A Hetényi Zsuzsa szerkesztésében 2002-ben megjelent Az orosz irodalom története már előszava szerint is az 1997-es, Zöldhelyi Zsuzsa szerkesztette Az orosz irodalom története (a kezdetektől 1940-ig) című kötet folytatása. Kapcsolatukat, amely az ilyen „többszerzős" művek esetében az olvasó számára nem feltétlenül artikulált, nem csak fizikális mutatók (azonos kiadó, hasonló külső formátum, valamint az első könyv utolsó, az „Orosz irodalom 1917-től 1940-ig" című részének szerzője, Hetényi Zsuzsa személye), de a kötetek felépítése (előszó, bibliográfia, címek jegyzéke), tagolásuk logikus, áttekinthető formája, sőt – ami talán a legfontosabb – a két kötet közti ide-oda utalások és átjárhatóságok is erősítik.

Egy új orosz irodalomtörténet megjelentetésének időszerűségét az első kötet előszavában¹ a szerkesztő azzal indokolja, hogy nyolcvan éve – Bonkáló Sándor 1924-es műve óta – Magyarországon nem jelent meg átfogó és megbízható munka az orosz irodalomról, valamint, hogy az 1920-as évektől kezdődő irodalom vizsgálata új szempontokkal bővült. A második kötet bevallott célja az, hogy a közelmúlt szovjet, majd orosz, valamint (a Szovjetunió összeomlásáig, és ha csak érintőlegesen is) a volt tagországok irodalmát feldolgozó kézikönyvként szolgáljon. Mindez többé-kevésbé arra utal, hogy a közelmúlt jobb megértése retrospektíve hatással lehet a valamivel korábbi – valószínűleg már a századfordulóval, de az 1917-es forradalommal, illetve annak hozadékaival biztosan megkezdődő – korszakok irodalmának megértésére is; elméletileg akár a kezdetekig visszamenően erősítheti vagy gyengítheti, kitágíthatja vagy leszűkítheti, de mindenféleképpen újragondolásra késztetheti az eddig kanonizáltakat. Az irodalomtörténet lineáris folyamata – a történelem vargabetűjének köszönhetően – most részben visszafelé haladva látszik érvényesülni.

Az első kötet utolsó fejezetében tárgyalt irodalom a nyilvánosságra került adatok, tények, fiókokban elfekvő vagy cenzúrázott kéziratok publikussá válása, új kutatási távlatok megjelenése, a közelmúlt poli-tikai-társadalmi környezetének megváltozása következtében még egy árnyalatnyit átértékelődhet. (Bár a Pilnyákkal és Babellel kezdődő, és Cvetajeván, Gorkijon és Majakovszkijon át Bulgakovig, Paszternákig és Nabokovig ívelő korszak történelmi és irodalomelméleti szempontból lénye-gében lezártnak mondható.) A múlt század fordulójának képéhez az immár hozzáférhető irodalmi–történelmi események dokumentumai adalékokkal szolgálnak; a Szovjetunió második világháborúba való belépésének évével kezdődő kötetben leírtakkal pedig – s ezt elsősorban a „hivatalos irodalom" aprólékos taglalása, valamint a nehezen publikussá vált adatok minél alaposabb ismertetése teszi az olvasó számára nyilvánvalóvá – egy új, az eddigihez lazán kapcsolódó korszak veszi kezdetét. Erre utal a két kötet aránya (vagy aránytalansága) is: az első, mintegy kilenc évszázadot feldolgozó, és a második, egy nagyjából ötvenévnyi időszakot átölelő munka szinte azonos terjedelme. A témából és a feldolgozott anyag időbeli közelségéből adódó arányok-aránytalanságok kérdésére már az előszóban felhívják figyelmünket: „Olvasóink talán meghökkenve tapasztalják, hogy ez a kötet vastagabb, mint az előző, amelybe mégiscsak egy teljes nemzeti irodalom zsúfolódott bele…" (12.) Örök kérdés ez; csak a magyar szerzők orosz irodalomtörténetét véve alapul, nem volt másképp már Bonkáló könyvében sem, és nagyjából ez a helyzet Dr. Szémán István 1926-ban kiadott, Az újabb orosz irodalom című könyvecskéje esetében is.² De az arányok kérdése nem csak az irodalomtör-ténet sajátos problémája; ugyanilyen arány(talanság) figyelhető meg például M. Heller és A. Nyekrics, a nálunk először 1996-ban megjelent Orosz történelem című kétkötetes történelmi tanulmányának szerkezetében is.

