Tulajdonképpen hallgatnom kéne: a zenéhez képest minden szó nagyon közönséges. A hónapok üresjárataival évtizednyire nyúlt beszélgetéseink már rég átkerültek a magnószalagokról a spirálfüzetekbe, onnan pedig kinyomtatott oldalakra, a Vidovszky-zenék terében és a verbalitás falába akadva mégis tovább visszhangzanak gondolatai, meglátásai. Mondhatom, nem csak az én fejemben, hanem másokéban is. Kontextusok mindig vannak.

Legyen itt is egy, melyben üdvözlöm Vidovszky László zeneszerzőt, pedagógust 60. születésnapján, még akkor is, ha valóban másodlagos minden szó, hiszen leginkább zenéjével utalhatnánk az alkotó ember személyére. Amikor ugyanennek a folyóiratnak a lapjain tíz évvel ezelőtt köszönthettem, a Kettős című művétől a Más gymnopédiákig húztam meg alkotásainak ívét. Az azóta eltelt évtized fontos s ugyanakkor esetleges állomása szerzői lemeze, amelyet a BMC adott ki 1999-ben Etűdök MIDI-zongorára címen. Ha a fokozatosan elnémuló, de továbbra is lendületesen zongorázó pianista játékát, a Schroeder halálát megtapasztaló koncertlátogató feltette magának a kérdést a hangszer jövőjével kapcsolatban, akkor talán érdekelni fogja ez a zongorahangzást drasztikusan megújító Vidovszky-CD, és az bizonyosan kiderül számára, hogy ma már a kortárs zene hallgatója is (nem csak szerzője) szorongató kérdésfeltevések által fémjelzett helyzetbe kerül. Mert amint Vidovszky megjegyezte, az emberek nagyon sok zenét hallanak, és kevés zenét hallgatnak. A hallgatásnak e hallatlanul megváltozott keretei között a CD-n megnyilvánuló zeneszerzői agy virtuozitása, Vidovszky virtuozitása és a zenehallgató közötti viszony beláthatatlan. Maradnak tehát a szavak, mert még ha zenéjével köszöntenénk is az alkotót: mire gondolunk ekkor... Az ismert műveire? Vagy a nem ismertekre is? A hallottakra vagy a be nem mutatottakra, kottában, memóriában rögzítettekre is? Azokra is, amelyeknek publikációs útja a jelenlegi kultúrmasszában szinte esélytelen?

Gratulációként álljon itt azért valami képtelenség is: zene, ám egy olyan fajta, amely nem nélkülözi a szavakat. Teszem ezt abban a hitben, hogy bizonyos szavak, egyszerű gondolatok a zene által felmagasztosulnak, letisztul róluk mindennapos használtságuk. Az alkalomra egyszerű éneket írtam, ami nem a korosodó zeneszerzők szűk szavú és ambitusú bölcsességét jelenti, pusztán arról van szó, hogy mostanában ilyen darabok foglalkoztatnak, mint ahogy tíz éve zongoradarabok sorozatának komponálása közepette zongoradarabot ajánlottam Vidovszky László tiszteletére. A Számköszöntő/Köszöntőszám egy nagyobb vokális folyamat része, melyet a későbbiekben énekeskönyvként szeretnék publikálni, ezért nem kapott külön opus-számot. A darabban Vidovszky mostani évtized-fordulója adta azt a lehetőséget, hogy számneveket énekeltessek két szólamban (szoprán és tenor) egytől hatvanig, de nem növekvő sorrendben – hiszen minden szám más szám –, hanem véletlenszerű következetességgel, ahogyan a múlt felidézése során az emberi emlékezés is meghatározott módon összedobálva idézi fel az éveket. A célom végül is az, hogy ha valaha valakik előveszik e darabot, akkor az ajánlás alanya is jusson eszükbe.

A köszöntő darabban nem akartam és nem is tudtam volna megidézni Vidovszky alkotásait: zeném a zenéjéhez mérten nagyon szerény, léptékében talán a kisgyereknek ahhoz az alapállásához hasonlítható, amikor karácsonykor kívánságait levélbe foglalva számol az őt meghaladó lehetőségek tárházával. Ezt a levelet megtoldva hozzágondolva kívánok hosszú, boldog és szerencsés alkotó éveket.