Kísérlet. Mármint ez. Az elmondás nehézségei, a kifejezés nehézségei ott kezdődnek, hogy…

Itt például: mondom ezt hajnalban valakinek, itthon, mármint hogy ma és holnap erről fogok írni. Különben az maradna, hogy maholnap erről írni kéne, de.

S mondom: milyen furcsa, hogy ha majdnem elüt egy tűzoltóautó, utána, már a túlsó útfélen (jól használom e szót?) nem rettegünk, nem szorongunk, nem félünk a (majdnem meg)történt dologtól, ám a legrettenetesebb változat érvényes, vagyis borzadunk. Borzadály az, ami átjár minket, netán hideg fejjel. (Ez történt velem, történetesen. Ismét „a nyelv", pedig de unnám, de szeretném. Mármint unni. Ez meg a mondatfűzés egy kis rejtelme. Az utalások, vonatkozások a ragokban, toldalékokban, előzékekben.) Ellenben akinek mondom ezt a tervezett címet (hogy „Bátyuska", azt még Olvasóm se tudja, mi légyen! feszültség, íme!), azt feleli: ő megkönnyebbülést érez!

Jó, jó, nyilvánvalóan. (Én nem éreztem megkönnyebbülést. Nem járt át semmi semmivel. Az általam „egzisztencialistá"-nak mondott állapotba kerültem, de erről majd később.) S milyen érdekes akkor hát a szavaknak nem csupán az ő jelentése (jelentésük? jelentésök, az is jó, egy ilyen modoros kifejezésmódban), hanem hogy ki már úgy eleve milyen szót használ, vagyis miféle tartalmát favorizálja. (Idegen szavak megengedtessenek!) Györe Balázs barátommal (engedé-lyével mondom!) beszélgettünk arról, hogy az iménti „több birtokos, egy jelölt birtok", alaposan megkavarcolva pláne („a teniszezők felvették pulóverüket"), mármost így, hogy egyetlen pulóverük volt, amit sorra felvettek? De ha „pulóvereiket" áll itt, akkor egymásra több pulóvert is húzhattak, ergo, vélekedtem barátom megjegyzésére – a róla szóló cikkben elő is jöttem az ő gondjaival, bajaival, s közben magam is rossz mondatokba csusszantam! –, ergo tehát, sic, ez a mondat így egyértelműséggel, így tehát, semmiképp sem mondható, az kell helyette, hogy „rendre felvették pulóverüket", „mindegyik teniszező felvette a maga pulóverét", ami viszont röhej. Hagyjuk azonban ezt. A „majdnem elütés", a megúszás után mondta azt, akinek ezt mondtam, ő megkönnyebbülést érez. Jó, jó, feleltem én, de itt az adott négy szóból kellett választani. Ah, erre ő nem is figyelt. Tehát az alapos kifejezést még mindig megtorpedózhatja (frázisok megengedtessenek) a rossz ráfigyelés. Azt akartam „kihozni" ebből, hogy épp a legsúlyosabb szó illik alapérzésünkre, mikor pedig valóban a legkönnyűségesebb állapotok egyikében vagyunk (megkönnyebbültünk). Nem firtatom, mert tárgyam nem ilyesmi, könnyű dolog-e a megkönnyebbülés. Nem tudom, hogyan jött össze, de kimentem a konyhai mosogatóhoz, melynek műanyag medencerácsa sokszor maradt (volt) egyetlen vigaszom fulladásos állapotokban, amikor féltem (hogy soká tart ez a helyzet), rettegtem (hogy mi ez), szorongtam (fizikailag, mert az elszoruló lélegzet ezt eleve hozta), és borzadály fogott el az egésznek a tudatától/ban. Na tessék (modorosságok megengedtessenek).

