Csorba Győző 1947-48-as római tartózkodásának története nem ismeretlen az olvasók előtt: a költő jó néhány írása, nyilatkozata, verse kapcsolódik szorosabb-lazább szálakkal az eseményekhez. A római tanulmányutat dokumentáló naplószöveg jelentősége többszörösen túlmutat önmagán – történelmi események, kulturális kontextusok és természetesen más szövegek irányába. A Római följegyzéseket önálló kötetben közreadó Csuhai István szerint a jegyzetek irodalomtörténeti jelentősége a következő szempontok alapján foglalható össze. Először is: Csorba Győző írása az 1947-48-as római „kirajzás" (Lengyel Balázs kifejezése) becses dokumentuma, „a feljegyzések ennek a szakasznak a legautentikusabb és talán legtárgyilagosabb megörökítései" – írja a könyv bevezető írásában Csuhai (7.). Másodszor: a szöveg genetikus filológiai jelentőséggel is rendelkezik, hiszen a költő „számos Róma-tárgyú versének ihlető forrásához" (uo.) vezeti vissza az olvasót. Harmadszor: a Följegyzések dokumentálják, mi volt Csorba véleménye a Rómában látottakról, elsősorban is műtárgyakról, épületekről, klasszikus emlékekről. Végül, Csorba Győző költői pályáján a legmeghatározóbb utazásélmény az első római tartózkodás volt, és Pécs mellett Róma volt Csorba számára a Város. (Csuhai Istvánnak a kiadás melletti argumentációját, mely a kötet bevezetésében található, így négy különálló érvre bontottam le.)

E megállapítások jogossága nem vitatható, ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy a teljes szöveg alapján kialakított összkép leginkább a második és a harmadik argumentum helytállóságát igazolja. A mellékletben közölt versek esetében például számos képet és motívumot vezethetünk vissza a Rómában átéltekre és látottakra – sokszor egészen a feljegyzésekben található fordulatokig, szókapcsolatokig terjedően. A római jegyzetek továbbá valóban megörökítették Csorba Győző véleményét és ítéletét a látottakról – erről a későbbiekben még lesz szó. De Csuhai István többi érve is méltányolandó, hiszen megalapozottságukat számos vers, nyilatkozat és publikált beszélgetés igazolja, a most (újra)kiadott dokumentumok mellett elsősorban épp Csuhai kitűnő életrajzi beszélgetéssorozata a költővel (lásd: A város oldalában. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991. 119–145.). Ugyanakkor kérdés lehet, hogy milyen szempontból dokumentuma a római időszaknak ez a szöveg – egyszerűen azért, mert sok fontos szereplőről és sok érdekes társasági-kulturális eseményről alig, vagy egyáltalán nem esik benne szó. Csorba Győző jegyzetei szinte csak a Pécsről vagy Pécs kapcsán ismert pályatársakat említik, Takács Jenő zeneszerzőt, Weöres Sándort, Kardos Tibort, Kerényi Károlyt, illetve a kaposvári Takáts Gyulát. Noha kétségtelen, hogy Csorba későbbi visszaemlékezései megragadó módon – Lengyel Balázs Két Róma című esszéjével (lásd: Két sorsforduló, Balassi, Budapest, 1998. 271–305.) vetekedő erővel – beszélnek erről az időszakról, a Római följegyzések azonban nem vagy csak nagyon szűkszavúan. A másik nehéz kérdés, hogy mit kezdjünk a műkincsekről, műtárgyakról tudósító roppantul szikár, a szavakkal takarékosan bánó feljegyzéssorozattal? A szöveg ugyanis valóban olyan, mint amilyennek Csuhai István az előszóban jellemezte: „A napló leltárszerűbb lesz, retorikai alapelemévé az idő előrehaladtával a felsorolás, szerkezetévé az egymás mellé helyezés válik, s egy-egy nap eltelte után egyre inkább hiányzik belőle az a tudat, mely a bejegyzéseket valamilyen nagyobb struktúra mentén rendezné el." (6.)

