Emlékezetem egyik jelentős rétegének Szederkényi Ervin a kötőanyaga. Ha kimondom, hogy Jelenkor, a bejárati üvegajtó feletti kis harangot hallom, távolabbról magunkat, Csordás Gábort és magamat, ahogy pingpongozunk a hátsó, teremnyi szobában, de látni őt látom, ahogy ül a hatalmas, Széchenyi térre néző ablaknál. Tavaly nyárig legalább a hely megvolt, a koszlott és fantasztikus szerkesztőségi helyiség, most már az sincs. Illetve üresen és süketen áll, bámul a térre, várja a felújítást, aztán az új gazdákat, akik meg tudják fizetni. Az a csoda, hogy eddig a Jelenkor bérelhette. Mikor legutoljára fent voltam, tudtam, hogy utoljára látom azokat a szobákat. Körülnéztem, sőt körbejártam, de nem tudtam búcsúzni, jól búcsúzni én legföljebb gondolatban tudok, de facto csak állok, s mint szénsavval a szódásüveg, küzdök a sírással. A hét közös évünkre gondoltam, a csengőre, a pingpongasztalra s persze őrá.

Vakvéletlen, hogy március negyedikén írom ezt, mindenesetre ma tizenhét éve volt a temetése. Irtózatos, űri hideg volt, a kitakarózott föld hidege, a lángok mimikájára emlékszem, dermedt szájizmok, alig mozdultak a kandeláberekben. Mosolytalanra nyúzott, brutális télvége volt, noha érkezett a tavasz – nem volt más választása.

Jönnek elő az arcai a márciusi alkonyatból, például valami szupernyolcas felvételen makacsul visszanéz, mielőtt belép a szobájába, ezt a fejmozdulatot többször látom, lehetne éppen, de hogy tényleg van-e ilyen tekercs, nem tudom. Törmelékek, fényképarcok, részletek. Többnyire fényes, réteges füstből merül föl az arca, a napsütés is, a lámpafény is dohányfüstös körülötte. Metropolt szívott, arról szokott le, Metropolról, fegyelmezetten, radikálisan.

Közben a tüdőrák, ki tudja, mióta, diszkréten várakozott, járt föl-alá, halkan köhécselt, leült valami zugban, keresztbe tette a lábát, fütyörészett, volt ideje.

Pár napja megnéztem Pécsett egy tízéves filmrészletet, Szederkényiről beszélek rajta, valahogy úgy fejezem be, hogy az Osvátok, a legnagyobb szerkesztők egyike volt. Ehhez máig sincs mit hozzátennem. Annál se tudok jobbat, mint hogy transzmisszionárius. Ezt nem sokkal a halála után írtam egy versben, nem nagy találmány, evidens, hogy egy nagy szerkesztőnek ilyennek kell lennie, a közvetítés megszállottjának stb., ebbe most nem kezdek bele.

Egyszer, ha sokáig élek, nyilván rendbe teszem majd a konkrét emlékeket, van vagy bőröndnyi notesz, levél, cédula, ami oda köthető, Pécshez, tehát a Jelenkorhoz, tehát Szederkényi Ervinhez. Mostanában, azt hiszem, ha tudnék, se tudnék tényszerűen hozzányúlni. Túl közel van, túl sok, túl sűrű, majd.

Maradnak némely képek.

Volt egy nyájas, elképesztően türelmes mosolya, ezt látom most magam előtt, ezt próbálom előhívni, elég mélyről, hisz már évek óta nem álmodom vele, holott korábban gyakran járt-kelt az álmaimban, kissé apaszerűen, bár végső soron megközelíthetetlenül. És volt egy haragos, méltatlankodó, fölháborodottan szigorú arca is, a kettő mélységesen összetartozott. Volt továbbá egy rendkívüli képessége, a sok közül most egyre gondolok, arra, hogy nem lehetett tudni, mikor „használja" ezeket az arcait, és mikor tényleg ilyen vagy olyan, őszintén, hogy úgy mondjam, önkéntelenül.

