(Letisztulás) A cím két eleme úgy borul egymásba, mint két helymeghatározás, mint egy helymeghatározás két koordinátája, mint Berlin fölött az ég, mint Párizs, Texas, belső történések külső helyszíne, ahol a külső, tolakodása ellenére, a belsőt hangsúlyozza nagy nyomatékkal, és ahol a külsőn nemcsak a helyszíneket értem, hanem a hivatkozásokat is. Ezek a hivatkozások irodalmiak, történelmiek és földrajziak, de mindenekelőtt pszichológiaiak. Abban az értelemben, hogy akár megjelenik az Én a versekben, akár nem, az olvasó elé tárt kép, helyszín valójában tükör, amelyben, ha az áttételektől homályosan is, de a szerzőt látja az olvasó. Tolakodásról mindazonáltal nincs szó, mert Borbély Szilárdnak ebben a kötetében többé-kevésbé pontosan meghatározható tematikája van, amit a címben szereplő koordinátákkal közöl. A verseknek ezzel megteremti a helyszínét, egyúttal leszűkíti a világát. A Mint. minden. alkalom. című kötetében azzal kapcsolatos eufóriáját osztotta meg velünk, hogy minden lehet verstéma, mindenféle alkalom kínálhat versformába kívánkozó megörökítést. Borbély ezúttal kevesebb dologra összpontosít az őt körülvevő világból, kevesebb, főleg a Hosszú nap el címet viselő első, egyetlen nagy hömpölygő poémát tartalmazó verskötethez képest kevesebb és kevésbé látványos formai elemmel operál, más szavakkal: megfontoltan szelektál, olykor a korábbi játékosság rovására és a „komolyabb" témákat előtérbe helyezve. Az olvasó úgy vélheti, a kevesebb révén mégis többet kap a szerzőtől és a szerzőről és az őt érdeklő világból, mert több az ő munkája is.

(A különösség) Borbély Szilárd kötetében rögtön a címben is szereplő helyszín – Berlin – késztet vizsgálódásra. A szerző egyik versében utal arra, hogy több hónapot (másfél évet?) töltött a német fővárosban, észlelő, érzékelő, megfigyelő, végső soron költői pozíciójának az adott időszakban tehát ez a terepe. Mit jelent ez? Mivel jár, ha a költemények szerzője kiszakad megszokott debreceni környezetéből? Minden, amit észlel, szinte automatikusan a különösség jegyeit viseli magán. De különös-e önmagában az Anhalter Bahnhof, az Invaliden Strasse vagy a Tiergarten? Nyilvánvalóan nem, illetve ugyanannyira, mint az észak-afrikai sivatag vagy a pesti Podmaniczky utca. Mint rendesen, itt is a hely és a szemlélődő költő viszonya az, ami vershelyzetet teremt. Elsősorban azért, mert ez a viszony, bármilyen futó és változékony is, az újdonság erejével hat, vagyis élményt eredményez. Hogy a helyszín az adott esetben egy világváros, szinte mellékes körülmény, ugyanakkor számos hozadéka van. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy eleve világ(b)irodalmi közegbe emeli a verset. A különösség automatikusan, de legalábbis látszólag könnyen teremtődik meg a versben, hiszen evidenciaként fogadjuk el, hogy a magyar költő hazai érzésekkel és szavakkal közelíti meg idegen tárgyát, tehát a távolság, a megszólaláshoz és a megszólításhoz szükséges távolság magától adott. Egyúttal pedig a különös mint olyan „megírja" a verset. Borbély rácsodálkozik valamire, ami egy helyi lakosnak amúgy evidens, és amire, mondjuk, egy berlini költőnek nincs miért rácsodálkoznia. Nála nem volna idegen nyelvű kifejezés az Alexanderplatz, az U-Bahn, S-Bahn, weisswurst, hanem nyelvileg belesimulna a szövegbe, otthon volna. Borbély versében önmagától teremtő elvvé válik ez a távolság, amelyet egy helyi költőnek más eszközökkel kell megteremtenie. A [Tiergarten I.] szinte nem egyéb, mint felsorolás, utcanevek, történelmi és mitológiai nevek sorjázása, költői városnézés abban a hitben, hogy e nevek hangzása önmagában rendelkezik annyi különösséggel, ami egy vershez szükséges.