Mások jellegére (jellegeire?), jegyeire (itt nem mondható: jegyére!) emlékeztetek, sajnos, ezzel a fejtegetéssel, dologra tehát. Sem a dán filozófust, sem más, tárgyamat érintő munkákat elő nem veszik (stíl: nem veszek elő? mert VAN különbség!), a magam dolgairól írok itt csupán, és hamar rá kell jönnöm, mily keveset mondhatok el. S így kérdezem környezetemet: például az emberek a pénzről (mai világunk! központi kérdés) nem beszélnek soha valami őszintén. Talán a Metro újság árusa, aki egy százast kérne tőled, vagy aki még újságot se ad így, ő meg a 32 milliárdos ember beszél őszintén (ez utóbbi csak annyiban, hogy kétségkívül van 32 milliárdja, de én ennek a meglehetősen nagy összegnek a szaporítási – fialtatási? megfiadztatási? – lehetőségeiről még csak álmodni sem tudok, ráadásul olyanok ezek a pénzek, hogy már az illető tulajdonos lehetőségei is másodpercenként termelnek neki hasznot azzal, hogy szívességeket tehet a vagyona révén, s ez pénzt is hozhat neki, tehát még ilyen nagy összegek esetén sem lehet, s a legnagyobb jóindulattal sem, rendesen beszélni a pénzről, ergo csak a kuncsorkáló beszél a pénzről őszintén), hagyjuk is ezt. Észre fogjuk venni, mi mindenről nem lesz itt szó. Bizonyos (testi) kapcsolatról ember és ember közt; hatalmi és helyezkedési törekvésekről; nem is folytatom.

Folytatom. A pénzről ilyen értelemben lehet őszintén beszélni: attól félek, ha ennyi sört iszunk meg napközben, naponta etc., pár hónap múlva nem bírjuk az iramot. Anyagiakkal. Ettől nem rettegek, nem szorongok, végképp nem borzadok, ettől csak „félek". A félés tartalmait enyhíti az „attól félek" lehetőség (változat, al-eset), tehát az, hogy „félni", mintha kevesebb rosszat jelentene, mint a „szorongani".

Nem mondhatom, s nem is érzem, például, azt hallván, hogy mint nyugdíjas a 14 ezer forint állami és 41 ezer forint művészeti nyugdíjamra „november 11-én kapjuk a pótlást-kiegészítést", hallom a konyhából (rádió), nem, hogy borzadok, milyen kevésre lesz ez utóbbi is elég. Ha ebből az 55 ezer forintból kellene havonta megélnem, nem szoronganék semmitől, nem rettegnék – holtbizonyosság lenne ugyanis (és most nem kérek példákat, kik élnek 40 ezer alatti összegekből is, már ha abból tényleg; elég borzadály) – hagyom ezt is. De igenis borzadhatunk a holtbizonyosságtól. Rákunk van, de hogy holtbizonyosan tudjuk, meghalunk. Ez elborzaszt. Nincs félelem. Esetleg a halál konkrét módjától. Lehet rettegés is, sőt, állandó szorongás. A szorongás ilyenkor szinte hab a tortán, még a legkellemesebb egy jó kis szorongás, ha ily halálos ágyon a kedveseink által behozott kedves gesztenyepürénket fogyasztjuk. Csak hát tele szájjal is lehet borzadni. Ha például a May Károly-regényben az indiánok betömik a cölöphöz kötözött fogoly száját, aztán a serdülő ifjúság mindjárt elkezdi lenyúzogatni az illető bőrét. Miért, Kosztolányi, ahogy – ha jól tudom – fokozatosan fogyott el az arca, mit érzett? Csak hogy egy nagy Ismeretlen Úrnak vendége volt ő? Nem nézem most, hogy négy kategóriámnak komplementere-é a remény.

Eleve az általam „egzisztencialistá"-nak nevezett jegyben, jelleggel kezelem a kvartettet.

Mivel a jelzett pár dolog egyértelműen vall róla, hogy manapság pikánsnak tartott, divatos etc. témák „kapcsán" nem fogom nézni az én négyesem tagjait, rátérhetek valóban. S hol tenném ezt? Ahogy, mondjuk, az úgynevezett box-utcából a Schumacher rákanyarodik újra a pályára. A saját dolgaimnál.

