Végre megállt a két nap óta egyre csak szemetelő eső.

Szélcsend volt, nedves hideg, a járdák, az utcák, az aszfalt fölött itt-ott szürkés köd gomolygott. Akkor történt, hogy valami huzat áttört a házak között, vagy egy hirtelen szél, talán a folyóról, nem, inkább csak valóban huzat lehetett, ami feltúrta a fák alatti töppedt levélhalmokat, az ázott felső rétegek alatt izzadó leveleket, és felsodorta őket a fák kopár ágai közé.

Egy huzat csupán, egy hirtelen szélroham, s mégis: a szerteszét szóródó levelek, sárga és meglepően zöld villanások, ahogy felcikáznak a tar ágakhoz, aztán mintha megállnának egy pillanatra a levegőben. A súlytalan levelek és mögöttük a megszürkült, élettelen ágak, a gallyak és göcsörtös törzsek kuszasága; ez az egyetlen pillanat.

S aztán persze a lefelé libegés, ahogy a levelek egyenként szállnak alá, hogy újra a vizes murvához tapadjanak, vizes szeméthalmokként rohadjanak, miközben a fák, a törzsek, az ágak és a gallyak mozdulatlanok, szürkék és mozdulatlanok akkor is.

Elmeséli, hogy egy alkalommal, amikor már éppen kifelé tartott a könyvesboltból, ahová gyakorta betér, utánaszólt a bolt egyik alkalmazottja. Hogy a múlt héten, a záráskor találtak itt valamit, biztosan érdekelni fogja. És amikor visszament a hátsó szobába, elébe tettek egy iratgyűjtőt, egy kemény kartonból készült, teljesen átlagos iratgyűjtőt, amiben, nem túl vaskos csomag, az ő cikkeinek és mindenfajta írásainak a gyűjteménye volt. Amennyire meg tudta becsülni, valamennyi írása ott feküdt előtte összegyűjtve, olyan alapossággal, amilyenre ő soha nem gondolt. Némelyik csupán fénymásolat, de a legtöbb a lapokból kivágott eredeti példány. Az iratgyűjtő borítóján pedig egy férfinév, egy számára semmit nem mondó férfinév. Egyébként sehol semmi jel, még csak egy ceruzavonás, egy aláhúzás, annyi se. És hogy, nem tehetett ellene, az első érzése a meglepetés után valami egészen átható, zsigeri boldogság volt, s csak aztán, amikor ez már csillapodott valamelyest, azután kúszott föl benne a rémület.

Ősz van, tele az utca lehullott lombokkal. Öltönyös, középkorú férfi vág át sietősen a többsávos úton. Még csak nem is merőlegesen megy át, láthatóan siet, jobbra-balra néz, aggódik a torlódó autók miatt. A cipője az a fajta ugyan még új, mégis gyűröttnek, félretaposottnak ható lábbeli, ami mintegy eredendően veszíti el a formáját, s kényelmetlennek, szűknek hat, többnyire a hízásnak indult embereken látni ilyet. A táskája szögletes, fekete aktatáska, a hóna alatt szorongatja.

És ez a férfi a kezében, a mellkasa előtt, egy hatalmas kupacnyi száraz falevelet cipel, magához ölelve tartja, mintha valami értékes csomag volna, mi több, mintha valami élőlény volna, pedig csupán a sárga, barna és zöld levelek összenyomott sokasága, amiből persze le-leesik egy-egy foszlány, de a karjai közt marad még elég, siet velük, nem tudni hova.

