például Németh László ismerte a besúgóját, sőt barátságban volt vele. Tudta. És elnézte neki. Persze ezt a kort ismerni kell, nem elfelejteni, de a helyére kell tenni. A helyére tenni, kivel mi történt, hogy viselte, ki roppant bele és ki nem. Kik bírták ki a börtönt. Emlékszem, Mérei Ferenc mondta, ahhoz, hogy az ember igazán önmaga tudjon lenni, hogy személyisége kialakuljon, négy év börtön hasznos. A négy évnél több már csak erős embereknek való. (Mérei minden rendszerben ült.)

Nem az az érdekes, hogy ki volt, ki lehetett a jelentő, ki volt, kik voltak Miklósra állítva, számomra inkább az a fontos, hogy az akkori történések hogyan tükröződnek a besúgó, a belügy tükrében, hiszen ott vannak hozzá a kiegészítő, értékelő jelentések. Meg elfeledett utakat, beszélgetéseket, terveket, tetteket, történéseket is felelevenítenek. És azok más fénytörést is kapnak. Valahogy tágabb lesz a kör. Kicsit újból éli az ember a múltat. A Baka Istvánról szóló jelentés kapcsán is azon lepődtem meg, mennyi mindenről feledkeztem el, ami akkor történt.

Mi történt Mártával?

Hogyan viselték a beépítettek, a megfigyeltek?

Orosz megszállás alatt éltünk. A fél világot őrjítette ez a hatalom. A szabad, független, óriás Amerikát is őrjítette. Egyik a másikat. A hatalom a hatalmat.

Amikor az USA-ban egyik barátunk az állampolgárságát megkapva letette a hűségesküt, többek között ez is szerepelt benne: „Kábítószert nem használok, prostituált nem leszek, kommunista nem leszek." Mikor ezt elmesélte, nevettünk. Tehát mi volt akkor? Diktatúra és életveszély. Ha nem életveszély, legalábbis egzisztenciális veszély. És ami most fel sem tűnik a mai fiataloknak, és mi is elfelejtettük, úgy látszott, hogy megingathatatlan ez a hatalom. Ez kitart, így fogunk meghalni. Reménytelennek látszott írni, és ezer más dolgot reménytelen volt csinálni.

Most találtam meg egy feljegyzésemet 1960-ból. Azt mondta Weöres Sándor: „Többet nem lehet verset írni itt, többet nem jelenhetek meg – németül fogok írni. Jobb a háború, amibe az ember elpusztul, belehal, mint ez a posványos béke, amelybe belefulladunk. Ez a mocsár elviselhetetlen. Élni lehet, de minek."

Hány élet bukott el a diktatúrában? Azelőtt a háborúban, a német megszállás alatt. Itt és ott Németországban. Európában…

Arra jól emlékszem, amikor egyik barátunk hosszabb idő után hazajött Berlinből, és döbbenten mesélte, hogy ki mindenki Stasi-ügynök. Egyik a másikra beállítva, alig van ember, akit be ne szerveztek volna. Ne felejtsük el, hogy a németek sokkal jobb szervezők, alaposabbak voltak a beépítésben is. Viszont ők megpróbáltak szembenézni mindezzel és a hitlerizmussal. A diktatúráknak sok azonos tünete és jelensége van.

Jobboldal, baloldal… Az eszméktől mintegy függetlenül mit művelnek azok, akik megszállnak bennünket, mit művelünk magunktól? Mi az, aminek nem tudunk ellenállni, mi az, amihez önként csatlakozunk, kik képesek ellenállni, kik nem – és miért? Sors ez is, véletlen, erő, adottság, meggyőződés is, meg nem is. Az apró történések sora, ami besodor valakit, és ha Á-t mondtál, utána B-t is kell mondani. Vajon Mártát meddig hajszolták volna? És hogy lehetett bírni, megtartani a függetlenséget a teljes reménytelenségben?

Nekem könnyebb volt a haldoklók mellett. Ez tiszta területe az életnek, ott senki se irigykedik, senki sem akarta az embert feljelenteni, kivenni, vállalni a munkát helyette. A haldoklók körül nem tolongtak. Ez fogódzót is jelent. Könnyebb volt a hitem miatt is. És könnyebb volt Miklós ellenállása, tisztánlátása és vállalása miatt is. Valószínűleg én sokkal megalkuvóbb lettem volna, és voltam is, mint ő.

Egy biztos: szembe kell nézni a múlttal, és tanulni belőle. De úgy tűnik, hogy az emberek semmiből sem tanulnak. Sokszor nézem az üvegablakokat: földig érő kirakatüvegek, átlátszó irodafalak. Nálunk is üvegfal van a terasznál. Ha becsukom a szemem, látom, röpülnek az ablakok ezer szilánkban. A háború után évekig papírablakok mellett éltünk, fűtetlen szobákban. (Minden ablaküveg betört.) Ugye, szinte hihetetlen? Hogy bírtam ki egy telet papírablak mellett? Fűtés nélkül, amikor mínusz tizenkettő-tizennégy fokos hidegek voltak – negyvenhét telén. Kibírta az ember. Egy éjszaka arra ébredtem az ágyban, hogy havas a hajam. Beszakította a szél a papírablakot, és befújta a havat. Üvegfal vagy papírablak.

Esterházy Pétert mindig becsültem. Nem egyszerűen az írásaiért, rendkívüli tehetségéért. („Aztán jött a Péterek csillagvilága" – mondta Miklós.) Becsültem, hogy végre egy magyar író, akinek négy gyermeke van, aki szereti a családját, a feleségét, soha semmi botrány – és megvallja a hitét. Nem feltűnően, csak ahogy kell, hitelesen – természetesen. És templomba jár – gondolom, itt nem egyszerűen vallásról van szó, hanem hitről, ami különbség. Ezenfelül még jól tudja viselni a sikert, a származását, a hírnevet, ez szintén nem kis dolog.

Elindított, vállalt valamit: szembenézni a múlttal, akkor is, ha kínos, ha nehéz. Így alakulhat egy ország szellemisége.

Kisoroszi, 2002. június