Üldögélek, bizonyos „magánéleti problémák" miatt nehézkesen üldögélek az asztalomnál, e problémák a szakértők szerint amúgy kiváló állapotban lévő izomzatommal kapcsolatosak („uram, hiszen önnek izomzata van!"), bár talán a probléma inkább az, hogy kapcsolatos, hogy kapcsolatos vagyok az izomzatommal, hogy erre gondolnom kell, hogy tehát van, és én viszonyban vagyok vele, és ezt mostanában, az eddigiektől eltérően figyelembe kell vennem; kissé meg vagyok osztva; ülök tehát az asztalomnál, és igyekszem fölidézni Szederkényi Ervin alakját.

Kép is van, hang is van. A kép elsősorban Szigligethez kötődik, nincsen szerkesztőségi emlékem, onnét csupán valamilyen foteleket őriz a szemem, rémlik, fekete bőrfotelek; Veszprémben voltunk egyszer egy Jelenkor-esttel valahogy a nyolcvanas évek közepén, de onnét meg kizárólag Parti Nagy maradt meg („égette magát emlékim matt samottjába"), konkrétan az együtt töltött varázsos éjszaka. De erről, majd ha ő lesz 100 éves.

Szigligetről nem beszélgetésekre emlékszem – milyen sokszor le kell írni az emlékszem szót, ha az ember alig emlékszik valamire –, hanem, mondjuk így, együttlétekre. Jól el lehetett vele lenni. Noha mindig akart valamit. Nem valamit, ugyanazt: kéziratot. Mert mintha állandóan szerkesztett volna, mintha mindenütt a Jelenkor lett volna, mintha nomen est omen lett volna, meglátott egy írót, ez Szigligeten életszerű elképzelés, akit rögvest kézirattá transzformált a fejében, téma, hangütés, flekkszám, és főleg határidő, határidő, határidő.

Ám mégsem keltette a lopózó vadállat benyomását, ki gyanútlan áldozatait fürkészi a békésnek tetsző, kommunista Balaton-parton. Meg nem is voltunk gyanútlanok. Meg örültünk is a fürkészésnek. Mert azért a fürkészés esete fennforgott. De a nyugodalmas ellevésé is. Jó strandteste (szakszó) volt, feltűnően és természetesen barna, látványos. Mintha azt mondta volna ez a test, hogy nem kell félni az öregedéstől. Ezt én nem láthattam így: akkoriban már régóta öregedő futballista voltam, mint ilyen mást sem tudtam a testről, mint hogy halandó. Hogy megy széjjel.

Egyszerre mutatkozott férfiasnak és nagypapásnak. Figyelmesen, kedvesen viselkedett a gyerekekkel, föltehetően a mieinkkel is, föltehetően, mert a nyári Szigligetben épp az volt a zseniális, hogy nem kellett nagyon figyelni a gyerekekre, azok egymást kötötték le, adszorbeálták egymást, meg még az efféle váratlanul barátságos felnőttekre is lehetett számítani – miknek következtében az árva szülőknek nem kellett hajszoltan rohangálniuk mozgékony maradékaik után, egy pillanat alatt újrateremtve így az otthoni zilált mindennapokat, feszültséget és fegyelmezettséget, hanem: nyaralhattak. Egy kicsit el-elnyaralhatták magukat. És ezt még az sem zavarta meg, ha az embert bizonyos határidőkre figyelmeztette az az elegáns úr, akinek a nyakában ülő, láthatóan Marcell névre hallgató kisgyerek olyan kísértetiesen ismerősnek tetszett.

Azt hiszem, nem vagyok hűtlen mások iránt, ha azt mondom, egyetlen nagy szerkesztőt ismertem életemben, őt. A nagy szerkesztő, csenevész tapasztalataim szerint, nem onnét ismerszik meg, hogy mindenkinél jobban ismeri az irodalmat, hogy csalhatatlan az ízlése, vagy hogy emberként magaslik ki környezetéből, noha kell tudás, kell ízlés, kell ember.

