Egy színház életében a költözésnek, az új hely belakásának, bejátszásának különleges jelentősége van. A Janus Egyetemi Színház társulata évekig egy színjátszásra alkalmatlan alagsori helyiségben hozott létre magas színvonalú előadásokat, majd m. v.-ként a Pécsi Nemzeti Színház Szobaszínházában próbált és játszott. Idén tavasszal végre színházhoz méltó teret, termet és technikát kapott az időközben nevéből a humanista pécsi püspököt elhagyó egyetemtől. Az új játszóhely avatásaként színre állított darab a folytonosságot is kifejezi, hiszen Shakespeare Lóvátett lovagokját kilenc évvel ezelőtt előadták már, igaz, akkor még nem JESZ volt az együttes neve, hanem Egyetemi Színpad.

A komédia alaphelyzete könnyen átlátható: a navarrai király és főurai fogadalmat tesznek, hogy három évig csak a tudománynak élnek, az udvarban vigasságnak, fehérszemélynek ez idő alatt helye nincs. A bonyodalom ennek a fogadalomnak a megtarthatat-lanságából ered, hisz Navarrába érkezik a francia királykisasszony kíséretével. A király a királylányba, a főurak egy-egy udvarhölgybe habarodnak bele, s mindegyik megszegi ígéretét. A cselekmény egyszerűségét a shakespeare-i szójátékok, a szavak többértelműségén alapuló utalások teszik magával ragadó vígjátékká, a komikum ebben a darabban tehát többnyire nem a szituációkból ered. Az effajta ragyogó nyelvi humorral megáldott mű színrevitele könnyen eshet abba a hibába, hogy játékötletek híján az alkotók rábízzák a szövegre, hogy „elvigye" az előadást. A JESZ-es bemutató ezzel ellentétben játékparádé. A díszlet teljes hiánya, a stilizált, utalásszerű jelmezek és a néhány kellék, ami megjelenik a színen (az egyetemi színpadokat mindig is jellemző financiális kötöttségeken túl) mind azt az elgondolást és az ebből következő magabiztosságot sugallják, hogy a kitalált és jól végrehajtott játékok, gesztusok az előbbiekben említett előadáselemeket is szükségtelenné tehetik. És valóban, Tóth András Ernő rendező és színészei rengeteg ötlettel, geggel teszik igazán szórakoztatóvá a bemutatót. Szinte nincs olyan mondat, dialógusrész, melyhez ne kapcsolódna az eleven színpadi játékból származó humor, nincs üresjárat, a közönségnek nem kell sokat várnia a következő csattanóra. Helyenként azonban az az érzésem támadt, hogy éppen ez, a „minden belefér" némely ponton megbontja az előadás szerkezetét. Ilyennek tartom a „Kilenc Vitézek" „színház a színházban" jelenetének elidegenítő effektusát. A Boyet-t és Holofernest alakító színészek egyszer csak kiszállnak a jelenetből, s polemizálni kezdenek arról, „milyen színházat is csináljanak". Az alkotók színházképének különbözőségét a próbafolyamat alatt teljesen jogosan felvetődő, megvitatható kérdésnek tartom, viszont e nézetkülönbségeket a darab egyik gegjévé tenni nézetem szerint túl direkt és agresszív gesztus. És értelmetlen is, hiszen X színész játsza Y szerepet, s ha a színpadon úgy tesz, mintha kilépne Y szerepéből, akkor sem X-ként fog megszólalni. X ugyanis a színpadon nem létezik, ott nincs, mert nem lehet civil a pályán, akkor viszont nem tudom, hogy ki beszél. Erről s még néhány tréfáról lemondtam volna, s az előadást nem érezném kevesebbnek.

A bemutató meghatározó jellemzője a lendületesség. Amikor először néztem meg az előadást, túlhajtottnak találtam, hiányoltam a szüneteket, a „kimerevített" pillanatokat. Mintha attól tartott volna a rendező és a játszók, hogy nehéz lesz újra megindulni, ha egyszer-egyszer visszavesznek a tempóból, ha „bele mernek állni" egy-egy képbe, s így szusszanásnyi időt hagynak a nézőnek is a látottak átgondolására. Másodszorra és harmadszorra jóval kiegyensúlyozottabb ritmusú játékot láttam, s ha nem is múlt el, jelentősen csökkent ez irányú hiányérzetem. Úgy találom, kiérlelődtek azok a ritmusváltások, melyektől a lendület ugyan megmaradt, de az akciósorozatok között nyugodt, s ami fontosabb, kiváló pillanatok születtek. Ilyen nagyszerű mozzanatnak tartom a Bunkó kiszabadulását - a szó szoros értelmében - megéneklő részt, s nálam nagydíjas az egymás előtt lebukott lovagok cigarettázó jelenete. Színpadon cigarettázni számomra mindig is a kerülendő eszközök közé tartozott, ezzel sok esetben meg akar úszni valamit a színész/rendező, leginkább azt, amit a színésznek kellene megjelenítenie. Itt a rágyújtásnak és a cigi körbeadásának valóban jelentése, jelentésessége van, szavak nélkül beszél a hitszegés kínja alóli közös feloldozásról.