Hiszen ahogy a magyar költőnek meg kellene küzdenie a Hősök tere vagy a Lánchíd rárakódott, általunk közhelyesnek tartott kiegészítő jelentéseivel annak érdekében, hogy egyáltalán valami érvényeset mondhasson ezen városképi elemekről, ugyanúgy a német költőt is kötik hasonló jelentések, ha valamelyik berlini városrészről ír. Más akusztikája van, mást jelent, ha egy helyi költő írja le, hogy milyen a Hamburger Bahnhof, vagy hogy az Anhalter Bahnhof ma már nem utazókat, hanem kiállítási látogatókat fogad: benne van a vesztes háborúra utaló emlékeztetés, tehát a történelem. Ugyanakkor valószínű, hogy a német közbeszédben ez már annyira elhasználódott információ, mint ahogy a budapesti Duna-hidakról sem írja le magyar költő, hogy egykor belerobbantották őket a folyóba. A magyar versben a strassék, platzok, kanalok, U- és S-Bahnok: helyszínek és a vers díszletei csupán, és idegenségükkel fejtik ki esztétikai hatásukat – miközben annak, aki nem ismeri a helyszínt, bizonnyal kevesebbet is mondanak.

Az [Invaliden Strasse] harmadik [iii.] verse foglalkozik ezzel a külső helyszínnel, mintegy ellentételezve az [i.] és [ii.] verseket ugyanitt. Utóbbiak félelemről, elmúlásról, az életkényszerről, a semmi utáni vágyról, majd ezek emlékéről szólnak: „Egyszerre véget / érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Legyen vége. / Erre kezdtem vágyni." … „És az ég ugyanaz a lapos, / mélység nélküli álmennyezet, amely alatt füstszínű / felhők álltak napokig. Teljes mozdulatlanságban." A [iii.]-ban Berlin mint Városisten jelenik meg (hozzáteszem: rideg, futurista poroszbeton nőalaknak képzelem), ahol az építkezések kedvéért a folyót is elterelik és a történelem legalább annyira jövőként realizálódik, mint múltként. Ha Budapest múltjáról és jövőjéről, jelenkori építkezéseiről írna költő hasonló verset, a történelmi és politikai áthallások, illetve egy letűnt realizmus vádja ellen kevés sikerrel tudna védekezni.

Az a tény egyébként, hogy a versek (megírásának) helyszíne Berlin, alkalmat ad Borbély Szilárdnak arra, hogy számos Kafka-levelet „írjon át" verssé. Nevezetesen a Felice-hez írottakról van szó. Kafka mintegy öt éven át levelezett Felice Bauerral, aki előbb Bécsben, majd Berlinben élt. Kapcsolatuk során több száz oldalnyi terjedelemben születtek a Kafka-levelek („az írógép nem elég gyors nekem"). A viharos szerelem igazi távkapcsolat volt, amely e levelekben teljesedett ki. A három „K" egyikeként, Kleist és Kierkegaard mellett Kafka is eljegyezte kedvesét, majd felbontotta a jegyességet. A kapcsolat csúcsán nem volt ritkaság a napi két levél („ma csak azért jöttem be / az irodába, hogy Magának írhassak" [Levél IV.]), és ami ezzel jár: mindennapos volt a félreértés, reklamáció, követelőzés és az öngerjesztő türelmetlenség. Borbély ebből az idősíkból emel be tizenhárom levelet, úgy, hogy azok kötetének hangján, illetve szekvenciaszerűen nagyjából azonos hangon, a Kafkáén szólalnak meg. Ezek a levelek többé-kevésbé Berlinnel és az utazással, Kafka Berlinbe utazásával vagy rövid ott-tartózkodásával kapcsolatosak – „Mehetnék akár Berlinbe is, de eltekintve attól, hogy ott biztosan / nem volna olyan jó, mint Drezdában, én félek is Berlinbe menni" [Levél VII.] –, de nem időrend szerint sorakoznak. Vagyis nem a Kafka-levelek lineáris történetisége (amely egyébként is inkább körkörös történetiség volt), hanem a messzeségből megteremtett közelség, a vágyódás és a hezitálás a fő elemük: „És végtére is / nem jól tettem, hogy nem utaztam Berlinbe? De / mikor láthatlak már végre? Nyáron? De miért / éppen nyáron, ha karácsonykor se láttalak?" [Levél I.]

