Amikor megpróbálta elmondani, beszéde töredékessé vált. Bódis Kriszta regényének elbeszélője tehát írni kezd, hogy ne kelljen megszólalnia. Nem néma, csak akadoznak a szavai, mondatai kizárólag írott formában lehetnek „teljesek"; írnia kell, ha el akarja juttatni az üzenetet.

„Barakki ellen a városi, a városi ellen a barakki. Nem értjük egymást és nem is akarjuk érteni, viszont a városnak ereje, hatalma van és az annál nagyobb erő, minél inkább elfogadjuk mi is a nekünk osztott szerepet." (162.) Az elbeszélő lány a magyarországi roma barakkok világába születik, és a városba kerülve is csak „barakki lehetőségekben" részesül. Hitegetik, és közben végigjárja azt az utat, ami a „városiak" által a „barakkiaknak" rendeltetett: prostituált lesz, majd börtönbe kerül, hogy szabadulása után elölről kezdődhessen minden, hisz miért is alakulna a történet másképp. Ha el akarja mondani az „életét", megakad. Ha írni kezd, már nem tartozhat sehová. A könyvek, az újságok városiak, médium nincs, hiszen nem értjük egymást és nem is akarjuk érteni. Így szükségképp „városian" ír, csak apró helyesírási hibák jelezhetik a kívülállást, a város nyelvén kell szólnia, hogy eljuttathassa üzenetként a történetét. Hát persze, hogy hozzánk.

Hiszen léteznek talán – az elbeszélő szerint – olyan méltányosan értelmezhető emberi szabályok, melyek egyaránt érvényesek barakkra és városra, csak nincs hozzájuk rendszer, és így nincs hozzájuk nyelv se. A hatalmi struktúrák e szabályoktól függetlenül jönnek létre, így aki a fennálló hatalmi viszonyokról a külső szabályok alapján kezd gondolkodni, ellentmondásokat talál, és idővel elbizonytalanodik. A „gondolkodó" tehát eleve bukásra ítélt és többnyire nevetséges küzdelmeket folytat, és közben feladja azt is, ami még megmaradt. Az elbeszélő apja is effajta hétköznapi héroszként kezdi, aki „folyton háborúzik, harcol, küzd, mint aki mindig bevetésen van". (186.) És közben szó nélkül nézi, sőt közvetve elősegíti, hogy a lánya prostituálttá váljon. A fővárosi újságírónő pedig hiába „érdek-lődik" a periféria nyomora iránt, nem találhat fogást rajta.

Az elbeszélő ugyanígy eltéved, ha bármit tesz; akkor lehet következetes, amikor ír. Írás közben viszont ugyanazzal küzd, mint az őrnagynő a börtönben, aki megpróbálja összefoglalni mindazt, amit Tök, az egyik prostituált neki elmond. Hogy nem lehet összefoglalni. Mert mindez nem lineáris, nem monokauzális, nem városi. Mégis minden összekapcsolódik. Nincs város barakk nélkül és barakk város nélkül. „Közös" szabályrendszer azonban egyelőre nem működhet, az úgynevezett statikus diszkrimináció-elmélet itt mindennap megbukik, hiszen a barakki világ számára az ugyanabban a helyzetben ugyanannyit tétele egyenlő a kisemmizéssel.

Városi szabályrendszer, városi nyelv vonatkozik tehát a front mindkét oldalára; általános hozzáférést pedig senki se ígér. Marad – mint lehetséges identitás – a kívülállás: „Most még csak tavaszodik, bár itt a telepen ebből egyáltalán nem látszik semmi, itt ellep minket a sár, a szemét, és a meddőhányó is egy szürke, kérges tömb, fölöttünk az erdőben még hideg van, csak közelről látszik, hogy zöldell a rügyek csúcsa, Jozsó letesz Sári mama elé, mintha csak krumplit hozott volna. Hát így." (102.) Ez tehát a front egyik oldala.