Vissza kell térnem egy mondat erejéig a már említett, Bunkó kiszabadulását megéneklő részhez. Ebben a jelenetben a zene szerves egységet alkot a játékkal, ám ez nem mondható el a többi zenei betétről. Azért tartom ezt sajnálatosnak, mert egy igen ötletdús előadás meglehetősen kevéssé invenciózus zeneválasztással párosul, ahol Vivaldi Négy évszakjának egy-egy részlete (Tél) és egy ismeretlen szerző romance-a kíséri végig a játékot. Azt gondolom, megért volna néhány hangtárban töltött délutánt, hogy frissebb, merészebb, hogy ne mondjam, kevésbé elhasznált muzsikát találjanak az alkotók. A muszka maskarába öltözött lovagok orosz táncának zenéje (Kalinka) még rendben is volna, ám amikor Pille Don Adrianót borotválja s közben A sevillai borbély legismertebb áriáját (Largo al factotum) „éneklik", az már határeset az öncélú poén és az előadás szövetébe átgondoltan illeszkedő elem között.

A JESZ bemutatóit figyelemmel kísérve már megszokhattuk - nem mintha ez magától értetődő lenne -, hogy a természetéből adódóan időről időre megújuló társulat Színészeket nevel ki, nem feltétlenül foglalkozásukat, inkább tehetségüket és szakmai tudásukat illetően. Jó színészi teljesítménynek ezúttal sem vagyunk híján, pontosabban: a színvonalas alakítások közül némelyik aktor ennél is elismerőbb jelzőt érdemel.

A navarrai lovagok (Ferdinánd király - Rajnai Attila, Biron - Adorjáni Bálint, Longaville - Juhász Mátyás) hármasa egyenletes teljesítményt nyújt, a már említett, dohányzós jelenetet pedig nem győzöm dicsérni. Rajnai Ferdinánd királya helyén van, s a lovagok egymás előtti lebukásának jelenetében, Julka megjelenésekor oly remekül kétségbeesett és felháborodott, hogy másodszorra, illetve harmadszorra, bár tudtam, mi következik, mégis megnevettetett.

Adorjáni Bálint roppant tehetséges. Bizonyos szempontból a legnehezebb szerep az övé, hiszen Bironnál néha komoly a játék: a komédiában ő testesíti meg a szerelem gyötrő-felemelő kettősségét, s bár a dramaturg ollója, érthető okokból, kinyirbálta a szövegből a reneszánsz szerelemfilozófia kelléktárát felvonultató Biron-himnuszokat, abból a kevésből is, ami megmaradt, elhiszem neki, hogy szerelmes.

A francia kisasszonyokat játszó színésznők (Királylány - Horváth Krisztina, Marie - Várnagy Kinga, Rosaline - Szabados Tímea) alakításával kapcsolatban van némi hiányérzetem. Hullámzó teljesítményt nyújtanak mindhárman, pedig hogy többre képesek, azt nemcsak az egyes előadások közti - játékukban megmutatkozó - különbség, de egy előadáson belül is észlelhető eltérő játékintenzitásuk mutatja. Legjobban Várnagy Kinga Marie-alakítása győzött meg, Horváth Krisztina királylányát helyenként bizonytalannak találtam, Szabados Tímea, Rosaline megformálója pedig fáradtnak, indiszponáltnak tűnt. Helyzetük persze igen nehéz. Úgy tetszik, nekik kell a legkevesebből a legtöbbet kihozniuk. Az udvarhölgyeknek egyetlen tulajdonságuk, nevezetesen könnyűvérűségük - vagy ahogy a színlapon aposztrofálják: „olyanféle"-ségük - kerül középpontba. S valóban számos érzéki játék lesz hivatott e jellemvonásuk bemutatására, ezek jól működnek, felvillantva a szereplők valódi tehetségét, viszonyt teremtenek a francia lányok s lovag párjuk között, s emberi, leginkább testi közelségbe hozzák a megszemélyesített figurákat. Nem találtam viszont kidolgozottnak a három lány egymáshoz való viszonyát, pontosabban fogalmazva, azokban a jelenetekben, amelyekben kizárólag a királyleány és udvarhölgyei (s részben Boyet) szerepelnek, mintha hármójuk kapcsolata mint megoldandó kérdés fel sem merülne. Az irigységtől a gúnyon át, a féltékenységtől a megkérdőjelezhetetlen magabiztosságig számos jellemárnyalat kínálkozik a hölgyek többrétű viszonyának megfestésére. Sajnos e színeket nem véltem fölfedezni riposztjaikban.