A forgalmi lámpa előtt feltorlódik az autók sora, s nem csak a szokásos délutáni csúcsforgalom miatt, hanem mert a kereszteződéstől tízegynéhány méterre egy öreg, piros autó áll a járdaszegélynél. Nyitva az ajtaja, és kiabálás hallatszik ki belőle. Fél lábbal a járda peremén egyensúlyozva egy nő hajol be a jobb oldali első ülésre, messzebbről csak a csípője, a feneke látszik, furcsán izeg-mozog, mintha valami barlangnyílásba próbálná befúrni magát. Vastag, durva szövésű szoknya van rajta, a derekán kilóg a fehér alsótrikó. Közelebbről aztán kitűnik, hogy egy csecsemő fekszik az ülésen, a nő azt pelenkázza, szakszerű, gyors, ámbár nem sietős mozdulatokkal. A kormánykerék mögött pedig egy férfi ül, elfehéredő ujjakkal szorítja a volánt, előre néz, mintha vezetne, és eltorzult arccal kiabál, nem is érteni, hogy mit, annyira összemosódnak a szavai, az erek kidagadnak a nyakán.

Amikor észrevette azt a kicsi, fekete bogarat a lába előtt, gondolkodás nélkül lehajolt, és a mutatóujját előrebökve összenyomta. Hideg kő. Hallotta az apró test roppanását, és miközben érezte, hogy a bőrére tapad az összepréselt bogár, s önkéntelenül is egymáshoz dörzsölte a mutatóujja és a hüvelykujja hegyét, még valami savanykás szag is megcsapta az orrát, akkor vette észre, hogy se a kövön, a lába előtt, se az ujjai hegyén nincsen semmi, se az apró, fekete test maradványa, se valami folt, nincsen ott semmi sem, vagy ha volt, akkor most már eltűnt nyomtalan.

A két hegymászó egymást segítve, szinte egyszerre ért fel a szikla tetejére. Régóta tervezték ezt a túrát, megálltak ott, régi ismerősök, sok időt töltöttek már együtt, nézték szótlanul a fák csúcsait, majd az idősebbik hegymászó, két gyerek apja, húsz éve nős férfi, levette a sisakját, a zsákját és a karabinereket, akkurátusan egymás mellé helyezte őket, teleszívta a tüdejét, aztán egy lassú, kimért mozdulattal felnyújtotta a kezét, és fejjel előre a fák közé bukott.

Elmerengve, mosolyogva mondja, hogy milyen sokszor emlékszik vissza rá, illetve rá és az akkori önmagára is, az együtt töltött évekre. És hogy igazán, de igazán nincsen már benne más, csak ez az emlékezés és a szeretet. És hogy ő tudja, hogy mindent lerombolt maga körül, mondhatni ez volt az egyetlen képessége, amivel a körülötte élő, vele érintkező emberekre hatni tudott, az, hogy romlásba döntötte őket, ám az se lehet kétséges, hogy ezzel jót tett nekik; jót, hiszen felébresztette őket a közönyből, kilódította őket a hétköznapjaikból. S ugyan a pusztulás, az önpusztítás felé hajszolta őket, ez igaz, de nem ez volna-e a legtermészetesebb állapot?

Talán ezért is szerették őt, mondja csendesen.

Hiszen ha vele beszéltek, akkor emlékeztette őket mindama értelmetlenségre és abszurditásra, ami telezsúfolta az életüket, s a rájuk zúdított keserűséggel és rosszal megadta nekik azt az élményt, hogy talán már ezzel a ráébredéssel is kiléphetnek ebből a megszokásból. Hiszen a pusztulás szemlélése, mint szabad választás, többet érhet, mint az öntudattalan, gépies létezés, ugye? Miként az anyagnak általában, úgy az embernek és emberi sorsnak is természetes útja a széthullás, s akkor legalább maga a tudás illúziója adasson meg.

Különben is, amikor ráébredt, hogy mindössze eddig terjed a képessége, eddig, hogy rombolni tudjon, akkor már késő volt. Nem tudott, s mert nem tudott, hát nem is akart az életén változtatni már.

Éjszaka hevesen esni kezd az eső, kopog a párkányon, a szél az ablakhoz veri a vízcseppeket.