Míg Az orosz irodalom története első kötete a hagyományos irodalomtörténeti felosztás keretein belül mozog, s így a hagyományos irodalomtörténeti terminológiákkal dolgozik, a második kötet egyértelműen történelemtudományi kategó-riákban gondolkodik. Fejezeteiben – némi finomítással, az irodalmi-kulturális jellemzők hangsúlyosabbá tételével – például a Heller–Nyekrics szerzőpáros által kijelölt, mind a mai napig többé-kevésbé általánosan elfogadott korszakhatárokat követi. A két kötetbe szerkesztés lényegében az ország irodalmának kanonizálási fokára is utal: az első kötet a már teljes mértékben, illetve legnagyobbrészt kanonizált irodalmi alkoltásokat és szerzőket foglalja magában. Az orosz irodalomtörténet két kötete együtt azt sugallja, hogy amíg a történelem, s ezzel párhuzamosan a művészet a maga „természetes", szerves útját járja, sokkal átláthatóbb és áttetszőbb, mint amikor – Florenszkij megfogalmazása szerint – a dolgok „önhatalmúan, önkényesen, saját kezdeményezésből" mennek.³ Közfelfogás szerint az orosz irodalom lényege nem merül ki abban, hogy létrehozza önmagát; az orosz író nem csupán író, hanem a nemzet és a nép tanítója, vezetője is – az oly sokat emlegetett „orosz lélek" letéteményese és képviselője. Ez az álláspont fenntartható, sőt többé-kevésbé igazolható is volt nagyjából a 20. század első negyedéig-harmadáig. Innentől kezdve viszonylag hosszú ideig, akárcsak az Oblonszkij-házban, „minden összekavarodott". Bulgakov Kutyaszívének professzorával szólva: „az összeomlás nem a klozetokban van, hanem a fejekben".

Az elmélet felől, bizonyos esztétikai kérdések felvetésének segítségével közelít például a rendszerváltás utáni, illetve a közelmúlt orosz művészetéhez többek közt Boris Groys – a nyugati modernizmus és a szocialista realizmus, a nyugati posztmodern és a posztszovjet orosz művészet viszonyát körüljáró – német nyelvű tanulmánya („A posztszovjet posztmodern", Átváltozások, 1999/17–18); a korszak kultúr- és eszmetörténeti háttérét vizsgálja Mihail Epstein a vallástól a pszichológián keresztül az információrobbanásig ívelő tanulmánygyűjteményében (A posztmodern és Oroszország, Európa, 2001.); pszichológiai szempontokat érvényesít Alekszandr Etkind az előbbiekkel összehasonlítva módszerében szűkebb, a feldolgozott anyagot tekintve tágabb vizsgálódásaiban (A lehetetlen Erósza, Európa, 1999.). A vizsgálati módszerektől és a feldogozott anyag mennyiségétől és tematikájától függetlenül mindhárom példaként említett munka többé vagy kevésbé történelmi-politikai megalapozottságú. Viktor Jerofejev már-már klasszikusnak számító, elhíresült dolgozata, A romlás orosz virágai,⁴ a 20. század orosz – s ezzel párhuzamosan a „rendszerváltó országok" – irodalmának második traumatikus időpontjától, a nyolcvanas évek környékétől kezdve vizsgálja a kor irodalmát. Jerofejev elképzelése, az irodalomhoz való közelítése levegős, de szintén behatárolt. Visszatér a különösen korábban oly sokat emlegetett – és egy kicsit túlzottan az általánosságok szintjén mozgó – „orosz lélek" kategóriájához; a morálról és amoralitásról, a romlásról és arról beszél, hogy „az orosz klasszikus regény ezentúl sosem lesz az élet tanítómestere, az igazság legfőbb mérföldköve". Az orosz irodalom nyolcvanas évekbeli törése ugyanakkor Jerofejev szerint is – s ugyanez a Hetényi Zsuzsa szerkesztette kötet egyik alapgondolata – mindenekelőtt külső hatásokkal magya-rázható: „A szovjet irodalom a szocialista államiság melegházi virága volt: amint beszüntették a fűtést, a virág elhervadt, s hamarosan végképp kiszáradt. Ikerpárja, az ellenállás irodalma, ugyancsak fonnyadni kezdett; nem véletlen, hiszen ugyanabban a rendszerben gyökereztek."