Don Adriano, Holofernes és Boyet igazi karakterszerepek, ha tetszik, karikatúrák. A fellengzős, modoros spanyolt, a tudálékos, nagyképű iskolamestert s a piperkőc kamarást megformáló színészek áldozatául eshetnek a kis befektetéssel időnként komoly sikert eredményező könnyű megoldásoknak, s ennek a kísértésnek Vidéki Péter Boyet-alakítása sem áll mindig ellen. Inhof László (Holofernes) játéka hozza azt, amit a szerep igényel. A darabban az ő szájukból elhangzó vulgáris kifejezések épp a karakterükkel való összeférhetetlenség miatt lesznek humorforrásá. Náluk a káromkodások, „anyázások" erős ellenpontot képeznek félművelt, finomkodó vagy épp affektáló személyiségükkel, míg más szereplők esetében olykor indokolatlannak éreztem az ilyen szövegbetoldásokat.

Don Adriano (Horváth Csaba) és apródja, Pille (Tál Achilles) az előadás legjobb párosát alkotják. Kitűnően működnek együtt, „összejátszásuk" a színpadi egymásrafigyelésnek különösen szép példája. A darabot színpadra állító Tóth András Ernőt is láthatta a közönség, néhány előadás erejéig, Don Adriano megformálójaként. Beugrása érzékletesen mutatja meg, hogyan alakul át egy duett, ha egyik tagja kicserélődik: hogyan változik meg a szituációk és a szöveg adta kereteken belül a játék, a gesztusok, a két figura egymáshoz való viszonya. A kűr ugyanaz, ha más hangsúlyokkal is, de pas de deux egyik is, másik is. Tál Achilles Tóth oldalán pillekönnyen feledtetni képes a beugrásból adódó esetlegességeket is.

A már említett nagyszerű teljesítmények (Adorjáni Bálint, Horváth Csaba és Tál Achilles) mellett Domonyai András Bunkó-alakítása a legkiforrottabb. A szende, ostoba megformálása egy pillanatra sem lesz magamutogató, Domonyai Bunkó szerepében nem tesz mást, mint őszintén együgyű, de remekül az.

„A vége nem szabályos színdarab" - mondja Biron, és nemcsak nem szabályos, de Shakespeare e darabjának zárása egyenesen rosszul sikerült. A szerelmesek nem lehetnek egymáséi, a nyitójelenetben tett fogadalmukhoz hasonló próbatételt kell kiállniuk a lovagoknak, ha érzelmük és szándékuk komoly. A navarraiak kamaszos csínytevéseire válaszul a hölgyek megleckéztetik őket, hogy ifjúból férfivá érjenek. Mihez lehet fogni egy ilyen befejezéssel? (A vadfeminista értelmezés lehetőségét most hagyjuk figyelmen kívül.) Meglátásom szerint a színreállítókat is zavarba ejtette a kérdés megválaszolásának nehézsége, s így nem igazán értettem, miről is lenne szó az előadás végén. (Persze nem várom, hogy „alkonyfényű Watteau-kép" [Cs. Szabó László] rajzolódjon ki, sem azt „hogy a színpadot elönt[se] a hirtelen beszökött ősz melankóliája" [Mészöly Dezső].) Az élőzene - egy gitáros - megjelenését indokolatlannak találom, s a végekórus tagjai, Don Adriano, Pille, Holofernes és Bunkó sem hangban, sem előadásmódban nem tudják hozni a még oly nehéz, szomorú finálét.

E komédiában akkor fordul a tavasz télbe, amikor Marcade - megszakítva a „Kilenc Vitézek"-színielőadást - a királylány apjának halálhírével betoppan. Még mielőtt közölhetné a rossz hírt, a királylány e szavakkal fordul hozzá: „Köszöntelek, habár játékunk megzavartad." Van abban valami szimbolikus, hogy Mikuli János megjelenik a színen, s hogy épp ebben a szerepben jelenik meg. A színházvezető-rendező beleavatkozik a játékba, megzavarja a nem általa rendezett darabot, s ettől minden új irányt vesz. Olyan ötlet ez, mely nem vált ki heves reakciót, harsány nevetést a nézőkből, de (ön)ironikus humora, a színházcsinálás mélyrétegeire tett utalása őszinte, elismerő mosolyra késztet.

William Shakespeare: Lóvátett lovagok - Fordította: Mészöly Dezső, Munkatársak: Zalavári Eszter, Werner József, Deli Ádám, Nagy Norbert, Rendezte: Tóth András Ernő. Szereplők: Rajnai Attila (Ferdinánd, a király), Adorjáni Bálint (Biron, lovag, a király barátja), Juhász Mátyás (Longaville, lovag, a király barátja), Horváth Csaba (Don Adriano, hóbortos apajelölt), Tál Achilles (Pille, a Don apródja), Inhof László (Holofernes, poéta lelkű iskolamester), Domonyai András (Bunkó, alacsony rendű nőrontó), Zelenák Enikő (Julka, parasztlány, ’ki elvesztette), Horváth Krisztina (Izabella, a francia király leánya, királylány), Várnagy Kinga (Marie, a királylány barátnője, olyanféle), Szabados Tímea (Rosaline, a királylány barátnője, olyanféle), Vidéki Péter (Boyet, csavaros eszű kamarás), Mikuli János (Marcade, a rossz hír hozója).