Megjegyzem, a mai hiperaktív államhivatalnoki szellemnek megfelelően azt mondja a német tévé, hogy valami ilyen magas helyről elhangzott: el kell venniök a német útlevelét (útleveleit, haha!) azoknak, akik, például mint Schumacher is teszi, külhonban élnek (masszívan). Schumacher ettől aligha borzad (borzadni így akkor borzadunk, ha valamit nekünk kéne tennünk, s visszarettennénk inkább), aligha szorong a dolog hallatán, aligha retteg – pardon! –, viszont attól félhet, tarthat, tényleg így lesz, s akkor véleményt kell alkotnia e tárgyban.

Hoppá (vulgaritás megen…), íme, a „félni" és a „tartani" párosa. „Attól tartok." Ennek semmi köze a tartam fogalmához, a tartóssághoz, ahhoz, hogy kitartok, valamit feltartok, kezemben ezt-azt tartok. „A Wolfsburg tart az 1860 München csapatától." Igen, mert az a focicsapat a „farkasok" mumusa, a Löwen (sörgyárra utal) nyilván sokszor verték el az autógyáriakat (Wolfsburg). Tartanak tőlük tehát, bár nem félnek tőlük, s nem szoronganak, azt inkább tizenegyeskor. (Handkénál, de elvből nem idézek világirodalmat, a kapus ilyenkor „félelemben van". Hamletet sem citálok.) Ha én azt mondom, attól félek, jövőre megint nem valami nagyon lesz munkám, ez nem súlyos kijelentés. Árnyalja, ha azt mondom: „attól tartok". Ekkor szinte biztos. (Mondható-e jól az „ekkor", itt? Nem inkább: ilyenkor?) Tapasztalataim sugallják a „tartok"-ot. A „félek" szeszélyesebb. A „rettegek" már igen súlyos. A „szorongok" ebben az esetben mást hangsúlyoz. Hogy tehát (ezt): általános kedélyállapotomra rosszul hat a kedvezőtlen munkakilátás. A „borzadok", meg egyszerűen nevetséges: „borzadok, hogy jövőre nem lesz munkám…" Nem! Még arra se mondhatom: „borzadok, hogy jövőre elhatalmasodhat rajtam a sokízületi gyulladás"… bár, hát ki tudja. Nem, nem. A borzadály már bizonyosságra, csaknem-bizonyosságra használható így, különben inkább a „rettegek".

De a magam bizonytalanjait is inkább – hagyom. Az ilyesmi szinte már/még irodalom (csupán). Íme, az írás nehézségei, én a mindig effélékben-evidens Bartos Tibort hozom elő, aki azt fejtegette gyakorta, hogy az élő és az írott beszéd igencsak eltér, s Salinger azért kurzivált folyton annyi szót, mert csak úgy volt nyugodtabb (kicsit), hogy a mondat tényleg azt mondja, amit ő óhajtana vele/tőle. Itt (is) látszik, milyen szűkösre szabott gondolkodási módot árul el a mondat-prioritás hajhászása. Ha megvan egy mondatom (írásban), az még semmi. Azt én csak úgy hiszem, hogy valamim van vele. Itt is fél tucat hangsúlyt kéne jelölni, e mondatban, hogy…Tehát a címnél nyomban: fontos volt a lejtés. A „Borzadály…" később jött be. A „félelem" mindenképp zárta a címet. Így hangzik jól. MICSODA SZEMPONTOK! És mégis.

Aztán: mondhatnák azt is: „Borzasbál v. tollasbál", „tetvezés, repedés, tespedés stb.", „korongláz, borongás, tolongás", meg „fényelem, vélelem, térelem, tégelyem". Tehát hajszál választja el címemet egy ilyentől:

Borzasbál; tetvezés; poroltás; tételem.

A kifejezés komolyságán eleve nagyokat bomlasztanak ezek a dolgok, s még jó, ha csak virtuózaiknak biztosítanak olykori megérdemeletlen megélhetést! Ezt is hagyjuk.