Az újabb orosz irodalom vizsgálatának legbiztosabb és egyetlen járható útja tehát, úgy tűnik, hogy a – Hetényi-kötetben is alkalmazott – „pozitivista" megoldás, a konkrétumokhoz, dátumokhoz, történelmi-politikai fordulópontokhoz következetesen igazodó megközelítés.⁵ Az „orosz lélek" mellé – s jelen esetben inkább helyébe – szervezőelvként a helyiérték kerül. Talán így van a legnagyobb esély arra, hogy a számbavett és a helyüket esetleg csak idővel megtaláló, az esetleg csak a későbbiek folyamán fontossá váló alkotások és alkotók közül ne maradjon ki semmi és senki (vagy legalábbis ennek esélye a legminimálisabb legyen). E megközelítési mód alkalmazásának másik oka valószínűleg abban is kereshető, hogy a Szovjetunióban köztudottan legkésőbb a harmincas évektől az élet minden területe a birodalmi politika irányítása alá került. Egy kicsit elnagyoltan: az írók vagy behódoltak, vagy belső, illetve külső emigrációba kényszerültek;⁶ ez utóbbi esetben a művek – jól ismert okok miatt – nem válhattak a korszak reprezentáns alkotásaivá. S ez döntően meghatározta a kor irodalmának tematikáját is: vagy a rendszer mellett, vagy az ellen – akár külső, akár belső kényszerből az „alkotás szabadsága" hosszú ideig senkinek sem adatott meg. „Távlatokból" tekintve az orosz irodalom szovjet szakaszának szinte minden egyes írása – legtöbbször nyíltan, néha a sorok közt – lényegében a sematizmus kényszerének „engedve" a „за" vagy a „против" kategóriáinak egyikébe tartozik; az elsőről nem érdemes, a másikról – annak idején – nem volt tanácsos beszélni.⁷ Ugyanakkor helyiértékük, a képviselt magatartásformára való tekintet nélkül, most és itt még megvan, ám gyorsan halványul. Ezt a még talán ma is eleven pillanatot ragadja meg a második kötet: „…amikor még belülről értjük, de már kívülről értékelhetjük a »szovjetség« jelenségét". (12.) A sematizmus korszakának irodalmáról szólva a kötet szerkesztője és szerzői vigyáznak arra, hogy ne essennek a szelekciónak (kontraszelekciónak) és elhallgatásnak ugyanabba a hibáiba, amely a korszak irodalmát egyes íróinak munkássága alapján feldolgozó könyveket Magyarországon nagyjából a nyolcvanas évek végéig jellemezte (Új szovjet irodalom, 1967; Napjaink szovjet irodalma, 1974; Mai szovjet írók, 1985 stb). Az elemzett művek és írók skálája – némely esetben túlságosan is – teljesnek mondható; az értékelés ugyanakkor nem egyszer túllépi a szakmai keretek kijelölte határt: Markish például többször is megfellebbezhetetlen erkölcsi ítéleteket mond – s még csak nem is a művekről, hanem magukról a szerzőkről. Szövegeit meglehetősen gyakran minden távolságtartást nélkülöző, indulatos kijelentések tarkítják. Szimonovval kapcsolatban a „legocsmányabb ideológiáról" beszél, Fagyejev magatartása „alázatos", az irodalmi életben való szereplése „gyalázatos" (20–22.) stb. Jó néhány oldallal később ugyanakkor Jevtusenkóról szólva Szőke Katalinnál már korrekt szakmai megközelítéssel találkozunk: a költő vitatható „politikai fellépéseinek és személyiségének megítélése ennél (ti. az eddig elmondottaknál – M. Z.) jóval bonyolultabb és összetettebb". (177.) Úgy tűnik, hogy a szerzők, legalábbis nagyjából a könyv első felében – az esetek túlnyomó részében érthetően és okkal – nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal a művekkel, s ezt részben a tárgyalt írók politikai, emberi magatartásával foglalkozva próbálják meg pótolni.