Hajnalra, ahogy derengeni kezd a háztetők fölött a fény, ez a kopogás már összevegyül a falióra ketyegésével, a radiátorok percenéseivel, a gázóra kottyanásaival, a padló reccsenéseivel, az odakintről beszűrődő zajokkal, autódudákkal és motorzúgásokkal, lépések koppanásaival és kiáltásokkal. Akár valami kompozíció, egymáshoz illeszkednek ezek a hangok, tehetetlenül és menthetetlenül harmóniába gyűri őket a megszokás.

Egy férfi története.

Jól fizetett, sikeres mérnök, hajdan egyetemi szerelemből kötött házasságot, sok-sok éve a munkájának és a családjának szenteli az idejét. Az első azt jelenti, hogy reggel megy, este érkezik, igyekszik sok pénzt keresni. A második azt, hogy a megkeresett pénzét a családjának, a feleségének és a két gyereknek adja, tehát értük dolgozik. Negyvenöt évesen, amikor jobban fizető és magasabb rangú beosztást nyer, a váltás előtt másfél hónap szabadságot vesz ki. Pihenés gyanánt, s valami homályos családapai indíttatásból, s hogy önnön dolgain is morfondírozhasson, úgy dönt, néhány napig kétkezi munkákat végez: kifesti az előszobát, megigazítja a lambériát, tapétát ragaszt, megjavítja a villanyvezetéket. Élvezi a munkát, élvezi az új életmódot, hiszen azt is tudja, mindez csak időleges. Folyton otthon van, mint valami kellemetlen, zajos vendég.

Négy hét után a feleség számára már olyan nyomasztó a jelenléte, hogy megfordul közöttük a viszony.

Az asszony napközben alig-alig van otthon, reggel sokáig készül, aztán mégis sietve megy el, ha hazaér szétszórt, figyelmetlen, nincsen kedve még beszélgetni sem. Mégis, amikor egy esti veszekedésben a férfi dühösen nekiszegezi a kérdést, mindkettejük számára váratlan az asszony jeges nyugalma, amivel közli, igen, immár két hete viszonya van egy nős, családos férfival.

Mert elege van, felfordult az élete, nem bírja elviselni a férjének már a szagát se. Ezt a szagot, ami mindenhol érezhető.

Talán ez a nyugalom teszi, talán a döbbenet, hogy néhány perc múlva, ahelyett, hogy kiabálás, veszekedés törne ki közöttük, a férfi kíméletet nem ismerően, ám egyetlen hangos szó nélkül megerőszakolja a feleségét. Az egyikükön ócska, tapétaragasztóval összekent kezeslábas, a másikon elegáns városi ruha. A tapétatekercsek, a ragasztós vödör, az ecsetek ott hevernek körülöttük.

Az asszony még aznap este összepakol egy bőröndnyi ruhát, és a két gyerekkel valami régi, általános iskolai barátnőjéhez, egy meglehetősen szűk szobába költözik. A férfi, akinek az életében az egyetemi évek óta a felesége volt az egyetlen nő, az önnön tette miatti szégyentől, megaláztatástól porba sújtva beszélni is alig képes. Néhány napot kér csak, amíg albérletet keres magának. Öntudatlan, szétesett.

Úgy, ahogy van, a kezeslábasban rohan le inni.

A régi, évek óta nem látott kocsmákban és presszókban azonban régi, évek óta nem látott barátokkal találkozik. Nekik panaszkodik, velük beszél.

Harmadnapra még semmiféle albérletet nem keresett, de már rájön, hogy réges-rég, közel húsz évvel ezelőtt érezte magát ennyire felelőtlennek és szabadnak. A munkahelye készséggel vár rá, egyébként sincsen különösebb oka szorgalmasnak lenni, rengeteg ideje van, s csodálatos érzés a régi barátokkal újra összeakadni, hirtelen megszélesedett, elterpeszkedett az idő, annyi minden belefér. S akkor már esze ágában sincsen albérletet keresni, sőt, elköltözni se.