Szerencsénk volt egymással; amikor én először, amúgy „magánemberként", konkrétan senkiként, matematikushallgatóként, vagy éppen csak végzettként, csak úgy, a magam szakállára betoppantam a szerkesztőségbe („Én, itt édesapám neve következik vagy József Attiláé, itt vagyok!"), és szegényke Fancsikó és Pistáimmal rövid úton ki is lettem rúgva (kihajintottak, akár egy macskát, így szeretem mondani; a Pista Dobozy Imre leleménye), akkor, és ebben állt a szerencse, Pákolitz István fogadott és nem Ervin. Miközben semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy ő ugyanúgy cselekedett volna. Akkoriban, 1973-74, mindenki így cselekedett. Csak aztán az Alföld nem (ez már az ígért árnyalás), azt az „elsőséget" azóta se felejtem el neki(k).

Minthogy én kívülről jöttem (matematikushallgatóként mintha szigeten éltem volna, és már előtte is egy másikon, a Piarista Gimnáziumban), nemcsak azt nem tudtam, hogy ki kicsoda, hanem azt se, hogy ki micsoda. Nem, rosszul mondom, nagyon is tudni véltem, kik azok, akik egy szerkesztőségben, egy kiadóban dolgoznak; azok az állam emberei, vagyis kommunisták, vagyis ellenségek, de mindenképpen olyanok, akikkel óvatosan kell bánni és még óvatosabban beszélni. Mondhatni érdekes módon arra nem gondoltam, hogy írni is óvatosan kéne – persze ha nem gondoltam is, de azért gondolódott, volt bennem, az írásomban, ahogy mindegyikőnkében valami óvatosság, triviális politikai önkorlátozás, szégyenteli józanság, ahol e szégyen nem személyes, hanem a diktatúra kikerülhetetlen folyománya. Szinte kikerülhetetlen, úgy pontosabb. Tudtam is meg nem is, hol élek.

Mintha nem is Pécsen, csett találkoztam volna vele először, hanem Mészöly Miklósnál, így azután bírta a bizalom MM-pecsétjét. Akkor már senki nem emlékezett arra, mert nem is volt jelentősége, hogy annak idején a Párt ültette őt a renitens Jelenkor nyakába, mint megbízható kiszest vagy mit. A KISZ KB küldte őt nekünk hajdan. Mert beléje helyezték a bizalmukat. Igen ám, de közben mi („mi") is beléje helyeztük. Oh, azok a mondén Kádár-évek! Volt néhány ilyen „kettős" ember, fontos szerepet játszottak a működésben, a működhetőségben, Béládi Miklós például (egyszerre barátja MM-nek és Tóth Dezsőnek, ide nyilván kéne egy lábjegyzet, hogy ki is az a Tóth, de hát előbb-utóbb mindannyiunkhoz kell a lábnak jegyzete, hagyjuk hát, fátyol rá – most akkor kire fátyol? A Tóthra vagy a lábjegyzetdrámára, tehát végül is önmagunkra?; igen) vagy Örkény. Közvetítők, akik abban a helyzetben vannak, hogy szóba állnak velük itt is, ott is; jellegzetes soft-diktatúrás jelenség. A félelem, a bátorság, a gyávaság, az önzőség, a hiúság, a segítőkészség diktatúra nyomorította elegye – úgynevezett emberi jelenség.