A továbblépéshez több lehetőség is kínálkozik. Az egyik a szövegek szinoptikus olvasata, melynek során a töredékes bejegyzések párhuzamosan olvasandók a tárgyra vonatkozó egyéb Csorba Győző- szövegekkel – látható, hogy maga a kötet is egy ilyesféle modell lehetőségét kínálja azzal, hogy együtt közli a naplószöveget a Rómáról tudósító hírlapi cikkekkel, Csiszár Mirella interjújával, illetve a Rómához kapcsolódó versekkel. Ebben az esetben a Följegyzések töredékei kiegészíthetők a párhuzamos szövegekből származó értesülésekkel, részletekkel. A másik módszer inkább kabbalisztikusnak tekinthető: az önkorlátozás általi teremtést a cseréptörés, majd a tikkun, az edény formájának helyreállítása követi (lásd: Harold Bloom: „Költészet, revizionizmus, elfojtás", Helikon, 1994/1–2. 69–70.), az értelmezés ebben az esetben a megírt és a szövegből hiányzó dolgok határvonalából kiindulva, a cseréptöredékből a teljes edény alakjára következtetve fogalmaz meg feltevéseket. A Római följegyzések alapján így egyrészt a kulturális elsajátítás vagy birtokbavétel sajátos modelljét szeretném megragadni, másrészt megfogalmazható néhány észrevétel a Csorba Győző kritikai megjegyzéseiben megjelenő ízlés-, illetve stíluspreferenciákkal kapcsolatban is.

E hipotézis szerint a Följegyzések szövege nem a Rómában tartózkodó magyarok mindennapjait, illetve Csorba római élményeit mutatja be elsősorban, hanem inkább egy „távoli/idegen" hely kulturális birtokbavételének algoritmusát idézi fel: a város megismerését leíró/előíró cselekvésgrammatika („Handlungsgrammatik") sajátos lenyomata (lásd Fendl–Löffler: „Utopiazza", Zeitschrift für Volkskunde, 1992/I. 11, 41.). E grammatika vagy algoritmus alapstruktúráját az útikönyv hordozza, egyrészt egy közelebbről nem ismert valóságos kiadvány – hiszen a költő utal rá más helyen, hogy használt egy Róma-útikönyvet (lásd: A város oldalában, 136.), másrészt egy virtuális-imaginárius „útikönyv", amely olvasmányemlékekből, a tapasztaltabb társak útmutatásaiból származó ismeretek alapján összegzi és írja elő, hogy mi az, amit Rómában és Itáliában látni kell. Nem szeretném ebben az összefüggésben Csorba Győzőt külsődleges élményekre kiéhezett tömegturistának ábrázolni, hiszen műveltsége és érzékenysége arra predesztinálta, hogy sokkal inkább elmélyült utazó legyen, e szerepben ismerje meg Rómát és Itáliát, másrészt ő maga is éles szemmel kritizálta a tömegturizmus megnyilvánulásait (lásd: A város oldalában, 135.). A Följegyzéseknek ily módon sajátos, az irodalom világán túlmutató kulturális jelentősége van: a könyv a turizmus, az utazás társadalomtudományos megközelítése számára is izgalmas forrás lehet, hiszen Csorba esetében jól megfigyelhető a jelentékeny kulturális tőkét birtokló, a beutazott világot spirituális és esztétikai dimenziók mentén elsajátító „turista" alakjának megalkotása — de egyúttal az is, amit ez a konstrukció kirekeszt, kivet önmagából. Ebben vannak kulturális előítéletek: az amerikai turisták felületességének ostorozása vagy a mediterrán-klasszikus kulturális főváros meghittségét és arányosságát a hatvanas-hetvenes évekre elveszítő, világvárossá és a tömegturizmus hordáinak célpontjává váló Róma ellentétének felpanaszolása, mely motívum egyébként – nyilván szükségszerűen és elkerülhetetlenül – Lengyel Balázs már említett Két Róma esszéjében is megfigyelhető.