Idézetek és általánosítások helyett tehát, s itt jön be a „Bátyuska", csak a magam életéből mondok el majd elmondhatóságokat, Wittgenstein híres mondását itt nem gyötörve tovább. A traktátus híres 7-es pontját. Mely után a 8, a nyóc, „nekem nyóc", sajnos ugyanúgy jön, mint a hallgatás. Bizony, a „Némaság a hang helyett, / de a némaság mi helyett?" inkább Karinthy-inspirálta két sorát is ideidézhetném, nem teszem, magyarázólag, végképp nem.

Vegyük ezt a mai napot. Átlagos péntek. Hajnal van, dolgozom. Pillanatnyilag nem rettegek madárkám életéért, tehát, hogy mikor rányitom, már derengő-világosban, az ajtót, mi fogad. Olvasóm eleve felfogni sem tudja, hogy nekem ezen a verébnyi cérnaszálon függ az életem mikéntje. Még ez az, amim van. (Nem mondható jól: ezem van.) Ez a kapcsolat. Jó, hagyjuk is. Mégis: minden napom – öröm, megkönnyebbülés helyett – szorongás. „Még ez a nap megvolt." De? Rettegek! Nem félek, azt nem teszem, mert meg kellene mondanom, mitől? Persze, felejtettek el már vizet adni madárkának, szomjan halt, ilyentől nem tartok itt, nem félek. „Névtelen szorongás." Van olyan is, de én racionalista vagyok (ennyiben). Minden napom rettegés, előkész rettegés. Ugye. Ma még van értelme az életemben. A veréb-kapcsolat… Ne folytassuk. Ez is egy „7-es pont".

Tehát kora reggel, miután madárkámat elláttam, le kell ugranom. Vásárolni. Jószerén csak verébkémnek salátát, krumplit, magunknak – a nap elviseléséhez, sört; mást most nem iszik itt nálunk senki. Mégis, le kell mennem. Előre borzadok, igen. Nem „félek". Tehát nincsenek szorongásaim a várostól, az emberektől, frászt vannak. Elborzadok inkább, hogy be kell préselnem magam egy tömött buszba, fel egy ilyen villamosra. Vagy gyalog kell jönnöm, s akkor félnem kell, társnémat, aki a kutyára, mert az eb vadacska még, vigyáz, s akit – társnémat – váltanom muszáj, társnémat megvárakoztatom. Ezért ő nem neheztelne, ugyan; tehát nem rettegek. De a szorongás állapota beáll (hány óra is van?), mert állapotom természetellenes. „Időre megyek." Ettől el is szoktam. Oly kevéssé találkozom. Borzadok e tárgytól. Nem találkozni félek, csudát félek, senkitől se félek így… erre még azért visszatérünk! …hanem attól borzadok, hogy megint mentegetőznöm kell. Miért nem érek rá ezen a héten, a jövő héten… miért nem látogatom meg „őt" sem, ikszet, ha ipszilont, a másik „ő"-t nem látogatom etc. Nem azért nem akarok találkozni, mert az időmet sajnálom (féltem stb.). Félti a nyavalya. Hanem mert a sakk 64 mezeje (mezője, a 64 év) után kialakult ez: „mi a 65. mező?" Nincs az. Az „minden". Az a 7-es pont utáni… hányas is? Nem „8"-as, épp ez a trükk.

Tehát van egy agyontöredezett, mégis, ebben az állagában ily „töretlen, folyamatos" egzisztenciális történés bennem, ez fut, zajlik, megy, mint a meteorológiai adatokat jelző kis gépkar-toll a milliméterpapíron, itt, a Duna-sétányon, és… és… és. Ez nem „félek" megszakítani (magamban), nem szorongok miatta, de rettegek, hogy megint… s hogy akkor borzadály. Persze, ha találkozom valakikkel, jól érzem magam. Egy darabig. Hatásuk, „bűvöletük" azonban fogy, s jön megint ez: haza! Magamhoz. Kicsit, persze, verébkémhez, de főleg egzisztenciális önmagamhoz. (Nem egzisztenciateremtő! Elborzadok, ha valaki ezt hinné.)