A nagy szerkesztő azért (attól) nagy, mert el tudja hitetni a szerzőivel – hát hogy ők tényleg az ő szerzői. Hogy ilyen egyáltalán van. Többlépcsős, komplex hitetés ez. Ervin el tudta hitetni, hogy neki személyesen fontos, amit én csinálok. Mit fontos! Belegebedne, tán túl se élné, ha én nem ülnék nap mint nap 8-10 órát az asztalomnál szöszmötölve. Mi is? mi is nem? lopózó vadállat nem volt Ervin az imént, de meg még keselyű sem, ha már, akkor dögkeselyű nem, aki másra se várna, csak hogy lecsaphasson a kéziratra. Nem. Elsőre azt hitette el velünk, hogy maga a dolog, ez a kérdéses szöszmötölés (akkor még nem létezett a molyolás szó): fontos. Vagyis azt érezhettük, hogy nem vagyunk egyedül, mögöttünk áll valaki, aki várva vár. És azáltal, hogy ő a Jelenkor főszerkesztője, ez a valaki már-már nem is személynek tetszett, hanem a társadalomnak, a művelt közönségnek, a bildungsbürgertumnak (túlzás), amely tehát lát minket, elfogadja, értékeli a teljesítményünket, vagyis helyet kínál, nem is utolsót, a társadalomban (ama nem létezőben, l. diktatúra). És azt is el tudta hitetni, hogy ez nem csupán afféle hagymázas és esetleg logikus észjáratás (futtassunk eszmét!), hanem itt volnának konkrét emberek, úgynevezett olvasók, akiknek ez szintúgy fontos, úgy fontos, ahogy a kenyér az vagy a krumplileves (mért volna elemibb a krumplileves, mint a tejszínes brokkolileves – érdekes esszé tárgya lehetne).

Sok volt tehát, amit ő adott nekünk.

Ervin nemcsak nem hazudott nekünk, de nem is gazsulált. Hanem telefonált. Elképesztően sokszor. Újból és újból. Rá. (Bizonyosan rossz szerkesztő, akinek alacsony a telefonszámlája. Az e-mail itt csak félmegoldás!) Ha már lefixáltuk, akkor is. És megint, szinte csak úgy. Példa lehetne sok mai szerkesztőnek, aki kizárólag addig fuvoláz, könyörög, nyomul és dicshimnuszoz, míg meg nem kapja, amit akar, szegény írók egyetlen hozományát, aztán eldobnak, akár egy kifacsart citromot nemdebár. Ettől aztán támadhat szerencsétlen, túlérzékeny párának olykor az az érzése, hogy nem ő kell, csak van egy fehér folt, amelyet be kell betűkkel sötétíteni, és persze nem véletlen, hogy őt választották, mert hisz ez szakma, a sötétítő kiválasztása is szakma, őt választották, mert tőle remélhető az említett betűk ideális száma és sorrendje, de ennél több személyesség és kóved nincsen, amúgy meg már a következő számot kell szerkeszteni, gyerünk, tovább, és ne itt, hanem a titkárnőnél tessék érdeklődni a honorárium felől, illetve ha már sötétítés, akkor a mór megtette kötelességét, a mór mehet. – Van ebben ugyan egy kis öreguras morgolódás, de legalább ennyi valóságmagv is.

Azt hiszem, bár az ilyen típusú kijelentésekben nem vagyok jó, a hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje a Jelenkoré volt. Szederkényi Ervin Jelenkoráé. De nem gondolom, hogy az történt volna, hogy Ervin észrevette, mi van (zajlik) épp az irodalomban, a prózában, és akkor úgy döntött, hogy a Jelenkorral élére áll ennek az új mozgásnak. Hanem az történt, hogy föltétel nélkül szerette Mészölyt, és aztán minden ebből adódott. Nem mintha Mészöly lett volna valaminek az irányítója, nem létezett (én legalábbis nem tudok róla) deklarált csoport vagy mozgalom, és annak (így) nem volt vezetője sem, de voltak láthatatlan és látható, titkos és nyilvános áramok.

Ez az irodalmi szempontból vagy az én irodalmi szempontomból izgalmas idő egyszersmind a rendszer legrémesebb évei volt. Mely rendszer érezhetően gyöngült, egyre kevésbé teljesítette egy aljas diktatúrával szemben támasztható legelemibb igényeket, ahelyett, hogy pofozott volna, kacsingatott, miközben tudnunk kellett, hogy minden föltétele megvan a pofonnak, hazug, mozdulatlan szarságban éltünk, és nemhogy fény nem látszott az alagútban, de definitíve nem volt alagút, és mindez egyre erősebben és kellemetlenebbül vetette föl a személyes felelősség, a saját életünk iránti személyes felelősség kérdését. Mert ugyanis minél diktatúrább egy diktatúra, annál kevésbé kell erről gondolkodni, a felelősség áttestálható a gonosz rendszerre (azóta is egyébként folyamatosan áttestálunk). Az ember örül, hogy él, szó szerint. De most lassan meg kellett kérdezni, hogy hogyan élünk. És mért így. Csak hát ezeket a kérdéseket, főleg társadalmi szinten, rosszul lehetett megválaszolni.