A Róma megismerését segítő vezérfonalak megragadása mellett az is érdekes, hogy milyen értékeket sugall, milyen értékeléseket reprezentál a szöveg a „cselekvésgrammatika" normatív előírásain keresztül. A fiatal költőnek a város kulturális-esztétikai birtokbavételére irányuló törekvései olyan személyiséget állítanak elénk, aki nagyon szorgalmas, kicsit pedáns, kicsit eminens tanulónak látszik, és nagyon határozott ítéleteket is megfogalmaz a látottakról. Ezek a megfigyelések, megállapítások, ítéletek elsősorban az impresszionista kritika fogalmi-szemléleti eszközein keresztül körvonalazódnak: „Az erő és a művészi érzék igazi összhangja minden darab!" (14.), vagy „Finom kis épület, az arányok különös összhangjával" (20.) és hasonlók. A rövid, emlékeztető jellegű műleírások, a hozzájuk fűzött jelzők – „remek", „életteli", „tömör", stb. – azonban nem annyira az önjelölt „műértő" alakját közvetítik az utókor felé, sokkal inkább az idővel való küzdelem dokumentumai. „Félek, kevés lesz az öt hónap mindent megnézni alaposan. Hol van még a sok-sok múzeum!" (15.). Öt hónap Rómában az otthoni irodalmi ügyek és intrikák bonyolításával vesződő Pilinszky számára elviselhetetlenül hosszú idő (leveleit lásd: Pilinszky Rómában 1946, 1967. Kortárs Kiadó, Budapest, 1997. 11–43.), de Csorba számára Róma és Itália megismeréséhez kevés lehetett. A költő füzetében felhalmozódó leírások afféle sajátos időtartalék szerepét vállalták magukra, kiindulópontok, emlékeztetők ahhoz, hogy a későbbiekben az utazó végső helyükre illeszthesse a naplóba jegyzett töredékeket. Ez a „végső hely" – felidézve itt a kulturális emlékezet, illetve az irodalmi örökkévalóság kissé temetői, bebalzsamozó, mumifikáló karakterét – természetesen több minden lehet: az emlékezetben élő, megszépült, szimbolikussá lényegült város, amellyé Róma – sajátos módon Pécs mellett — a költő gondolatvilágában és életművében nemesült, de lehet egy költemény, egy hírlapi cikk vagy egy beszélgetés is.

Jól látható, hogy Csorba műkritikai megjegyzései mely pontokon lépik túl az impresszionista kritika szemléletét és fogalomkörét – e pontok alapján néhány észrevétel is megfogalmazható a költő stílusokra és korszakokra vonatkozó nézeteit illetően. A Római följegyzésekben leginkább szembetűnő a határozott, részben esetleg protestáns gyökerű barokkellenesség, melyhez viszonyítva felismerhetjük, hogy a költő számára (a római hétköznapok színessége és apró furcsaságai mellett) az antik, a középkori, illetve a reneszánsz Róma az igazán fontos, a feltétel nélkül csodálható és élvezhető. Ezzel szemben a „barokk" stílusromlásként, fölösleges díszként vagy az egyensúly megbomlásaként jelenik meg a költő szeme előtt. „Jártam közben a Pantheonban (…) is. Jó a térhatása. Nekem jobban tetszik, mint a cifra barokk templomoké" (18.); „A templom egyébként a szokásos barokk. Fárasztó, unalmas" (34.); „Gazdag kapu, belül rossz barokk" (38.); „Chiesa Maddalena. Késő barokk, rokokós. Az egyetlen barokk templom eddig, amelyik valóban tetszett. Egységes, minden porcikájában egyaránt dús" (41.). Máshol: „Szép kívül is, de belül még inkább. Kár, hogy ebbe is belemászott a barokk" (61.). Jellemző, hogy Bernini Szent Teréz látomása című művének megtekintésekor egyszerűen elmarad a kommentár (50.), a költő szó nélkül továbblép – holott egyébként minden szoborról, épületről, képről van néhány szava. A klasszikus és a barokk, a stílus és ellenstílus kettőssége mint kritikai séma jól jellemzi Csorba személyes ízlését és érzékenységét, de azt sem felejthetjük el, hogy ez az ellentétpár széles körben elterjedt stílustörténeti konstrukció is, amely ugyancsak befolyásolhatta a költő ítéletét. E témához kapcsolódva – de újabb irányt is nyitandó – szeretném megemlíteni azt a bejegyzést, amely Brueghel A vakok című festményével foglalkozik.