Ugyanígy van a telefonálósdi. Nem borzadok, hogy valakivel beszélnem kell. Például valakivel, aki egyáltalán nem olvas engem, nem tudja, hogy „nem járok már SEHOVA", s elhívna szerepelni a Rádióba. Itt a borzadály a jó szó. Persze, tudom én, mit beszélek. Rettegtem én 15 évesen csontráktól; s véletlenül eszembe se jutott rettegni, borzadni, mi jöhet, mi az ok, abból, azé (ügyetlen mondat), hogy 82 kilóról 54-re lefogytam pár hónap alatt (!). Nem rettegtem például Kosztolányi sorsától. Mert örültem inkább, 30-as nadrágokat hordhatok. Élveztem e teljesítményt. S hogy a teljesítményt nem kellett másokkal elismertetnem. Megvoltam, elvoltam vele magam is jól. A teljesítmény tárgy szerint megvolt. (Én voltam az.) Én test-leépítő voltam, de abszolút. Csontig-bőnyegig. Ma meg 87 kiló lehetek. Félek, csak ez jött be. Hogy Guatemalában az az orvos, akit a 100 kiló felé meghízlalt Gérard Ph. játszott, ejha, ugye, és csak ült a tengerparton, aztán nem csinált semmit. Vagy ilyesmi. Ebből csak a 87 kiló jött be, az, hogy hirtelen, 2 év alatt, minden gatyámat kihíztam, meg egyéb kellemetlenségek. Tehát másfél évig képzelődve rettegtem. Szorongtam inkább. Mert nem „valamitől" borzadtam, nem is „féltem" (féltem elmenni orvoshoz a képzelt bajommal!), hanem állandó szorongás, rettegés állapotában éltem.

A rettegés, nyilván, aktívabb. A szorongás olyan inkább, mint a köd, a nyirok etc. Nem dolgom itt az ilyen meghatározósdi.

Tehát attól félek, ma du. megint csörögne a telefon, és egyáltalán nem a becses időmbe rontana bele. Hanem elrontana valamit, ami inkább van, mint amennyire az a beszélgetés volna, lenne, lehetne. Vitatható, van-e jogom így dönteni. De a kockázat az enyém. Hallatlan ajánlattal is jöhetne valaki… És akkor én vagyok a vesztes. Nem félek? A válasz: nekem nem nagyon jöhetnek hallatlan ajánlatokkal. Két-három függő ügyem van, olyan, hogy döntést várok, de nem szorongok ezek tárgyában. Mert nem rettegek tőle, hogy rosszul végződik az ügy. Végképp nem borzadnék tőle!

Le kell mennem tehát ma korán, de már világos reggel, és a kapu előtt borzadály fog el: merre? Háromféle vásárcsarnok-lehetőség van. Nem részletezem. Napra nap ugyanez a bizonytalanság jön. Fura, mégsem szorongok miatta soha. Racionalizáltam a kérdést. Kulcsszó. Ha racionalizálunk valamit, nincs szorongás? Hagyom a sokszor megírt merre-menjek-kérdést, racionális okok forognak fenn ott, az egyik helyen van nekünk tetsző sör, de nincs jó krumpli, a másikon… a harmadik helyet jól meg tudom közelíteni, de hazafelé jövet szoronganék, rettegnék, hogy lejmolókba ütközöm, aztán borzadhatok, hogy igen, megint. Pedig megértem én őket, szoktam is adni, de – adjon inkább más. Nem, itt a félelem és szorongás racionalizálását vizsgálnám.

