Egy életmű értékelésének szempontjai között a legfontosabbak egyike az adott életmű elhelyezhetősége az irodalomtörténeti folyamatokban, az általa újraértett hagyományok megnevezhetősége, illetve továbbírhatóságának vizsgálata. Egy kortárs szerző kapcsán természetesen még nehéz követőkről beszélni, annál nagyobb tér kínálkozik viszont az elődszövegek vizsgálatára, illetve az ezekkel kialakult viszony megértésére. Tandori Dezső esetében az olvasó a megszokottnál kényelmesebb helyzetben van: a szerző évtizedek óta nagy figyelmet fordít a rá bevallható hatással lévő írók, költők, zeneszerzők vagy képzőművészek pontos megnevezésére, vagyis verseiben, a versek címeiben vagy mottóiban, a prózákban és az esszékben többször, sőt szinte folyamatosan előáll a számára fontos nevekkel. Nem egy esetben tovább is megy egyszerű említésnél, avagy köszönetnyilvánító gesztusnál, és terjedelmes dolgoza-tokban is vizsgálja – jellemzően persze saját művészetének szempontjai szerint – az adott szövegeket. Efféle terjedelmesebb esszé-dolgozatokat találhatunk például az Újraolvasó-konferenciasorozat köteteiben Adyról, Kassákról és Szabó Lőrincről, illetve a 2000-ben megjelent Költészetregény, és a közvetlen folytatásának tekinthető 2003-as „Hol élsz te?" című kötetek fejezeteiben. Ez utóbbiakban – a fent említettek mellett mindenekelőtt – Szép Ernő, Kosztolányi, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes, valamint Weöres Sándor, Kálnoky László és Jékely Zoltán költészete áll érdeklődésének középpontjában. De érdemes ezeket az írásokat fenntartásokkal és némi gyanakvással kezelni.

Mert bár számos tudós költőt ismerünk – elég csak Eliotot, Babitsot, vagy az épp Babits munkáival foglakozó Rába Györgyöt említenünk –, Tandori nem tartozik ebbe a körbe. Méghozzá azért nem, mert ő nem is próbál irodalomtörténetileg is releváns megállapításokat tenni, egyáltalán nem foglalkozik például a vizsgált költők recepciójával, és az afféle „általános vélekedésekkel" is inkább csak Szép Ernő kapcsán. Nem foglakozik filológiai problémákkal, sőt nem is az életművek egésze, inkább csak egy-egy vers vagy versrészlet érdekli. Mindeközben gyakran jelzi módszertani kétségeit („az irodalmat sem összefoglalni, sem tanítani nem nagyon volna szabad, maximum olvasni", 195.), de azt is többször leírja, hogy bár elégedetlen napjaink versolvasó gyakorlatával, ő is inkább csak kísérletezik a versek autentikusabb megértésével, mintsem kész receptekkel szolgál. Tandori ebben a könyvben a költészettel és a fent kiemelt költőkkel való kapcsolatáról beszél, arról, hogyan és mikor találkozott egy-egy életművel, melyek voltak azok a verssorok, amelyek kedvet és lendületet adtak neki valami hasonló kereséséhez, illetve hogy miként olvasta aztán akár évtizedeken át a sokszor a szeme előtt alakuló életmű újabb és régebbi darabjait. Mindeközben költőként a költői műhely titkairól is érdeklődő megállapításokat tesz, melyek gyakran eldöntetlenségről, kétségekről, a szövegben, a megfogalmazás során kibontakozó dilemmákról árulkodnak. Figyelmének irányára ugyan-akkor az is jellemző, hogy általában nem a poétikai problémákról, nem a gyengébb megoldásokról, hanem a bravúrokról szeret beszélni, ahogy a kortárs irodalomról szóló és ugyancsak nagy számú kritikáját szintén a rosszban is a jót meglátni igyekvő attitűd, afféle tiszteletre méltóan jóhiszemű, nyitott olvasás jellemzi, mellyel szinte minden elé kerülő könyvben képes megtalálni az értékes, sőt kivételes momentumokat. Más kérdés, hogy leginkább a saját költészetével is párhuzamba vagy dialógushelyzetbe állítható teljesítmények érdeklik.