A fejezetek előtti rövid, általános, összefüggéseket kereső bevezetők ellenére a második kötet egészére – akárcsak magára az elemzett, egyhelyben járó korszakra – a töredezettség jellemző; a korszak egyes alkotói, sőt sokszor egy-egy író művei között nem mutat – mert nagy valószínűséggel nem mutathat – fel különösebb kapcsolatokat. Ezt a fragmen-táltságot részben az erősíti, hogy Az orosz irodalom története II.-t népes szerzőgárda jegyzi, részben pedig annak az elvnek a követése, hogy „az életművet egyben tartva" írták a könyvet (13).⁸ Az orosz irodalom folytonosságát – a felkínált lehetőségekhez igazodva és az adott irodalom jellegéből következően – a kötet néhol hangsúlyosan a szimbolikusságra hivatkozva mutatja fel. Gyakran fedez fel – sok esetben csak véltnek tűnő – metaforikus elemeket, jelképeket, motívumokat (42, 73, 76, 93, 98, 106. stb.).⁹ Ugyanakkor minden alkalmat megrad a kitekintésre, az első kötettel összehasonlítva feltűnően sok külföldi szerzőre, kortárs művészeti ágra (elsősorban film- és színházművészetre), valamint klasszikus orosz alkotóra hivatkozik (Blok, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Puskin stb.) – mind a kánonnal, mind a társművészetekkel megtalálja a kapcsolatot, s ezáltal még az újabb orosz irodalomban kevésbé jártasak számára is biztos ponttal szolgál. S nem csak nemzeti és világirodalmi párhuzamokat mutat fel, de – ellentétben az első kötet legtöbbször erőltetett mottóival és utalásaival – a magyar hivatkozások is mindenhol találóak és indokoltak – legjobb példa ezek közül is talán a Baka István és Tarkovszkij, Brodszkij, valamint Szosznora között felmutatott párhuzam.

A szigorú értelemben vett, datált irodalomtörténeti fejezeteken belüli tagolás műfajok szerint történik – ez egyrészt erősíti a töredezettség-jelleget, másrészt viszont jól áttekinthetővé teszi a kötetet. A nagyobb egységek mindhárom alfejeze-tének (próza, líra, dráma) nagy részét általában a művek tartalmának, a szerző életrajzának s az életrajz történelmi-politikai beágyazott-ságának ismertetése teszi ki – természetéből adódóan a legkevésbé a líra esetében, ahol minden adandó alkalommal felhívják az olvasó figyelmét az újításokra, s ezzel párhuzamosan a hagyományhoz való kötődés, illetve a kötődés hiányának fontosságára és következményeire. A szovjet korszak „hivatalos" irodalmáról viszonylag tág ismeretekkel rendelkezhetünk – ahogy azt az előszóban is olvashatjuk: „a »népi demokráciák« közül nálunk jelent meg a legtöbb szovjet mű" (11.) –, de ezeket az alkotásokat ma már szinte senki sem olvassa; legtöbbjük már keletkezésükkor érdektelen volt. Mégis erőteljes helyiértékük van, s a legtipikusabb alkotások minden bizonnyal a későbbiekben is meg fogják őrizni irodalomtörténeti szerepüket. Érdek-telenségük ugyanakkor a szüzsé elmesélésével csak felerősödik s egyre inkább az előtérbe kerül, mígnem előbb vagy utóbb valószínűleg a legszűkebb értelemben vett szakma képviselőin kívül a legtöbb olvasóban felvetődik a „miért olyan fontos ez" kérdése. A Galkovszkijjal, Ulickajával és Dmitrijevvel befejeződő legújabb orosz irodalom – s ezzel párhuzamosan az ebben a korszakban keletkezett művek címjegyzéke – valószínűleg a kötet összeállítása és megjelenése között eltelt hosszabb idő miatt mára már itt-ott egy kicsit hiányosnak bizonyul.