Visszatérve az irodalomra, a fontos változás abban állt, hogy ez az új izgalmasság nem megtűrt mellékesség volt egy vidéki lapban, hanem ez volt, ez lett maga a Jelenkor. Érdekes volna tudni, hogy mit vettek észre ebből a hivatalosságok, például hány s miféle igazoló jelentést kellett Ervinnek írnia… Nem a nívótól lett fontos a Jelenkor, hanem ettől a változástól. A jó vagy fontos irodalmi lapot (örök példánk a Nyugat) nem pusztán a nívó teszi, nívó persze kell, de nem elég, és nem is az a legfontosabb, hanem ez a sajátos és szinte mindig váratlanul megjelenő kohéziós erő.

Ez volt a régi Mozgó Világnak is az ereje. Hogy egyszer csak támadt egy „mi". Okkal lett némileg hisztérikus erre a hatalom, diktatúrában nincsen mi, diktatúrában csak a diktatúra van és a diktatúrának kiszolgáltatott egyén. Ha tehát van mi, mi van a diktatúrával? Ez a mi volt a régi Mozgó új és jelentős értéke, ez a csupán a létezése által definiált mi, és ezt az értéket számolta föl az új Mozgó. Ennek most már nincsen jelentősége, csak az, hogy így történt. Nézve az újban publikálók tekintélyes névsorát, látszik, hogy a történet másképp is elmesélhető; de azon azért újra meg újra elcsodálkozom, hogy ebből a mi-történetből az újak azóta sem akarnak semmit sem látni – önnön nívósságuk, az azóta befutott történetük megengedne ennyi objektivitást, tágasságot.

Az én viszonyom a periodikákhoz meglehetősen passzív, hisz többnyire az a helyzet, hogy írom, amit írok, s abból adok, ha adható, újabban egyre kevesebbszer, mert épp nem tartom követendőnek azt a magyar hagyományt, mely szeret egy regényt a könyv előtt folyóiratban megjelentetni. (Noha olykor nagyon is jól jött nekem ez a tradíció, például a Termelési-regény előmegjelenései érezhető várakozást keltettek akkor. Máskor meg épp a nem megjelenés kelt várakozást. Ismét máskor se ez, se az.)

Vagyis én ritkán tudtam kihasználni a jó lapok adta lehetőséget, ama közösségi vagy integráló erőt. Személyesen fontos lehetett, de a munkámban egyedül voltam. Annak idején, 15 éve a Hitel esetében történt másképp. És folyamatosan ilyen másképp az Élet és Irodalom, az ide írt írások az ide miatt is lesznek írtak, vagyis az adódó tér maga is hívja elő az írást, a munkát. Igaz, mindkét esetben értelemszerűen adódik ez, nem közvetlenül szépirodalomról lévén szó.

Ama erőt ugyan nem tudtam használni, de az írásaimnak mégis hasznukra válhatott, mert a lap adta környezetben megnőtt a – valamilyük megnőtt, súlyuk, árnyékuk, súlytalanságuk, fényük. Ilyen növesztős lap volt a Szederkényi Jelenkorja, összefüggésbe tudta állítani a munkáinkat. Ritka az ilyen, a konstruktív kontextus.

Kérdés és kérdéses, mit tudna Ervin csinálni a mai környezetben. Nem biztos, hogy bírná leleménnyel, mert még az sem biztos, hogy leleményfüggő a helyzet. De hát bizonyos értelemben mindegy is; ami megvan, az megvan. Vagy inkább: ami megvolt, az megvan.

Még valahogy a tekintetéről akartam írni, amelyet örökké derűsnek láttam, nyilván függetlenül a valós derűsségétől, és amelyet bármikor újra láthatok, ha a lányára pillantok.