És közben néhány ponton kapcsolódni kell a másik oldalhoz is. Az elbeszélő a hatalmi struktúra résztvevőivel azonban csak „hivatali idejükben" találkozik, és többnyire a nevüket se tudja. Így elsősorban szerepekről beszél, városi és barakki játszmákról, ha pedig valamely városi szerep viselőjének kiderül a neve, az inkább furcsa számára, mint otthonos. És mindez független attól, hogy épp készséges-e a hivatal viselője vagy sem, hiába ügyködik az ügyvédnő a prostituáltak érdekében, szokatlan, hogy van neve. Egy név mégis meghatározó, Angelé, aki valóban közvetítő, ő város és barakk között viszi a hírt, még ha nem is épp angyalként teszi ezt. Egyedi, alkalmi segítsége azonban naiv, átgondolatlan játéknak tűnik, hiszen az igyekvő idealista egy szigorúan rendezett, antihumánus struktúrában csak bamba idealistává válhat, hogy lezuhanjon, mint Tarkovszkij ember-angyala.

Az elbeszélésmód tehát szükségképp egynézőpontúvá, frontharcossá válik, a kommunikációs lehetőségek aránytalansága folytán pedig néhol agresszívvá is. Ez azonban következik az elbeszélő helyzetéből és a regényszerkezetből is. Az írás az elbeszélő számára nem az egyik lehetséges kommunikációs forma, hanem az egyetlen. Így az írás nem személyes menedék, hanem közösségi médium. Az elmondandóban tehát túlsúlyba kerül a közéleti tematika, mert ez az, ami közös, ami még leginkább elmondható, és ami – az elbeszélő szerint – mindent meghatároz.

Közéleti tematika – az objektivitás ígérete nélkül. Bódis Kriszta regénye erre vállalkozik, és e terv nem mindig könnyíti meg az olvasó helyzetét. Vagy elfogadja az olvasó a felkínált kommunikációs keretet, vagy nem. Ha a rendszerváltás utáni szociális problémák árnyalt elemzését, összetett ábrázolását keresi valaki a könyvben, nem találja meg. Ha kizárólag hétköznapi, szemé-lyes tragédiákat, elégedetlen marad. Az elbeszélő az apjához hasonlóan valódi frontharcos, és közben ugyanúgy megköti a vállalhatatlan kompromisszumokat. Az általa megírt szöveg tehát szükségképp „humortalan" közéleti csatákról és folyamatos személyes vereségekről szólhat. Hiteltelen lenne, ha történetét remekbe szabott szerkezetben, szigorúan szerkesztett változatban adná közzé. Hiszen „[M]inden itt van" – mondja mindjárt a szöveg első mondata. Az elbeszélő „mindent", tehát valamennyi összetett gondolatmenetét, hirtelen ötletét, kínzó vágyát csak írásban mondhatja el. A szöveg így beszéd, élőszó rögzített formában, az egyetlen lehetőség, hogy az elbeszélő története üzenetté válhasson. Ezzel a „kínos" helyzettel kell megbarátkozni. Hogy az elbeszélő vadul, kíméletlenül, de következetesen el akar valamit mondani. Ha lehet mindent – akaratlanul – is kicsit úgy, mint egy városi, mert egyelőre ez az egyetlen lehetséges forma: „Úgy gondol-kodol, mint egy városi, mondaná apám, de nem. Úgy gondolkodok, mint aki gondolkodik. Pedig hányszor nem gondolkodom." (163.) Ha az olvasó elfogadja, hogy az írás az elbeszélő számára a kompromisszum nélküli következetes „gondolkodás", akkor megszólal az ígért minden. Akkor viszont kikerülhetetlenek a közéleti eszmefuttatások, az elméleti levezetések és a mindent vadul minősíteni akaró részletek is. Mert kizárólag írás formájában beszél az elbeszélő, és az írásban már nem köt kényszerű egyezséget.

 (Magvető, Bp., 2003, 372 oldal, 1990 Ft)