Szívesen találkozik a gyerekeivel, mondja a telefonba a feleségének, és lakhatnak is nála, mármint a gyerekek. Másrészt a felesége sorsa hidegen hagyja, nyugodt és boldog. Kitölti az, hogy újra érzi a létezést, nemhogy újra, de talán úgy, ahogy még sohasem.

Egy hosszú, nagyon hosszú nap, bezárva az ablakok és az ajtó is, a redőny félig leeresztve, és csak a csönd, ahol nincsenek, nem is lehetnek szavak, nincsenek semmiféle szavak.

Két nő története, akik azonos munkahelyen dolgoznak. Nap mint nap látják egymást, nincsenek szoros viszonyban, se ellentét, se rokonszenv okán. Középkorú asszonyok, mindketten nagy gonddal öltözködnek, küzdenek az idő ellen, a munkájukat megbízhatóan, pontosan végzik. A véletlen teszi, hogy egy testedző klubban, pontosabban egy tornaóra után a klub zuhanyozójában egymás mellett tisztálkodnak. Eddig úgy gondolták, ismerik egymást, naponta beszélnek, most azonban meztelenül kell, hogy lássák egymás testét.

S attól a naptól, attól a véletlentől fogva nemcsak hogy kerülik egymást a munkahelyükön, de valami mély és átható, leküzdhetetlen gyűlölet támad fel bennük egymás iránt, gyűlölet, ami ellen nem tehetnek semmit, hiszen sokkal erősebb náluk.

A reggeli áthatolhatatlan ködben előbb csak egy kürt hangja szólal meg, aztán recsegés-ropogás hallatszik, mint amikor egy hatalmas szerkezet nekilódul, ahogy lassan, méltóságteljesen, a függönytelen, kivilágított ablakokkal és nyitva felejtett lépcsőházajtóval egy ház úszik át a téren, át a fák között, a folyó felé.

Sokáig csörgött a telefon, mintha még az iménti álma folytatódott volna.

Eleinte nem is ismerte fel a hangot, hiszen a hirtelen ébredés olyan valószerűtlenné tette a félhomályos szobát, hogy a készüléket se találta. Mire nehezen, tulajdonképpen fel se tápászkodva, inkább valami furcsa mászással elérte a kagylót, kétszer is azt hitte, hogy a csörgés már abbamarad. Amikor pedig felvette és beleszólt, csak szuszogást hallott a vonal túlsó végéről, amiről nemigen lehetett eldönteni, csak a telefon zöreje volna-e, vagy van is ott valaki. Már talán tette volna le, mert hiába hallgatózott, és a kérdésére se kapott választ, amikor megszólalt egy rekedtes, mégis rögtön felismerhető hang, csak ennyit mondott: „Nem lehet tovább", aztán a kattanás hallatszott és kisvártatva a süket búgás, ami rosszabb volt, mint a csend.

Szőkére festett, göndörített hajú nő megy az utcán, csecsemőt tart a karjaiban. Szorosan öleli magához, a tenyerével fogja puhán a csecsemő fejét.

Lassan megy, kimért léptekkel s furcsán hátradőlve, előre néz, mintha nem is az utcát, a házakat, a járókelőket látná maga előtt, hanem valami dombról ereszkedne alá ráérő léptekkel, nyugalmasan, s a távoli domboldalak elmosódó, kék vonalát nézné a messzeségben.

Egészen közelről tűnik csak fel, hogy a kezében tartott tárgy valójában nem csecsemő, hanem egy játékbaba, műanyag karokkal, műanyag testtel, műanyag fejjel. De a ruha éppen olyan rajta, mint egy csecsemő ruhája, és a nő is úgy tartja, úgy öleli magához, mintha eleven csecsemő volna.

Aludni jó. Aludni akart már csak, semmi mást; félig felébredni, könnyű testtel, kábán, mint aki betegségből lábadozik, s aztán már aludni is vissza, gondolattalan, mély álommal. A testtől való szabadulás.