Nem szeretek tudni a világról. Óhatatlanul tudok róla. Vannak, sajnos, véleményeim. Heves természet lévén (ó, nagy visszafogottságomnak ez az önvédelem is az oka! el tud ragadni a hév, s azt borzadállyal nyugtázom) könnyen kiszaladhat a számon ez-az. Emberekről, állapotokról. Ezek racionális megállapítások. Itt azonban köztörvényesen félek. Félek attól, hogy rettegnem kellene, ha ezt mondanám vagy amazt, mert annak (ma, egyszer majd, bármikor) következményei lennének. Retteghetnék, általános szorongásos állapotomat racionalizálnám, méghozzá – bocsánat! – negatívan. Tehát igenis akkor jön a félelem, ha valamit racionalizáltunk. A szorongás hozzá képest idilli állapot.

Holott nem az!

Az utcán megyek. Ott haladok. Nem szorongok, fenét. Nem félek. Ahol a tűzoltóautó alá kis híján „bementem", ma ott sem félek etc. Racionalizálom a dolgot: hiperóvatosság!

Félni attól félek (elnézést!), hogy ismét rosszul ítélhetem meg a jármű(vek) várható haladási irányát. A tűzoltókocsi alá is ezért mentem be majdnem. Ahogy íróként etc. döntök, ami tehát az életelemem, az a halálom, a végzetem okozója is lehet. Sok változatban megírtam a tűzoltóautó esetét. (Itt is jelentkeztem az egyikkel.) De a borzadály sem egyféle. Ahogy a Clark téren végül épségben áthaladva, az aszfaltra visszanézve, ahol – írtam – nem hevertem ott kibuggyant belekkel, palacsintává ment lábbal… hideg, racionalizált, érzéketlen, minden érzéstől mentes, eszmei borzadály volt bennem, csak gondolt, agyalmány-borzadály, csak ennek képzete. KÖZÖNY. Egzisztencialista fogalmazásban. VOLTAM. Evidensen. Pont így. Nem racionalizálható, miért így. Ez az ÉN egzisztencializmusom. Súlyosan eltérő árnyalata: miért teszünk evidensség látszatával ezt-azt, ha így-úgy „ittasulunk"? Ennek cifrázása azonban tárgyam.

Vajon azonban (megint egy szerencsétlen mondat!) mikor már ott állok valahol az utcán, a bevásárlást esetleg elvégeztem (s a végső soron magam által magamra kényszerített, nekem így evidens! időbeosztást baromságnak is tartom, mert így külön „vállalkozás", hogy egy 10 órakor nyitó üzletbe elmenjek stb.), s enyém a nap (úgy, ahogy; olyan nap, amilyen), haza kell érni még ehhez. És a környéken minden utca ugyanazzal a borzadállyal tölt el. Miért állok én itt? Szinte Szép Ernő-effektus. Meg kell nézni a verseit. „Mi legyen?" Fizikailag leállok stb. Ebben a borzadályban nincs rettenet. Tudom, haza fogok érni. Nem félek, hogy nem. Nincs rajtam szorongás. Rettegés, ugyan. Az unalom és a közöny (ez utcák iránt etc., túl sok volt már az egész, de külhoni városokkal is ugyanez van nekem!) része a borzadálynak. (Egzisztencialistán/magam-módján. Bocsátassék meg nekem e szóhasználat.)

Ahogy a tűzoltókocsi feldolgozásaiban (A tűz testcsonk etc.) megírtam, ha nem kómában halnék meg akkor, hanem valami iszonyatos csonkoltságban magamhoz térnék, borzadály volna-e, amit érzek? Borzadály, hogy én, az a T. D., aki sehova se járt szívesen, hízni kezdett inkább a sok otthon-üléstől, a dereka beszakad ma már a gépeléstől etc., ez a figura lett volna ott félig kanállal összeszedve, félig még élve, mentőkocsiba rakva… ez, aki az onnét, a baleseti színhelytől alig 50 méternyire, lakásától 250 méternyire lévő postát sem látogatta szívesen, borzadt a gondolattól, ő, aki kocsmákba leszaladozott, éjszakákba régen könnyedén… ez? Én? Ha felébredtem volna, mi lett volna a mennyezet izzása? Az őrület izzása? Lehettem volna még épelméjű? De mennyire! Ez tovább nem vizsgálatom tárgya. Csak megkérdem: az borzadály lett volna?