(egymás mellé helyezés) Milyen kompozíciós elv szerint rendezi el a költő a verseket, mire reagál beágyazottságuk, ha reagál bármire, miközben más római számmal jelölt sorozatokat is végigvisz a szerző? Így, rétegezve, szerepel a kötetben Allegória I-től VIII-ig, Töredék I-től X-ig, Levél összesen tizenhárom, két Epilógus, az elején és a végén (ami szintén a nem egyirányú linearitásról tanúskodik), és mindezek között kizárólag olyan versek, összesen tizenhat, melyek berlini utca- és térneveket vagy nevezetességeket jelölnek. Ezenkívül némely verscímhez számozottan több, egymás laza folytatását(?) jelentő további alversek tartoznak. Mindez a szerző nagyon tudatos szerkesztésére vall. A fenti sorozatcímek ciklusokat is jelölhetnek, amelyek darabjai azonban egymásba vannak szőve. De miért ilyen sorrendbe teszi egymás mellé a verseket és milyen céllal? Vagy olyan távoli ezeknek az elemeknek az egymásmellettisége, mint ahogy az európai címhez a kemény borítón egy régi New York-i utcarészlet adja a hátteret a teljes nem megfelelés jegyében?

A válasz annyiban benne rejlik a kérdésben, hogy úgy tűnik, mintha Borbély Szilárd magával az egymás mellé helyezéssel kísérleteznék, amivel az lehet a célja, hogy ez az egymásmellettiség – az ellentétek, a különbözőségek, a kultúrák különbözősége – és a versek együttese adjon többletértéket verseinek. De amíg a cím és a borító (ez utóbbi egyébként nem a szerző műve, hanem Berenice Abbott fotójának felhasználásával Benedek Barna munkája) olyan távol van egymástól, mint a hagymatermesztéséről híres város a zsidó-palesztin összetűzések egyik helyszínétől, vagy mint a cím által jelölt Európa és a kép Amerikája, addig a könyv nagyon is megmarad Európa, főleg Berlin közelében, illetve kulturális vonzásában.

Összefoglalva azt állapíthatjuk meg a kötet szerkezetéről, hogy az egymásba szőtt cikluscímek ugyan rendet vágnak a versek között, és többé-kevésbé tematizálják is azokat, a legtöbb ciklusban mégis a vissza-visszatérő Én áll a középpontban.

(A város) Borbély tájékozódási pontjai tehát: Walter Benjamin – akitől a némileg spleenes mottó is származik a reggel visszahozhatatlanságáról –, Kafka, Shakespeare, ezenkívül maga a város és történelme, napi helyszínek az időleges ottani otthonban és utalások az itthoni ittenre.

Amíg a Levél-sorozat a nem Berlinben levés, a Berlinbe vágyódás, az utazás helyett a spekulálás és levelezés, a beteljesületlenség, a hosszú hezitálás és a gyors döntés versei, és inkább vonatkozások, mint konkrétumok, addig a berlini térkép nevezetes helyei legtöbbször saját élményekhez kötődnek. Ilyen például a Heidelberger Platz, amely a több mint turista, de kevesebb mint őslakos megfigyeléseit rögzíti arról a kicsit csellengő idegenbeli létállapotról, amelyben a szerző a másságot, az otthon megszokottól eltérőt regisztrálja, transzformálja verssé: „Egy idő után kezdtem megkedvelni a másfajta / utcatáblákat, az eltérő hangsúlyokat a hangos- / bemondókban. Az ajtózárás előtti szignált, amely / néha futásra ösztönzött, hogy le ne késsem / az utolsó járatot. (…) Napfényes / őszi idő volt, amilyen csak ritkán. Körbesétáltam, / de csalódtam. Egy jelentéktelen kisváros néptelen / útkereszteződését találtam ott. A magasvasutat tartó / betonoszlopsor húzódott a fák között, amelyek / diszkréten elrejtették. Távolabb egy gyógyszertár. / Középszerű emberek mentek valahová. Tompa, / céltalan megvetéssel néztek át rajtam."