Az első kötethez hasonlóan rendkívül gazdag és informatív a könyvet záró Függelék ajánló bibliográfiája (ajánlott szakirodalom, az egyes szerzők szerint válogatott szakirodalom), valamint a művek címeinek jegyzéke. Nagy kár, hogy a szépirodalmi művek jegyzéke éppen a nehezen felkutatható részletek és folyóiratközlések könyvészeti adatait nem hozza. Hetényi Zsuzsa kézikönyve mindent egybevetve egy későbbi, még jobban letisztult, még tágasabb rálátást lehetővé tevő időpontban megírható-megírandó, átfogó tanulmány kiváló kiindulópontja és bázisa lehet.

(Szerkesztette Hetényi Zsuzsa. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2002, 418 oldal, 3360 Ft)

Jegyzetek

1 Mindkét kötet előszava nagyjából meghatározza a tanulmányok célját, felsorolja keletkezésük okait, kijelöli a könyvek szakmai helyét; a másodiké előre figyelmeztet az esetleges problémákra, és indokolja az alkalmazott megoldásokat, számba veszi ezek következményeit és lehetséges buktatóit; részletesen kitér szinte minden felmerülő tartalmi és formai kérdésre.

2 Bonkáló irodalomtörténetének első kötete az orosz mitológia – a könyv egészének terjedelméhez viszonyítva – túlságosan is részletes ismertetésével kezdődik és Gribojedov korával ér véget; a második kötet a Puskin és Pilnyák közti viszonylag rövid időszakot öleli át.

3 Pavel Florenszkij: „Az igazság oszlopa és alapja", in: Az orosz vallásbölcselet fénykora, Budapest, 1988., 30. o.

4 Nappali ház, 1993/4, 18–22. o.

5 S ezen a ponton kiegészítésre szorul a Descartes Értekezéséből vett mottó második része: „…gondolataink – a külső kényszer hatására – különböző utakon járnak, s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük".

6 Voltak persze kevésbé kemény időszakok – amire a kötetben is hangúlyozottan felhívják az olvasók figyelmét; rendre megjelentek az egyes korszakok botránykövei, mint például a hatalom elindította Szinyavszkij–Danyiel-per, vagy a szam- és tamizdatok eszmeiségét legalizálni próbáló „alulról jövő" kezdeményezés, a Metropol almanach.

7 Ezt Vaszilij Akszjonov a Moszkvai történetben az adott korszakhoz alkalmazkodó kétértelműséggel fogalmazza meg: „Egyszóval van miről beszélni, s ők órákat tudtak beszélgetni a nyugati irodalomról a konyhában vagy valahol a bulváron. A sajátokról, a régiekről, a közelmúltbeliekről jobb nem beszélni, abból semmi jó nem származik. Sokukat jobb meg sem említeni, mintha nem is léteztek volna."

8 Ami egyrészt valamennyire oldja a merev korszakhatárokat, másrészt viszont még hangsúlyosabbá teszi a könyv lexikon-jellegét.

9 Hasonló ez az első kötet egy viszonylag terjedelmes részének „módszeréhez", aminek segítségével a szerző – akarva-akaratlan – azt implikálja, hogy az adott korszak orosz irodalmának Szolovjov volt a szinte egyedüli szellemi háttere.