A „Hol élsz te?" oldalain kibontakozó privát költészettörténetet – „kánonellenes kánont", ahogy ő fogalmaz – ugyancsak egy olyan narratívába helyezi, melynek középpontjában a Tandori-költészet áll, a maga természetességével. De félreértés ne essék: ez a kötet talán legfőbb értéke. Hiszen e könyvet, bár a látszat ezzel ellentétes is lehet, nem a Kosztolányi- vagy Pilinszky-költészet miatt érdemes kézbe venni, hanem elsősorban a Tandori-költészet miatt. Tandori ugyanis – és ezt is régóta tudhatjuk már – elégedetlen a művészetéről szóló kritikai írásokkal, és megpróbál maga is saját költészetének értelmezőjévé válni. A néhol rejtett és áttételes, néhol közvetlen önreflexív mozzanatok tehát voltaképp a teljes Tandori-életműre jellemzőek. A hetvenes évek végén a Híd-ban jelentek meg az első önkommentáló esszéi, de később, a kilencvenes évek közepén, az Alföldben is olvasható volt például a Töredék Hamletnek Tandori-féle újraértelmezése. Ebben a könyvben pedig – ahogy a Költészetregényben is – indirekt módon a magyar líratörténet olyan értékeire próbálja nyomatékosan felhívni a figyelmet, melyek véleménye szerint saját poétikai törekvéseit is igazolják. És ez nem akármilyen kihívás: az olvasó ugyanis könnyen beleeshet a csapdába – erre a Tandori-recepció három és fél évtizedes történetéből számos példát lehetne hozni –, és elkezdhet úgy, olyan preferenciák szerint beszélni a Tandori-költészetről, ahogy azt az elemzői köntösbe bújt költő teszi. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy valóban az általa kijelölt tradícióba helyezhető ez a költészet, ahogy az sem, hogy akkor tesszük neki a legjobbat, ha elismételjük Tandori önértelmező kommentárjait. Nem biztos ugyanis, hogy Szép Ernő, Kálnoky vagy Jékely felől inkább érthető Tandori, mint az inkább csak fanyalogva említett Szabó Lőrinc, netán a könyvben alig-alig előkerülő Füst Milán felől.

Az is igaz ugyanakkor, hogy például a Szép Ernő-magyarázatok története az átértékelések, a Szép Ernő-kép folyamatos újraalkotásának története is. Jellemző e viszony belső konfliktusaira, hogy miután Tandori 1984-ben A magyar irodalom gyöngyszemei sorozat számára szerkesztett egy válogatott Szép-kötetet, évekig írogatott, sőt máig ír arról, milyen nagy kár, hogy ezt vagy azt a verset kihagyta, amikor pedig ezért és ezért az adott költemény voltaképp a huszadik századi magyar líra legjobbja közé tartozik (például: „bánkódom, hogy […] barbárul kihagytam belőle a Milyen jó nékem lefeküdni címkezdetűt", 165. stb.). És bár töretlen lelkesedésével kétségkívül sokat tett Szép kánoni rangjának emeléséért, keveseket vagy talán senkit sem sikerült meggyőznie arról, hogy Szép Ernő több lenne másodvonalbeli, modoros operett-költőnél. És épp a jelen könyvben írt sorok erősítették meg azt a gyanúmat, hogy Tandorinak talán nem is ez a célja: maga sem gondolja komolyan, hogy Szép Ernő a „legnagyobb", és végképp nem akar erről másokat meggyőzni. Könnyen lehet viszont – bár elsőre talán meglepőnek tűnhet az állítás –, hogy Szép Ernő csak afféle allegorikus név a Tandori-szövegekben, és a róla szóló kitételek voltaképp az imént emlegetett önreflexiók körébe sorolhatóak. Tandori talán sokkal inkább önmagát tartja a legnagyobbnak – mások is így vannak ezzel –, és mivel elégedetlen a saját műveiről szóló kritikával, na de Szép Ernő is elégedetlen lenne a róla szólóval, megírja Szép apológiáját, amit azonban a sajátjaként olvashatunk. Számos olyan mondat található e szövegekben, melyek a nevek és verscímek felcserélésével a Tandori-életműről is elmondhatóak lennének – nyilván ez a dolog lényege. Véleményem szerint tehát Tandori sem hisz Szép zsenijében, és csak felhasználja őt, hogy saját magáról beszélhessen: a Szép Ernő-rajongás nem több egy jól formált és izgalmasan alakuló retorikai fogásnál.

Végezetül még egy dolog. Nem mehetünk el ugyanis szó nélkül az újabb nagyszerű Tandori-kötetcím mellett, melyet ráadásul a szövegben többször is finomít és értelmez (vö. újra: a kritikát tematizálni kívánó önkommentárok). A Hol élsz te? kérdése érthető akár konkrétan is, habár a válasz ekkor sem konkrét. Mert bár Tandori sokat és előszeretettel beszél lakásának történéseiről, sőt a lakás történe-téről is, nemkülönben a tágabb lakhelyéről, a Lánchíd környéki utcák, rétek és kocsmák világáról, most mégsem ezt teszi. A kérdést Hol élsz te, ha a költészetben élsz? formájúra változtatja, és tehát, mint láttuk, az életét otthonossá tevő és a saját költészetét is meghatározó lírai tájakról beszél. De mindeközben játékban tartja a címben szereplő kérdés szlenges avagy csak köznyelvi jelentésmezőjét is, melyet a naiv embernek szokás nekiszegezni: Hát hol élsz te? Ez pedig a már szintén említett módszertani problémák felé viszi a szöveget, amennyiben a költészet elemezhetőségébe, az olvasás élményének (tágabban: minden személyes érzésnek) az átadhatóságába vetett hit naivitására tereli a figyelmet. Így válik a legtöbb Tandori-kötethez hasonlóan ez a könyv is lefelé tartóvá, szomorkássá. Olyasfélén, ahogy a kötet végére, mintegy függelékként csatolt hat saját vers helyzetképei azok: „itt élsz te, ebben élsz, s mégy most, elzárod a krumpli alatt".

 (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2003, 212 oldal, 2200 Ft)