Mikorra tényleg barátok lettünk volna, meghalt.

Próbálnék nem a halála felől gondolni rá, gondolok is, de minden, amit hozzá kapcsolok, a halála felől teljesedett ki, onnan nézve súlyosodott meg igazán.

Balassa Péter és Gáspár Jutka vittek neki valami kicsi kabalafigurát, már a kórházba. Ott lógott az ágya mellett a halálakor is. Leírni nem tudnám ezt a babát, legföljebb kitalálni, de világosan, élesen látom, ahogy látom a lábánál az oxigénpalackot, a kopár, csőszerű földszinti szobát, a körbefutó, mellig érő olajlábat a falon.

Mikor Balassa tüdőrákja kiderült, állandóan ezt a babát kellett hessegetnem a szemem elől.

Talán érthető, hogy Péter betegsége alatt soha egy szót nem beszéltünk Ervinről, ültünk, tudtuk, hogy a másik most Szederkényire gondol, és ez elég volt. Többször a nyelvemen volt a mondat, amit ’87 januárjában hallottam Ervintől, hogy ti. „nincs más választásom, mint hogy javuljak". Persze nem mondhattam ki, volt más választás, sajnos. Ez a mondat is itt van velem tizenhét éve, akkor fölírtam egy cédulára, s mivel minden lakásban előkerült előbb-utóbb, mindig kiraktam falra, polcélre. Kétséges mondat, évente feketedik egy csöppet vagy mélyül, mint valami ránc a szájsarokban.

„…egyedül tudta összeegyeztetni mindazt, ami összeegyeztethetetlen, méghozzá teljes személyisége ízlésével, egységével és hitelével. És ezért érezhette az ember, hogy nem találni rá szavakat, nincs hang róla, hiszen van benne valami meghatározhatatlan, sőt semmilyen egyszerűség, rejtőző nagyvonalúság és féken tartott gyanakvás; mint aki nem remél. Tehát férfi volt. »Ma már« anakronisztikus társadalomtisztelet volt benne, egy szétesés közeli időben; egy kisszerűen ízléstelen és hatalommániás balettváltozat közben makacsul a lent hangzó művet játszotta, ami egyetlen szó: engedelmesség valami nagyobbnak és levezethetetlennek, ha nincs is az már. Elfogadta és tisztelte »ezt az egészet«, józan bizalomhiányát pedig irreális megbízhatósággal egyensúlyozta ki. Valaki itt még egyszer, utoljára tisztelte a tisztelhetetlent" – írta róla Balassa a Halálnaplóban.

Ebben a márciusi alkonyatban szívesen látom őket együtt, Balassa, Mészöly Miklós és Szederkényi sétálnak, tényleg túl ezen a borzalmas és borzalmasan gyönyörű mai kocsmán, ezüst hajuk füstben, bárányfüstfelhők között imbolyog, a hely lehet a Mennyország és lehet Kisoroszi, nem tudom, átmenetileg mindegy, mindenesetre jól állnak egymásnak, és ez most már így marad.

„Kéziratot a Jelenkorba, imádságokat a Mennybe kérem" – írta a kórházból ’86 őszén Mészölynek.

Furcsa, hogy én, aki sose láttam őt fiatalnak – hm, negyven lehetett, mikor először találkoztunk –, idős emberként nem tudom elképzelni. Nyugdíjazott főszerkesztőként például, aki be-bejár, vagy ilyesmi. Elolvasom, amit a halála ötéves évfordulóján írtam róla, hátha beindít ezt-azt, de hát csak ugyanazt írnám most is, ha leírnám egyáltalán, s nem csak ülnék fölötte, mint ezen a télvégi napon, tizenhét évvel a temetése után. Gondolok rá. Sokat. Avagy nem is gondolok, csak itt van, a hátteremben. Mélyen hozzátartozik az életemhez. Most befejezem, nem csinálok neki véget. Hetvenéves lenne április huszadikán.