Az otthontalan kóborlás, az olykor boldog, olykor szentimentális városnézés (benne a sokszor említett és valóban sajátos hangulatot árasztó, mintegy a város jelképévé „magasodó" magasvasúttal és a többnyire téli éggel) hirtelen váratlan fordulatot vesz a [Schöneweide] [iii.]-ban, amikor idegen létére az endékásan lepusztult külvárosban megsajnál egy helyi kiskamaszt („Csapzott volt, elveszett"), aki azokat a rokonait juttatja eszébe, akikkel sosem találkozhatott, mert füst és hamu formájában lebegtek a német-lengyel síkság fölött: „Talán ezért akartam nézni, csak / figyelni hónapokig, hogy milyen Berlin fölött az ég." Az effajta súlyos vallomás azonban ritka, és ugyanúgy koppan az olvasó koponyájának belső falán, mint a következő száraz tényközlés: „Ezt a templomot is újra / felépítették a háború után, ahogy a város / majd’ minden templomát. De egyetlen / lerombolt zsinagógát sem" [Stephansdom]. A Schöneweide-versnek talán a [Wannsee] a párja a közvetlen háborús utalásával, az anatómiai kísérletek borzalmainak és a megmenekült nácik neveinek felsorolásával. Az olyan vershely, mint a „Vajon miért érdekel engem a test eltüntetése?" [Tiergarten II.] [ii], már krimibe ágyazza a szokványosított borzalmat, akaratlanul – vagy éppen akarva? – párhuzamot teremtve a háborús tömeg-gyilkosság és a filmek szériagyilkosságai között. Egyébként más versekhez, például az [Allegória V.] címűhöz hasonlóan a [Wannsee] is múzeumi élményből fogant, a szisztematikus városnéző beszámolója, és a mindennapi magány, a gyökértelenség és otthontalanság állapotrajza, amely életérzések az egész kötetre rányomják bélyegüket. Ez lehet az oka, hogy a Kafka-levelek kötethez kapcsolódását teljesen szervesnek érezzük.

(akár a tőrt) A Hamlet-téma viszont kívül esik a szorosan vett német tárgykörön. Mint a kötet végére illesztett szerzői jegyzetek egyike is utal rá, az első vers, az [Allegória I.] egy 1936-os Hamlet-előadásra hivatkozik. Később ugyanezt a tematikát jórészt a Töredék ciklus néhány darabja viszi tovább. Töredék Hamletnek? Bár adódna a feltételezés, a verseknek még sincs kinyomozható formai vagy tartalmi köze Tandori Dezső kötetéhez. De éppúgy nem követi Vladimir Holan Éjszaka Hamlettel címen megjelent nagyversét, és Kormos Istvánt sem idézi emlékezetünkbe. Hamlet alakja Borbély Szilárdnál elsősorban a tépelődő filozófus, a minden közegben idegenül mozgó szemlélő, aki reménytelenül vágyik a tettre: „Céltalan / minden szó, amely nem vág / el fonalat (… ) Álruhás uralkodó / vagyok, aki rajong a művészetekért, / a nagy tettekért." [Töredék II.] A [Töredék III.]-ban ugyancsak a színészi játék és a valóság, az igazi király és a Színészkirály szerepe áll egymással szemben: „Mintha egy színész játszana helyettem, / úgy forgatom a szavakat magamban, akár a tőrt szeretném". Amíg a [Töredék V.] és a [Töredék VII.] ihletője a Hamlet, illetve a vers maga Hamlet-parafrázis, addig más töredék darabok, mint valami modern Hamlet-előadás, a mai valóságban játszódnak. A IX. például egy bevásárlóközpontban egy biztonsági őrrel: „Ha szellemet láttam volna, talán akkor sem lepődöm meg jobban". A szellem e ciklus utolsó darabjában, a [Töredék X.] kicsit billenő versvégében is visszatér, a kígyó mondásában: „Nincs arc, amelyet láthatnál ebben / a pillanatban. Vak vagy, szemed / mégis egy rémült arc után kutat. / Azét, aki nemzett: a szellemét".

 (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003, 88 oldal, 1100 Ft)