Igen.

Mert tovább semmitől sem kellett volna rettegnem.

Sem szoronganom.

Sem félnem.

Az az élet, mely akkor rám várt volna… De ennek részletezése sem tárgyam: Maradjon: borzadályos bánat ott állni valahol, e városban, s akkor már csak egy kis beszélgetés hiányozna, hát…!

*

Mint „Bátyuska" – ó, semmiképp sem valakikhez, valakihez próbálok szólni, inkább csak úgy, ahogy (Salinger) Seymour Buddyhoz, az öccséhez, ő Zooeyhoz, ő meg húgukhoz, Frannyhez. A többit az ördög tudja. Ha a borzadályban foglalt unalom, közöny stb. kérdését megpendítettem, jó. Nem részletezem. Ha azt a borzadályt is jeleztem, mely már jövőtlen – elég.

Ha mégis idézek, s ha már Wittgenstein: idézek. Lazán. Énünk nem zárt egység, kb., hanem a világ határa. Ez tehát amőbaszerű, ez a te-és-a-világ, egyik „sincs". (Szép kis kifejezés.) Ilyen határokról van szó, a tűzoltókocsi példáját már hagyva, mindenkor. A szorongás, a rettegés: határjárás. Ezt írtam Gy. B. barátom könyvéről. Talán egyikünk sem jut el soha az igazságnak abba az állapotába, melyet másoknál, mondjuk, filozófián innen és túl, Hemingwaynél, Mándynál stb. fölfedezni vél. Az ő állapota is „valami igazság". De mindannyiunké, ha komoly térben, komoly tétre megy a dolog, határjárás. Megítélhetetlen, hogyan élnek és éltek mások. Pletykalapot csinálunk a szánkból, ha Hemingway italozásait, Fitzgeraldék idegbajait, Karinthyékat, Kosztolányi pusztulását emlegetjük? Nana. Kosztolányi dolgával nem. Azt túl kevesen is emlegetik.

Mint „Bátyuska" – nem én beszélek. Ez valami olyan vonatkozás-jelölő főcím-szó itt, mint ahogy… vannak ezek. „Ha bátyuskád lennék, így szólnék." Mondjuk. Eleve van egy ilyen bátyuska-hang. Na. Egyre röhejesebb, minél többet magyarázom.

Olyan lesz, mint egy szellemeskedő-szerény tévéműsor-cím, s ezt végképp nem akarnám. De olvasóim türelmével visszaélni sem szeretnék. Mint bátyuska mondom: amit Kormos. Nem tudok én igazán ülni veletek, röhögni veletek, sakkozni veletek. Ti mind összetartoztok, egymással, nem velem. Az Egészizencitalista! Jobban, mint velem. Naná. Az összetartozások szorongásai? Ezekből nem kérek. A magányom szorongásai épp elégségesek. Magatokra hagylak titeket, kivéve, hogy ilyen bátyuska-hangot hallatok néha. S ti is nagyon magamra hagytatok. Hogy émelyítően fellengzős legyen a vége. Irány: Montaigne XXI!

*

Ám elég csak lemenni a borzadállyal kezelt utcákra, máris jön: ez még nincs befejezve. Semmi „vége". Nem meséltem el az idei, a 2003-as év eseményeiből az ide illőket. Januári elcsúszásom, alattomos jégen, hó alatt. Hamarosan kiderült, a térd- és (később jöttem rá!) combtősérülés súlyos. Nekem azonban egy volt a szempontom: rettegtem. Mert borzadállyal gondoltam arra, hogy a mentők kabátban visznek be (pokrócban stb., hordágy a lakásba nem fér), s hiába van sebész jóbarátom. Emberek kezére nem adom magam. Ettől nem féltem, nem rettegtem, ettől borzadtam.

Szorongásos állapot volt az a pár órányi, mikor megpróbáltam „menekülni". Ha talpra tápászkodom, jó, nincs kórház stb. – ez volt társném ultimátuma. Megcsináltam. Üvöltő kínokkal.