A szűkszavú bejegyzésekhez viszonyítva terjedelmes – mintegy féloldalnyi – szöveg azon ritka helyek egyike, ahol megrendül a klasszikus és a barokk stílus szembeállításán alapuló normaképzés zárt logikája, és a költő elismeréssel szól arról, ami groteszk és nyugtalanító, ami „hibrid", és ahol elismeréssel adózik a manierizmusnak is: „Brueghel a kedvencem. Ez utolsó képei közül való. Az alakok mindegyike tragikussága mellett határtalanul komikus. Mintha Brueghel is kárörömmel festette volna őket. Karikaturisztikus jellegűek. Olyan ember alkotta ezeket az arcokat, aki sok mindent látott, tapasztalt már az életben, érti az élet mélységeit, magasságait, akinek már a nyomorúságot is szabad nevetségessé tennie, mert ugyanakkor meg tudja mutatni a nyomorúság jelentéktelenségét, mulandóságát is. Ha nem így nézem Brueghelt, el kell tőle riadnom, undorodnom kell cinizmusától. De azt hiszem, így kell néznem, s így kell nézni őt általában." (34.) Feltételezhető, hogy az ízlés és az önismeret ellentmondásának parányi drámája mehetett végbe e jegyzet papírra vetése során: jól érezhető a vívódás, amely a nem-klasszikus, az ellen-klasszikus elismerését kíséri. Csorba egy sajátos önmeggyőző értelmezési stratégiát érvényesít, amikor a művészet humanista küldetését úgy menti meg és igazolja, hogy a kozmikus és a morális „egész" darabokra hullását, az emberi méltóság lefokozását a nyomorúság jelentéktelenségének és mulandóságának szimbolikus ábrázolásaként észleli és részesíti elismerésében. Jól láthatóan önhipnózis ez, hiszen túl sok Csorba szövegében a parancs, a két mondaton belül négyszer megismételt kell imperatívusza, amely ráadásul általános érvényre is igényt tart, lásd: „így kell nézni őt általában". A költő e megjegyzéséiben sokféle – a kulturális-irodalmi inspirációktól független – alkati-lélektani indíték is összegződik, és ezért tulajdonképpen felesleges itt hatások, párhuzamok után kutatni. Egy párhuzamot (esetleg hatást) mégis megemlítenék, mégpedig Hamvas Béla Bruegel című esszéjét – elképezhető ugyanis, hogy A vakok értelmezésében ennek motívumai bukkannak fel. Csorba ismerte Hamvas írásait, személyes kapcsolatot is ápolt vele, továbbá a pécsi vonatkozású irodalmi eseményeket szoros figyelemmel kísérő költő találkozhatott a Sziget-sorozat azon kötetével, melyben Hamvas írása megjelent (lásd: Sziget. I. kötet, Löbl és fia, Budapest, 1935. 54–75.), hiszen az egész Sziget-vállalkozásnak sok pécsi kapcsolódása volt.

