A Jelenkor folyóiratnak roppant szerencséje volt a főszerkesztővé tett Szederkényi Ervinnel. Vagy pontosabban: vele a magyar irodalomnak volt szerencséje. A Jelenkor főszerkesztői, isteni csoda folytán, kiválóak voltak sorban. Szegény Szántó Tibort a Jelenkor elődjének számító Dunántúl 1956 végi gyászszáma miatt börtönbe vitték, és ott titkos körülmények között félig megvakult. (Ki tudja, megvakították-e?) Tüskés Tibor 1959-től volt szerkesztője, 1960-tól főszerkesztője a lapnak, lett baja neki is, az írókért megtette, amit megtehetett. Szederkényi, lehet, diplomatikusan, de kivételesen agilis volt, választásaiban, mondhatni, zseniális. Nemcsak a legjobb pécsi-dunántúli írókat gyűjtötte egybe, Csorba Győzőtől kezdve Takáts Gyulán át Bertók Lászlóig, Galsai Pongrácig, Pákolitz Istvánig, hanem a nevesebb, de mellőzött budapesti írókat felhívta telefonon, és tőlük kéziratot kért. Jékelytől (talán Áprily Lajostól is) Mándyn, Mészöly Miklóson át Nemes Nagy Ágnesig. Emlékszem a hangjára, hangszínére, ahogy velünk telefonált. S arra is emlékszem, hogy amikor a Kortársban Simon István csak harmadában, elrontva közölte Nemes Nagy Ágnes többrészes, nagyszabású versét, a Lovak és angyalokat (Kónya Lajos pártos versének vége után, mellékesen), Szederkényi Ervin természetesen megjelentette újra és egészben a verset.

De Szederkényi Ervinnek számomra lényegében több, sokkal több az érdeme. Ám mit beszélek? Nem számomra, az irodalom számára. 1984-ben, amikor még szóba sem került az Újhold-Évkönyv (ami 1986-tól évenként két kötetben 1991 végéig élt – Nemes Nagy Ágnes élete végéig), ő, mint lehetőséget a jövőre, megjelentette a Jelenkor „Újhold-számát". Példát adva a mellőzött, az úgynevezett tűrt irodalom összefogására. Vagy szerényebben fogalmazva: a tűrtek egy jelentős részére. Szerkesztésemben lehetővé tette az idősebbek, a velünk egykorúak, majd a fiatalabbak (akkori fiatalabbak) írásainak megjelenését. Ott volt tehát a Jelenkor „Újhold-számában" Weöres Sándor, Vas István, Ottlik Géza, Ká-rolyi Amy, ott az újholdasok (Pilinszky már nem élt), Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda, Somlyó György, Vidor Miklós, Lakatos István, a hozzánk tartozó Lator László, ott a mai vezető nemzedék java, Esterházy Péter, Nádas Péter, Lengyel Péter, Balassa Péter, Csoóri Sándor, hogy a további költőket és kritikusokat ne is soroljam fel. (Pedig megérdemelnék.)

Ez a jellegzetes, de teljességgel irodalmi különállás adott, persze, politikai problémát nyomban. Aczél György, aki Pécs képviselője volt, tett is a pártos ottaniaknak fejcsóváló, kétséget jelző megjegyzést. Olyasmit, hogy ez a különállás irodalmunk „egységére nézve" nem szerencsés. Hiába van ott Csoóri meg Domokos Mátyás, több és más kellene. A pécsi pártvezetőség számára szegény Szederkényinek részletező igazoló jelentést kellett írnia, hogy a Jelenkor „Újhold-száma" politikailag nem veszélyeztet semmit sem. S ez igaz is volt a részletekben. Csak az egészben, a véleményalkotó színvonalban nem volt igaz.

Sejtette ezt Aczél is, nem volt hülye. És jól tudta – azért is hozta létre – Szederkényi. Egy pillanatig sem volt kétséges számára a dolog irodalmi-politikai tétje. Beszélgettünk is erről, amikor két év múlva, már az Újhold-Évkönyv második száma után (1986), többek között Domokos Mátyás Leltárhiány című cikke miatt az évköny megszüntetését követelték egyesek a Népszabadságban, ám végül Poszler György kiállása megvédett bennünket.

Mondom, Szederkényivel közösen megbeszéltük a dolgainkat az akkori íróközgyűlésen. Jól tudva, hogy mit köszönhetünk neki. Csakhogy Szederkényi már beteg volt. Kórházba vitték, ha jól emlékszem, már a közgyűlés idején. És pillanatok alatt meghalt, 53 évesen. Osvát Ernő öngyilkos lett 1928-ban, Szederkényit megölte a rák 1987-ben. Művük átalakító és felemelő volt, jól tudjuk. Irodalmi életünk számára feledhetetlen.

Itt mondunk köszönetet Bihari Józsefnek, Szederkényi Ervin iskolatársának, aki az általa tervezett, ám sajnálatosan meghiúsult Szederkényi-emlékkönyv anyagából Lengyel Balázs írását rendelkezésünkre bocsátotta. (A szerk.)