Nem kerültem emberek kezére. Bal combtövem nadrágfelhúzásra is alkalmatlan – hason, hanyatt kell elvégezni ezt a műveletet… vagy a kád szélén ülve. Sebaj.

Állandó szorongás, ismét kurziválom, hogy ilyen helyzetbe újra azért ne kerüljek. Ez sok más érzéssel jár együtt: aggályosság, elővigyázat parancsa stb. Szorongás állandóan. Totyi verébkém életéért (nem „félek" konkrétan semmi vésztől, de örökké rettegek). Ami a fájdalommal járó tudatállapotokat, egzisztencializmusokat illeti: sem szorongás, sem rettegés, sem borzadály, sem félelem nem volt bennem 1985 körül, amikor (később kiderült) a „hashártyaszakadás" jött. Nyolc és fél óra olyan kínszenvedés, hogy az ágy alá préseltem volna be magam a leginkább, kétcentis résbe, vagy az elájulás hozhatta csak a könnyebbülést. Végül valahogy csitult az ügy, este már aludni is tudtam. (Sérvvel rá másfél év múltán műtöttek.)

Nem jár tehát az elviselhetetlen-féle szenvedéssel együtt semmi néven nevezhető érzület (hogy így nevezzem). Gondolom, a „tűz testcsonk" állapotban sem lett volna másképp. Hiszen egy öntudatvesztés után „meglepő helyen ébredni": ez sem intellektuális, érzelmi élmény. Reália. Amikor viszont baljós jelek kezdtek mutatkozni, melyek a sérvre utaltak, a reménnyel („hogy mégsem") járt együtt szorongás. Rettegés a műtéttől. Borzadály nem. Mert bíztam, s mert steril volt az ügy (nem gennyedző, mit tudom én, gyulladt seb, nem valakinek a kukacos látványa a fronton), csak a félelem, rettegés, szorongás trió érvényesült. Maga a műtét – írtam róla máig kiadatlan könyvet.

Könyveim sorsáért csak akkor szorongok, ha mai könyvek, már leadott vállalkozások. Legyenek meg. De új könyveket összeállítani tulajdonképpen rettegek.

Mit mondhatnék még? Csak – ismétlem – reáliákkal szeretek foglalkozni. Rettegek, hogy négyszer visszaragasztott, eztán alighanem visszaragaszthatatlan hidam lejön, s akkor mi lesz? Attól félnék. Tehát a rettegés határozza meg rágásmikéntemet. Csak baloldalt! A szorongás ködös állapota kevés volna. A rettegés már konkrétabb, hevesebb, parancsolóbb, nem „elit", mint a szorongás. Nem oly konkrétan személyes, mint a borzadály, mely utóbbit egy járda, egy sarok, egy agyonunt útvonal is kiválthatja. Jó ég, miért élek én a világon?

Nem szeretem nagy súlyomat, de a régi 53-54-57-re, félek, csak betegség vihetne vissza.

Ám ilyen dolgok miatt nem szorongok. Az utcák borzadályát illetően: egzisztencializmusom (szervezeti, öntudatlan ez!) más kategóriái csúsznak át ide, igen, átfedésesen, s feltétlenül ott az unalom mélyén a közöny, mert a megváltás az érdeklődés lenne; de mindezekre már nem térek ki.

Remélem, dolgozatom eléggé kimerítette tárgyát, s nem volt unalmas sem.

S hogy elkövetkezőkbéli izgalmakról gondoskodjak (célzón!): megmagyarázhatatlan szorongás tör rám, miután bárkiknek bármiről konkrétan beszéltem (irodalmi nehézségek; a jelenlegi helyzet általában; hogy s mint éltem, miért vagyok komor, de realista etc.); e dolgokról, mint „Bátyuska", talán legközelebb.

PS. A „kevés bizonyság": nem szorongás etc. tárgya. A kapcsolatvesztés így racionális, bár irracionálisnak látszik. (Mészöly M.-nak)

2003. okt. 31.