A Magyar Akadémián vendégeskedő társaság nagyon különféle emberekből állt. Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Takáts Gyula, Ferenczy Béni, Weöres Sándor, Fülep Lajos, Lukács György, Kerényi Károly, a pályakezdő Klaniczay Tibor – ennek a társaságnak a sorsa a későbbiekben nagyon eltérő lesz: emigráció, szolid tudóskarrier, mellőzöttség és elhallgatás, börtönévek, meredeken emelkedő politikai pálya, majd félreállítás, hosszabb-rövidebb időre. Akkor közös volt bennük, hogy eltöltötte őket a háború utáni szabadság, az újrakezdés euforikus érzése. Az Itáliában, illetve Rómában látható műemlék- és műkincstömeg egyébként nem mindenkit érdekelt. Pilinszky János elsősorban a presszókat és a kávéházakat kereste fel: „Most is egy kis kávéházban ülök – a kávé olcsó és kitűnő! –, s a lélek halhatatlanságán tűnődöm" (Pilinszky Rómában, 14), Weöres Sándornak pedig, úgy látszik, mindegy volt, hol is tartózkodik éppen. Több visszaemlékezés is felidézte Weöres közönyét Rómával szemben: őt nem érdekli a város, mert nincs itt semmi különös – közölte a legnagyobb nyugalommal Kerényi Károllyal, aki külön felkérést kapott, hogy ismertesse meg az ösztöndíjasokat Róma vallástörténeti emlékeivel. Lengyel Balázs szerint Kerényi familiáris stílusban könyörögni kezdett – „Ha mást nem, legalább az eget nézd, Sanyika!" (lásd: Két Róma, 273.) –, ezzel szemben Csorba úgy emlékezett, hogy a neves vallástörténész majd’ felrobbant dühében (A város oldalában, 138–139.). Egyébként Kerényi Károly és Fülep Lajos tekintélyes professzorokként jelennek meg a történetben, az antik kultúrában és az itáliai művészettörténetben való jártasságuk, illetékességük megkérdőjelezhetetlen volt – viszont rigolyáikkal és előítéleteikkel gyakran megütközést keltettek a világra frissebben tekintő, őket a klasszikus kultúra személyes és avatott képviselőinek látni vágyó fiatalok körében.

Feltételezhető még, hogy – noha ott volt a Csorbához közel álló Takáts Gyula, a jó barát Weöres Sándor, a fiatal Klaniczay Tibor, akikkel a költő sok időt töltött Olaszországban – Csorba nagyon magányos lehetett abban az időben, és valahogy ez tükröződik a feljegyzésekben is. Ebben a „magányosságban" – itt talán tegyük idézőjelbe – sok tényleges és szimbolikus, illetve alkati-életrajzi tényező játszott közre. A távol lévő feleség (akitől folyamatosan, szorongó boldogsággal várta a leveleket) és a Csorbára igen jellemző disztingvált társasági távolságtartás mellett említhető egy olyan tényező is, amelynek valóban a Római följegyzések legbeszédesebb dokumentuma. A műkincsek társasága – amellett, hogy a művek (talán) valóban lehetnek barátok és valamiféle párbeszéd is folytatható velük – a legszorongatóbb magány. Dialógusba lépni azzal, ami úgy él, hogy közben élettelen, egyenrangú társként viselkedni azzal, ami felmérhetetlen történelmi, művészi, spirituális tekintéllyel rendelkezik, beszélni ahhoz, ami úgy „válaszol", hogy közben egy szót sem szól – ez olyan magány, amely, mint minden valódi egyedüllét, embert próbáló feladat is egyben. Könnyen kiállta ezt a próbát – a fiatalok közösségétől jól láthatóan amúgy is elidegenedett – Lukács, Kerényi és Fülep, de sokkal nehezebb volt annak, aki náluk védtelenebbül és sérülékenyebben látott neki a klasszikus világ és az élő Róma megismerésének.

 (Szerkesztette Csuhai István. Lektorálta, a jegyzeteket és a fotókat készítette Boda Miklós. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2002, 144 oldal, 1590 Ft)